Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör,
Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot,
Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét,
                                                               emlékeimet,
Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján
                                              tárom felétek karjaim.

Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között,
Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit
                                              másutt gyűjthettem volna,
Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük
                                            éltünk széles folyama,
Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja.

Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies
                                                                          bércei,
Kérődző torony, dögvészlengette méla táj,
Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen
És lapos, akár Galilei előtt –

Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava,
Jött-ment grófot, fürge izmaélitát lenéző legátus az örök
                                                                         eklézsián,
Jogom van, szólván szívemből hozzátok, megfeddni az
                                                                  ujszülötteket,
Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát,
                                   erény utjára vezetni a hajadont,
Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded.

Nyerítve futnak a táj felett a felhők!
Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön
feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok,
verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.

Menekülj, mentsd magad! – Pocsolyák fröccsennek,
tüzes levük a vén kocsis arcába vág,
hátra és hátranéz, mögötte hajrázva
uszítja Zápolya százezer csahosát.

Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,
tört szekéren egymás nyakába karolva
ezt képzelem, szikár legények hajlanak

előre és hátra szédült részegségben
és közöttük állva én, én énekelek!
Századok egén így láthattok majd, lantos
ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek.

Az út keletre tart, dalom az úszó por,
hogyha berekedek megitat majd a hold,
szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,
eltemetett élők hörgéseit dalold.

Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben
s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát.
A kis állat, amely hasonfekve issza
az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország.

A Magyar Nagylexikon (XII, 2001) jól szemlélteti Illyés antropomorf látásmódját: a történelmi ország görnyedő állatot formáz: háta Árva–Szepes–Sáros megye, hátsója Székelyföld, hasa Szerém–Temes–Krassó-Szörény, az Adriai tengert szürcsölő feje-szája az Isztriai-félsziget és Fiume (Rijeka) környéke.

Ujjaim begyéből vért vágok eléje,
fölkel a kis állat, lerázza terheit.
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,
Nyerítve röpíti a nap vőfélyeit.
Egy sápadt nő egy kis szobában…

Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,

novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,

harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.

A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:

egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.

Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.

Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.

Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot;
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán biztatták már egymást, nyílani –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

Az enyhe hőben, amely szelíden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese –

És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vigasztaló szavad.
Fi a lánytestvért, – úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el, – leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatűnt.

Nem lopsz te többet! Ami még lopható
s egyáltalán mi még elemelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék –
Kongó puszta honod! Reménytelen egén

kifordított zsebek gyanánt lobognak a
felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap –
nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul.

Szegény haza! nincs más dísze már, csak amit
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér!

Te a valóságot fürkészed gondteli
arccal s objektíven! s meg nem téveszthetőn –
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint…

Azt nézed, hogy mi van... és – elhiszem – szíved
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok halmán ülsz merengve...

Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadíjért
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé?

Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én,
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel, –
remegve állsz te is köztük, – ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott!

Négy cölöpön nyaláb szalma,
ez a fészer, az a pajta,
közöttük az aklok, ólak
egymás nyakába omolnak.
Egy jó szél, ha kedvet kap rá,
az egészet elfúhatná.

Mintha csupán tegnap este
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hagy már holnap
újra továbbvándorolnak:
amit raknak, csak úgy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.

Sátor-forma ma is a ház,
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sóhajt is hozzá eleget.

Vágyna nyögve már aludni
és ha alszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, úgy néz körül,
mint aki a vízbe merül;
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.

A gémeskút az udvaron
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol az ürbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült innal vissza,
honába az ősi síkra.

Oly szomorú, oly nyomorú,
olyan ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elvesztett háború.
Sűrű, tömött, mégis olyan,
mint ki a földön maga van.

Hűsöl a kutya a porban,
elnézi magát a holdban.
Mit őrizzen, amit őriz,
lopkodja azt még az ég is.
Úgy dől a panasz belőle,
mintha maga a föld bőgne.

Ezer éve vár így itten,
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve útrakészen
ez a Falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.

Az utca a kapu előtt,
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva,
mintha görcsben fuldokolna.
Jobbról-balról az árkon át,
ráejti a palánk magát.

Túl a falun köröskörül
rejtelmes új világ terül,
idegen, mint valaha rég
Don partján a nyugati ég,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.

Kik ott élnek, nem is élnek,
jó volnának kisértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna így ökre után
más szavára, más földjére,
a sír felé, az övébe.

Haj, szegény nép, haj magyar nép,
napod hátra mennyi van még,
talán halott is vagy már rég,
nem vagy több, mint hiú emlék,
már hantot rád én is vetnék,
ha nem a te fiad volnék.

Emlék, hogy még jobban fájjon,
olyan vagy te már e tájon
vígságoddal, keserveddel
egész lenge életeddel,
mint rég hangzott jajszó, mellyet
a hegyek még visszavernek.

Hol örököd, hol a földed,
futó barmaid körötted?
Mit az ősök neked hagytak:
szép réteid merre vannak
s a kerítés, a friss fegyver,
ha a jussot vitatnod kell?

