I. Németh László gondolkodása hozzánőtt a huszadik századhoz. Vele kapcsolatban valóban ennek a századnak az egészéről beszélhetünk, hiszen létrehozója szinte egy idős volt ezzel a századdal, tudatos életútja pedig a „rövid” XX. század kezdetén, az első világháború kirobbanásával vette kezdetét. Mindaz, amivel Németh egész életében viaskodott, valamiképpen az első egyetemes világégés által megmutatkozó sűrűsödési pontból nőtt ki, a század halmozódó válságai mind ide mutattak vissza, élete megélésére pedig majdnem pontosan annyi esztendő adatott számára, amennyi az említett „rövid” század alatt 1914-től 1989-ig eltelt. Bár megélni már nem élhette meg, de megérezhette a fogyasztói társadalom jellemzőit is, hozzá kapcsolódóan pedig a „történelem végét”, erről tanúskodik, hogy alig valamivel a második világháború lezárulása után, Hódmezővásárhelyen elkezdte eredeti látásmódjáról tanúskodó Harc a jólét ellen című vígjátékának írását, nem beszélve arról, hogy élete végén egyik tanulmányában pontosan jelezte: a történelem menete annak megszűnése felé halad.  
Életművében több mű veszett el, ezért aztán hol a gondolkodó Németh Lászlóról, hol a szépíró Németh Lászlóról beszéltek, vagy éppen különböző korszakairól, annál is inkább, mert az életmű tanulmányozását megalapozó Grezsa Ferenc az egyes korszakok önállóságát és kapcsolódását mutatta be úgynevezett korszak-monográfiáiban. Az életmű folyamából önálló szigetként önmagukban is hatalmas tömbök emelkednek ki, gondoljunk például az 1932 és 1937 között egyedül írott folyóiratának, a Tanunak a tizenhét füzetére. Ez a gazdagság azonban mintha inkább nehezítené, mintsem segítené az életmű megértését, s nem is csak azért, mert a mindent a maga képére egyszerűsítő korunk az élet és a mű összetettségével nem tud mit kezdeni, hanem azért is, mert a művek egymásra következő sora azok természetes kapcsolódását is eltakarja. Szabó Zoltán mondta ezzel kapcsolatban, ritka éles meglátással: „Németh László esetében a tehetség izgatóbb, mint a szellem. A szellem izgatóbb, mint összes műfajai. Egyes műveinek nagy része jelentősebb az összes művek jelentőségénél, bár a mű mennyisége tiszteletet gerjeszt. Ám az összes művek az írót nem kifejezik, hanem nehezen hozzáférhetővé teszik...”  
Logikailag hibátlan levezetés a Szabó Zoltáné, Németh Lászlóra vonatkoztatva is igaznak gondolom például azt, hogy a tehetség izgatóbb, mint a szellem, a szellem pedig izgatóbb, mint összes műfajai, mindezektől elválasztva, másokkal kapcsolatosan pedig azt a megállapítást is elfogadhatónak tartom, hogy az összes művek az írót nem kifejezik, hanem nehezen hozzáférhetővé teszik, az egyes művek pedig általában tekintve is jelentősebbek az összes műveknél. Nem biztos azonban, hogy ezek az utóbb idézett állítások Németh László életművével kapcsolatosan is megállják a helyüket.

II. Egy-egy mű létrejöttében a racionálisan alig megismerhető teremtőerőnek tulajdonítjuk a legnagyobb szerepet, ezt a felfogást újabban is megerősítették ismert költőink akkor, amikor verseik keletkezéséről, jelentéséről beszéltek. A művészi tudatosság kérdései általában egyes kötetkompozíciós elvek tanulmányozásakor merülnek fel, hogy aztán a tudatosan felépített életművek megteremtett összetettségét ismét csak hallgatás kísérje, pedig tanulmányozásuk nyilvánvalóan számos elméleti–alkotáslélektani–esztétikai jellegű kérdés felvetésével és tisztázásával járna. Az életmű tudatos felépítésének kérdése Németh László életművével kapcsolatosan sem merült fel eddig, noha Németh élete és műve számos jelét mutatta ennek, nem beszélve arról, hogy az író önkommmentárjaiban szinte csak erről beszélt. Ha, ismét csak tudatosan, az életmű formálódásában nem jutott volna fontos szerep az időnek, akkor azt mondhatnánk, hogy majdnem minden összetevőjében előre megtervezetten formálódott az általa megteremteni vágyott nagyobb mű – megtervezetten, Németh pedig életének kiemelkedő pontjairól visszatekintve igyekezett is láthatóvá tenni ezt a megtervezett egységességet.

