Korompay H. János

Horváth János és Margitta *

Idén ünnepeltük Horváth János születésének 120. évfordulóját. Ez alkalomból június 24-én a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete megkoszorúzta azt az emléktáblát, amely Budapesten, a Bocskai út 27. szám alatti ház falán található: a kezdetben az Eötvös-Collegiumban, majd egy negyedszázadon át a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanító Horváth János itt töltötte életének utolsó évtizedeit. 1961. március 9-én halt meg és a Farkasréti temetõben nyugszik, egykori tanítványa, majd haláláig barátja, Kodály Zoltán szomszédságában. Nem teljesült az, ami egyik fiatalkori, kéziratban és ismeretlenségben maradt versében olvasható: «Temessetek otthon.» Ez a két szó hallatlan egyszerûséggel és tömörséggel nevezi meg életének egyik legfõbb energiaforrását és vonzerejét, s köti össze a kezdõ- és zárópontot, a margittai templom falán és a Bocskai úti házon lévõ emléktáblát. Jelképes az is, hogy a templom kertjében azoknak szobra veszi körül, akikrõl könyvet írt: Petõfinek egész költészetérõl, Adynak pedig pályakezdésérõl. A Petõfi-monográfia egy része Margittán született, Ady személyesen is járt itt. S az irodalomtörténész-tanítvány Orosz Lászlót idézve folytathatjuk, aki az idei évfordulóra emlékezve Kecskemét, Kodály szülõvárosa könyvtárában mutatta be õt, a következõképpen: «Jelképesnek tarthatjuk, hogy századunk legnagyobb magyar irodalomtörténésze egy évvel volt fiatalabb Adynál, egy évvel idõsebb Móricznál. Adynak földije is volt: szülõhelye, a Bihar megyei Margitta mintegy 35 kilométerre esik a szilágysági Érmindszenttõl. […] Földije volt annak a magyar költõnek, akinek mûvét, eszményeit, ízlését, nyelvét legközelebb érezte magához: a szintén bihari, nagyszalontai Arany Jánosnak.»

Ahhoz, hogy megkíséreljük értelmezni Horváth János idézett verssorát, mindenekelõtt észre kell vennünk a paradoxont: a «Temessetek otthon» látszólag másokhoz fordul, valójában azonban írásakor magának, ma pedig nekünk tett vallomás. Akkor, amikor 1961-ben Budapesten búcsúztatták, Margittán is szólt a harang. Ma az õ szülõhelyén szeretném azt megvilágítani, hogy milyen volt a kapcsolat a város és szülötte között; mi mindent köszönhetett Horváth János Margittának?

Az otthon legelõször is nagy családot jelentett számára, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Édesapja, Horváth József Sarkadon született 1822-ben, s második volt az ottani szûcsmester hét gyermeke között. Fiának visszaemlékezése szerint «1835 tavaszától 1840 nyaráig a szalontai algimnáziumban tanult. Ez idõre esik megismerkedése Arany Jánossal, ki rövid színészi pályafutása után hazatérvén, 1836 õszétõl fogva harmadfél éven át korrektorként mûködött ugyanott, azután tudvalevõleg jegyzõírnok lett, 1840 tavaszán pedig másodjegyzõ. […] ismeretségük ebbõl az idõbõl származott.» Horváth József 1840-tõl a debreceni gimnáziumban tanult tovább, ahol Szilágyi Istvánnal, Arany volt osztálytársával is megismerkedett. Iskolái után Margittán kezdett el tanítani, majd rövid érbogyoszlói jegyzõség után került vissza Margittára, ahol csaknem 50 évig töltötte be ugyanezt a tisztséget. 1861-ben újra életre hívta a reformkorban megalapított, de a szabadságharc után sokáig nem mûködõ olvasó egyletet, s a könyvtár számára – ezek már Horváth József szavai – Arany Jánost, «mint ifjúkori ismerõsét bizalmasan felkérte kiszemelésére annak, hogy mely könyvek kitõl lennének vásárlandók? Erre Arany János saját kezûleg írott könyvjegyzéket küldött azon ajánlattal, hogy a könyvek Pfeifer Nándor pesti könyvárusnál 10% leengedéssel és részletes törlesztés mellett vásárolhatók, aminthogy azután több éveken át onnan történt a vásárlás. Így jött kapcsolatba Arany János halhatatlan neve a margittai egyleti könyvtár alapításával.» Eddig az idézet az 1897-ben meghalt margittai jegyzõ emlékezésébõl, amelyet fia tett közzé Apró adat Arany Jánosról címû írásában.

