Klaniczay Tibor

Meghalt Horváth János akadémikus

Horváth János, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Kossuth-díjas irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, életének 83. évében, március 9-én elhunyt.

A kiváló tudóst a Magyar Tudományos Akadémia és a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem saját halottjának tekinti.

Temetése március 14-én, kedd délután 3 órakor lesz a Farkasréti temetõben. (MTI)

Horváth János halálával a magyar irodalomtudomány egyik legnagyobb alakja távozott el tudományos életünkbõl: Hat évtizedet felölelõ tanári és tudós munkássága a magyar irodalomtörténet-írás történetének egyik kimagasló, maradandó fejezete. Közvetlen folytatója és betetõzõje volt azoknak a tudományos törekvéseknek, melyeknek a nemzeti szempontú irodalomtörténet-írás megalapítójától, Toldy Ferenctõl kezdve Gyulai Pálon és a századforduló olyan neves tudósain, mint Riedl Frigyesen vagy Négyesy Lászlón át annyi értékes munkása volt. Horváth János a mérhetetlenül megnõtt ismeretanyag új, de egyben minõségileg is, elméletileg is messze magasabb rendû szintézisére törekedett, s a magyar irodalom egész fejlõdésérõl, minden korszakáról átgondolt, eredeti tudományos koncepciót századunkban eddig egyedül õ alkotott.

A magyar irodalomtörténet rendszeres tárgyalásában ugyan csak a XVI. század második feléig jutott el három kitûnõ kötettel (A magyar irodalmi mûveltség kezdetei, 1931; A magyar irodalmi mûveltség megoszlása, 1935; A reformáció jegyében, 1953), nagyszámú többi könyvében és tanulmányában azonban irodalmunk további korszakairól és nagy alkotóiról is kirajzolódnak rendszerezésének körvonalai, alaptételei. Az olyan kimagasló mûvek, mint A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petõfiig (1927), vagy Petõfi Sándor ról szóló hatalmas monográfiája (1922), valamint legjelentõsebb tanulmányainak monumentális összefoglaló kötete (Tanulmányok, 1956), szinte hézagmentesen elénk tárják azt a fejlõdésrajzot, melyet a magyar irodalom egészérõl elvi alapon állva és következetes módszert megvalósítva kialakított.

Horváth János félbemaradtan is a teljességet sejtetõ és elõrevetítõ szintézisében a magyar irodalomra vonatkozó ismereteink páratlan gyûjteménye áll elõttünk. A magyar irodalom nemzeti sajátságainak, nyilvánvaló és rejtett szépségeinek nem volt még nálánál fogékonyabb kutatója. Igaz, tudományos érdeklõdése a kortársaira már kevésbe terjed ki, s bár Ady Endrének nemcsak barátja, hanem költõi újításainak megértõje és egyik elsõ méltánylója volt, irodalmunknak a XX. század elején kibontakozó új nagy fellendülése, történetének egyik fénykora már kívül marad rendszerezésének keretein. Õ mindvégig a Petõfiben és Aranyban tetõzõdõ úgynevezett nemzeti klasszicizmusban látta – Gyulai Pált követve – a magyar irodalmi fejlõdés legnagyobb eredményét, s minden addigi értékes irodalmi törekvés összegezését. Ezen a felfogásán, mely meghatározta egész irodalomszemléletét, Ady, Móricz, József Attila és a többiek munkássága után már túlhaladt az idõ; a magyar irodalomról alkotott mai képünk már nem épülhet csak a Horváth János elõtti irodalom jelenségeire, épp olyan szerves – a hozzánk a legközelebb álló – része annak az az irodalom, mely Horváth János munkásságával egy idõben született, virágzott s jutott el új magaslatra. Horváth János munkáit ezért úgy tekintjük, mint a magyar irodalom régebbi klasszikus korszakának, jórészt ama korszak szemléletén alapuló, de az újabb tudományos módszereket is messzemenõen értékesítõ összegezését. Egy nagy korszak utolsó képviselõje õ, aki a legigényesebb tudományos színvonalon nyújtja át az utána következõnek mindazt, amit a saját kora és elõdei irodalmáról mondani tudott.

Horváth János életmûve azonban nemcsak kiemelkedõ monumentuma, hanem korunk tudománya, a marxista–leninista irodalomtörténet-írás számára is a biztos ítéletek, igaz megállapítások, ösztönzõ gondolatok gazdag forrása. Mûvei nemcsak eddig neveltek nemzedékeket a magyar irodalom szeretetére és vizsgálatára, hanem ezután is tanítani fognak eredményeikkel, módszerük maradandó értékeivel. Tanultak és a jövõben is tanulni fognak tõle a magyar irodalom marxista szellemben dolgozó kutatói; nagy többségükben amúgy is tanítványai, illetõleg e tanítványok tanítványai közül kerültek ki. A tanulás azonban nem utánzás, ezt a felismerést Horváth János példája, saját mestereihez való viszonya is igazolja. Mik&e