Emlékezzünk, pályája kezdőpontján, a Nyugat novellapályázatának megnyerését követően hosszú levélben jelezte Osvát Ernőnek az általa betölteni vágyott szerep legfontosabb jellemzőit, a Tanu elindítása után pedig, tulajdonképpen első könyveként Ember és szerep címmel megírta, mintegy a formálódó életmű elé, annak bevezetőjét. Merthogy az Ember és szerep bevezetőnek íródott, legalábbis Németh elképzelése szerint, az lett volna a feladata, hogy előszóként álljon az életmű előtt, s megmutassa annak belső kohéziós pontjait. A nagyobb egységeket összerántó megtervezettséggel később is találkozunk majd, ebben az összefüggésben a Tanu tudatos felépítettségét talán nem is kell említeni, ehelyett Németh egyik levelére hívom fel a figyelmet. A levelet 1932 szeptemberében, a Tanu első számának próbanyomatait átnézve írta Gulyás Pálnak: „Húsz-huszonöt számot akarok még a Tanuból kiadni; sajtó alá rendezni megelőző kritikáimat; három regényemet és színdarabomat; kikerekíteni a verskötetemet, s a legfontosabb: megírni életrajzomat; – ha az megvan, munkásságom, úgy érzem, teljes egész, melyhez sem én nem adhatok hozzá, s melyből mások sem vehetnek el. Ha minden erőmet összeszedem, három-négy év alatt ezt a munkát elvégezhetem; feleségemmel megbeszéltük, hogy mihelyt pénzhez jutunk, veszünk Pest körül egy hold földet egy egyszobás házzal, s oda húzódunk.”

A Tanut végül is 1937-ben zárta le, egyedül írott folyóiratának tizenhét füzetben huszonkettő (!) száma jelent meg, utána  a jelzett kivonulás következett, kezdetét vette Németh exodusainak sorozata. Az első vélt záró ponton pedig, merthogy abból is több akadt, a második világháború lezárulása előtt, megírta Magam helyett című önéletrajzát, így, s egyáltalán nem véletlenül, hogy éppen így akarta teljessé tenni az életművét. Később is, amikor életének, vele együtt pedig művének kényszerű lezáródása felsejlett előtte, az összefoglalás, műveinek öszszegyűjtése és véglegesnek szánt önéletrajzának megírása foglalkoztatta, ezzel akarta bemutatni, hogy az élet megélése, s az általa tanulmányozott eszmék mit alakítottak azon, amit a legfontosabbnak tartott: önmagán. A végleges lezárás is hasonlított a Tanu indulásakor papírra vetettre, mivel gondolkodását, életművét kiteljesítve jutott vissza önmagához. Miközben életművét elrendezte, az életműsorozat kötetei elé megírta Negyven év című pályarajzát. Ha az Ember és szerep a bevezető volt ehhez a műhöz, akkor a Negyven év az összefoglalás, az epilógus, csupán a két szélső pont között megteremtett egységes mű megmutatására nem nyílott lehetősége, az életműsorozat kötetei ehhez nem biztosítottak valódi lehetőséget. Ezért is írta Naplójában, megkeseredetten: „Megkísért, hogy az egész életmű-szerződést odadobjam. De nem szabad – csak az az elhatározásom lesz szilárdabb, hogy a Művet magamnak adom ki, az ő kiadásuk arra jó, hogy énnekem végig kelljen mennem, össze kelljen állítanom az egyes darabokat, s hogy a közönség figyelmét fölhívja: van az Utolsó kísérlet is, nem ez, az eredetije...”  Igen, volt az Utolsó kísérlet is, s volt a Tanu is, annak a létére az életműsorozat 1989 előtti köteteiből talán még következtetni sem lehet, s létezett, ahogy Németh írta, a teljes mű is.

