Irodalmunk élete sír mellett felhangzó halotti beszéddel és könyörgéssel kezdődik. Mintha az égi hatalom arra kárhoztatta volna költőinket, hogy az értékek őrzését, siratását vállalják magukra és a veszteségek fájdalmát kiáltsák világgá – ha szétszakad szájuk, akkor is.

Siratták  a magyar télben túl korán kivirágzott mandulafát, a kőkertté változott hazát, a gályákra ítélt zsoltáros hitet, a „csillagok hullását”… és szegény, olykor-olykor elfarkasult önmagunkat a mindig ordas időkben.

„Világot hamvasztottam el szívemben / és nincs jó szó, mely megrikasson engem.” (József Attila, Mint gyermek – és mégis ott a lágy bánat a szemben, e lélektükörben.

Hogy MIKOR, MIÉRT változik a szarvas-ember farkas-emberré? Talán amikor felismeri, hogy a csupa csősz világ rácsai között él? Vagy mikor saját pokla legalsó bugyrában elmerül? Vagy mikor megfosztatik a névtől („Attila név nincs”), kenyértől, szerelemtől, örökre gyermekké nyomorítva? Ez a rejtélyes, nehezen szétválasztható múlt-jelen-jövő varázsideje.

És vajon HOL az a tér, ahol  „varázs-üttön” megállva egyszerre csak észreveszi az ember, hogy „takaros ordas” lett, s elrejteze benne még az ünőszó is? Ez a léleknek rejtett, még az Én előtt is ritkán kinyitott hetedik szobája – s itt a szívben „űznek vala” ordas indulatok. S itt – e belső térben áll az Én félszeg mosollyal takarva a bánatot, és itt ing a törött agancs vádlón, emlékeztetve a hajdani szarvasra, és ide hullanak a setét iszony hulló eperlevelei.

Minden futás, minden menekülés, minden átváltozás a lélekben zajlik, az emberi lélek külső szem által láthatatlan terében, olyan térben, ahol az objektív időmérés, oknyomozás lehetetlen. Csak az álomra hunyt, azaz a külső látásra vakká tett szem képes meglátni a lélek mélyén rejtőző farkast és az áldozattá vált (feláldozott?) szarvast.

Az ember maga a paradicsom és maga a pokol. E kettősség gyötrelmébe vettetett magyar és nem magyar – ez jutott osztályrészül az egész fajtának. Nem tehet mást költő és nem költő mint: kimondani a rettenetet és imádkozva kérni az égi Hatalmast, hogy szabadítson meg a pokol kínzásától és vezessen vissza a paradicsom nyugalmába. Hiszen ezt kéri már a sír mellett felhangzó ama Könyörgés is.