Horváth János a katedrán
Az utolsó órát Horváth János tartotta.
A hatos terem teljesen megtelt. Néhány nõ a katedra
szélére telepedett, és úgy néztek fölfelé,
mint a Múzeum elõtt Rozgonyi Piroska Arany János szobrára.
Az egésznek szinte bibliai hangulata volt, ahogy az õsz patriarcha
szól családjához. Imrének a hegyibeszéd
jutott eszébe, majd az, hogy Miklós Éva nincs itt.
Mindjárt kivágódik
az ajtó – gondolta, s úgy érezte, a fülébe
csap a hirtelen, minden tiszteletet nélkülözõ zaj,
mert ahogy Éva az ajtóval bánni szokott, az már
nem határozottságnak, hanem tiszteletlenségnek felelt
meg, azután cipõjének koppanását egyáltalán
nem mérsékelve végigmegy a padsor mellett.
Hallott is valami zajt. –
madame Chauchat – ugrott kezében a toll, és a füzetére
hajolt.
És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e
dal…
– olvasta a katedrán Horváth János. Halálos csönd volt. A professzor lábánál ülõ egyik nõ zöld kalapján hosszú fácántoll mozgott. Éva nem jött. A toll vége remegett. Fölemelte fejét. Az ablakok itt is piszkosak voltak.
S szólj erõsen, lantom, hogyha
Már utósó
e dalod;
Hirtelen ne haljon õ meg!
Zengjék vissza az idõnek
Bércei, a századok.
Csöngettek.
Horváth János lecsapta
a könyvet. Öreg, remegõ hangján elfulladva kiáltotta:
– Hát zengik is!
Kitört a taps.
Jávor Ottó: