Bori Imre
SZENTELEKY
KORNÉL
Sorskép és pályarajzok
A fiatal
Szenteleky Kornél irodalmi belépõje egy kisregény
volt A Hét hasábjain 1918-ban‚ ahol a családi hagyományoknak
áldozva‚ a Kisfaludy-õsök elõtt is tisztelegve,
mûve fölé a
Kesergõ szerelem
címet írta. Hogy a cím valóban kérkedõ
és irodalomra apelláló volt‚ mi sem bizonyítja
jobban‚ mint az‚ hogy amikor új kiadására gondolt az
1920-as években‚ már az
Egy fáradt szív szerelmei
címváltozatot szerette volna könyve fedelén látni
az 1920-as kötetkiadás címe ellenében.
Nem véletlen a Kisfaludy-õsökre való
utalás és a családi hagyományra való hivatkozás‚
hiszen Sztankovits Kornél (polgári nevén Stankoviæ)
adott jelt magáról‚ akit a pécsváradi görögkeleti
hitvallású pap anyakönyvezett‚ mert Pécsett‚ ahol
született‚ nem volt görögkeleti egyházi hivatal. Sztankovits
György‚ az apa‚ nem kérkedett szerb származásával.
Otthon‚ Zomborban‚ magyarul beszélt a család‚ a szerb egyházi
ünnepeket‚ különösen pedig Szent György-napját
(a Ðurðev-dant‚ mely a szerb egyház kitüntetett szentjének
ünnepe) diszkréten ünnepelte meg‚ s a legtöbb jókívánságot
nyilván magyar barátaitól hallotta az egész napos
lakoma során. Hiába mûködött Zomborban nagy
hírû szerb iskolai intézmény‚ a XVIII. században
alapított tanítóképzõ‚ amelynek például
a majdan nagy hírû szerb költõ‚ Jovan Duèiæ
is tanulója volt‚ ki majd Szenteleky Kornélnak pártfogója
lesz útlevélügyekben budapesti nagykövet korában.
Sztankovits György a fiát a zombori magyar gimnáziumba
íratta‚ ahol osztály- és vetélytársa Bárczi
Géza volt‚ aki általában túlszárnyalta
a tehetségével mind jobban tisztába jövõ
Sztankovits Kornélt. De naplót vezetett‚ és aktív
tagja volt az önképzõkörnek. Nem a természettudományok‚
hanem a mûvészetek érdekelték‚ végül
azonban az orvosi kar hallgatója lesz‚ ahol 1916-ban szerez oklevelet.
Ugyanebben az évben hal meg az édesapja‚ anyja pedig majd túléli
fiát. Medikus korában már két halálos
kórral kell barátkoznia: a tüdõvésszel és
a cukorbajjal. A cukorbajt az elsõ éves orvostanhallgató
fedezi fel magán‚ a tüdõbajt a sorozáskor a katonaorvos‚
aki csupán kórházi szolgálatra tartotta alkalmasnak.
Hogy még majd húsz esztendõt csikart ki az élettõl‚
abban mértékletes‚ magára vigyázó életmódja
segítette. Cselekvési térnek maradt számára
az irodalom‚ s ott A Hét szerkesztõsége‚ amelynek szorgalmas
tagja volt. Nyilván ismerte a Nyugat körét‚ de õ
A Hétben publikált‚ hiszen titkos indulása is az I.
világháború kitörésének évében
írt «Kezedbe veszed az egyik újságot‚
lerázod róla a port‚ s csodálkozva‚ buta ámulással
olvasod a nagybetûs híreket. Lassan‚ lustán húzódnak
a múltakat takaró ólomnehéz függönyök‚
mint súlyos kriptafödelek‚ és az elsüppedt‚ elhantolt
világ sápadt‚ mosolygós arca olyannak tûnik‚ mint
ködös‚ gyemekkori álomkép.»( A por olyan finoman hullik ebben a stílusvilágban‚
«mint az alkonyat homálya»‚ a vágyak pedig nemcsak
Párizs után sóhajtanak‚ hanem óflamand városok
után is‚ amelyek a szimbolisták kedves környezetét
jelölték. De az õ képvilágában is
a hangulat «súlyos és szomorú‚ mint kapualjban
gubbasztó sötétség». Ezek az 1917-ben és
az erre következõ négy évben keletkezett írások
nem egy kezdõ író zsengéi – azokba (legalábbis
egyelõre) nincs módunk bepillantani‚ hiszen a Szenteleky-életmû
kezdetén egy kisregény áll egészen rendhagyó
módon‚ a már említett és az 1914 «távoli
tavaszán» írott
A félelem és az idõ bolondjai
vagyunk mindnyájan; lopva
jönnek a
Tûnõ napok s lopvást
osonnak el;
Élünk utálva
életünk és
Meghalni mégis félünk.