Az egységes mű felépítésének elképzelése Németh László világából fakadt, mégis érdemes felfigyelnünk arra, hogy Ady költői világában is észrevette a felépítettség jegyeit. „Utalásaiban áttekinthetetlen s szerkezetében mégis világos világ. A motívumok ilyen osztódására, ekkora ösztönösségére s ilyen tudatosságára nemcsak a magyar lírában, de a világlírában is bajos példát találni” – mondta, majd a Minden-Titkok verseire utalva hozzátette: „Az Adyval kapcsolatban annyiszor emlegetett dantei rend ebben a kötetben mutatja meg bordáit a legnyilvánvalóbban. De burkoltabban: ez lesz a szerkezete mindenik Ady-kötetnek. Ha korunk lélektani figyelmével nézzük: egy-egy lírai önarckép mindenik.” Ahhoz, hogy Németh világában egy-egy mű lírai önarcképpé válhasson, a létnek és a megélt életnek is gondolkodása középpontjába kellett kerülnie. Az, ahogyan Németh László az élet megélésének kérdését gondolkodásának középpontjába állította, nyilvánvalóan Dosztojevszkijre nyúlik vissza. Bármelyik időpillanatot is szemléljük, Németh valóban mindig az élet megélésének módjával, annak fölsejlő távlataival vagy éppenséggel elakadásaival mérte önmaga helyzetét. Első fontos regényét, az Emberi színjátékot követően, a Tanu programjának élén a minőség gondolatával szorosan öszszekapcsolódva ugyancsak az egyéniség lehetőségeinek keresése állt – s csak ezt követően következett mindaz, amit Németh a társadalomról, az ideológiákról, a harmadik útról, a minőségszocializmusról, s még annyi más jelenségről gondolt. Maga az annyit emlegetett „minőség forradalma” kifejezés is Némethnek a munka és szenvedély elszakadását feloldani akaró elképzelésére utalt, az az ember pedig, aki önmagában megvalósítja a minőség forradalmát, őrzi a születésekor megörökölt ezermesterséget, képes a minőségi termelésre, szembefordul a társadalom által kínált életformákkal, s számára a munkának egyetlen faja a tiszteletre méltó: „a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját.” Ugyancsak a Tanu időszakában írta Németh Gulyás Pálnak: „újra meggyőződtem, hogy barátságod nagyobb garancia ügyem mellett, mintha a ‘szajhák kara’ udvarolna körül, te pedig közelről láthattad, hogy akármilyen hibáim vannak is, egész életemet akarom eszmévé váltani, illetőleg nem is tekintem életemet másnak, mint kidolgozatlan lemeznek, melyből ciánnal és savakkal, a szenvedés mérgeivel kell egy eszmét előhínom.”

A megemelt élet és az alkati antinómia középpontba állítása kapcsolja Németh Lászlót legkiválóbb kortársaihoz, s teszi művét valóban korjellemzővé. A lét Heidegger gondolkodásának középponti kategóriája, s Heidegger is feltette magának a kérdést, hogy milyen magatartást kell magának választania, hogy az emberi élet a maga sajátosságaiban megmutatkozhasson előtte. Ehhez hasonlóan Heidegger gondolkodásához kapcsolódik Németh az élet fölfokozottságának hangsúlyozásával is: nem fogadja el a lét mögött fölsejlő Semmit (noha tudomása van róla), ehelyett az életet ruházza föl minden értékkel, egyáltalán nem véletlen, hogy az életet  azzal a „vallásos érzéssel” hevítette át, amelyet  a vallások a túlvilággal való kapcsolatban teremtettek meg. Az élet ebben a fölfogásban menekülés is, menekülés, miközben hatalmas energiákkal töltődik fel, némiképp összhangban Heideggernek azzal a gondolatával, mely szerint „az ittlét mindaddig, amíg létezik, sosincs készen, sosem egész és lezárt, mint valami tárgy, hanem a jövő és a lehetőségek felé mindig nyitott marad.” Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy Heidegger gondolatrendszerének kialakulásában a húszas években megmutatkozó válságjelenségek is szerepet játszottak, Németh ezeket a válságjelenségeket szintén mélyen átélte.

