Egy vén diák emlékezése legkedvesebb tanárára
Az én generációm? de ha nem hiszek a generációkban? Megértem, hogy illendõ közösséget vállalnom mindazokkal, akikkel sors, kor, pálya, életcél egyforma keretek közé, egyforma kategóriába szorított, de addig a szédítõ s elvont magaslatig már nem jutok el, hogy ebbõl a kényszerbõl törvényt, sõt börtönt építsek! Amellett mivel magyarázzam, micsoda hiányérzettel vagy lélekferdüléssel, hogy mélyebb, sorsszerûbb közösséget vagy csak külön, egyénenkint, vagy pedig csak egyetemesen éreztem kortársaim irányában, s nemegyszer éppúgy, sõt hamarább megtaláltam az utat a nálam jóval fiatalabbak felé? Most is, ebben a pillanatban, a Kollégium [az Eötvös Collegium] ötvenéves létének a pillanatában, egyszerre több évfolyam keveredik össze az emlékezésben, fiatalok és öregek, elõdök és utódok, kortársak és tanítványok, s nehéz volna eldöntenem, kihez vagyok közelebb, kit tartok lelki rokonomnak, nem egy ifjabb tanítványt-e vagy egy elszigetelt szellemi õst, kortól, szaktól, barátságtól függetlenül. A kollégiumi életnek annyi sok szép vonása közt nem ez-e éppen a legszebb, hogy sosem vagyunk ott egyedül, hogy a társalgó, a könyvtár, a díszterem falairól, mint Napóleon katonáira a piramisok kõkockáiról, egy múlt néz le ránk ma is eleven példákkal, az évfolyamok és a koráramok egymásba ömlõ hullámzásában? Hányan ismerjük fel magunk egy-egy fiatal utód vívódásaiban! mennyit köszönhetünk sokszor egy-egy bölcs elõd példájának! Kereszturyék, Szávaiék vagy Képes Gézáék «nemzedékét» mindig jobban szerettem, jobban is értettem, mint a magamét, és ha néha – egyre többször – kollégiumi éveimre emlékezem, magára a Kollégiumra, egy-egy halott barátra, egy-egy könyvre vagy tanáromra sokkal tisztábban, mélyebben és forróbban gondolok, mint a magam évfolyamára, mint egy véletlen, külsõséges és rögtönzött csoportosításra. S még akkor is, ha mint Proust mondaná, a spontán emlékezés híján a szándékos, az akaratos emlékezéshez folyamodom, inkább csak kisebb csoportokat, elszigetelt arcokat látok, típusokat legfeljebb vagy bizonyos áramokat, de egyöntetû, határozott, tudatos nemzedéket sehol. Ma talán ez másképpen van, de ekkor – az elsõ háborút megelõzõ esztendõkben – legtöbben, nem is a legrosszabbak, hevesen tiltakoztunk volna minden mégoly szellemes egységesítés ellen: egyének, «egyéniségek» akartunk maradni mindenáron, görcsösen ragaszkodtunk – külsõleg is! – «énünk» legszemélyesebb kifejezéséhez, magunknak, csak magunknak képviselõi akartunk lenni, Adyval keltünk, Nietzschével feküdtünk és Ibsennel takaróztunk – s hiába omlottak össze sorra a legszilárdabbnak vélt én-talapzatok, hiába mosolygunk ma rajtuk mi is, valami megmaradt bennünk ezekbõl a szép mérgekbõl, s ha van közös vonása annyi szétfelé húzó «egyéniségnek», talán épp ez lehetne az, az öngúny és a hitetlenség stádiumában…
Ha azt kérdem magamban, amit érettségi elõtt kérdünk tizennyolc éves diákjainktól: mit köszönhetnek az iskolának? mit köszönhetek a Kollégiumnak? ma is csak azt felelhetem, amit kezdettõl fogva: mindent! a tudás szomját, az ismeret ízét, a nemes dolgok szeretetét, a bírálat féktelen, magunkon is túlemelkedõ szabadságát, a gúnynak és az alázatnak azt a kibogozhatatlan keverékét, amely a kollégiumi szellem egyik legnehezebben tûrt, leghamarább félreértett s legjellegzetesebb vonása, s amely legalább olyan rokon Voltaire-rel, mint Kempis Tamással, az érzelmi és ösztönélet könyvekkel védett, könyveken átszûrt, könyvekkel eszményített kertészetet, az etûdökkel s utódokkal való közös és természetes munkakedvet, az önzetlen szellemi élet szinte vallásos tiszteletét, mindazt, ami jó bennem, csak azt, ami valóban jó bennem, amit a régiektõl kaptam, s amibõl talán egy szemernyit a fiataloknak is átadhatok. Ó, nem vagyok hálátlan, lehetek-e hálátlan