Tarján Tamás

A millenniumi ünnepi alkalomra olyan kortársi, műelemző és motívumkereső feladatot választottam, amelynek lokális és temporális kötődése is van, részint Karunkhoz, s még inkább az ELTE Bölcsészettudományi Karának most otthont adó épülethez. Valamennyien jól tudjuk, hogy hamarosan a Magyar Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézet is elhagyja ezt a tanpalotát, hogy régi-új helyén folytassa működését. hosszú hónapok óta folyamatosan búcsúzunk. Nekem mint egykori piarista diáknak különösen kedves ez a ház, a hajdani kegyesrendi iskola, noha természetesen magam nem itt, hanem a Mikszáth Kálmán téri gimnáziumépületben jutottam el az érettségiig. Egyetemistaként öt-hat, tanárként huszonhét–huszonnyolc esztendő köt e falakhoz. Egész felnőtt életem; életem kétharmada.

Az itt jelenlevők egyike számára sem közömbös, milyen kép él Egyetemünkről, Karunkról a közvéleményben, s milyen írásos képet formál rólunk a magyar literatúra. Irodalmunk utánpótlásának nem csekély részét manapság is a nálunk diplomázók biztosítják. A közelmúlt magyar szépirodalmában, ha megjelent, elég ellentmondásosan jelent meg az “ELTE BTK”. Ritka az olyan legendásítón realisztikus, játékosan provokatív, összességében kedvező rajzolat, mint amilyen Turczi István Mennyei egyetem (1987) című kisregénye. Bereményi Géza számos interjújában, novellisztikájának egy-egy szöveghelyén radikális kritikával tekint vissza budapesti bölcsészéveire. A Szegeden végzett Temesi Ferenc is meg-megcélozza intézményünket. A példák száma nem csekély, s nem is csak a bölcsész fakultásra vonatkozik (gondoljunk a matematikusból lett író, Esterházy Péter munkáira). Az 1946-os születésű Spiró György sem igen hozsannázza utólag azt az univerzitást, melynek aktív közösségszervező tagja volt, de egy írói motívumán átszüremlenek az itt szerzett tapasztalatok.

Spiró György jó néhány írásában tette kulcsfontosságúvá tanár, diák és alma mater szerepét. Érdeklődése nem annyira az egyetemre, inkább a középiskolára, a kamaszember legfogékonyabb éveinek időszakára irányul. A tanári hivatást, a diáklétet és a felnevelő iskolát is tágabb kontextusban, a motívumkörre régtől jellemző felfokozott metaforikus sugallatossággal ábrázolja. Bár több művére is tekinthetnénk, ezúttal egy portretizáló esszéjét és két drámarészletét ragadjuk ki.

1982-ben, még a szeretett pedagógus életében – tehát részben laudáló funkcióval – keletkezett a Bada tanár úr című emlékezés. A középiskolai irodalomtanáráról készített arcképet az író utóbb a Magániktató (1985) élére helyezte. E kötet főleg színházi és filmtárgyú tanulmányokat, bírálatokat, nagyjából negyedében (összehasonlító) irodalmi eszmefuttatásokat sorakoztat föl. Az e közegben élhelyre tett tanárportré némi szokatlanságát ellensúlyozza, hogy Spiró – nem tagadva meg “színházi énjét” – a szókészlet szintjén is dramatizálja, teatralizálja gimnáziumi éveit, szcenírozza Bada tanár úr “jelenéseit”. “Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kézzel, nagy betűkkel felírta: BADA, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja... Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, az meneküljön... Negyvenketten lapultunk, mukkanni se mertünk, éreztük, hogy ennek fele se tréfa; második év végére tizenketten repültek is annak rendje és módja szerint” – kezdi a leckét Spiró. Igazi színházi entrée, valódi (élet-)belépő ez: emblematikus, nyitó helyen kérhet szót az író minőségeszménye és a szuverén lét, a szuverén személyiség iránti vonzódása.

