«BORULATOS RAGYOGVÁNY»

Horváth János nevével és mûveivel elsõéves szegedi bölcsészhallgatóként 1955–56-ban találkoztam, s akkor kezdtem összegyûjteni könyveit.

A magyar vers és a Rendszeres magyar verstan antikváriumi ára az idõ tájt húsz-húsz forint volt, a Tanulmányok (1956) nyolcvan, A reformáció jegyében (1957) hatvannyolc forintba került. A Megoszlás t és a Kezdetek et 1958. július 30-án hoztam el a Kárász utcai Szukits–Pataky antikváriumból, összesen nyolcvan forintért. A Petõfi Sándor is egy huszasért került birtokomba (1959. december 18.). A Magyar századok puha fedõlapjáról lekopott az ár, de olvasható a verzón a vételi bejegyzés: «Budapest, 1959. január 12.» A mezõtúri református gimnáziumban, ahol pedig kétszer is voltam elsõ osztályos (az államosítás elõtt és azt követõen), még nem hallottam – vagy nem hallhattam – Horváth János nevét. Elõször kedves szegedi profeszszorunk hívta fel rá figyelmünket. Apám után vasúti szabadjegyem volt, s mert szüleim 1958-ban a fõvárosba költöztek, ha hazamentem, a pesti antikváriumokat bújtam. A Magyar századok ekképpen pesti vétel. Akkori vásárlások vármetszeteim és hõsportréim is, valamint egy 1810. évi Róma-album (60 forintért), amelynek Piranesi-lapjait alighanem a XVIII. századi lemezekrõl nyomták. Könyvtáram tavalyi raktár-rabsága után most végre mindegyik Róma-vedúta keret alá, falra és mindegyik fontos könyv a polcokra került. A Horváth János-kötetek is együtt vannak – beleértve egyetemi elõadásainak füzeteit, zöld Berzsenyi jét vagy sárga fedelû Herczeg Ferenc- tanulmányát. Amihez valamiért nem jutottam hozzá (mint a Versritmusú szólások… vagy a második Horváth-emlékkönyv, a Méltatások – emlékezések), az xeroxmásolatként van meg.

Horváth János olvasására serkentõ tanár-mentorom Koltay-Kastner Jenõ volt. Elsõévesként régi magyar irodalmat hallgattunk tõle. Egyik elsõ félévi szemináriumán (ott volt azon látogatóként, véletlenül, Bóka László pesti dékán) Balassiról referáltam, és dolgozatomról Koltay professzor szobájába invitáltatva is hallhattam a tanári észrevételeket. Kérdezték, minek készülök. Feleltem gyorsan, hogy újságírónak, szerkesztõnek. Jenõ bácsi némi rosszallással nézett rám, és Horváth János könyveinek olvasását ajánlotta figyelmembe. Bóka dékán pedig kimondta közös verdiktjüket:Legyél te csak filológus!

Ugyanígy hamar kimérettek feladatai évfolyamtársaimnak, Bíró Ferencnek, Kaposi Mártonnak, a történész Szabó Ferencnek vagy a Mezzofanti-fejû Veres Zoltánnak is. 1956–57-ben mind az öten a szegedi Eötvös Kollégium tagjai voltunk. A kis szegedi Eötvös a nagy pesti Collegium kései mása; nem is bölcsész, egy «dögész», a geokémikus Grasselly Gyula profeszszor harcolta ki és igazgatta tizenkét évig. Igazán elit helynek számított a Szentháromság (akkor Tolbuhin) sugárúti tömegkolesz után. Kényelmesen laktunk, társalgónk, könyvtárunk, írógépünk, magnetofonunk volt, különóráink, bejáró tanáraink voltak. Másik emlékezetes professzorunk, Baróti Dezsõ is némi nyugalmat és szabad fürdõszobát talált ott, amikor 1956 után, letartóztatása elõtt, bujkálnia kellett.