a szülõi ház és homokos somogyi szülõfalum iránt, amelynek darabos beszédmódját a Kollégiumba is magammal vittem, s amelyre, ha megszólaltattak, s miképp az elsõ esztendõkben, a friss szavú, pesti vagy akárcsak városi fiúk jobbra-balra dõltek a nevetéstõl. De mint a novícius, ha klastromba lép, én is lassan, ha nem is mindjárt, családtól, szülõfalutól, minden földi kapcsolattól elszakadtam, a Kollégium lett otthonom, családom, természetes légköröm, s amikor késõbb hazátlanul, kitaszítva s földönfutóként rejtõzködtem, akkor is a Kollégium eszméje tartotta bennem a lelket, mert tudtam, a Kollégium eszmei, eszményi gyülekezete nem tagad meg, tudtam, hogy minden hagyománya közösséget vállal velem, s nem éreztem magamat magányosnak és megalázottnak. Legyen is áldott minden köve, minden lakója, minden jó barátja, s ne ötven, hanem sok száz évig onthassa fényét mindazokra, akik, mint én is, egy szeptemberi reggel, elõször lépik át a küszöbét, tele hittel, szorongással, áhítattal és reménységgel.
Pedig de nehezen szoktam meg, máig sem tudom, hogyan szokhattam meg s hogyan szokhattak meg engem ezek a pergõ beszédû, villámgyors gondolkodású, csípõs, hajlékony, csúfondáros és örökké jókedvû «nagyok», akik közt ijedt képemmel s ügyefogyott modorommal még leginkább Andersen csúf kis kacsájához hasonlíthattam, persze a hattyúi metamorfózis leghalványabb reménye nélkül. Szerencsére a Kollégiumnak mindig voltak afféle lélektani sarkutazói, akik emberszeretetbõl, kíváncsiságból vagy mulatságból épp a legárvább gólyákat próbálták megszólaltatni vagy «felfedezni», s az én felfedezõim azzal érveltek érdekemben, hogy vidéki, somogyi eredetem ellenére ismertem Péterfy tanulmányait! olvastam Horváth János Adyját! s nem Gárdonyit, nem Herczeget, hanem magát Ambrus Zoltánt választottam kedves írómnak! S még többre becsülték talán bennem az áradó, érzelmes, forró és határtalan tisztelettudást: a fogvacogtató félelemig tiszteltem például B. G. urat, s egyszerûen elbújtam elõle, ha valahonnan közelgett felém; úgy néztem, mint egy félistenre a Törökországot is megjárt Németh Gyulára, s fenyegethettek, verhettek, mégsem mertem tegezni; reszkettem a meghatottságtól, ha Eckhardt Sándor megengedte, hogy zongorajátékát egyedül hallgathassam a díszteremben, s kezdettõl fogva rajongtam, féktelenül, lázasan, odaadón és patetikusan, mindnyájunk szeme fényéért, dédelgetett mintaképéért, elérhetetlen bálványáért, «Horváth úrért»! Igaz, akik nyelvészettel vagy irodalommal foglalkoztunk, kortársaim, a nagy egyéniségek, mind-mind rajongtunk valakiért. Timpanar János, a kedves, kövér szelistyei román fiú Márkus Emíliáért hevült, s néha el is játszotta nékünk a Sappho nagyjelenetét, azt, ahol a színésznõ végleg szakít a kedvesével! Guman István, a kis Gu-ember, felváltva hol Shakespeare-re, hol Molnár Ferencre esküdött, s egyforma tûzzel magyarázta Hamlet és Az ördög szépségeit. Bod Károly, Bod Péter leszármazottja, Pintér Jenõt magasztalta egyre, akinek új folyóiratába cikket írt, egy egész lapot! egy újonnan felfedezett virágénekrõl. Komor Zoltán, a legmûveltebb gólya Cyranót és a Sasfiókot szavalta magyarul és franciául – míg Mittay, mindnyájunk Mefisztója, harapós gúnnyal csepült le mindent, fõképp kamaszos lelkendezésünket, mivel õ az életet már közvetlen tapasztalásból is ösmerte, könyve jelent meg vidéken, tudta, hol kávézik Kosztolányi, ismerte Bodor Aladárt, s az egyetemen külön társasága volt már lobogó hajú, merész arcú, mindenhova együtt és késõn érkezõ diákokból, akik szerinte mind lángelmék és mind forradalmárok voltak, s akik közül legjobban Németh Andorra, Gaál Gáborra s valamennyiünk múzsájára, Gábor Zsuzsára emlékszem. Hol vannak? hova szóródtak mind, nem is egy, hanem két háború után? a legtöbben halottak, s épp akik annyival többet értek, annyival többet