A Németh László életét és műveit uraló, antinomikus vonásokkal felruházott alkat is önmagán túlmutató jelentőséggel bír: hangsúlyozása révén nem csupán a megemelt élethez kapcsolódó feszültségek megjelenítésére nyílt lehetősége, hanem rendkívül jelentős szellemi jelenségkörhöz is kapcsolódott általa. Fehér Ferenc a Dosztojevszkijt uraló antinómiák kapcsán írta le: „ő az antinómiák klasszikus költője, aki a polgári individualitás fejlődési lehetőségének poláris ellentéteit – néha egy ember lelkében, néha egymással szembefordított figurákban – a legszélsőségesebben megélte”. Lengyel András Tverdota György kutatásaira is alapozva bemutatta, hogy – példaként idézve – „József Attila a Szabad-ötletek jegyzékében és A Dunánál című ódájában, nagyjából egyazon pillanatban, problémáira diametrálisan ellentétes válaszokat adott”, a József Attila világát uraló antinomikus vonásokat pedig végső soron az „elrejtőzött világegész” és a bizonyosság keresésének kényszerében és megtalálásuk lehetetlenségében látta. Ebben az összefüggés-rendszerben Németh alkati hangoltságú viaskodásait is a nagyobb világ törvényeit figyelembe vevően tudatosítottnak, s nem pedig ösztönösnek, a családi életből természetesen kibomlónak kell látnunk, noha erre korábban megvolt a hajlandóságunk.

III. Ezen a ponton érkeztünk el a mű vagy vallomás kérdésének feltevéséhez. A művek sorából felépülő nagyobb mű ugyanis nyilvánvalóan a Semmitől való elfordulásnak, az élet ezzel együtt járó felnövesztésének, aztán pedig annak eltorlaszolódásának  köszönheti a létét.
A felnövesztett én mindig törekszik a példaállításra és a vallomástételre, Boda Zoltán, az Emberi színjáték főhőse az önüdvözülés mítoszát teremtette meg, a regény ezzel mintegy csírájában magában hordozta a kibontakozó életmű legkarakteresebb vonását. Láttuk, Németh jóformán a Tanu indulásakor belekezdett a munkáit magába foglaló mű előhangjának, az Ember és szerepnek a papírra vetésébe, jelezve, hogy az általa megteremteni vágyott mű egyáltalán nem nélkülözi majd a személyességet és a vallomásosságot.
A létrejött és a visszapillantások időszakában önmaga előtt is megmutatkozó mű azonban másképpen őrzi a vallomásosság jegyeit, mint ahogy azt tételezte. Bár arról, hogy miképpen is képzelte el az életet előtérbe állító művet, nem beszélt,  utalásaiból és a számos lélektani megfigyelésre alkalmat nyújtó feljegyzéseiből úgy tűnik, hogy a cselekvés mindenképpen megelőzte volna  a művet, valamiképpen úgy, ahogy az Emberi színjátékban is történt, a regényben Boda Zoltán életéhez kapcsolódtak, annak függvényében léteztek a tanításai. A cselekvés később is kiemelt jelentőséggel bírt Németh gondolkodásában, valódi történésként ezeket tartotta számon, gondoljunk például arra, hogy a cselekvésként megélt Tanu-időszakot a későbbi időszakok állandó viszonyítási pontjaként szerepeltette, ahogy a szárszói beszédet is kiemelkedő jelentőségűnek tartotta, nem csupán a tartalma miatt, hanem azért is, ahogy elmondta. Később a tanítás bírt számára meghatározó jelentőséggel, ez is formálódó világa törvényeiből következett, bár a gyakorlat egyre inkább összeütközésbe került a műveknek való elkötelezettséggel. A cselekvés, majd a cselekvés függvényében létező mű mellé csatlakozott volna az önéletrajz, ennek az önmagán-önmagában megfigyelt változásokat kellett volna rögzítenie. Az önéletrajznak erre a típusára is találunk példákat Németh életművén belül, gondoljunk csak a Tanu-évek című írására, vagy a Magam helyett című nagyobb terjedelmű önéletrajzi írására. Egyetlen pillanatra sem találjuk meg bennük például az Ember és szerep hevességét, nem az általa megteremteni vágyott nagyobb mű részei, vagy ha igen, akkor is csak a dokumentálás, a történések  önmaga szempontjából való rögzítése volt a feladatuk. Az életnek, ezzel együtt pedig  a cselekvésnek, a közvetlen cselekvés vágyának a hangsúlyozásában természetesen számos tizenkilencedik századi vonás mutatkozik meg, ne lepődjünk meg ezen, az a Németh László, aki a húszas évek végétől hallatlan izgalommal vetette rá magát a huszadik századi szellem tanulmányozására, számos tizenkilencedik századi vonást őrzött magában, a két század különbözőségét szinte önmagában ütköztette.