A szegedi Eötvösben Horváth Jánosnak akkor szenzációszámba menõ Tanulmányok címû könyvét forgattuk gyakran. A XX. századdal bezáróan lehetett belõle bõséggel meríteni mind szemináriumi dolgozathoz, mind kollokviumi készüléshez. Az egyetemi jegyzetek kompen- dium-salátájához képest a zöld vászonba kötött Tanulmányok gazdagsága maga volt a tudomány és teljesség. És milyen lebilincselõ olvasmánynak bizonyult. Hadd mondjam Balassival, mit jelentett nekünk a Tanulmányok: «Ó, nagy kerek kék ég, dicsõség, fényesség, csillagok palotája, / Szép zölddel béborult, virágokkal újult, jó illatú föld fája, / Csudákat nevelõ, gályákat viselõ nagy tenger morotvája»!

Hányszor ízlelgettük már a tanulmánycímeket is: Hír három virágénekrõl – milyen kellemes alliterációk, mily szépen emelkednek a három címszóban a szótagszámok. «Próféták által szólt rígen» – íme a Sylvester-kulcsszavak telitalálat-kiemelései! Hogy éppígy rögzültek meg emlékezetünkben, az talán nem is annyira a Sylvester-incipit, mint inkább Horváth címadó érdeme. Kuruc dalpör – a rossz költõ Thaly Kálmán kuruc modorú sikeres stilizációit és annak országos vitáját ennél tömörebben nem lehet címesíteni. El Szalontáról – az El -nek itt még súlya-rangja van, mint Horváth kedves költõinél, Petõfinél és Aranynál: «El tehát, el gyorsan innen!»; «El hát a bizonytalanba! / Merre szél hat és hab ingat.» Vörösmarty – Zalán futása ünnepére – itt az az érdekes és tudatos, ami hiányzik: a határozott névelõ nincs ott; ma így írnánk az alcímet: A «Zalán futása» ünnepére. A névelõ elhagyása, úgy gondolom, archaizálás. (Weöres Sándor ennek a nagymestere, õ még a címek után is pontot tett a Psyché ben.*)

Stílusa szuggesztivitásával, szinte végletekig feszítésével, Vörösmarty korába visszahelyezkedõ «ódai energiájával» engem Horváth János szóban forgó Vörösmarty – Zalán futása ünnepére címû esszé-orációja ragadott meg a Tanulmányok elsõ olvasásakor. Indító bekezdését negyvenöt év elteltével is idézet-emlékeim között hordom:

«Költõi egyéniségében mindenekelõtt valami bús tompa, valami borulatos ragyogvány komplex jelensége, s az ihlet nagyarányú felajzottsága, állandó ódai energiája ragadja meg figyelmünket. Másféle diszpozíció ez, mint Petõfinek mindenkor világos, elemien egynemû hangoltsága. Vörösmarty hangulatán mindenkor ott kísért, s csaknem fájásként olvad bele valamely nem-aktuális kedélyi elem. Ódai felmagasztosultságán elégiák epednek, ragyogó látomásain a valóság sötétebb emléke sajog. A halál beleérzése az élet örömébe; tiltó tudat a gyönyörben; elkomolyodott férfiasság az enyelgésben; ember-álmok a tündéri pompában; képzelet a valón, zene az értelmen, dúltság az erkölcsi méltóságon; vörösmartyas, összetett ízletek. Innen ihletének, borulékony kedélyszín alatt nemes hevületének csaknem elemezhetetlen varázsa. Mintha figyelmét mindenkor valami összes szemlélet tartaná lekötve, mely legparányibb tárgyát is egy egész világ összefüggésében fogja fel, s épp azért nem is nézi veszteglõ kizárólagossággal, hanem végtelenbe elveszõ túlborongással, mintegy állandó kozmikus tudattal, mely túlözönlik pillantása tárgyán, s mely az embernek, mint élõnek, legnagyszerûbb lírai elhelyezkedése ebben az életben. Tiszteletre felhívó magasságban érezzük õt folyvást magunk felett, az emberméltóság fõpolcán látjuk trónolni, amint hevült és mégis borongó homlokkal fogadja a »roppant világ« nagy élet-misztikumát és sem azelõtt, sem azóta nem hallott ünnepi szóval felelget neki.»