A napok
Gyûlölt igáját
hordva küszködõ
Szívünkön‚ mely
vagy bánatban remeg‚
Vagy a gyönyörtõl
lázasan dobog.
E korai kisregénynek érzésköreiben
és képvilágában együtt van már Szenteleky
Kornél szinte teljes képzeletkollekciója: minden szín‚
hangulat‚ gondolat‚ amely az elkövetkezõ években jellemzi
majd‚ itt van ebben a regényburokban:
«Lomhán‚ álmosan
múlik‚ vonaglik a ma‚ alig várod‚ hogy az alkony jöjjön‚
és alvással eltöltött éjszaka‚ titokban és
balgán vársz‚ remélsz valamit a holnaptól‚ a
szürkén‚ nehézkesen hömpölygõ idõ
talán megáll egy pillanatra‚ hogy aztán sebesen omoljon
tovább‚ felvillan a bizonytalanság kacér köpönyegébe
burkolódzó jövõben...»
Amikor ez a regény 1920-ban
megjelent‚ aligha csak az akkori magyar (és nemcsak magyar) irodalom
térképén a napi eseményes irodalomtól
volt a legtávolabbi pont‚ hanem a nyugatosok irodalmi gyakorlatától
is; nemcsak Kassák Lajostól‚ de Babits Mihálytól‚
s tán még Krúdy Gyulától vagy Tóth
Árpádtól is. Pedig van stílusa a kisregénynek‚
és csoda‚ hogy mégsem figyelt fel rá egy kritikus sem
Magyarországon. Új kiadása egészen 1988-ig nem
is készült‚ azok a példányok forogtak közkézen‚
amelyeket a címváltozatot feltüntetõ szerzõ
osztogatott szét barátainak‚ pedig az 1920-as évek elején
a Vajdaságban megpróbálták propagálni.
Alkati rokonairól A Hétben megjelent kritikái vallanak.
Ne Herczeg Ferencre gondoljunk‚ akirõl egyik elsõ kritikáját
írta‚ hanem Surányi Miklósra‚ Török Gyulára‚
Tabéry Gézára. Török Gyulát temette
is egy szép írásában‚ amely találó
jellemzésével emelkedik ki a kevés számú
Török Gyuláról szóló írás
közül. A melankólia akkoriban szegõdik melléje‚
s ott ül majd halottas ágyán is a depressziós kísértetével
együtt.
É9rthetetlennek látszik‚
hogy A Hét írói között szívesen látott
Szenteleky Kornél 1920 után szakítani akart írói
létezésével‚ s elõbb a frissen meghúzott
országhatár magyarországi oldalán fekvõ
Garán lesz orvos‚ majd hazaköltözik. Életrajzának
két kritikus esztendejérõl van szó 1920 és
1922 között‚ s éppen errõl a két esztendõrõl
szinte semmit sem tudunk‚ és csak feltételezésekre hagyatkozhatunk
hazaköltözésének okairól és körülményeirõl.
A Hét néhány írása szerint nem gondolt
a hazatérésre az 1910-es évek végén‚ mert
kimondottan magyar politikai célzatú cikkeket is megjelentetett‚
amelyek nem lehettek jó ajánlólevelek a szerbek‚ horvátok‚
szlovének királyságának friss nacionalizmustól
tömény légkörében.