Az élet elakadásának pillanatában azonban a mű, nem is mindig az említett egységes mű, hanem inkább egy-egy regény vagy dráma megírása vált legfőbb céljává, önmaga és az élet megélése közé a műveket állította, azoknak feladatokat jelölt ki, a maga életével kapcsolatban is. Ennek kapcsán nagyon pontosan írta Szilágyi Erzsébet: „Németh László meggyőződéssel vallotta, hogy egy gondolat, egy műalkotás igazi hatóereje nem tartalmi értékeiből származik, hanem abból, hogy mit ad a kezünkbe egy-egy ilyen igazság a saját önmegértésünk lehetőségéül.” Alkatával viaskodva építette be a maga világába az időt, az alkat szélső pólusai között vibrálva mindenkori létállapotát esszékbe, drámákba, regényekbe vetítette ki. Írói-gondolkodói világában a gondolatok és motívumok hatalmas rendszert alkottak, miközben az élet megélésének lehetséges változatait mérlegelte, gondolkodása a megemelt élettől a megértett élet irányába mozdult el. Ha a írói-gondolkodói világának kezdőpontját az Emberi színjáték jelentette, akkor a végső pontot  az ötvenes évek végétől írott Irgalom című regény (1965-ben jelent csak meg). Az egyén önmagának való elkötelezettségét hirdette első regénye, az én és az emberiség lehetséges kapcsolatáról szólt a pályazáró regény. Az Irgalomban az egész emberiségre hivatkozott, s máskor is, a Tanu kiáltványaiban, az Iszonyban például, ez az emberiséghez való viszonyítás is Dosztojevszkij hatására került be Németh László világába, az egérlyukban élő ember monológjában olvashatjuk: „Amikor már ismert költő és kamarás leszek, lépten-nyomon beleszeretek valakibe; tengernyi pénzt, milliókat kapok és nyomban az emberiségre áldozom...”, valamivel később ugyancsak az emberiség kifejezéssel találkozunk: „ábrándjaim olyan boldogságig hevültek, hogy okvetlenül, azonnal össze kellett ölelkeznem az emberekkel, az egész emberiséggel”, ismét csak valamivel később: „hazafelé menet egy időre félretettem azt a vágyamat, hogy összeölelkezzek az egész emberiséggel.”
