Horváth János az egyetemen
Harminc esztendeje, 1928 õszén láttam elõször az egyetem folyosóján Horváth Jánost. Elsõéves egyetemi hallgató voltam, gólya, és megdöbbenve hallgattam egy fölényes modorú, harmadéves felvilágosító elõadását, aki minden tisztelet mellõzésével jellemezte tanárainkat. Õ látta meg Horváth Jánost, s legnagyobb meglepetésemre mélységes tisztelettel emelt kalapot a zömök, deresedõ bajszú, szerény biztonsággal lépdelõ professzor elõtt. «Mindenkinek ilyen alázatosan köszön?» – kérdeztem ironikusan. A fölényes modorú harmadéves végigmért: «Úgy látszik, kolléga úr nem tudja, kinek köszöntem. Ez volt Horváth János. Nagy tanár.»
Nem sok professzort neveztek így. Gombocz Zoltánt, Fejér Lipótot és Horváth Jánost tartották nagy tanároknak. Ez a nagy nemcsak tudásukat jellemezte, hanem emberségüket is. Nem csupán nagy tudásuk elõtt hajtottunk fejet: tiszteltük és szerettük õket.
Pedig Horváth János nem sokat nyájaskodott velünk, nem kereste a népszerûséget. Az elõadótermen kívül szinte sohasem láttuk. Keskeny, puritán berendezésû tanári szobájának ajtaján nemigen mertünk kopogtatni. Ha belestünk hozzá, mindig egyedül ült, háttal az ajtónak, kurta pipája füstjébe burkolózva. Vizsgázni sem volt könnyû nála. Mégis: aki adott valamit magára, az nála igyekezett vizsgázni és akit vizsgán, kollokviumon megizzasztott, az nem panaszkodott, nem szidta. Egy évfolyamtársamnak, aki nagyra volt a tudományával, elégségest adott. Ragyogva lépett ki Horváth János szobájából, s elénk csapta az indexét: «Micsoda feje van az öregnek, még rajtam is kifogott, majdnem elhúzott!» – mondta, s olyan diadalittasan nézett ránk, és olyan elégedett volt, mint a fiatal vívó, aki egy olimpikonnal mérhette össze kardját.
Talán azért szerettük elsõsorban, mert szigorú volt, s megajándékozott minket a kemény munkával elért szerény eredmény örömével. Akinek õ jelest adott, annak megnõtt az önbecsülése, az tudta, hogy az érdemjegy valóságos érdemet jelöl. Nem minden szigorú tanárt szerettünk. Az ifjúságot lebecsülõ, agyafúrt kérdéseket hegyezgetõ, kajánul szigorú tanárokat nem becsültük. Horváth János osztályzatainak az adott becsületet, hogy tudtuk, mekkora ismeret-tömeghez méri a mi szerény tudásunkat. Szigora azért volt rokonszenves, mert tudtuk, hogy nem valami szabályzatot követ, hanem az igazi érdemet keresi. Mert mikor József Attila jelentkezett nála vizsgára, rövid pesti diáksága idején, nem feleletet, hanem egy verset kért tõle, elolvasta, s kedves mosollyal követte el életének talán egyetlen szabálytalanságát – a versre mutatva, mosolyogva írta be József Attila indexébe: jeles.
Mikor az elsõ félév végén elõször mentem hozzá, hogy aláírásával igazolja a leckelátogatást, riadtan vettem észre, hogy a másik irodalomprofesszor, akit nem sokra becsültünk, keresztül írta a maga nevét Horváth János rovatán is. Horváth Jánosnak csak egy kis csücsöknyi hely maradt. Zavartan tettem elé indexemet, s ügyefogyottan mentegetõztem. Horváth elmosolyodott: «Talpalatnyi birtok» – mondta – «de nekem elég». S már írta is volna a nevét, de megállt kezében a toll és azt kérdezte: «Aztán tudja legalább, hogy kit idéztem?» Nem nagy biztonsággal vágtam ki, hogy «Aranyt», s hozzá is tettem: «Azt hiszem, Aranyt». «Arany Jánost» – igazított ki: nem szerette, ha a költõknek csak a vezetéknevét mondtuk-írtuk – «no, aláírom, mert még majd a vers címét is eltalálja, és szorgalmi jegyet is kell írnom». Futottam a könyvtárba, nekiestem Arany János köteteinek, s hamarosan megtaláltam a Vágy címû verset.
Nem itt, nem itt van az én
világom
Más vidék az, ahova
én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb
róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Erdõ, mezõ változatos színnel –
Mesteri kéz olyat soh'se
színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták
délibábja.
Ott van az én egyszerü tanyácskám.
Mintha most is szemem elõtt
látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok…
Most is abban ültetek és
irtok.
Csemetéim bodorodva nõnek,
Hosszu sorral mind elémbe
jõnek,
Örömarccal, mint hálás
növendék,
Mutogatván a piruló
zsengét.
