A költõ felel

Ha az interjú céltudatosan szervezett találkozás, elmondhatom, az én találkozásaim Illyés Gyulával jobbára általam kezdeményezett, telefonon idõzített, célra törõ beszélgetéseknek tekinthetõk. Megtiszteltetés és szellemi kaland volt számomra, amikor lapomnak, az akkor több százezres, késõbb milliós példányszámban megjelenõ Nõk Lapjának én készíthettem vele interjút. A beszélgetések általában a költõ József-hegyi úti lakásában, néha a tihanyi kertben zajlottak. Illyés kivétel nélkül minden felkérésemre igent mondott, és soha nem takarékoskodott a beszélgetésre szánt idõvel.

Hízeleghetnék magamnak azzal, hogy elõzékeny nagyvonalúsága csakis nekem szólt, hiszen párbeszédeink általában kellemes, oldott hangulatban, a köteles és önkéntes tisztelettel megerõsített rangkülönbséget elismerve, szinte baráti eszmecserékként zajlottak. De az igazság sokkal egyszerûbb és többet árul el a költõ személyiségébõl és szándékaiból is. Érzékelteti, hogy interjúalanyom élõszóban is szívesen adta postára a nagy nyilvánosságnak – patetikusan fogalmazva: a népnek – szánt idõszerû gondolatait. Ezért is értékelte – minden sznobizmus nélkül, hogy monopol helyzetének köszönhetõen is hihetetlenül széles körben olvasott, minden társadalmi rétegben népszerû lapunk mekkora nyilvánosságot biztosított gondolatainak. Az óriási visszhang elõször meglepte, késõbb – megkockáztatnám – örömmel töltötte le. Olyannyira, hogy kedveskedve biztosított róla: valahányszor fontos, aktuális üzenete lesz a magyar társadalomnak – és nem csak a nõknek –, nekem fogja elmondani.

Amikor a költõ halála után a Szépirodalmi Kiadó megbízásából összeállíthattam a vele készített interjúk vaskos kötetét ( A költõ felel – Beszélgetések Illyés Gyulával, 1986) tényszerûen is megbizonyosodhattam róla: Illyés Gyula bel- és külföldön, napilapban és irodalmi folyóiratban egyaránt készséges, hálás és bölcs interjúalanynak bizonyult. 1934-ben, a Népszavában jelent meg az elsõ, 1983-ban, a Kortársban az utolsó vele folytatott lényegi beszélgetés. A partnerek között ott vannak a költõtársak, Szabó Lõrinctõl Simon Istvánig, történészek és irodalomtörténészek, Litván Györgytõl Domokos Mátyásig. De egész sor forrásértékû interjút készített a drámaíró Illyéssel a színházi újságíró, Gách Marianne is.

É9n magam elõször a nõkrõl és a nõkérdésrõl, érzelmes, de soha nem érzelgõs, meleg hangú «feleség-lírájáról» és színmûveinek vonzó drámai hõsnõirõl, a mi életünket élõ asszonyok sorsáról, társadalmi, családi szerepérõl beszélgettem Illyéssel (Ditirambus a nõkrõl prózában, Nõk Lapja, 1970. április 4. Kötetben: A nõ szerepe: fõszerep, Szépirodalmi Kiadó, 1975). Neveltetésérõl, családjáról a költõ mindig megindító közvetlenséggel szólt, de ezúttal a legizgalmasabbnak azt éreztem, hogy az emancipáció mindenhatóságát hirdetõ publicistákkal és a nõt a konyhába visszaparancsoló néptribunokkal szemben, elsõnek fogalmazta meg a férfi jogok után a nõi jogokra is igényt tartó kortárs asszonyok, anyák szabad és személyes választási lehetõségének fontosságát. Hogy ki-ki maga dönthesse el: tanult mesterségét gyakorolva vagy családanyaként valósíthassa meg önmagát.