Németh művei részeseivé váltak az így kialakuló a rendszernek, de – a legjelentősebbek legalábbis – önmagukban is léteznek, az önmagukban létező művekként a regények sorából emeljük ki az Emberi színjátékot, a Gyászt, az Iszonyt és az Irgalom című regényt, az esszék közül a Tanu egészét, s jó néhány nagy írást, a tanulmányok kisebbik és a drámák nagyobbik része viszont önvallomásként értelmezhető, maga a teljes mű viszont csak az idővel való kapcsolatában mutatja meg magát teljes egészében. Példát idézve felelevenítem, amit Berzsenyiről írt egyik Naplójában: „Minden életkorban szükségem volt egy barátra, aki az én akkori alaphangulatomban tud mellettem ülni. Az élők közt nem igen volt ilyen, a halottak közül kellett fölhívnom őket vagy megcsinálni. Most Berzsenyi (majd az élő Móricz Zsigmond) lett az, ami valaha Antigoné és Kurátor Zsófi. Bármilyen különböző is volt az alkatunk, a magányomon, az elzártságomon keresztül megértettem őket. Szinte gyönyörűség volt a dohukat, a mélabújukat fölvenni magamban.” Esszéinek, drámáinak hősei nagyobbrészt történelmi szereplők, Németh mégis úgy beszélt róluk, mintha magáról beszélt volna, önmagára volt jellemző mindaz, amit róluk mondott, ezeknek az apró (apró?) – a VII. Gergelyről, Galileiről, Széchenyiről írott esszék, tanulmányok, drámák vannak közöttük! – arcképeknek a sorozatából, s létállapotának folyamatos kivetítéséből felépülő műben a szépírói munkák öntörvényűsége és az élet megéléséhez kapcsolódó vallomásosság szembekerült egymással. Az egyes munkák, merthogy azokban mégiscsak az élet küzdelmei zajlottak, hangsúlyozottan vallomásos hangoltságot kaptak, felerősödött a kapcsolódásuk. Önálló létük mellett valamiféle rájuk mért feladatnak is megfeleltek, funkciójuk lett azon nagyobb egészen belül, amelyről Németh annyiszor beszélt. Súlyuk, értékük, nem  a helyük, azt az idő mozgása határozta meg, Németh küzdelmeinek hevességétől teremtődött meg. Regényei, közöttük az említettek is, kulcsregényként is olvashatóak, ehhez a szinthez kapcsolódik vallomásainak, önéletrajzi írásainak, drámáinak, esszéinek, leveleinek nagyobbik része. Példát említve: Németh egyik legismertebb regényének, az Iszonynak a valódi kérdése az, hogy lehet-e bűnként értelmezni a magunk világának kétségbeesett megvédését, felmerült az íróban pár hónappal a regény végleges változatának papírra vetését megelőzően is, talán legmélyebb, s minden „áttételt” nélkülöző vallomásában, ezt tartom egyik legmélyebb, legnagyobb erejű írásának. (A töredékekben megőrződött írás a Személyes ügyben – Cikkfogalmazványok és töredékek – címmel jelent meg.) Ehhez hasonlóan érezhetjük azt is, hogy különböző naplóit, feljegyzéseit, leveleit, vallomásait máig
hatóan hatalmas erő hatja át, ez az erő ma is képes fogva tartani az írások olvasóit. Németh László az önmagában felnövesztett lélek vallomásaiként írások – művek és vallomások – sorát hagyta ránk, immáron rajtunk múlik, hogy olvassuk-e őket, s ha igen, akkor hogyan tesszük azt. Az időben egymás mellett álló írások jelentősége, ha önálló létükön túlmutatóan a tehetség és a szellem természetére visszautaló módon is tudjuk olvasni őket, meghaladhatja az egymás mellett álló művek jelentőségét, s váratlan, de nem érdemtelenül elnyert fénybe állíthatja az eddig csupán másodlagos jelentőségűnek tartott munkákat. Ezt a művet immáron az utókornak kell felépítenie, ha képes lesz érdeklődést éreznie iránta, s hogy valóban fel kell építenie, az mutatja, hogy alkotórészei minden természetes kapcsolódást nélkülözve hevernek az életműsorozat köteteiben. (Az életműsorozatnak megvolt a maga szerepe Németh műveinek megismertetésében, ám más erényét nem tudjuk megemlíteni, hibái nem csupán a politikai szempontok érvényesüléséből származnak, maga a tematikai csoportosítás sem felel meg az írások szellemének, mivel a tematikájuk alapján egymás mellé állított írásokból eltünteti egyik legfőbb megteremtőjüket, az időt.)