Horváth Józsefnek öt gyermeke volt, amikor fiatalon meghalt feleségének húgával, Galgóczi Juliannával kötötte második házasságát, s ebbõl újabb kilenc gyermeke született. Közülük János a hetedik volt. Két bátyja, Lajos, majd Péter követte apját a jegyzõségben; Margit húga pedig, akit még ismerhettünk, szóban és hosszú, részletes, páratlan memóriáról és beleérzõ képességrõl tanúskodó leveleiben elevenítette fel a régi emlékeket, a családról és a szokásokról, az iskoláról és a tanárokról (általa tudjuk a hajdani margittai rektorok, Dobó Gyula, majd Kántor Péter nevét), a gyermekkori betlehemezésrõl (amelynek szövegét is leírta), a szokásokról és az ismerõsökrõl, a játékokról és a vendégekrõl. Péter egyik fia volt ifjabb Horváth János, aki református lelkészként szolgált elõbb Nagykakucson, majd Érbogyoszlóban, nagyapja elsõ jegyzõsége színhelyén, s aki két évvel ezelõtt halt meg.

Horváth János, amikor élete végén Keresztury Dezsõ életrajzi adatokat kért tõle a Magyar Irodalomi Lexikon számára, ezzel kezdte levelét: «Margittán a ref. elemi iskolában a tanítónk szinte túlzásig nyelvtanozott; elemeztünk rogyásig. Még a szakvizsgámon is abból éltem. Szenczi Molnár zsoltáraiból sokat megtanultunk könyv nélkül, s minden reggel, elébb templomba menve, énekeltük. Temetéseken is végig kántáltuk a várost a gyászháztól a temetõig. Egész versritmikai tudományomban az adta meg a tapasztalati, élményi alapot.»

Elemi iskola és egyetem, zsoltár és verstan így kapcsolódott össze az öregkori visszatekintésben. Sõt, amikor az 1950-es évek elején Voinovich Géza megjelentette Arany János verseinek akkor legkorszerûbb kiadását, Horváth János hozzá írt levele A bajusz címû költeménynek ezt a részletét kommentálta:

De mi haszna! mindhiába!

Nincs orvosság patikába,

Széles mezõn, drága kertben,

Vagy más helyen,

Ami neki szõrt neveljen.

Arany – vette észre Horváth János – «e sorokban a következõ református halottas ének frazeológiáját kevergeti:

Nincs orvosság halál ellen,

Patikában, vagy más helyen,

Széles mezõn, drága kertben

Oly fû nincsen,

Haláltól, amely megmentsen.

Iskolás koromban – folytatódik a levél – temetésekkor magam is fújtam ezt Margitta ut-
cáin végig. Onnan emlékszem rá.» Ez az énekszöveg az «Én Istenem, benned bízom…» kezdetû, 406. (itt 325.) számú dícséret egyik versszaka, amely jól példázza azt, hogy a gyermekkori emlék hogyan függ össze Arany János költészetének kutatásával, egyszersmind ez utóbbinak egyik jelentõs forrását közvetítve.

A reáliskola elsõ és négy felsõ osztályát Horváth János Körmöcbányán végezte el, a közbülsõ hármat Debrecenben. A körmöcbányai lakosság sokat segített Bogyoszlónak egy pusztító tûzvész után: ez magyarázza a kapcsolatot. A debreceni tanulmányokat hegedûtanulás és a Kántus énekóráin való részvétel egészítette ki: «sok szép éneket (fõkép a Vitéz Mihályéit) ott hallottam és jegyeztem meg» – hangzik errõl az emlékezés. A tanévek végén jutalmul kapott körmöci aranyakat édesapja õrizte meg, s küldte el fiának, mikor õ Arany összes mûveit vásárolta meg, ezzel a megjegyzéssel: «Küldöm az aranyakat Aranyra.»