ígértek mindnyájunknál, nálam is, az életben maradtaknál: a kis Bod Károly, akiben papõsének tüze és értelme lobogott, a kis Guman, akinek dióbarna szeme sosem ismerte tán a közönyt, mert mindig a lelkesedés, a szeretet vagy a bánat nedvében fürdött, Komor Zoltán, a hatnyelvû csoda, aki a bécsi országúton hullhatott el 44 õszén, Grynaeus, a matematikus, aki miért? miért se? mindig hozzánk, nyelvészekhez s literátorokhoz csatlakozott, s akinek okos, mosolygó és beszédes hallgatása örök hallgatássá vált a Farkasréti temetõben, Thanhoffer, a szegedi, mindig jókedvû zongoramûvész, akinek esti játékára hajóvá, Tristan hajójává vált a Kollégium, s mi úsztunk-úsztunk, részegen, önfeledten, dallamok, versek, klasszikus és modern álmok tengerárján, ki tudja, milyen zengõ szirtek vagy csábító szigetek felé! Micsoda temetõ! s nem csupán az elföldelt halottaké! mert hova lett például az a forradalmártársunk, akire mint egy új Baudelaire-re, úgy néztünk elsõ, keserû és koraérett strófái után? S mi haszna, ha a többiek «elhelyezkedtek», ahogy mondják, családot alapítottak, ahogy illik, és «sokra vitték», ahogy megérdemlik? Az, aki hátranéz, s mindannyiunkat egyetlen tekintettel öleli át, akaratlan, szegényes és rekedt Ossziánja lesz kortársainak: nemcsak mert bennük és velük együtt élete egy részét sirathatja, nemcsak mert véletlen megmaradásáért ily módon vél irgalmat nyerni, hanem mert rajtuk át beláthat a lét ijesztõ játékaiba – beláthat, s nem lesz okosabb…
Az egyetemen egyébként folytattuk a rajongást: volt, aki Beöthy esztétikájáért gyalogolt be hetenkint négyszer a Múzeum körúti szentélybe, volt, aki Négyesy szemináriumában lelte élete legfõbb értelmét, viszont mindnyájan együtt voltunk Riedl Frigyes dupla óráin estefelé, s egyszerre szívünkbe zártuk ezt a szeretetreméltó agg gavallért, akinek színes jegyzethalma, távolba révedõ kék szeme, kissé raccsoló, rekedtes és rapszodikus beszédmódja, valamint hol céduláit, hol ritka fürtjeit turkáló keze éppúgy hozzátartozott a Riedl-órák légköréhez, mint a hallgatók áhítata, a gázlámpák sercegése s a padokból, a hallgatókból, az évekbõl kiáradó furcsa illat, a fa, a gáz, az emberpára, az ódonság és a szellõzetlenség keveréke. Micsoda szag volt! ma is érzem: fullasztó, áporodott, izzadmányos, néha émelyítõn fojtó, néha könnyû illatokkal, tavaszi záporok ózonával, falombok lélegzetével terhes, külvárosi tánctermek, dohos pincék, vidéki szentegyházak salétromszagára emlékeztetõ, keserû, fanyar, szívszorító, fonynyadt és kibírhatatlan, az olvadt enyv illata, az emberi test illata, a könyvek, a zárt termek, az elvont tanulmányok illata, a tudományos halhatatlanság, az irodalmi öröklét tömjénszaga! Mert ez a terem, Riedl terme valóban az öröklét pitvarának számított, akár vogul testvéreink medveénekeit magyarázta ebben a huszadik századi gázfényben, akár élõ kortársait emelte ki nékünk a köznapokból – s úgy éreztük, mi is az öröklét részesei vagyunk pár percre, ennek a kedves, hanyag, fáradt, de még mindig ellenállhatatlan varázslónak a jóvoltából. Talán ezért is szerettük úgy, mindennél jobban a Riedl-órákat, ezért a pillanatnyi varázslatért, nem szólva arról, hogy Riedl Frigyesben a Kollégium volt tanárját, Péterfy és Horváth János elõdjét és barátját is tisztelhettük. Különben, ha mindjárt nem, de hamar felfedeztük mi is, hogy ha nem egész egyéniségét, hanem csak írásait nézzük, a varázslat megtörik, s a legszebb Riedl-tanulmány is hûvösnek, akadémikusnak, majdnem szürkének tetszik nyomtatásban, ha nem õ mondja, nem õ rögtönzi mintegy elõttünk, velünk együtt, ha nem ékesíti fel ötleteivel, anekdotáival, párhuzamaival és kitérõivel, mint egy liszti zeneszerzeményt, amelynek motívumai eltûnnek változatok mögött, vagy mint egy ünnepi köntöst, amelynek alapszövete ki se látszik a sok hímzés alól.