Nõjetek is nagyra, kicsiny
fáim,
Szülõhazám
kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielõtt egy hosszabb útra
mennék.
Lombjaitok hûse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos
madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.
Egyszerü dal, egyszerü
szív s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek!
– –
Földi ember kevéssel
beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.
Talán azért szerettük úgy, mert nemcsak ismerte mesteri fölénnyel irodalmunkat, hanem egy kicsit mintha élte és példázta volna is. Mert akkor már úgy járt köztünk egyre inkább, mint akinek valóban nem itt van a világa a növekvõ embertelenségben: ha ránéztünk, ha végiggondoltuk sorsát a tudományos életben, az egyetemen, valahogyan belülrõl kezdtük érteni Arany János zajtalan panaszát, csendes dohogását, szelíd elvágyását. Mint egyetemi leckekönyvemben, a tudományos világban is neve fölibe írták nevüket jeltelen senkiháziak, akik legfeljebb a tudomány segédmunkásai lehettek volna, ahol õ volt a mester. Lázadni õ sem tudott, de megállt azon a kis talpalatnyi birtokon, ami jutott neki, egyetemi katedráján, dolgozószobájában, s miközben a világ balogsüti hatalmasai népünk pusztulását készítették elõ, õ hatalmas irodalomtörténeti koncepcióját építette, a magyar múlt zengõ bizonyságtételét az emberség nagy eszményei mellett, népünk élethalál harcainak legmélyebb visszhangját, irodalmunk történetét.
Idõnként meg-megfogalmazzuk, miért õ legnagyobb élõ irodalomtudósunk. Most, hogy a múltban kalandozom, s meghatottan emlékezem rá, milyen volt tanárnak, nem tudós érdemeit szeretném méltatni. Horváth János nagy tanár volt a szemünkben, de nagy varázsló is: József Attilán kívül nem ismertem embert, aki úgy tudott írókról, mûvekrõl beszélni, és úgy tudott verset mondani, mint õ. Amit elmondott, az mindig filológiai remeklés volt (van egy olyan mondás, hogy aki Horváth János mûveiben egy filológiai hibát talál, az megérdemel maga is egy katedrát!), de ahogyan mondta, az megelevenítõ mûvészet volt már. A XVI. század bomló, új formát keresõ magyar társadalmi életének forgatagát úgy tudta megeleveníteni, hogy akik valaha 1929–1930-ban hallgattuk elõadásait, ma is eligazodunk benne, nemcsak a nagyok élnek elevenen emlékezetünkben, de a névtelen, vagy csak nevükben élõ predikátorok, diákok, vándor énekszerzõk is élnek. Ismerjük Ilosvai Selymes Péter énekmondó szomjúságát («Hegedõsnek jó bor innya adassék»), s ha Farkas András nevét halljuk, felzeng a népek sorsában erkölcsi tanulságot, igazságos rendet keresõ költõ komoly példázata:
Azért szerettük, mert úgy tudott beszélni irodalmunkról,
mint ahogy ismerõseirõl, barátairól beszél
az igaz ember: tárgyi igazsággal, de bensõséges
ismerettel, bizalmas szeretettel. Mi, akik hallottuk õt Méliusz
Juhász Péterrõl, Dávid Ferencrõl, Károlyi
Gáspárról beszélni, mi nem csodálkoztunk
azon, hogy ez a látszólag rideg ember valaha milyen megható
szeretettel, milyen játékos derûvel írt Ady Endrének:
«Különben is sokat gondolok rád, Kedves Öregem.
Elalvás elõtt, felébredés után, el-elgondolkozom
rólad, és látom, hogy egyre jobban szeretlek. De hát
azt nem írhatom meg neked, hogy miket gondolok, mert el se olvasnád
– meg hát az ilyesmit nem adjuk ingyen: íve 32 frt., jutalma
egyetemi magántanárság, meg akadémiai tagság.»
Ahol tehetséget érzett, ott megnyílt a szíve,
meglágyult a hangja, kigyúlt a tekintete. Ahogy az irodalmi
harcok keményszavú Adyjában megérezte a szeretetre
vágyó, magános lelket, úgy érzett föl
évszázadok távolából küzdelmes életû
öreg magyarok sorsára, ha könyveik fölé hajolt.
Nem tartozott a tehetség sznobjai közé, de élt
benne valamiféle elfogultság bizonyos fajtájú
tehetségek iránt. Lelke talán Aranyéval volt
leginkább rokon, de ki írt szebben a romantikus lángolású
Vörösmartyról, vagy a forradalmár Petõfirõl,
a közösségben felolvadó nagy személyiségrõl,
a forradalmi szabadság-eszme és a hazafiság egybefogójáról,
élet és irodalom egységének erkölcsi példaképérõl.