A margittai születés, a család, az iskola, a zsoltár egy tudós tanár személyiségének alapjait teremtette meg, és egész életében, életmûvében irányadóként és változatlan erõvel hatott. Maga az itt tanult nyelv, ez a «csodálatos hangjelenség» ilyen szavakra ihlette: «Por és hamu mind, kik egykoron beszélték: õ él s tud a halottakról; idõben, térben millióknak volt alkalmi, rész-tulajdona: s idõben-térben, változva, osztva, egy és ugyanaz maradt; kiszolgált minden egyéni gondolatot, érzést és szándékot, de a maga rejtett törvényeivel folyvást lelki közösség megteremtésén munkált s jelképe lett annak.» Horváth János arra biztatta egyetemi hallgatóit, hogy õrizzék meg szülõföldjük nyelvjárásának érdekességét és kiejtésének szépségét. Maga is ízesen beszélt, s ez, tanítványi visszaemlékezés szerint, «utánozhatatlan egyéni varázst adott elõadásainak». Eötvös-kollégiumbeli tanítványával, késõbb közeli barátjával, a Zalából jött nyelvtudós Pais Dezsõvel arról évõdött, hogy Bihar vagy Zala adott-e több nagy embert a magyarságnak, s arról, hogy valóban eperfa szerepel-e a Családi körben, s nem inkább szederfa-e, mint azt Zalában mondják.

Világszemlélete, erkölcsi ideálja az otthon látottak, hallottak és olvasottak szilárd alapjain nyugszik. Szekfû Gyulának, a frissen kinevezett egyetemi tanárnak ezt írta levelében: «Egy kötelességünk azonban eltagadhatatlan: tovább adni azt, amit szerencsésebb helyheztetésünkben másoktól kaptunk; az nem a mi személyes tulajdonunk. És hiába érzi az ember, hogy õ méltatlan letéteményese ilyen vagy olyan feladatnak: a rendeltetés felismerése adjon hozzá erkölcsi erõt. Egyik kezével minden jóravaló ember valaki másét fogja a múltban, s érzi benne a biztatást; a másik kezét pedig kinyújtja, s várja, hogy általa a lánc tovább folytatódjék. Belefogózni a múltba, de zsebre dugni a másik kezünket: azt jelentené, hogy cserben hagytuk elõdeinket, megcsaltuk a holtak reménységeit. Nekem ez régi érzésem, s talán nem is csináltam volna soha semmit, ha a néhaiakra nem gondolnék.»

Ez a néhaiakra gondolás nemcsak abban az irodalomtörténetben nyilatkozott meg, amellyel foglalkozott, hanem abban is, ahogyan mûvelte azt. Az otthonhoz való ragaszkodás jeleként választotta írói álnévül a Berettyó Jánost, az Érmellyéki remetét, vagy anyai nagyapja, Galgóczi György nevét.

Elsõ fennmaradt levele az a József-napi köszöntés, amelyet édesapjának írt. Budapestrõl, Párizsból, ahová egyetemista korában ösztöndíjas útra mehetett, a harctérrõl és mindenhonnan, rendszeresen levelezett a család tagjaival, még akkor is, amikor 1920 és 1922 között nem volt postai összeköttetés Budapest és Margitta között: ekkor Bécsen és Németországon át találták meg egymást. Volt iskolatársával, a margittai Török Vincével, aki 50 éven át lelkész volt Karcagon, haláláig megmaradt a levélbeli kapcsolat. Doktori értekezését édesanyjának dedikálta; Margit húgának pedig az õ válogatásában megjelent nagyszabású szöveggyûjteményt, a Magyar verset könyvét adta át.