De hát akkor, gólya korunkban, hol voltunk mi még a közönytõl vagy pláne, a kétkedéstõl? Olyanformán gondolkoztunk, mint a gyermek karácsonytájt, aki ugyan nem hisz már az ünnepi legendákban, de haragszik, s bedugja a fülét, ha a nagyok véletlenül a karácsonyfa áráról vagy szállításáról vitatkoznak. Viszont szerettük volna látni azt a kételyt vagy kritikát, amely ne pattant volna vissza, azonnal s kérlelhetetlenül, a mi Horváth úr-imádatunk mindennél szívósabb páncéljáról. Ó, hogy szerettük! senkit se szerettünk úgy, se szülõt, se kedvest, se barátot! ülni tudtunk volna érte, s meghalni bármikor, boldogan. Emlékszem, egy francia tábor szalmazsákján ért a hír, hogy Horváth úr a múlt világháborúban azonnal a frontra került: húszéves voltam, s rögtön döntöttem, hogy egy perccel sem élem túl, ha õ, Isten ments, elesne. Legmagasabb becsvágyam az volt, nemcsak az enyém, minden társamé, hogy ha egyszer õ kerül Beöthy vagy Riedl helyére az egyetemen, én lehessek az õ «Kékyje», én hordhassam utána a segédkönyveket és az indexeket, én jelenthessem a misera plebsnek, hogy jön, hogy itt van, hogy jó kedve van, hogy új munkán dolgozik, hogy ezt vagy azt mondta Adyról vagy a karthausi névtelenrõl, hogy ma nem fogad, hogy útra készül, Párizsba vagy Margitára, hogy biztosan megválasztják a magyar vagy a francia Akadémia tagjának! «Autos epha»: õ mondta – s úgy ismételtük, magyaráztuk, taglaltuk, élveztük minden szavát, mint Phaidroszék a Szokratészéit, mint az apostolok a Krisztuséit, s bár méltónak tartottuk bármelyik magyar tanszékre, nem kívántuk, hogy kinevezzék, nem siettünk a kívánságunkkal, mert így a Kollégiumé maradt, a mienk volt, egészen, senki másé! Ki írja meg egyszer a «tanítvány» lélektanát, az önzetlen, az igazi, a plátói tanítványét, azét, aki tömjénné tisztul mesterének lángkörében, mert csak ebben az érzésben él, mert csak így érzi, hogy él! Mit is szerettünk úgy benne? magunk se tudtuk, csak szerettük: bölcsességét, harciasságát; magyarságát, európaiságát; azt a keveset, amit írt, amit nyilvánosságra hozott, s azt a sokat, amit vártunk tõle, ami még íróasztalában vagy csak az agyában rejtõzött, minden szót, amit elejtett tanítás vagy beszélgetés közben, s azt is, amire csak célzott, amit épp hogy csak sejtetett aranyos, huncut, csúfondáros, ellenállhatatlan mosolyával, eleven szeme barna fényû, fele illanó sugarával, ajkának enyhe, játékos és sokatmondó görbületével, szép kezének egy-egy ritka, de oly jelentõs rebbenésével! Szerettük zömök termetét, máris ezüstös, kerek fejét, viruló arcát, magas homlokát, gyönyörû, tiszta, partiumi ízû, csodálatosan hajlékony, természetes, ékes, nemes forrásból ömlõ magyar szavát, kiejtésben, hangszínben, tagoltságban és árnyalatosságban talán legandalítóbb, legtökéletesebb magyar beszédet, de ugyanúgy szerettük folyékony, elegáns franciaságát, amelyet – így a legenda – magától Brunetière-tõl tanult, mivel párizsi diákéveiben kedves tanítványa volt az École Normale híres és heves vérû professzorának: s az évek, a távolságok s az emlékek mélyrétegén át úgy hallom ma is Horváth