1917. január 18-án
írott cikkében‚ amikor a finnek kivívta függetlenség
híre lelkesítette‚ a forradalmasodó honi körülményekre
is figyelt:
«Milyen lágyan‚
mily olajos simasággal történik minden! Halovány
testvéreinknél nincs gyújtó szónoklat‚
nincs lázas lelkesedés‚ nincs szegfûvörös honvédvár‚
nincs március tizenöt‚ nincs szabadságharc‚ Világos
és lassú megalkuvás; világviharban‚ halott‚ gémberedett
télben‚ lassan‚ vér és jajszó nélkül
költözik be a szûzi szabadság országukba» «A magyar ember ma úgy
sóhajtozik Szent István király után‚ mint hajdanán
a szigeti vár vitézei. Most negyedszer hordozzák körül
az aszott‚ misztikummal és csodákkal tisztelt kezet ezen viszontagságos
idõkben‚ és odaát Podjebrád ivadékai fenyõkoszorúzta
magyar megyék eltulajdonításáról beszélnek‚
a hatalmas angol miniszterelnök pedig megígérte a kócos‚
vad balkáni népek egységünket bontó ábrándjainak
beteljesülését» 1919 januárjában
már a megtörténtek ismeretében írja a «Nincs hitem‚ drága
hölgyem‚ nincs politikai vallásom‚ nem tudom: hogyan lesz jó‚
hogyan lesz végzetes‚ de roppantul fáj Erdély‚ meg a
Tátra‚ meg a Vág völgye‚ meg fájnak a lusta‚ nyájas
déli városok‚ melyeket eddig magyarnak tudtam...»
Majd fokozódik panaszszavának
keserve: «Nagyon fáj‚ hogy ilyen csúnya minden‚ fáj
az átkos zûrzavar‚ a puskaropogás‚ a vad tömeg röheje‚
a feldúlt kúriák kiáltása‚ hódító
kanászok rekedt rikoltása‚ részeg rablók röfögése‚
ijedt szívû emberek karavánja‚ és várom‚
vágyom‚ akarom‚ hogy ez a mocskos‚ fájdalmas igazságtalanság
mielõbb elmúljon‚ és én mit csináljak?»
1919. március 18-án pedig (a Vix-jegyzék közzététele
elõtt két nappal) a határokon kívül maradt
magyarokról is a A Tanácsköztársaság
kikiáltása után elhallgat. 1919. március 20-án
jelent meg utolsó írása A Hétben‚ hogy 1920-ban
(április és november között) már csak három
novellája jelenjen meg. Az ilyen hangvételû sorai ellenére
sem került az irredenta mozgalmakba. S feltételezhetõ‚
hogy megriadt ezektõl a hars hangoktól‚ és ezért
fordított hátat az irodalomnak‚ elannyira‚ hogy 1926-ban Pestet
már «parvenûnek» nevezze – kilencévi
ottlakása ellenére is. Olcsó megoldás lenne azt
mondani‚ hogy Szenteleky a forradalmak bukása miatt hagyta ott Pestet‚
hiszen polgári radikalizmusát alig leplezte‚ 1930-ban pedig
a szabadkõmûves-páholyban tartott beszédet‚ amelynek
német nyelvû szövege (ritka szerencséje az irodalomtörténésznek)
fennmaradt. Bisztray Gyula s az õ nyomán Majtényi Mihály
Szenteleky Kornél hazaköltözését azzal magyarázta‚
hogy anyja és betegeskedõ húga kedvéért
váltott hazát. Ami bizonyos‚ Szenteleky Kornél Sztankovits
(Stankoviæ) Kornélként érkezett a Zomborhoz közeli
Szivácra a falu orvosának.
Szivác nem nagyközség
volt‚ alig nyolcszáz lakosa közül többségben
voltak a szerbek‚ kevesebben németek és igen kevesen magyarok‚
akik a XVIII. század hetvenes éveiben Karácsonyi gróf
birtokairól az aránylag közeli Csantavérrõl‚
Kishegyesrõl‚ Feketicsrõl szivárogtak Szivácra.
Számuk nem haladta meg az ezer lelket sem‚ zömmel cselédek
és béresek‚ a falu perifériáján élõk‚
s közülük nagyon kevésnek volt pár holdnyi földje.
A falu a Telecskai-dombokon és a dombok lábánál‚
a völgyben épült‚ s ha a mai állapotokból
indulok ki‚ a magyarok a dombot lakták‚ közel a temetõhöz.