Néhány további példa a prózapoétikai célzatú teatralizálásra: Bada tanár úr egyik oktatói módszere az “olvasópróba” (“Kicsit más, mint a színházban. A házi olvasmányról kell beszámolni, de »szövegközelben«”); Bada “Nem színésznek, még csak nem is hivatásos előadónak született. Csupán a belső ragyogásával tudott virtuózan, célirányosan bánni”; diákjai a házibulizás mellett a(z amatőr) színjátszással mérik önnön felnőttségüket; “Nagy szerep volt a Bada tanár úré, amíg nyugdíjba nem zavarták”; “Négy évre felépített, nagy ívű szerep volt az övé”, megkoronázva a négy éven át ígért, titokként kezelt Kosztolányi-vers elszavalásával a matúra után.

Mivel Bada tanár úr csak a tehetségesebb diákok körében sikeres, pályáját viszont nemegyszer kisiklatták, anyagi gondjai nyomasztóak (takarékosságból egyetlen kockasajtot ebédel), külleme mulatságos, rigolyái kifigurázhatók, itt-ott konzervatív vagy vitatható oktatási módszerei kikezdhetők, az összkép sem egyértelműen heroizáló. A drámaíró, a színházi dramaturg Spiró nagy komédiásként hívja életre kedves tanárát (a későbbiekben atyai barátját). Mint viharvert, a hatáseffektusokat értő és kedvelő (ám nem hajszoló) “cirkuszista” magasodik föl a tradicionális értékeket (így a latin nyelvet és az antik metrumot) sulykoló pedagógus. A szerző a kiemelkedő közösségek szétverésére törekvő, hagyományosan vak hazai rosszakarat akciónak futó jelzésével emeli ki, hogy a magyar glóbuszon csak az viszi valamire, akiben ez a komédiásvér csörgedezik, aki minőséggel és humorral tud válaszolni a megaláztatásokra, aki hivatásában – általában a művészet révén – megalkotja saját világát.

A fogyatékosságai ellenére is ideális (magyar)tanár mellett fölvillan az ideális iskola is. Spiró a névtelenség homályában hagyja alma materét, nem mondja meg, hol tanult, csak azt: “a hatvanas évek legelején, a semmiféle hírnévvel nem rendelkező kültelki gimnáziumban, amelynél mégsem volt jobb gimnázium akkoriban sehol, mert szerencsénkre a nevesebb középiskolákból ott gyülekeztek az eltanácsolt, kifúrt, kiutált nagyszerű tanárok. Nem tartott sokáig ez az aranykorszak, a legjobbakat aztán ott is eltanácsolták, kényszernyugdíjazták, de a tanárok azóta is összejárnak, szeretik egymást – mi csak azt tudtuk, hogy szerettünk oda járni, és nem láttunk be a tanári szoba szentélyébe, ahol nem dívott a fúrás”.

Nincs okunk kétségbe vonni a tipikusan 1956 utáni, de általánosan is ismert szituációból kinövesztett, romantizált és szakralizált igazságot, az emlékező érzelmi igazát. Ebben az iskola- és tanárcentrikus emlékképben az utóbb szinte “mellékesen” mégis csak megnevezett iskola a tájékozódási pont, a mag: az élet rajongott iskola-középpontja amolyan világközéppont is. E kitüntetett locus is a tanári (varázs)pálca intésére merül föl a múltból: “El kell képzelni ugyanezt a pálcát, amint a declinatio és a conjugatio szentségét szörnyű berregéssel zavaró, gyakorlatozó vadászgépeket fenyegeti az ablakból, és azok el is húzzák a csíkot a Váci út és a Lőportár utca kereszteződése, az egymás mellett levő Bolyai János Gimnázium és a kerületi Bőr- és nemibeteggondozó egéről”. A tanári egónak, a klasszikus nyelvnek és műveltségnek hatalma van a militáns agresszió erőfitogtatása felett. A tanárával szolidáris gimnazista számára a középiskola, a meghatározó térképészeti objektum szinte egybeépül a tizenéves fiúk vágy- és rémképeit mitizáló egészségügyi bázissal.