úr, a fiatal Horváth úr hangját, olyan éles, zengzetes és megvesztegetõ biztonságul, mint fiatalságunk dallamát, mint a Partium dallamát, mint egy elsüllyedt katedrális mélybõl feltörõ harangszavát. A fiatalság határán és a férfikor küszöbén Horváth úr mindnyájunk hõse volt: az Alkotó az alkotás elõtt, a Hódító a hódítás percében, az, aki minden csodára képes, de nem tud vagy nem akar még választani, akinek egyetlen gondolata, legkisebb rögtönzése többet ígér, mint mások egész életmûvének súlyos és tekintélyes teljesítménye – s akit nyugodtan soroltunk romantikus bálványaink közé, Hamlet, Faust, Péterfy, Ady és más nyugatosok társaságába. Akkor már mi is vígan lubickoltunk az új irodalom áradatában, annál is inkább, mert a Nyugatnak kollégiumi munkatársai is voltak, Balázs Béla, Kuncz Aladár, Laczkó Géza és Szabó Dezsõ nyomán a többi nagy nyugatost is lelkesen s aggálytalanul olvasgattuk. Igaz, hogy például Ignotusszal heves párharca volt Horváth úrnak, s hogy Móriczot és Szomoryt szigorúan megrótta a Szemlében, s úgy illett volna, hogy ez az ellentét lélekhasadást, drámai harcot, vagy legalábbis valami lelkifurdalást keltsen bennünk! De hát az ilyen feszültségek csak a papíron kibírhatatlanok: tizennyolc-húszéves korban még tág az agy, s ruganyos a szív, s ezt is kibírtuk, mást is kibírtunk, akkor is, meg azóta is! Szidtuk Ignotust, szidtuk Szomoryt, de azért csak olvastuk õket; s ugyanakkor tiszteltük Horváth úr egyik kedves költõjét, az akadémikus Vargha Gyulát – tiszteltük, de nemigen olvasgattuk…
Csoda-e, ha legszebb óráink Horváth úr órái
voltak délelõtt? Mindig reggel tartotta õket, akkor
is, mikor a Kollégiumban lakott, akkor is, mikor a Villányi
út egyik bérházába költözött.
Mint fiatal atléták egy-egy nehezebb versenyre, mint fiatal
fiúk vagy lányok az elsõ bálra, az elsõ
találkozásra, úgy készültünk mindig
mi is ezekre a reggelekre, izgatottan, szorongva, elégedetlenül
önmagunkkal s mégis valami mélységes és
csalhatatlan bizalommal: mi történhet? õvele leszünk;
nem érhet bennünket semmi baj! Az Eötvös-teremben vártunk
rá, a nemes báró mellszobra és maradék
könyvei között, az ablakból lestük, jön-e,
mert akkor még elláthattunk a téren túl a Dunáig,
s még inkább Horváth úr házáig
– s úgy éreztük, mikor belépett, mindig frissen,
mosolygón, udvariasan és tréfára készen,
annak a biztonságérzetével, aki tudja: rokonkörbe
lép, aki tudja, hogy szeretik, hogy várják, hogy minden
szavára szomjúhoznak – mintha a mesék álruhás
királyfija ereszkedne közénk pár percre, nem azért,
hogy köteles hódolatunkat fogadja, hanem hogy szeretetünk
légkörében barátunkká, társunkká
fiatalodjék. Mit bántuk, milyen idõ volt odakinn: esõ-e,
hó-e vagy napmeleg, Horváth úrral a barométer
mindig tartós szép idõt mutatott, s nem tudom, mi ragyogott
jobban ez órák könnyû derûjében: a
szellem szivárványjátéka? a mi ájtatos
tekintetünk? vagy Horváth úr vakító vasalású
kézelõje? mivel azóta se láttam senkin olyan
fényes, töretlen és makulátlan fehérnemût,
mint Horváth úron. Hát amikor megszólalt! s a
mi dagályos, nagyképû és zûrzavaros dadogásainkba
