HORVÁTH JÁNOS STÍLUSA

Egyetemi elõadásainak egyik, a hallgatók által különösen értékelt vonása, az itt-ott felbukkanó derû tanulmányaiban, könyveiben is színezgeti stílusát. Leginkább népi szólások és közmondások köntösében búvik meg a bajusz alá rejtett mosoly. A nagy garral fellépõ írók fejére Gyulait idézi: «majd meglássuk, hány zsákkal telik», a külföldet majmolókat közmondással figyelmezteti: «ha más a kútba ugrott, ne ugorjunk magunk is utána.» A nagy írók méltatásához egy idõben elengedhetetlennek vélt irodalomtörténeti retorikát fricskázza meg, mikor a kezdõ Petõfit úgy festi, hogy «nyakig benne ül a harmincas évek précieux stíljében» (vagy talán a «précieux stil»-t ellensúlyozza a «nyakig benne ül»-lel). Egyszer-egyszer egész anekdotát is közöl, mint az Ady s a legújabb magyar lyra címû elsõ könyvében a rugdaló korcsmai táncosok, Krisztus meg a hiába ravaszkodó Szent Péter népies legendáját.

[…] Közvetlen leszármazottja a nemzeti klasszicizmus prózájának: gondos, tömör, szabatos, nagy irodalmi mûveltség nyomát õrzi, amely megfinomítja nyelvérzékét, és hajlékonyan sejteti a gondolatokat kísérõ érzéseket. Írói egyénisége szintén változatlan: komoly felelõsségérzéstõl áthatott, önmagától sokat követelõ önuralom rendezi el mondatait, szókészletét árnyalt érzésvilág, alapos magyar nyelvtudás gazdagítja, de iskolázott elme, logikus észjárás rostálja meg. Stílusa mögött mûvelt és magyar férfi, egész ember magasodik.

Magyar Nyelvõr, 1958, 308, 310. Részletek.