Magyar értelmiségi nem élt a faluban‚ talán egy
tanítójuk volt. Nem véletlen‚ hogy Szenteleky Kornél
1922 után lázasan keresi a szellemi társakat: Verbászon
Pechán Józsefet‚ a festõmûvész-fotográfust‚
aki Medgyessy Ferencnek‚ a szobrásznak volt a barátja; nyilván
megfordult a zombori magyar újság redakciójában‚
találkozgat egykori gimnáziumi magyartanárával‚
Kholmann Dezsõvel; Szabadkán ott volt a Bácsmegyei Napló‚
s ott Dettre János‚ Milkó Izidor és Kende Ferenc; Becsén
barátság szövõdik közte és Draskóczy
Ede között‚ s baráti szálak fûzik Becskerekhez
is‚ ahol értõ barátokra talált Várady
Imrében és társaiban. Azután megismerkedik a
sziváci születésû‚ de Belgrádban tanuló
és élõ Mladen Leskovaccal‚ akárcsak Todor Manojloviætyal‚
aki Ady Endre barátságával dicsekedett‚ kultúrszomj
és baráti gesztus egyaránt magyarázza‚ hogy leutazik
Belgrádba Manojloviæ A panasz szavait természetesen
leírja‚ s nem is egy ízben! Rossz közérzetét‚
amelyet környezete táplált‚ a depresszióra való
hajlama is növelte‚ hogy az 1930-as években ez uralkodjék
el kedélyén. Mladen Leskovacnak 1927-ben azt vallja be‚ hogy
«neki kevés köze van a Vajdasággal»‚ «szürke
és rideg környezetére»‚ a «lapos és
csúfarcú hétköznapokra» hivatkozik‚ s ezekkel
magyarázza‚ hogy «zárkózottá‚ félszeggé
és idegenné» lett‚ hiszen még nõi partnerre
is túl a Dunán‚ a szerémségi Kamenicán
talált Sattler Katinka asszonyban. Ugyancsak 1927-ben írta
Draskóczy Edének Becsére: «Most tovább
taposom a sziváci sarat‚ és messzeségekrõl álmodom‚
mint kalitkás madarak. Orvosi dolgaim fullasztóan feldagadtak:
Nem mondhatott mást az 1930-as évek elején sem‚ mint
azt‚ hogy a »nyûgös kötelességek kásahegye
elõtt keservesen ingadozó lelki egyensúllyal«
áll.»
Nem nehéz feltételezni‚
hogy a Pestrõl csalódottan Szivácra költözõ
és ott megtelepedõ orvos nem akart író lenni‚
és olyan közösségbe érkezett‚ ahol magyar
nyelven az irodalmi élet az elsõ jeleit mutatta csupán.
Valójában inkognitóban élt‚ mert a Bácsmegyei
Napló több munkatársa Szabadkán megjegyezte a Szenteleky
Kornél nevet (például A Hét munkatársa‚
Ambrus Balázs‚ az orvos-költõ is Szabadkán élt)‚
de nem azonosították dr. Sztankovits Kornéllal‚ a sziváci
orvossal. Szinte regényesen ellentmondásos történeteket
ismerünk arról‚ hogyan hozta vissza a szabadkai napilap az irodalomba
a sziváci doktort. Mondták‚ hogy A Hétbõl ollózott
Szenteleky-írás késztette jelentkezésre‚ de azt
is‚ hogy õ jelentkezett novellával. Tény természetesen
az‚ hogy jelentkezett‚ s mintha gátszakadás következett
volna be‚ Szenteleky Kornél a Naplónak éveken át‚
1922 és 1928 között nemcsak állandó‚ de egyik
legtermékenyebb munkatársa lett‚ annál is inkább‚
mert nem kereste a magyarországi megjelenési lehetõségeket‚
mert nincs egyelõre nyoma‚ hogy voltak-e ilyen nemû kísérletei‚
hiszen 1922 és 1924 között‚ a hetilap megszûnéséig
A Hétnél sem jelentkezett‚ csupán egy nosztalgikus írásban
idézte fel egykori közremûködésének
emlékeit 1922-ben Szenteleky Kornél lírikus
volt Naplóbeli megszólalásaiban‚ szinte függetlenül
attól‚ hogy vezércikket írt-e vagy kritikát‚
prózaverset vagy novellát. Ezt tapasztaljuk‚ ha verseinek idõrendbe
szedett gyûjteményét figyeljük‚ ha novellái
egymásutánját vesszük szemügyre vagy tanulmányai
és kritikai megnyilatkozásainak sorait kísérjük.
Egyetlen maga becsülte drámáját Szenteleky Kornélt Szirmai
Károly 1933-ban búcsúztatójában «befelé
tárulkozó poétának» nevezte. S valóban‚
azt vallotta‚ hogy az Én-költészet ideje nem múlt
el; nem hitte‚ hogy a kollektív költészeté a jövõ.
