Jó hírt mondok

Új könyve jelent meg Horváth Jánosnak

Jó hírt mondok: új könyve jelent meg Horváth Jánosnak. Szép, vastag könyv, több mint hatszáz lapos; megtalálni benne számos régi cikkét, mely csak szaklapokban volt hozzáférhetõ, és több fontos egyetemi elõadásának szövegét, mely eddig egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban.

Ha olvasni kezdjük, elõször is a szerzõ anyagismeretének, tudásának roppant bõsége lep meg. Ez a kötet is azt bizonyítja, hogy a magyar irodalomtörténetírásnak vannak érdemes szakemberei, kitûnõ részletbúvárai, de tudósa, egyetemes értõje, akinek szakismeretét nem korlátolják századhatárok, csak egy van: Horváth János. Toldy Ferenc óta nem lépett fel senki olyan átfogó szemlélettel és mindenre kiterjedõ tárgyi tudással, mint õ. Kódexirodalmunk és Ady szimbolizmusa, Zrínyi rejtélyes verselése és a reformkor ízlésproblémái, a hitújítás bonyolult eszme-ágazatai, és Arany vagy Reviczky költészete: számára mindez egyformán ismerõs. Az az öt vaskos monográfia és számtalan kisebb-nagyobb cikk meg tanulmány, melybõl életmûve áll, a magyar irodalom valamennyi korára vonatkozóan gazdag tárháza az ismereteknek.

És Horváth János tudása nem csak páratlanul széles körû, hanem példamutatóan alapos és mély is. Szinte mikroszkóppal vizsgálta végig az egész magyar irodalmat, bevilágított rejtett, valóban homályos zugokba is, mert a nagy tudósok szenvedélyes ösztönzõje sarkallta: a hátha … hogy hátha talál a lomok közt valami figyelemreméltót, apró adatkát bár, mely azonban szükséges építõköve lehet egy büszke – gondolat – ívnek. Egyik tanulmányából kiderül, hogy még a múlt századeleji folyóiratainak lajstromát is átbúvárolta, s nem is hiába, mert adatot lelt fontos következtetéséhez. A tudományos lelkiismeretességnek nem hangos, de megható példája ez; int, hogy ne érjük be félig-meddig összehordott forrásanyaggal, hanem törekedjünk a teljes megismerésre.

Ám mi sem idegenebb Horváth Jánostól, mint a szemponttalan adatgyûjtögetés. Öt évtizedes kutatómunkájában mindig magas cél lebegett szeme elõtt: nemzeti irodalmunk öntudatának fejlõdését rajzolta meg, a változásokat mutatta ki e fejlõdésben s az egységet – ami magyar – a szüntelen fejlõdésben. S oly korban tette ezt, amikor egyrészt a sivár, távlattévesztõ pozitivizmus, másrészt a hamis ködbe burkolózó szellemtörténet divatozott nálunk. E távlatok képviselõivel szemben Horváth János az irodalmat, ha nem is társadalmi produktumnak, de társadalmi jelenségnek fogta fel, s az író és a mû vizsgálata mellet az irodalomtörténet feladatkörébe vonta az olvasó, a közönség, a közízlés vizsgálatát is. Ezzel érte el, hogy a marxista irodalomtudomány valamennyi korábbi kutatónké közül az õ munkájának eredményeibõl használta föl a legtöbbet.

Annyi sok botfülû irodalomtörténész között Horváth János páratlanul áll költõi érzékenység tekintetében is. Hallgatói ma is regélnek még csodálatos versmondásáról, mely a költészet szent borzongásával töltötte meg az évszámok és lábjegyzetek unalmához szokott, öreg elõadói termet. Finom hallással párosult lélektani érzékenységének nem egy fölfedezést köszönhetünk. Így például Sylvester János hexametereinek titkát (azt, hogy elõzmény nélkül, oly meglepõ tökéletességgel szólalt meg tollán a szokatlan antik forma) valóban füllel fejtette meg: Sylvester Újszövetség-fordításának prózájából kihallotta a szándéktalan daktilusi lüktetést, újra élte azt az izgalmas rácsodálkozást a magyar nyelv antikos zenéjére, amely föltehetõen a merész, új verselésre csábította a XVI. századi literátort.

S nem csak finom értõje, hanem ritka mûvésze is Horváth János a magyar nyelvnek. Stílusa a legjobb múlt századi tudományos prózának, Csengerynek és Gyulai Pálnak hagyományait folytatja; mindig pontos, sohasem hivalkodó, mindig fegyelmezett; tömör, gazdag, sohasem keresett. Ódonszerû, de nem avítt, szépségeit, szabatos körmondatait, emelkedettségét iskolákban kellene tanítani.

Tanítani? Bizony nem jutott eszébe az illetékeseknek. Nem hogy segítették volna, inkább sokáig akadályozták, hogy Horváth János mûvei eljussanak az olvasókhoz. Nagy könyve például a reformációról néhány éve még mindössze ötszáz példányban jelenhetett meg. Tékozló, torz sáfárkodás volt ez, olyan, mintha kiaknázatlanul hevertetnõk hatalmas bauxit- vagy uránkincsünket.

Vajon csak hanyagság, szûkkeblû kicsinykedés volt ennek az oka? Azt hiszem, inkább a félelem, a szekta-szellem remegése. Pedig ha valaki közülünk tanulmányt ír – mondjuk – Kölcseyrõl, az bizonyosan másféle szellemû lesz, mint Horváth János Kölcsey-képe, melyre a politikus-író vonásai csak nagyon halványan vannak fölrajzolva. Nem megrekedni akarunk tehát Horváth János mûveinél (õ tiltakoznék ellene elõször), hanem elsajátítani tudását, követni példás munkamódszerét, tudományos lelkiismeretének szigorú fegyelmét. Ezért örülünk nagyon, hogy ez az új könyv megjelent.

Magyar Nemzet, 1956. július 21. A fõcímet mi adtuk.