egy-egy érvvel, egy-egy ténnyel, egy-egy idézettel hozott
rendet! Emlékszem, milyen kegyetlenül bánt, legalábbis
a mi szemünkben, Balassival! feltárta minden forrását,
mintáit, mesterkéltségeit, s amikorra már-már
végleg kiábrándultunk belõle, egyszerre rávilágított
autentikus szépségeire, s mint egy varázsló,
úgy lehelt új életet a szegény költõ
szétdarabolt tetemébe! Vagy amikor az európai szentimentális
regénnyel foglalkoztunk, s én, hogy kitûnjek, hatalmas
légi építménnyé fújtam
A karthausi elõzményeit,
Horváth úr egyetlen szavával, akárcsak egy gombostûvel,
egyszerre felszúrta az én léggömbömet, de
mire elkeseredtem volna, máris új elmélettel vigasztalt,
mint ahogy a gyermektõl is azért szedjük el ártalmas
játékait, hogy helyettük újabbat, értelmesebbet
adjunk néki. S micsoda szent lázban égtünk, amikor
Petõfit olvashattuk Horváth úrral, s amikor õ
egy-egy versbõl ezerféle kapcsolatot ugratott ki, madarat,
virágot, tüzet, mint a bûvész, egy kort, egy életet,
egy lelket, a költészet minden titkát, mámorát,
határtalanságát! Év végén dehogy
siettünk haza, hiába várt rám anyám és
a falum, amíg Horváth úr maradt, addig mi is maradtunk
– s már üres volt a Kollégium, mikor egy reggel,
elutazás elõtt, megálltam Horváth úr ajtajánál,
s mindegyik fénymázas cipõjébe egy-egy hosszú
szárú rózsát ejtettem, hogy aztán mindjárt
rohanjak tovább, nehogy még meglásson valaki, ijedten,
boldogan, reszketegen s üdvözülten mosolyogva a búcsúzás
e légies, finom és költõi formáján!
Akkor eszembe sem jutott, késõbb sem igen gondoltam rá,
hogy talán néhány perc múlva, amikor majd Horváth
úr álmosan felrántja a lábbelijét, esetleg
egy tövisbe léphet, s káromkodik is egy nagyot partiumi
édességû magyarsággal, együgyû diáktréfának
tartva az én éterinek vélt hódolatomat! Hányszor
vagyunk így, hányszor járunk így érzelmeink
visszhangjával! annak, akit szeretünk, rózsalevelet, rózsaszirmot
teregetnénk a lába elé, de õ csak a tövisét
érzi, szúrást a vélt simogatás helyett,
s amikor mosolyt, örömöt, viszontszeretetet várnánk,
mi is csak tövist kapunk, tövist, s nem pedig rózsaszirmot
viszonzásul… Oly messze térben és idõben, ma
már talán meggyónhatom ezt az ifjúkori vétkemet,
s itt, a genfi könyvtárban, ahol e sorokat rovom, büntetlenül
áldozhatok a szeretet és az emlékezés oltárán.
Mellettem egy diáklány tûnõdve néz rám
egy pillanatra, s magában csodálkozva kérdezheti, mért
törli olyan szaporán ez az ismeretlen a szemüvegét,
s mért mosolyog ugyanakkor olyan kábán a messzeségbe,
vajon kit vagy mit veszthetett? otthonát? vagyonát? kedveseit?
– Nem, kedves, szép kisasszony, felelem neki gondolatban, semmit
sem vesztettem, mindenem megvan: omnia mea mecum porto, amit szeretek, amiért
élek, csak éppen egy ötvenéves, nem is szép,
nem is ép, inkább romos épületre gondolok, egy
házra, amelyet nem adnék semmiféle Louvre-ért
sem Akropoliszért, egy bizonyos légkörre, egy bizonyos
társaságra, legjobb fiatalságom legkedvesebb álmaira
– nem csoda hát, ha úgy érzem, mintha elíziumi
mezõkön járnék, mirtuszok közt, könnyedén,
árnyak és ködképek otthonában…