Beszélgetésünk Illyésék rózsadombi lakásának földszinti nagyszobájában zajlott. Flóra aszszony csak egy-egy percre nézett be hozzánk, friss pogácsát hozott, vagy éppen a munkát megzavaró telefonhívás elhárításához kérte férje beleegyezését. A Gyógypedagógiai Fõiskola nagytapasztalatú professzorasszonya zárkózott kedvességével, kevés szóval bizonyította, hogy maga is az Illyés eszményítette «tevékeny asszonyok», azt otthont mûködtetõ, szorgos feleségek és a melléjük rendelt nagy tehetséget odaadással vállaló, igazi társak közül való.

Simontornyától Ozoráig

Flórát közelebbrõl azon az egésznapos riportúton ismertem meg, amikor a költõ hetvenötödik születésnapja alkalmából (Rédner Márta fotóriporterrel együtt) szülõföldjére kísérhettem el Illyés Gyulát. Múltidézõ, emlékekhez zarándokló, mégis derûs kirándulás volt ez. Az útirányt Simontornyától Cecéig, Ozoráig a Volgánk kapitányának szerepét vállaló költõ határozta meg. Lenyûgözõ volt nemcsak a kedvessége, de közvetlensége, humora is. Ahogy bevallotta, nem szívesen nyitna be a régi ismerõsök házába, csak azért, hogy töpörödött anyókák közöljék, õk híres földijük hajdani játszópajtásának gyermekei. Azután pedig elmondják a régi ismerõsökrõl, ki mikor és hogyan halt meg. Ehelyett Illyés inkább anekdotázott. Elmesélte hogyan lett kis híján vártulajdonos Ozorán, amikor unokatestvére a tõle kiudvarolt kölcsönpénzbõl szerette volna elõbb megszerezni, aztán lebontani a még mindig felhasználható terméskõbõl épült, egykori várat. Menetközben a táj szülöttétõl azt is megtudtuk, hogy Tinód falu neve bizonyítja Tinódi Sebestyén tolnai illetõségét, és hogy Háry Jánost igazából nem Szekszárd, hanem Simontornya adta a magyar költészetnek.

Cecén sok más mellett megnéztük azt a házat is, ahova Illyés diákként egy Katica nevû lányhoz járt udvarolni. A módos parasztcsalád házára évtizedek távolából talán azért is emlékezett, mert – mint elmesélte – zongora volt a nagyszobában. Akadtak az egész napos riportútnak kiemelten érdekes pillanatai is. Az egyik az volt, amikor Radics tiszteletes házát többektõl tudakolva, egyszercsak kinyílt egy ajtó, s az elénk toppanó háziasszony mentegetõzve ajánlotta fel segítségét, azzal, hogy õ csak azért jött ki, hogy elmondhassa, mennyire ismerõs neki a vendég hangja. Illyés, mikor úgy érezte, hogy ezekután nem tehet mást, bemutatkozott. Mire az asszony – Halminé – minden meglepõdés nélkül azt felelte: «Hiszen azért jöttem ki… a hangra. Akár, ha szegény Kállai nagymamát hallanám…» Ezután már elkerülhetetlennek és természetesnek tûnt a hajdani közös ismerõsök emlegetése és megidézése is. A múltból elõtoppanó ismerõsök közül a legkedvesebb talán Aranyos molnárék legkisebb lánya, Matildka volt. Aki fõként meghalt nõvérének, a költõ szeretetére és szerelmére büszke Irmuskának az elbeszélésébõl emlékezett a híressé lett diákra.

Simontornyán, ahova már akkoriban – 1977-ben – is emeletes házak között vezetett be az út, Illyésnek volt mivel büszkélkednie. Nem is a gépét szorgosan kattogtató fotósnak, inkább Flórának mondta, mutatta, hogy «micsoda világváros» lett ifjúsága kedves községébõl. A Cecén, Simontornyán egymás nyomába érõ történetek szinte szétfeszítették a születésnapi riportot. A költõ láthatóan, hallhatóan egyre inkább élvezte a megõrzött és a felidézett emlékeket, no meg a változás tapintható jeleit.

