EMLÉKEK HORVÁTH JÁNOSRÓL
Horváth János egyetemi tanárról, Mesteremrõl,
Mesterünkrõl írni – ez megható emlékezés.
A több nemzedéket oktató tanár elõtt elérzékenyül
a tanítvány. Szeretném, ha betûim megörökíthetnék
egyetemi elõadásainak hangulatát, a kollokviumokon történt
eseményeket, és azt
is, hogy nyugdíjaztatása után is velünk maradt
szakmai, atyai oktatásával, hogy közvetlen
«baráti» látogatásokon ott lehettünk
Bocskay úti lakásában. Bátorít a hálaérzet,
s jó lenne, ha ezen írásomat olvasnák régi
évfolyamtársaim, bizonyságul annak, hogyan éltünk
egyetemi hétköznapokon a Mester «társaságában».
Egyetemi éveinkben a Bölcsészkar
a Múzeum körúti épületegyüttesben volt,
bejárattal a Múzeum körúti kapun. Az elõadások
a második emelet legnagyobb elõadótermében, az
úgynevezett «hatos»-ban, vagyis a hatos számú
elõadóteremben voltak. Horváth János is itt adott
elõ.
Az elsõ félév
elsõ elõadása elõtt Horváth János
professzornak nem kellett bemutatkoznia, amint azt szokás szerint
megtették az elõadók. Szelíden mosolyogva lépett
be a terembe, s mi akkori «gólyák» felálltunk.
Ennyit mondott: «A magyar irodalomról fogunk beszélgetni».
Természetesen nem párbeszédre gondoltunk, de azt még
inkább nem sejthettük, hogy Horváth professzor elõadásait
ismétlésül, búcsúzóul kobzos, lantos
muzsikások énekszóval dalban fogják elbeszélni.
A vígasságokat
megelõzték a kollokviumok. Hogyan történt a kollokválás?
Ezt senki sem tudná elképzelni. Leírom. Professzor úr
íróasztala mellett hosszú támlásszék
volt, ezen négyen fértek el. Négyen ültek egymás
mellett. Aki és akik a Mester kérdésére jól
megfeleltek, elmentek. Akik maradtak, elõre csúsztak a megüresedett
helyekre. Az utolsó beszólította a következõ
négy kollokválót.
Tanárunk a Mohács
elõtti és utáni irodalomról adott elõ,
ebbõl kellett kollokválnunk. Évtizedek múltával
azok a dalok élnek bennünk napjainkig, amelyek imakönyvekben
is ránkmaradtak: «Angyaloknak nagyságos asszonya / Úrjézusnak
boldogságos anyja…»; «Siralmas nékünk születetõnk
/ Féledelmes sok hivalkodásunk / Rettenetes nékünk
bajvívásonk…». A mellettem ülõ hallgató
fülembe súgva kérdezte: «Milyen vallású
a professzor úr?» – «Református» –
válaszoltam neki. «Azt hittem, római katolikus.»
– felelt vissza. «Se professzor, se az irodalom nem ismerhet vallásfelekezeti
különbséget» – tettem pontot diskurzusunk végére.
É9lményünk
volt, mikor Balassi Bálint versei énekszóval csendültek
fel a kobzos, lantos elõadásban. «Bocsásd meg,
Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét,
undok fertelmességét…»; «Vitézek, mi lehet
/ Ez széles föld felett / Szebb dolog az / végeknél…»
Vagy a kuruckorból az «Õszi harmat után / Piros
csizmám nyomát…» és a «Te vagy a legény
Tyukodi pajtás…». Mikor a muzsikások kicsit elhallgattak,
professzorunk Sylvester János Újszövetség-fordításából
fennhangon skandálta, mire tanított minket: «Próféták
által szólt rígen néked az isten, / azkit igírt,
ímé, vígre megadta fiát…» Kórusban
együtt skandált, énekelt tanítvány, muzsikás.
Beleremegtek a csendhez szokott «hatos» ódon falai.
A zenélés végén
Horváth János kezet fogott a zenekarral, majd felénk
fordult: «Köszönöm, hogy megtapsolták a muzsikásokat,
sõt még az elõadót is».
Az elhangzott énekek szövegét,
kottáját, Horváth János nyomtatásban megjelent
mûveit én «hivatalosan» õrizhettem. Tanáraim
legelsõ félévi kollokviumom után megbíztak
az Irodalomtörténeti Tanszék könyvtárának
vezetésével. Megbízatásomnak boldogan tettem
eleget, de mikor határoznom kellett jövõmrõl: egyetemi
vagy az OSZK-beli könyvtárosság? – az utóbbit
választottam. Tanáraim ajánlásával 1945.
november 18-tól az OSZK-ban dolgozhattam, egészen 1972-ig,
nyugdíjazásomig. Itt boldogan tettem dolgomat. Hogy ott az
1948. év végén milyen családias, boldog tudományos
élet volt, errõl részletesen beszámoltam napjainkban
az Jó, hogy a könyvtárak
közül az OSZK-t választottam, mert 1948-ban Alszeghy Zsolt
professzort megfosztották egyetemi katedrájától.
Ezért Horváth János a szeretett tanártársa
és barátja iránt érzett szolidaritásból,
meggyõzõdve róla, hogy õ nincs az elbocsátandók
listáján, ugyanabban az évben azonnal nyugdíjaztatását
kérte.