“Szellemi arisztokratizmus plebejus attitűddel párosítva”: ez a “különös” szemlélet diktálta Bada tanár úr lépéseit; a tanárét, aki “nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert oly fájdalmasan gazdaggá tehetik”. Az iménti szavakat Spiró György a saját emberi alapállása és írói szándékai címerébe is jelmondatként véshetné.

Bada tanár úrnál bizonyára ismertebb tanárfigura a Csirkefej (1985) című Spiró-tragédia Tanár alakja. Mint tudnivaló, ebben a drámában a roskadozó külvárosi ház – szinte kivétel nélkül magányos lakóival – amolyan szociológiai-történeti horizonttá módosul. E körben a legkülönösebb, mert hosszú időn át szeretetre képtelen Vénasszony, aki a legbűntelenebb is – hiszen felismeri, megbánja és vezekléssel igyekszik jóvá tenni vétkeit –, esik gyilkosság áldozatául. Gyilkosa a legbűnösebb – éppen mert gyilkos – szereplő, aki azonban a legbűntetlenebb

is – fiatal kora, társadalmi és családi áldozat – volta folytán. A tizenkét szereplő egyike a begubózva, agglegényesen élő, délután korrepetálással pénzt kereső Tanár. Nem szolgálója szaktárgyának, hanem szolgája. “Kezit csókolóm”-mal köszön bakfis tanítványainak (azok gúnyos “Csókolom, tanár úr!”-ral felelnek), mert nem nélkülözheti a különórák keresményét. A korrepetálás megjelenített, az udvar “nyilvánosságába” kivitt részletei felkészült, sőt átszellemült pedagógusnak mutatják a Tanárt. Olykor tudományos idézetek foszlányaival, de jobbára a saját elemző szavaival érzékelteti: ért a versekhez, lázba hozza az Ady-elemzés, felfogja az erkölcsi és ontológiai hívást. Irodalomközelisége azonban életidegenség is. Ő, aki oly nekibuzdulva képes prédikálni a bakfisnak és a Csitrinek Ady Menekülés az Úrhoz című költeményéről, a költemény memoriterként feladott nyolc soráról, a Vénasszony konfessziójakor a “van Isteni?” kérdésére – “tessék mondani, tanár úr – ne tessék haragudni de – mer ez most olyan rossz – van Isten?” – képtelen valamilyen elfogadható válasszal és szavakba öntött szolidaritással reflektálni. Belőle éppen Bada tanár úr embersége és erényei hiányoznak.