Annak megértéséért, hogy a felnövesztett élet helyére miképpen lépett a mű, méghozzá nem az önmagában létező mű, hanem az egymással szoros kapcsolatban álló művek sorozata, ebben az értelemben műnek tekintem az ide kötődő levelet, naplót is, forduljunk ismét vissza ahhoz, amit Szabó Zoltán írt Németh Lászlóról. Szabó Zoltán, rokon volt ebben más elemzőkkel-értelmezőkkel, két egymással vetekedő sajátos vonás küzdelmével jellemezte Németh pályáját. (Kell-e mondanunk, hogy az alkati antinómia megnyilvánulása volt ez a két egymással szembekerülő vonás?) Az egyik sajátos vonást a „természetes ember” megmutatkozásával, a másikat  az „artificiális ember”, azaz a „társadalom-csinálta” ember megmutatkozásával írta le. A természetes ember ezzel az homme artificiel Németh Lászlóval került szembe, az egyik a maga természetes ösztöneit követte, a másik a „környezetből, iskolából, ismeretekből, sznobizmusból, társadalomból, kívülről érkező becsvágyakból, nyomásokból tevődik össze, ezek, hatásától meghatározva olyasmivé összegeződnek benne, amit mondjuk az ‘íróság’ kifejezéssel, ezzel az artificiális szóval lehetne jellemezni. Az író-képzet, ami ezekből a külső hatásokból tevődik össze, vagyis nem a saját lelkéből lelkedzett, hanem társadalmilag és a környezet felől, és meghatározott, részben diákosan vagy tanárosan konformista.” A két ember, magatartás-mód, író-eszmény érvényesülését Szabó Zoltán más-más időszakaszban látta, Németh pályáját a természetes ember uralma jellemezte, mondta, 1935-ig, a reform elakadásáig, az artificiális emberé pedig 1935 után.
Ezzel a gondolatmenettel szemben számos ellenvetés felhozható, Vekerdi László például megemlítette, hogy „a Lakatlan Szigeten élő ember – és mi egy kicsit máig ott élünk – nem mindig tudja könnyen megkülönböztetni a ‘naturálist’ az ‘artificiálistól’, de még nagy kontinensek irodalmaiban is gyakran épp a leginkább saját tehetségre épülő művekről derülhet ki az ‘íróság’”. Ugyancsak Vekerdi László figyelmeztetett arra, hogy Németh az ‘íróságból’ is kilépett, jóval korábban, ahogy azt Szabó Zoltán jelezte, ha máskor nem, akkor Vásárhelyen, nem beszélve arról, hogy a maga küzdelmeinek megéléseként is szüksége volt a művekre, az alkati antinómia felszínre vetett vonásait műveiben szembesítette egymással, mégis azt kell mondanunk, hogy Szabó Zoltán idézett mondataiban alapvető megfigyelések rögzültek. Ezek megértéséhez látnunk kell azt is, hogy az idő miképpen szorította ki Némethet saját korából: 1932-ben még az emberiséghez kívánt szólni történelmi jelentőségű választási alternatívát kínálva, legalábbis ezzel a tudattal élte meg a Tanu elindítását, 1935-re elvesztette az addigra megszerzett cselekvési lehetőségeket is, saját terébe szorult vissza, a történelem már valós választási lehetőségeket sem kínált számára, nemhogy olyan helyzetet, amelyikben történelmi súllyal, cselekvőként vehetett volna részt, így maradtak a pillanatok, mint például a szárszói beszéd pillanata, amelyekben a történelemmel szembefordulva a maga álláspontját elmondhatta – s a művek, amelyekbe világának egészét akarta belesűríteni. Nem maradt számára más tér, csak mit a művekben megteremtett, ez valóban óriási veszteség annak számára, akinek programjában a mű megteremtésének és közvetlen cselekvésnek a vágya együtt szerepelt. A változás valóban meghatározó jelentőségű, ebben egyetértek Szabó Zoltánnal, azt azonban, hogy műveit a társadalom által elvárt íróság jegyei jellemezték volna, nem tudom elfogadni.