Borulatos ragyogvány! – kaptam fel a fejemet, amikor az 1960-as évek elején Szauder József, szokása szerint tagolt kimértséggel, felolvasta gépiratos elõadását a Szegedi Egyetem Bölcsésztudományi Kara auditorium maximumában, és beleszõtte szövegébe ezt a Horváth János-szókapcsolatot. Ezt én Horváth Vörösmarty jából ismerem, professzor úr – dicsekszem neki buzgó tanársegédként a szünetben. Szauder vastag fekete keretes szemüvege mögül derûsen néz rám, és azonmód kollokváltat: És hogy fordítod? Borongós fény, feketés fényes – próbálgatom tétován. Igényesebben, szebben, ne ilyen laposan, így: Sötét-tiszta – tanítja a tudatlant a tudós. Szauder József ettõl kezdve tudomásul vesz, számon tart, elolvas, s kitartóan ostoroz «fesz és pöff»-mondataimért, de megdicsér, ha szépen bekeretezem Piero della Francesca-reprodukcióit.

Bámulatos, amit ezzel a «bús pompá»-val, ezzel a «borulatos ragyogvány»-nyal tesz Horváth János. Õ aztán tudja, miféle változatai lehetnek. Bõ ömléssel ismételi-variálja: borongó, borongás, borulékony, boruló sötét, sötétség, árnyékba áthajló, árnyas, párás, ködlõ, árnyváltozat, haloványság, éjszakai sötétség, barna setétség, siket éj – fény, fényvázolat, fénytükrözés, fényjelenség, fényvilág, derengõ, világos, világosság, villódzás, sugár, verõfény, csillámló.** Ezek a «mennyei eredetû, s mindenkor fölfelé vivõ rejtelem-fonalak csillámlanak» Vörösmarty «látomásaiban s zengenek bele édes szózattal költõi nyelvébe. S ha föld és ég között egy ilyen szál elszakad, ha a rövid életnek fénye kialszik egy ha- landó szemében, õ résztvevõn követi a panasszal elszálló életet, s érzéssel nagy lelke odáig tágul, ahol a fényvilág õsforrása székel, ahonnan eredt minden, s ahová egykor minden viszszatér.»

Ídgy aligha írt még magyar irodalomtörténész. Ez a tárgyába, tárgyának történeti idejébe belelényegülõ tudós költészete. Nézzük, miképp végzi Horváth a Vörösmarty I. fejezetét. Eloldva mint a kékítõ az ég vizében, elõkerül itt a telt, dús teljesség szemléltetésére használt Balassi-idézet is: «E magasztosan, e nemesen emberi kitágulástól nyeri hazafiúi lelkesültsége azt a fenséges teltséget, mely ellentmondás nélkül lenyûgöz és önként tiszteletre hív. Ennek a hangnak boltja, öblözete van: boltja – ugyanaz a nagy kerek égbolt, mely kékjével, éjszakájával és csillagaival minden földi tekintetet a végtelenre int, jóllehet úgy látszik, mintha azt a darab földet borítaná be megszentelõ ölelésével, amelyen kívül – hiszen ezt is maga mondja – »nincsen számunkra hely« a nagy világon.»

A ragyogvány Gyöngyösi Kemény-eposzáig visszanyomozható. És leírja a Csongor és Tündé ben Vörösmarty is: «Te csalfa fénybõl alkotott ragyogvány.» Ezt az Értelmezõ Szótár, amazt a Magyar Nyelvtörténeti Szótár tartja számon. Nem lelni azonban szótári vagy irodalmi nyomát a borulatos -nak. A Vörösmarty hangját megidézõ borulatos és a borulatos ragyogvány összetétel ennélfogva Horváth János tudósi-költõi leleménye.