Magyarázhatták így vagy úgy felfogását
Petõfirõl, mi tõle magától hallottuk,
mi a véleménye Petõfi politikai ihletérõl,
e «lelki villámlásról», mely – idézem
– «kész ezernyi névtelenekkel együtt önnön
életét is lángba lobbantani, elégetni; oly legszemélyesebb
indulat, mely kész elszemélytelenedni a halálban eszméi
diadaláért… Így érvényesül –
mint egész politikai költészetében – a legszemélyesebb
líraiság az egyetemes erkölcsi szolidaritásban…
Az az irodalomteremtõ erõ és akarat, mely a XVIII. század
végén még ösztönszerûleg alkotott, itt
lépett elõ nyílt, leplezetlen líraiságában
megszemélyesedve, konkrét valósággá válva
egy lángelme lelki energiáiban; – itt buzgott át
a költészetbõl a harcmezõk gerjedelmeibe, s ömlött
ki melegen Petõfi tulajdon vérével.» A tehetségben,
a különféle típusú költõkben egyet
keresett: a magyar nép alkotóerejét, erkölcsét,
sorsa fölé kerekedõ hõsiességét.
[…]
HORVÁTH JÁNOS VERS-MEMÓRIÁJA
Nem bíztam el magam, mikor
– tíz esztendõvel ezelõtt – azt a megtisztelõ
megbízást kaptam Akadémiánktól, hogy én
szerkesszem Horváth János
Egy ilyen vers-ízlelõ délelõttön, mintha rádöbbent volna; hogy tervszerûen csalom ki belõle példátlan vers-ismeretének bizonyságait. Hallatlanná tette kérdésemen, s visszafordította a szót kéziratára. Még két kérdés körül volt némi vita köztünk, s ezt beszéltük meg. Az egyik Ady verselése körül forgott, s – nagy örömömre – megintcsak arra kényszerült, hogy idézgessen. A Vörös szekér a tengeren t ütemezte: Vörös szárnyú, nagy vízi szekér... Mikor ehhez a sorhoz ért, hamiskásan megvillant a szeme.
– Hát azt tudja-e, kolléga úr, milyen lovat kell fogni a vörös szárnyú vízi szekérbe? – kérdezte.
Nem tudtam.
– Zöldhátú vízi mént! – oktatott ki csúfondárosan. – De most már csak tudja, honnan idéztem a vízi mént?
Bizony nem tudtam. Nevetett rajtam; mert látta, hogy erõsen gondolkodom.
– Tessék megmondani – kérleltem.
Csóválta a fejét:
– Most az egyszer én vizsgáztatom kolléga urat, nem fordítva! – vágta ki diadalmasan. – Ha kitalálja, hogy melyik ménesbõl fogtam ki a vízi mént, akkor mindenben engedek! – tette hozzá és rábökött verstana kéziratára.
Akárhogy törtem a fejem, nem találtam ki. (Nem is engedett mindenben!) Pedig aznap este megforgattam vagy húsz verseskötetet, de nem leltem sehol. Még egyszer-kétszer ungorkodott velem, aztán megjelent a verstan, s ismét esztendõkre elszakadtam tõle. El is feledtem a találós kérdést, õ sem emlegette, mikor késõbb fel-felkerestem.
Mikor halála hírét recsegte a telefon, éppen egyik elõadásomon dolgoztam, s asztalom, zongorám, köröttem a padló tele volt a Nyugat-korszak versesköteteivel. Egymás után emelgettem fel õket, de csak gépiesen lapozgattam, nem a verseken, hanem a költõkön járt az eszem, egy korszak tovatûnt hõsein, kiket mind ismertem, kik mind ismerték Horváth Jánost. Egyszercsak megakadt a szemem egy verssoron: «Tajtékzik a zöldhátú vízimén». Mohácsi Jenõ 1909-ben megjelent Janus lelkei címû kötetében az egyik vers kezdõdik így. Jenõ nem volt igazi költõ, finoman megmunkált prózája, szép német mûfordításai õrzik meg emlékét; sovány verseskötetkéit õ sem becsülte sokra. De Horváth János csodálatos vers-memóriája még ezeket az ifjonti verseket is számon tartotta.
A tíz éve feladott rejtvény megfejtésével immár nem szaladhatok el Horváth Jánoshoz. Soha többé nem csöngetek be a Bocskay úti lakás ajtaján, soha többé nem ülök bele abba a beteg-karfájú karosszékbe, mely a margittai szõlõ ama diófájából készült, amely alatt Adyval borozgattak, soha nem látom kedves-hamiskás mosolyát, ahogy a könyvekkel bélelt szobában Ady Endre és Deák Ferenc arcképe között ülve csipkelõdik Pais Dezsõvel, soha többé nem tanít meg semmire. Immár én tanítom az irodalomtörténészeket arra, hogy legyenek olyan sáfárai a magyar verskincsnek, mint õ volt, aki ha egy Ady-sort idézett, annak legtávolabbi visszhangja is megzengett virtuális memóriájában.
Élet és Irodalom,
1961, március 17.