Õ a «magános ember lelkiségét» kifejezõ
költészetnek‚ az élménykultusznak a jogosultságát
vallotta‚ mert hite szerint az «ösztönös lelki szükségességek»
ott éltek a húszas évek emberében is. Meghatározása
szerint a «líra belsõ szükségesség‚
öntudatlan kivetítése az érzelmeknek». Éppen
e felfogása magyarázza‚ hogy nem volt szorgalmas és
mindig versre kész lírikus‚ hiszen legtermékenyebb esztendejében‚
1928-ban is csupán tizenkét verset jelentetett meg majd egy
kötetnyi versfordítása ellenében‚ tehát
csak «itt-ott buggyant ki belõle egy vers»‚ ahogyan Fekete
Lajosnak vallotta. Korabeli kritikusai a rokonait keresve Tóth Árpádot
(Fekete Lajos) és Juhász Gyulát (Várkonyi Nándor)
említik. De említeni lehet és kell Leopardi‚ Musset‚
a holland Jacques Perk és Ivo Andriæ nevét is. Ivo Andriæot
különben fordította is‚ Musset
Kint már beborult‚
esõ lóg az estben‚
mint rojtos‚ rút kárpit
halott kapujában.
Falu‚ Recanati‚ balga parasztok‚
trágyaszag‚ árvaság‚
sajgó sivárság
és bent a szobában
sok könyv‚
sóhaj‚ gondolat‚ papiros
meg kurta köhögés:
Halál!
A nagy kezdõbetûs
Élet és Halál kérdésében pedig
Ady Endre költészete volt a bibliája és eligazítója.
A vele rokon lelkû költõk nem a példák voltak‚
hanem a költõ lelkével együtt rezgõ érzelem-hangszerek.
Ady Endre 1909-es
Ó‚ a lét elszáll‚ és mi is
letûnünk nyomtalanul.
Kialszik a kanóc‚
sötét lesz‚ éjjel
lesz‚
éjjel lesz‚ álom
lesz‚
álom lesz‚ halál
lesz‚
Halál!
és jaj! – nincs
tovább!
(Ismét Leopardi)
Két antológia értékû
verse született e kétpólusú élménytelevényen:
A Bisztray Gyula szavaival az Az 1927-ben‚ illetve 1928-ban
bekövetkezett nagy fordulatát sem tanulmány közli
csupán‚ hanem vers is‚ ha «realista» korszakának
beköszöntét fordulatnak fogjuk fel. Valójában
az 1928-as esztendõ volt Szenteleky Kornél «ugartörésének»
az éve.
Mert esztétaként
lépett fel‚ nyomban hogy Szivácon megvetette a lábát
és felvette a kapcsolatot a Bácsmegyei Naplóval‚ ahol
az emigráns Dettre János és Haraszti Sándor játszotta
a vezetõ szerepet. Legmarkánsabban a Pechán Józsefrõl
írott Ízlése szerint
a szimbolisták álltak közel hozzá‚ mint aki makacsul
tartja A Hét irányát‚ s egy expresszionizmus elõtti
esztétikai felfogás bajnokaként írja kritikáit
elsõsorban képzõmûvészeti könyvekrõl‚
s késõbb is csak az expresszionizmus befogadása lesz
hajlandó‚ de kíváncsian próbálja megismerni
az újabb törekvéseket is. Ezekrõl négy folytatásos
tanulmányt tett közzé a Bácsmegyei Naplóban‚
egyetlen megjelenési lehetõségét erre is felhasználva.
Mûvészetfilozófiai fejtegetések is olvashatók
ebben a tanulmányban. Szerinte a mûvészet végtelenbe
igyekvõ egyenes vonalhoz hasonlatos‚ amely «valami maradandó
akar lenni‚ amely dacol az idõvel‚ divattal‚ történelemmel».