Számomra az irodalomtörténeti kalandnál csak az volt nagyobb öröm, hogy Illyés Gyula – a fényképekkel együtt – a riportom is elégedetten nyugtázta. Meglehet, ez az írás jelentette számára a garanciát, amelynek birtokában, vagy tudatában megnyugtatott: most már annyira megbízik bennem, hogy a továbbiakban, amikor nyilvánosság számára újra beszélgetünk, már nem tart igényt a készülõ interjúk – kéziratok, vagy levonatok – ellenõrzésére.

Az utolsó nyomtatására szánt beszélgetést, mit sem sejtve és stílusosan, a szépségrõl folytattam Illyés Gyulával. Telefonon tolmácsolt kérésemre évõdõ kérdéssel felelt: «Gondolja, hogy elég okos vagyok hozzá?» Zord tél volt, amikor felkerestem, a csúszós úton, a lépcsõre fagyott havon fiatalnak sem volt könnyû a séta. De csengetésemre nem házi segítség vagy ifjabb családtag, hanem maga a költõ érkezett, félig nyitott irhakabátban a kertkapuhoz. Bent a jó melegben azután a szépség Bergson kifejtette etikumától egy-kettõre eljutottunk a bennünket körülvevõ természeti és városi széphez, a népmûvészettõl a környezet szépségét megõrzõ közérdekû tevékenységhez. A nõi test és szellem Illyés szerint elválaszthatatlan szépségének dicsérete után, a magyar nyelv mestere még az indulat szülte magyar káromkodások költõi értékére, ritmizáló szavaira is figyelmeztetett.

Illyés Gyula magánmúzeumában

Újságíróként is, vendégként is öröm volt Illyés iskolájába járni. Még az sem keserített el, amikor a tihanyi ház árnyékos ámbitusán üldögélve megbuktam a rám kirótt vizsgán. Nem elõször jártam akkor nála Tihanyban. A közeli újságíró-üdülõbõl olykor még váratlanul is rá mertünk törni, hátha otthon találjuk, hátha nem zavarjuk. Hátha leültet néhány percre nevezetes kerti kõasztala mellé, vagy megengedi, hogy amatõrként lencsevégre kapjuk, híres balatoni tengerészsapkájában. Egy ilyen alkalommal mutatott fel a falra aggatott, különleges formájú tárgyakra, és megkérdezte: vajon tudom-e, mit látok? A szoborszépségû, kiszáradt szõlõindákra még nem volt nehéz ráismerni. De a «kiállított tárgyak» többségének nemigen sejtettem a rendeltetését. S mivel nem tudtam, találgatni sem mertem. Honnan is sejthetné egy minden ízében pesti lány, hogy hajdan a juhászok – hogy tudják, melyik bárány melyik juhhoz tartozik – ilyen páros megkülönböztetõ jeleket faragtak, és ezeket akasztották az állatok nyakába. Illyés Gyulától tanultam meg, hogy az ügyesebbek apró figurákat, babát, pipát, dézsát faragtak vékaszám, és ezek közül õrzött meg jó néhányat a költõ. Az egyetlen páratlanul csüngõ figura ikerdarabját – ahogy elmondta – Simone Signoret könyörögte el Illyéstõl tihanyi látogatása alkalmával, nyakba valónak. De díszelgett a tárgyak falán más is; jó néhány az egykori földmûvesek nehéz munkájára emlékezetõ mezõgazdasági szerszámai közül, azután egy hajdani juhász botjának fényesre koptatott feje és egy nagy gonddal csiszolt és faragott csanak. Bevallom, még ha rá is ismertem volna a tárgyak egykori rendeltetésre, akkor is bajba kerültem volna a megnevezésükkel. Szerencsére Illyés, aki soha, senkivel szemben nem kérkedett szellemi fölényével, még az anyanyelv mélyrétegeiben való járatlanságom is megbocsátotta. Mert nemcsak szikrázóan okos volt, de közvetlen és megértõ is. Nem tiszteletlenség, hanem a tapasztalat jogán állítom: mindenkivel, minden látogatás, beszélgetés alkalmával – lenyûgözõen szeretetreméltó. Talán, mert emberszámba vette azokat a szerencséseket, akiknek megadatatott, hogy személyesen is találkozzanak vele.