Valamelyik tavasszal tanárainkkal
kirándultunk. A pihenés perceit látjuk egy akkor általam
készített képen: ülnek Tési Edit, utóbb
Alszeghy Zsoltné, Alszeghy Zsolt, Barta János, Bisztray Gyula,
Kozocsa Sándor, Gerézdi Rabán. Horváth János
nem volt velünk.
Mikor a tanszéki könyvtár
kulcsait visszaadtam, Horváth János megkérdezte, az
irodalomtörténet melyik területével akarok foglakozni?
Meggyõzõdéssel válaszoltam: «A felvilágosodás
korával és a reformkorral.» – «Igazán?»
– kérdezte professzorom. «Nem lenne elég egyetlen
század? Sõt, nem lenne elég választani valakit,
egy irodalmi személyiséget és kortársait?»
– «Ki legyen az?» – kérdeztem. «Például
foglalkozzék Kazinczy Ferenc személyével, mûveivel
és kortársaival. Kimeríthetetlen téma, több
emberélet kell hozzá» – jelölte meg kutatási
körömet a Mester.
Ídgy lettem én
egész életemben kazinczyzó, Kazinczy Ferencnek és
kortársainak hûséges szolgálatában.
Ebédidõben az OSZK-ból
gyakran átmentem az egyetemre segíteni utódomnak, a
tanszéki könyvtárosnak, és meglátogatni
tanáraimat. 1948 elsõ napjaiban így fogadott Horváth
János: «Képzelje, Margit, fiú unokám született!»
– «Isten éltesse!» – lelkesedtem én.
«Baj van» – csendesítette örömömet
– «baj van, képzelje, Jánosnak akarják keresztelni.»
Megnyugtattam: «Szeretetbõl teszik, hogy viselje a tudós
nagyapa nevét.» – «Ugyan Margit, a maga fülében
jól hangzik az >y< és a >J< egymás mellett
kiejtve?»
Horváth János gazdag
munkásságának bibliográfiáját Kozocsa
Sándor állította össze a Horváth János-emlékkönyvben.
A kötet címe és ajánlása: «Magyar
századok. Irodalmi mûveltségünk története.
Ezt a könyvet születésének hetvenedik, egyetemi tanárságának
huszonötödik évfordulóján Horváth Jánosnak
ajánlják tanítványai». (Kiadta az Egyetemi
Nyomda, Bp., 1948. 325. p.) A szerzõk tanulmányai tükrözik
Horváth János sokrétû tudományos érdeklõdését
Rogerius Carmen miserabile-jétõl a magyar parasztság
irodalmi életéig. Vagyis, a tanulmányok felölelik
irodalmi mûveltségünk évszázadait –
ezekrõl «beszélgetett» velünk egyetemi elõadásain.
Valamelyik egyetemi tanév
végén Alszeghy Zsolt szobájában búcsúzkodtunk.
Ott volt Holl Béla piarista tanár, a Mesterek kedves tanítványa.
Kihasználta az együttlétet és lefényképezett
minket. Ajándékba kaptunk egy-egy felvételt. Nagyon
kedves emlék ez a fénykép nekem és mindazoknak,
akik még élünk. Alszeghy Zsolt és Horváth
János között én ülök, majd Tési
Edit.
Végül közreadom
Horváth Jánosnak hozzám írt egyik levelét
és levelezõlapját, hogy bemutassam, milyen bensõséges
kapcsolat lehet tanár és tanítványa között.
*
A Bocskay úti ház
falán emléktábla örökíti meg Horváth
János életrajzi adatait; mellette ablak nyílik szobájába,
ahol dolgozott és ahol meghalt.
LEVELEZÕLAP
Káptalanfüred, 1953. szept .9.
Kedves Margit! Szept. 2-i levelét
az elõszobában találta leányom (nem tudom, hogy
került oda!) s megküldte ide. Éppen azon a napon, délben
utaztam vissza ide, s villanyoson Kelenföldre menet a Ballagi Mór-u.
elõtt Önre gondoltam! Nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattunk!
De ha e hó vége felé hazamegyünk, remélem
mielõbb megörvendeztet látogatásával. Már
csak feleségemmel vagyok itt. – Üdvözlöm a Múzeumi
[értsd: Széchényi könyvár-i] ismerõsöket
és a Vörösmarty-monográfián bizonyára
ott dolgozgató Br. [Brisits] Frigyest.
A viszontlátásra!
Szeretettel
Horváth János
LEVÉL
Kedves Margit!
Bp. 1952. okt. 9.
Nagyon hálásan
köszönöm szíves küldeményét, különösen
Arany ismeretlen arcképét. Ez bizonyára azon felvételek
egyike, amelyek közül választotta Arany a híres «botos
és kalapost». Ráírtam a kép hátára,
hogy Busa Margittól kaptam. Ez kedves emlékem marad, kétszeresen
is.
Annak idején nagy sajnálattal
értesültünk súlyos veszteségérõl,
s ha nem volt módunkban közvetlenül kifejezni, melegen részt
veszünk fájdalmából. Isten óvja további
csapásoktól!
Ha alkalom adtán meglátogathat,
annak feleségemmel együtt nagyon örülünk. Sajnáljuk,
hogy a legutóbbi alkalommal egyikünk sem volt itthon.
Köszönettel, szeretettel
Horváth János
2002