A mûvészet örök voltát hangoztatva változó
jellegét bizonygatta‚ és a XX. század izmusait sorakoztatta
fel az expresszionizmussal zárva felsorolását. Ebben
az 1924-ben írott Nem tudta Szenteleky Kornél‚
nem tudták kortársai‚ de még ma sem tudjuk függetlenül
szemlélni ezeket a kérdéseket a vajdasági magyar
irodalom akkori elsõ‚ kezdõ szakaszától ott az
1920-as években. Ezt példázza az 1927-ben írt
polémikus hangú tanulmánya Az író-Saulus megnyilatkozása
ez még, hiszen 1927 augusztusában, nyolc hónappal a
D. J.-nek («Dettre Jánosnak») címzett nyílt
levele után az író-Paulus szólal meg! Életének
utolsó hat évében gondolatai két pont köré
tömörülnek: a vajdasági magyar irodalom létezésének
kérdése az egyik, a másik pedig «szociális
gondolata», amely egészen közel áll a korszak baloldali
gondolkodásához, s az «új életformák
felé» jelszóban összegezõdik.
Nem közvetlenül honi
vitái provokálják, de addigi minden tapasztalatát
belesûrítette a Voltak már 1920-ban folyóiratok
a Vajdaságban, de kimondottan kisebbségi magyar programmal
induló nem volt. Fõképpen nem volt nyoma a Szenteleky Kornél a romániai
magyar irodalmi példákon okult, s õ is végre
szerette volna hajtani a «magunk revízióját»,
ahogyan Makkai Sándornál olvasta annak nevezetes programírásában.
«Tudja és hirdeti – írja Makkai Sándor programírásáról
–, hogy nyitott szemmel, önámítás nélkül
kell szembenézni a tényekkel és a lehetõségekkel,
mert csakis így teremthetjük meg az új gondolatvilágunkat,
mely már új életünkbe ereszti gyökereit.»
Kós Károly 1921-es impulzusa a Hétköznapi irodalompolitikai
gyakorlatában természetesen nehezebb volt azokat az elveket
képviselni, amelyeket elméleti írásaiban meghirdetett.
Radikalizálódása nyilvánvaló. 1931-ben
Becsén egy irodalmi esten mondja: «Az irodalom ma már
nem lehet öncél, nem élhet mondjuk önálló
esztétikai életet, hanem kapcsolatot keres az ezerarcú
milliárd ránccal barázdázott valósággal...
Ezért a mi irodalmunk nem léphet ki a mából,
nem szállhat el a Vajdaság daltalan rónáiról
idõtlen és talajtalan régiókba.» 1932-ben
a szegedi Bethlen Gábor Kör naptárát forgatva (a
Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiuma adta ki), azt írta:
«Új szín, friss levegõ, új gondolat adhat
csak új értékeket. Aztán meg kötelességünk,
hogy ismerjük népünket, hogy megismerjük annak sajátos,
különleges mûvészi és szellemi értékeit.
Nem zárkózhatunk magas és gõgös elefántcsonttoronyba,
nem kereshetjük kevesek kegyét vagy csodálatát,
nem ûzhetjük a »nagy egyéniségek« tömjénes
kultuszát.» 1933-ban papírra veti a «helyi színekrõl
alkotott felfogását, s ennek egyik sarkallatos tétele
éppen a fenti gondolat volt. Szembe kellett tehát néznie
a «helyi színek» kérdésével, és
megírja, mintegy elõtanulmányként 1932-ben a
Hogy bizonyítsa állítását,
elgondolta novellaantológiáját, amely 1933-ban Jellemzõ, a kortársak
nem azt vették észre, hogy az éppen abban az idõben
születõ ún. szociális irodalommal való rokonsága
egyértelmû, hanem a «vicinális irodalom»
vádját szegezték mellének. Szenteleky Kornél
gondolkodásának végpontja ez a tanulmány, s még
csak a halála elõtti üzenete készül: «Szeressétek
azt, ami a miénk.» Ha helyeseljük Babits Mihálynak
a Julien Benda könyvérõl írt tanulmányának
azt a kitételét, mely szerint az «írástudó
akkor lesz árulóvá, amikor nem mutat többé
a csillagra»! Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy
Szenteleky Kornél minden kétséget kizáróan
nemcsak elindult a csillag felé, hanem írásaival a csillagra
is mutatott.
A szépíró
nem tudta gyakorlatában követni a gondolkodó irodalompolitikus
gyorsabb és radikálisabb lépteit. Néhány
jeladására természetesen fel kell figyelnünk. Versei
közül a már említett
szoló elõadásában a verbászi festõmûvész
halálának elsõ évfordulóján elmondott
gyászbeszédében fogalmazott. Pechán Józsefet
és mûvészetét még Pesten megismerhette‚
hiszen a fotográfus-festõ a Rózsa Miklós embere
lehetett‚ akárcsak Szenteleky Kornél is A Hét redakciójában.