Borulatos ragyogvány – õ vörösmartyasan így teszi át magyarra a clair-obscure (világos-sötét) kifejezést. Szaudernél ugyanez a «sötét-tiszta». Weöres Sándornál hasonlóképpen: «sötétségbõl fellobogó ragyogás». Weöres Rembrandt sötét-világos festményeirõl mondja ezt egy Apáczai Csere-versfordításról szólva. Horváth, Szauder, Weöres sorrendje azonos: nem fényes-sötét, hanem sötét-világos. Mind a tanítvány, mind a költõ Horváth «borulatos ragyogvány»-át követheti.

Horváth János könyvei Weöres Sándornak természetesen kéznél voltak, amikor a Három veréb- antológiát csinálta (az õ Vörösmarty-portréja azonban merõben más tájolású és más színezetû, mint a Horváthé). Szauder József a nagy formátumú tanítványok egyike volt. Amikor a budapesti katedraharcok Szegedre számûzték, mi akkori egyetemi fiatalok a lehetõ legjobban jártunk, mert Szauder Józsefben Horváth János afféle reinkarnációját láttuk közénk lépni. Termete, professzoros habitusa, mindentudása, irodalomtörténet-írói stílusának eleganciája mind-mind a Horváth-iskola eminensének mutatták. Hogyne lenne ott a helye az elsõ Horváth-emlékkönyv, a Magyar századok fiatal tisztelgõinek névsorában. Oly egyértelmû, felszabadult kiállás volt Mestere mellett a Tanulmányok ról közölt Irodalmi Újság-beli szemléje is 1956. szeptember 15-én. A Szauder-eufóriában én szinte a legutóbbi idõkig azt hittem, mesterét követte abban is, hogy elõadásait felolvasta. Ezúttal is elnézést kérek tudatlanságomért, aminek jelét egy korábbi Irodalomismeret-számban adtam.

«Azonban nevessünk egy kicsit!»

A szegedi Eötvös Kollégiumban kollektív olvasmányunk volt a Tanulmányok- kötetbõl az Egyetemi hallgatók magyar irodalomtörténeti dolgozatairól példatára. Fejbõl felmondjuk mai is a «rosszul elsült, csütörtököt mondó, elferdült, suta fogalmazások» tucatnyi kedves sületlenségét: «Elhagyta egyetlen apját. – Szemére megvakult. – Szülei anyai ágon németek voltak. – Voltak némi elõzményei, de azok csak a háttérben mozogtak. – A hõsnõ alakja alkalmas lett volna, hogy kedves részeket mutasson be vele kapcsolatban az író. – Egyetlen gyermeke maradt életben, de az is meghalt. – Pázmány eleinte református szülõk gyermeke volt.»

És így tovább. Letehetetlen, mindig elõvehetõ, felvidító olvasmány. Rosszkedvünk telét tündöklõ nyárra változtatja át.

Irdatlan feladatai teljesítése közben Horváth Jánosnak erre a kis nevettetésre is volt készülete és energiája.

* A szegedi Eötvös Kollégiumban született ötlet volt, hogy kijavíttatjuk a pesti Magyar Tudományos Akadémia palotájának ponttal lezárt aranybetűs feliratát: MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA. Kaposi Marci írt ez ügyben oly sikeres glosszát az Élet és Irodalomnak, hogy az aranypontot csakugyan levakarták. Éretlen-idétlen javaslatunk végrehajtásával azonban eltűnt a régiesség. Azóta tudom, hogy azt a pontot ráadásul Arany János tette ki az MTA felirat után. Vigasztalódjunk: ha jól megnézzük a Lánchíd előtti autós araszolás közben: a pontnak legalább látszik a helye. Bizony vissza kellene festeni.

** Bán Imre egyik kedves debreceni tanítványa kérésemre újraolvasta a Zalánt, s ő is kereste benne Horváth borulatos jelzőjét, de csak szép szinonimákra lelt: „Lassan az éjfél is leborul”; „borulj el / Természet”; „S rettentőbbre borúl képén nagy szíve haragja”; „Szinbe borul haragos szeme bús szikrája”; „Úgy beborúl szép hősi tekintete”; „vérbe borongó nap”; „beborul vala képe”; „Hogy besötétedjék boruló lelkemnek az éjfél”; „S a beborult egeket csak villám fénye deríti”.