A szünidõben és szüretkor gyakran utazott haza, olykor barátaival is: Szabó Miklóssal, aki késõbb az Eötvös-Collegium igazgatója lett, Szilágyi Sándorral, Koczogh Andrással, egyetemi diáktársával és tanárkollégájával, s 1911 nyarán Adyval. Hogyan jött létre ez a kapcsolat, mi volt az elõzménye ennek a barátságnak?

Horváth János Ady s a legújabb magyar lyra címû munkája 1909 novemberében jelent meg, 1910-es évszámmal. Ez a könyv a magyar klasszikus ízlésen, a nemzeti klasszicizmuson nevelkedett költészetfelfogás nevében szólt, úgy, hogy az esztétikai ítélet mellett fontosnak tartotta kifejteni erkölcsi meggyõzõdését is. Megbotránkozott az új lírikusok nemzetköziség-tudatán, amely alárendeli a Nyugatnak a «halálszagú, bús, magyar róna» képét és a Hortobágy poétájának «piszkos, gatyás, bamba» társait; tiltakozott az érzékiség központi szerepe és Ady utánzóinak érthetetlenségre törekvése ellen. Ady tehetségét azonban egyértelmûen elismerte, költõi újdonságát elsõként tisztázta és jellemezte, úgy, hogy könyvének ez a fejezete félszázaddal késõbb, 1956-ban megjelent tanulmánykötetében is változtatás nélkül szerepel. Erkölcsileg elítélte Ady felfogását, amelynek átalakulását remélte, esztétikailag viszont élvezni tudta költészetét. Juhász Gyula ezt írta neki: «Szebb és okosabb könyv nincs és ki tudja mikor lesz Adyról.» Ennél is fontosabb az, hogy ezt a, helyenként igen kemény erkölcsi bírálatot tartalmazó értékelést úgy fogadta a költõ, hogy megismerkedésüket követõen, amely feltehetõleg 1909 végén a Három Hollókhoz címzett vendéglõben történt, barátságot kötött kritikusával.

Elõször Párizsból üdvözölte, 1910 februárjában, «Kedves, jó barátom»-nak szólítva Horváth Jánost, és betegségérõl panaszkodott. Hosszú választ kapott, ilyen részletekkel: «Jólesett, hogy jóbarátodnak szólítottál, mert én csakugyan annak éreztem magamat a legelsõ pillanattól kezdve, mikor költészeted eredetiségét s benne egész életedet, egyéniségedet megértettem […] Én hiszem, remélem, követelem, hogy légy jókedvû, egészséges, életerõs. Tudj nagyokat aludni, este 10-tõl reggel 10-ig. Micsoda boldogság volna az nekem s barátaimnak, ha egyszer azt hallanám, hogy jól érzed magad!»

«Kedves, jó Barátom – válaszolta még ugyanabban a hónapban Ady –, leveled nagyon jó idõben jött. Használt az én majdnem reménytelen állapotomnak. Ezek, az ilyen szép gesztusok, tartják még bennem a lelket.» Horváth János legközelebb (1910 áprilisában) már hazahívta a költõt: «Földobott kõ, hullj vissza közénk mennél elõbb!»