Hol a hazád, mondd meg nékem?
eltanyázni békességben?
Hol a hazám, haj, feleljél,
ha nemzettél, ha megszültél.
Azaz otthon, mit ígértél,
mikor emberré neveltél?

Ne e voltra, ne szavakra,
mutass egyszer tenmagadra.
Mit sirassak, mit sajnáljak,
hogyha egyszer itthagynálak?
Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne.

Haj szegény nép, haj magyar nép,
megfakult, füstös tükörkép,
nézek beléd, félve nézem
milyen arcot mutatsz nékem?
Mosolygót-e? Kesergőt-e?
Gyilkolásra örjöngöt-e?

Haj szegény nép, földre rántva
arccal a fekete sárba,
árvábban a fuldoklónál,
mintha szívemben forognál,
hogy felnyögjek én is, állván
apám pusztuló portáján.

Felhők közt a véres hold fenn
nyílik-zárul, mint húnyó szem.
Mint borús hír, gyászüzenet,
lengenek el a fellegek.
Úsznak úsznak kelet felé,
a szívük megreped belé.

Az országút két fasorral
integet, mint felnyúló kar.
Ha kedves a sorsod, költő,
fuss tova te is e földről.
Amit láttál, amit szántál,
hallgasd el, mit megsiratnál.

Ha a nemes útra indul,
ha megtér a hosszu útról,
mikor elmegy, mikor megjön
sír a paraszt kint a földön.

Ha a nemes lakomázik,
ugrál vígan, parolázik,
lódit serleget a falra,
a paraszt jajdul föl arra.

Ha a nemes szomorkodik,
halálról ha gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,

akár búsul, akár vidul,
lány után, ha kukurikul,
kezesíti kösöntyűkkel,
fizetni a parasztnak kell.

Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
újra új adót akasztnak.

Még akkora, mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
ér alig tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.

Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
míg csak a föld hátán lépdel
rajtunk jár sok háznépével.

Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
fejére ha száll malaszt is,
a paraszt fizeti azt is.

Kis sorsomból magas polcra
léptem én világos dombra,
szertenéztem, hogy ott álltam,
mást se láttam a világban.

Nyílott szájunk jajpanaszra?
dögölj, rugtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó, fojtogatva.

Na, nem értjük a beszédet!
Elég is ennyi, testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.

Vérszopó, dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, – hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!

Segél Krisztus minket!

*

Elképzelem, így szólt s
nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba, magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól szólván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.

Mint egy igazi költő, e padlás-szobában
éltem három évig. Föl-alá járkáltam,
hajamat turkáltam s asztalomnak esve
egy végtelen verset írtam főleg este.
Egy nagy hőskölteményt, amely egyre hosszabb,
egyre kegyetlenebb lett és egyre rosszabb.

Úgy vívtam vele, mint Szent György a sárkánnyal.
Éjről éjre egyre izzóbb harci lázzal
dobtam magamat rá, ott a tetők felett
ég és föld között, míg a kis nyulánk sziget,
Szent Lajos szigete bárkaként recsegett
alattunk a szélben s szinte utnakeredt,
tajtékos habokon, – ahogy a jövendőt
képzelik és írják a fiatal költők –

Akiért a harc folyt, a szelíd pórleány
hetente változott. Az idők folyamán
csendes megadással cserélgette haját,
arcszínét, az arcát, lábait, sóhaját –
nőtt, majd összement, – mord hőseim mögötte
méltó ámulattal bámulhattak össze,
ha közöttük büszkén, emelt fővel tova-
sietett, – mert lelke, a lelke, az soha
nem változott semmit, hasonkép hűsége –

Egy Kutnyánszky Liza nevű lengyel nőbe
voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe,
majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába,
Manon De Chambartba, Marie Trépinardba,
s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba,
Orosz Annába és annak a hugába
és emlékezetből Leveszy Pannába,
legtöbbjükbe, sajna, egészen hiába.

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

Mit kérhetünk még? Jó halált.
Szép-nemeset
adjon, ha kegyével megáld;
adjon az isten jó halált,
pihentetőt, kényelmeset.

Hogy életünket ne bitó
s hóhérököl,
ne kerék, ne nyárs, ne karó,
ne tűz oltsa el, ne golyó,
ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr.

Némán és őszi derűsen,
halálosan
úgy is mosolygón, szívesen
múlhassunk (mint ma senki sem),
magunknak csak, magányosan.

Anyák, ti imádkozzatok,
ne emberi
kezekbe essen fiatok,
ha majd órája ütni fog
és ég és föld elengedi.

A házad itt állt, – szerte szállt!
Ezt látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!

És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd

s a szöllőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd

és lengetted ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty-kép

és ha, élvezve a veszélyt
és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)

s a hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
diszítve pénzed közepét

s ha úgy mondtad is: feleség
e szép szóval s ha, bár biráltad,
édesnek nevezted apádat
s a falon a festett cserép.

Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!

Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.

Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.

S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt  elég menedék.

Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég; hogy megójja
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.