Más történt: nem az „íróság” képzete erősödött fel, hanem a cselekvés kényszere uralkodott el Németh pályáján, ennek kiszolgáltatottan formálta szerepeit, s ennek jegyében írta műveit is, s a különböző célképzeteknek alárendelt alkotói elképzelések a közvetlen vallomásosság jelenlétét az egyes műveken belül, s a művekből összeálló nagyobb művön belül is jócskán felerősítették. Így, a korral s önmagával viaskodva, alkatát a művön is uralkodóvá téve vívta Németh László a maga küzdelmét egészen addig, hogy – túljutva életének „irodalmi periódusán”, tudom, mérhetetlen leegyszerűsítés rejlik ebben a megállapításban, valahogy azonban mégiscsak igaznak érzem –, az irodalom és az élet, a mű és az élet között viaskodva visszajutott az élethez.  Itt, pályájának záró pontján, Negyven év című pályarajzának írásakor szakadt fel belőle hatalmas önvallomása, ahogyan azt Szabó Zoltán is bemutatta: „Nem a nem írásra teszek fogadalmat most sem, amikor az Irgalom odanyújtásával publikációim sorát lezárom – írta. – Élettevékenységeim közül szinte csak ez maradt épen, öngyilkosság volna a mozgásban tartó motort leállítani. Csak irányát változtatom meg. Utolsó vásárhelyi évemből maradt fenn egyik naplóm borítékán a Chartreuse de V. felirat. Vásárhelyi Certosa. Egy fiatal barátom, különben kiváló művész, értelmes, rokonszenves ember látogatása hagyta bennem az elhatározást, hogy ha úgysincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfele alkotva meg egy-egy napunk. S éltem így vagy két hónapig. A karthauzi fogadalom persze akkor sem mechanikai némaságot jelentett, csak hogy semmi olyanról nem beszélek, ami nekem fontos. De akkor még nem voltam érett erre a szerzetességre; családom viszonyai is hazaszólítottak. Azóta betegség, környezet közönye, elszakadás mindazoktól, akik szívesen hallgattak, megvalósította fogadalom nélkül is a Certosát körülöttem. Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik: dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás. Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyatva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasmi lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez”.
Láthatjuk, a műveken és a műveiben megőrződő küzdelmein keresztül jutott vissza oda, ahonnét elindult: az élethez...

IRODALOM

Szabó Zoltán, A tusakodó ember, = Uő., Ősök és társak, kiad. Czigány Lóránt, Bern, 1984, 207–240; Németh László élete levelekben 1914–1948,. szerk., Németh Ágnes, Bp., 1993., 124–126, 164–166; Németh László, Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 181; NÉMETH László, Vitathatatlan Ady, = Uő., Két nemzedék, Bp., 1970, 66–74; Németh László, A minőség forradalma, Tanu, 1933. január, 141–143; Németh László, A választásról, = Uő., Utolsó széttekintés, 750; Safranski Rüdiger, Egy némethoni mester (Heidegger és kora), ford.: Rácz Péter, Schein Gábor és Tatár Sándor, Bp. 2000; Lengyel András, Az elrejtőzött világegész keresése – József Attila gondolkodói alkatáról, = Uő., A modernitás antinómiái, József Attila-tanulmányok, Bp., 1996, 15–54; Szilágyi Erzsébet, A világ megértése önmagunkon keresztül, Németh László drámáinak hermeneutikája, Művelődés, 2001. május, 20–21; Idézetek az egérlyukban élő ember monológjából: F. M. Dosztojevszkij, Feljegyzések az egérlyukból, Dosztojevszkij művei – Elbeszélések és kisregények, Bp., 1973, I. 667–786, fordította Makai Imre, idézett részek: 720, 721; Németh műveinek személyes meghatározottságáról: Németh László, Homályból homályba, Bp., 1977, I, 554; Vekerdi László, A tusakodó és a belátó ember, Tiszatáj, 2001/7. 67–72; Németh László, Negyven év – Horváthné meghal – Gyász, Bp., 1969, 5 – 70.