Kettejük barátságának emléke az az arckép is, amelyet Ady adott, a következõ szöveggel: «Az én irodalom-történetíró kedves, jó Horváth Jánosomnak, Bpest, 1910. nov. 4. Ady». Ez a kép a dolgozószoba falára került, Deák Ferenc és Gyulai Pál, valamint Horváth József mellé, akik mellett még Nagyvárad képe látható. Hasonló baráti gesztus volt az is, hogy Ady az 1910-ben megjelent Minden titkok versei címû kötetének elsõ ciklusát, Az Isten titkait Horváth Jánosnak és Szilágyi Sándornak ajánlotta. Horváth János így mondott érte köszönetet: «köszönöm neked, hogy hármunk barátságának ilyen maradandó emléket kívántál állítani. Mi ketten nem is tudjuk azt hasonlóval viszonozni, de te nem is gondolsz ilyesmire s jól tudod, milyen igazi meleg barátsággal szeretünk, hogy akár az ölünkben is elaltatnánk, meg dédelgetnénk, mint valami jó kis ártatlan gyermeket. Nekünk az a legnagyobb örömünk, hogy te ezt tudod s jó szívvel veszed.» A ragaszkodásnak ennyire nyílt kifejezése igen ritka volt Horváth János leveleiben, s egyaránt fényt vet rekonstruálhatatlan beszélgetéseik barátságteremtõ és -fenntartó eredményére és a beteg költõnek lelki energiákat átadni akaró, vigasztaló igyekezetre. Adynak erre igen nagy szüksége volt, amint azt 1911 elején ismét Párizsból küldött lapja is igazolja: «Édes Jánosom, irj magadról, terveidrõl, mert Te vagy valaki s neked lehetnek terveid. Én ugy élek Párizsban, mint egy elkésett szeptemberi pillangó. Semmi sincs már. Jobb lett volna lassubb tempóban elvégezni életem posztulatumait. Most már nincs – semmi. Nagyon szeret s ölel Ady.»

Horváth János hagyatékában fennmaradt egy 1911. augusztus 19-én, «Horváth János professzor, Margitta» címzéssel feladott távirat. Szövege a következõ: «Egy órakor Zilahról érkezem – Ady.» Néhány napot töltöttek itt együtt, s innen való Az õsz szerelmei címû vers élménye, amely A menekülõ Életben jelent meg:

Nincs szebb az Õsz kiszimatánál,

Õszi éneknél nincs szebb ének,

Altató nótája a vérnek,

S az istennek nincs jobb dalosa,

Mint az ifjú és õszi féreg,

Mely szól: «hihu, megyünk, megyünk.» […]

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,

hihu, megyünk, megyünk,

Oltsátok el a nagy lángokat,

Szeressetek még egy utolsót,

Még szól a mi víg énekünk:

Hihu, hihu,

Az Élet oly hiú,

Megyünk, megyünk, megyünk.

Ady így emlékezett meg látogatásáról, amelynek során megtapasztalhatta mindazt, amelyet a vendéglátó otthon nyújthatott neki: «Bár maradtam volna Margittán, ahol olyan kedves, jó volt minden. […] Add át kézcsókjaimat, meleg, hálás üdvözleteimet. Töltök én még egy hetet Margittán. Szeretõ Adyd.» Horváth János nem sokkal késõbb viszonozta a látogatást: õ is fölkereste Adyékat Érmindszenten, Ady viszont már nem jött többet Margittára.

Nem tudjuk pontosan, hogyan ért véget ez a barátság: kölcsönösen nagyrabecsülték egymást, de útjaik mégis különváltak. Különbözõ egyéniségük, életmódjuk, erkölcsi és világnézeti felfogásuk önmagában nem magyarázza ezt; félreértések is hozzájárulhattak az eltávolodáshoz, s a világháború, amelyben Horváth János három év frontszolgálatra ment, végleg elsodorta õket egymástól. Ady már nem élt akkor, amikor Horváth János a Kommün után, 1919 õszétõl 1920 májusáig ismét Margittán volt, s amikor visszafelé már õrizték az új országhatárt. Családjával együtt szöknie kellett, hazulról haza. Késõbb, 1922-tõl, mikor már megint lehetett, minden nyáron meglátogatta Margittát, utoljára 1937-ben. Közben, 1933-ban, az egyetemen már Adyról tartott elõadást.

A két egykori barát, a költõ és irodalomtörténetírója annak a margittai templomnak kertjében találkoztak ismét, most már elválaszthatatlanul, ahol Horváth János az 1910-edik esztendõt, Adynak írt levele szerint, a következõ énekkel fejezte be: «Ismét egyik esztendeje, Istentõl kimért ideje Telék el a mulandóságnak»; «Elmúlt vége, mint kezdete, Már van csak emlékezete.»

Mindehhez csak azt tehetjük hozzá: nagyon fontos, hogy ez az emlékezet megmaradjon.

Irodalomtörténet, 1999, 160–165.