Emlékezett «nagy szimbolista vásznaira»‚ a pasztell
iránti vonzalmára‚ amely természetében hordja
«a puha‚ tompa‚ bágyasztó hangulatokat». Pechán
József mûvészetének a méltatása
alkalmat adott Szentelekynek‚ hogy a méltatlan körülmények
közé kényszerült alkotóról szólva
a vajdasági mûvészsors prototípusát is
megteremtette Pechán ürügyén: «Lehajtjuk fejünket
a falusi temetõ egyszerû sírhantja elõtt –
írta –‚ és lelkünkben a szomorú játékok
nemes borúja foglal helyet. Hisszük és reméljük
azonban‚ hogy ez a lapos‚ falusi sírhalom kiemelkedik a sivár‚
dermedt‚ ólszagú síkságból‚ naggyá
nõ‚ magassá nõ‚ heggyé csúcsosodik‚ melynek
ormát a magasságok örök napja aranyozza be.»
Szenteleky lírája a bizonyság‚ hogy ugyanezt gondolta
a Szivácon borongó önmagáról is‚ amikor
az «ólszagú» sziváci éjszakáról
énekelt.
Állnak az ákácok bús bácskai õszben
kopaszul, szegényen s
türelmesen állnak,
szél rázza fejüket,
fejsze csap húsukba.
Nincsen épp jó
sora az ákácifának.
Á1llnak csendben, árván
a csatorna mentén,
á1llnak szerteszórva
a Tisza vidékén.
Á1kác-bánatokról
sír zörgõ harasztjuk...
Fanyar ákácfüstöt
fúj a zsellér kémény...
Utolsó novellái
apró életszegmentumokat ragadnak csak meg a kisebbségi
létbe szorultak sorsából. Az 1928-ban keletkezett Legnagyobb ambícióval,
egyúttal az összefoglalás szándékával
írta meg 1929-ben az
Az estnek könnyes ibolyás ködében
ott púposodnak a Lipari-szigetek.
Kinyújtom karom, és
kiáltom:
– testvér! Veled vagyok!...
Ez az «új élet és az új, tökéletesebb
ember» igézetében született regény Szenteleky
Kornél minden fontosabb hangulatának, kedves színeinek
és érzéseinek a regénye is, amelyben koreszmék
keresztezik egymást. Érthetetlen azonban, hogy miért
nem tudott nyomban kiadót találni. Elõbb a Vajdasági
Írás közölte szöveg áttördelésével
akarta honi kiadásban megjelentetni, azután keserûen
tudomásul kellett vennie, hogy Pesten sem akadt kiadóra, végül
Kuncz Aladár, a szabadkõmûvességben is testvére,
járt közbe, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh
jelentesse meg 1931 õszén. Csalódásai ellenére
új regény tervét melengeti magában: «meg
szeretné írni az asszimilálódó és
asszimilálódni nem tudó kisebbségi magyar lelkek
regényét», s vallotta: «ez lesz az elsõ
vajdasági, talán az elsõ magyar kisebbségi regény,
amelyhez az út tizenkét év keserûségén,
ütlegein, csalódásain, gyávaságain, dacoskodásain
és elcsüggedésein keresztül vezetett». E regénye
azonban már nem készült el.
Íme, egy vajdasági
magyar író sorsképe és pályarajza vagy
hetven év távlatából irodalmi relikviák
nélkül, hiszen könyvtárával együtt minden,
mi szellemi-fizikai hagyatékát jelenthette, elpusztult 1944
õszén. Történetében benne van a vajdasági
magyar irodalom elsõ majd tizenöt évének története
– szándékokkal gazdagon és botlásokkal tarkítottan.
Tiszteletre méltó hõsiesség, illúziókba
temetkezõ gondolkodás, bizakodás és csalódás
tehertételeivel és szüntelenül szellemi éhszomjtól
gyötörten élt, s mielõtt meghalt, áttért
a katolikus vallásra, hogy pályatársainak és
utódainak a vajdasági magyar irodalomban ne kelljen a görögkeleti
temetõbe menniük, ha meg akarnak állni japánakácok
õrizte sírja elõtt. Örökségünk
nem csupán egybegyûjtött mûveinek öt és
levelezésének egy kötete, valamint a