A Csirkefej négy nyelvi rétegéből a legalsó szint a csekély szókincsű, mosdatlan, alig artikulált, “bazmegező” beszéd. Ezzel él a Srác, a Haver, a Törzs, a Közeg, az Apa, az Anya, félig-meddig a Csitri is. A második szint a hétköznapi kommunikációra már alkalmas, színtelenségében érzelmileg mozgósított beszédé, melyet – másként-másként – a Vénasszony, a Nő, az Előadónő és a Bakfis használ. A harmadik beszédszintet, a választékos, iskolázott, szakmailag is kiművelt nyelvet egyedül a Tanár beszéli (noha, láttuk, az igazán embert próbáló, szóhasználatukban kényes szituációk őt is szinte megnémítják). A negyedik beszédszintnek már nem marad valóságos beszélője: a megalkotóról, a kimondóról leválva, a kiváltságos esztétikai szféra magasában, “csodaszerűen” lebeg az idézett Ady-vers mint a szöveg tökélye. Nyilvánvaló, hogy a tizenegy figura által használt két (rokon) szociolektus elnyomja a csupán egyetlen szereplőhöz, a tanárhoz köthető nyelvi tartományt. A textus brutalitását a sűrű gondolatjeles megszakításoknak köszönhető tördeltség, ciklikusság ugyan visszafogja, “felstilizálja”, de a darab nyelvi állandójaként, normájaként eluralkodó, alacsony artikulációjú nyelvezet az artikuláltságot, a művészi mívességet teszi “káromkodássá”! A Tanár és szövege – s a vers mint argumentum – nem követelő igényt bejelentve, hanem nevetségesen lóg ki a sorból: a talán jobb sorsra érdemes tanár úr akarata ellenére rossz sáfára a rábízott tárgynak. (A különórára készülő Bakfis többször is Király István Intés az őrzőkhöz című Ady-monográfiájának a Menekülésre vonatkozó passzusait magolja. E citátumok intarziáit Király professzor egykor mély fájdalommal, otromba gúnyolódásként, munkája és szövegfeltáró igaza megcsúfolásaként olvasta. Érthető személyes sérelme folytán nem vette észre, hogy Spiró nem a tudományos tevékenységet és érdemet parodizálta a fragmentumok kiszakításával. Előbb a tanácstalan diákot, a Bakfist, illetve (nagyjelenetét megelőlegezve) a tirádázó tanárt tette nevetségessé, s csak azután a tudományos szöveget, melyet a hétköznapi észjárás és szóhasználat körében honosíthatatlan, adaptálhatatlan jellege miatt kárhoztat.)

A Honderű című komédia 1997-ben játszódik (ez a folyóirat-megjelenés éve is). Az öt szereplő közül az egyként 83 éves Frídhof (vagyis a temető jelentésű gúnynév mögött: Dr. Ajtósy Gyula sebész-, majd gyermekorvos), Pukánszky (Béla Géza, tüzér századosból sok kacskaringón át lett jogtanácsadó, ma nyugdíjas) és Zoltánffy (Károly, minisztériumi osztályvezető, TÜKER-lehordó, vállalati szb-titkár...) hajdan középiskolai osztálytársak voltak. A 82 éves Annamari, akinek lakásán találkoznak, fél tucat férjet és nagyjából ugyanennyi élettársat fogyasztott el, köztük Pukánszkyt. Zoltánffy sok évtizedes készülődés után most kéri meg az okos, művelt, életerős, elegáns, fiatalos özvegyasszony kezét – ha “életben marad”, úgymond. Pukánszky és Zoltánffy ugyanis épp itt és ma párbajra készül, s ezt le is folytatják, lovassági karddal. Az ok látszólag egy – Annamarival kapcsolatos – sértés. Valójában a három osztálytárs, kiegészülve a tegnap még élő negyedikkel, Kálmánnal, azért szcenírozza a véresen valóságos párbaj-jelenetet, hogy a tudottan halálos beteg Pukánszky ezen az elegánsabb módon, barátai eutanáziát igenlő segítségével kerülhessen közelebb a halálhoz.

A Bada tanár úr lapjait dramaturgként is formáló Spiró ebben a színműben sokat bíz epikusi adottságaira. Minden bizonnyal a Vasbányai Ferenc szerkesztette kiadvány, A Budapesti József Attila Gimnázium jubileumi évkönyve (1988) alapján, de más írott és szóbeli forrásokat egyként felhasználva bőségesen belemintázza a komédiába az előd-, egyben utódiskola, a ciszterci rendi Szent Imre Gimnázium történetét. Az öregurak itt voltak diákok, osztálytársak. Önmagukat mind a mai napig egymáshoz és a gimnáziumukhoz való viszonyuk, az átörökített hierarchia szerint identifikálják, diáknyelvi fordulataik, szlengjük, elavulhatatlan nyelvi zárványaik latba vetésével. “Titkos” szövetségük és el-elkomolyodó rivalizálásuk a kívülálló (Vancsura) számára érthetetlen jelszava a Honderű szó is. A darabbeli magyarázat így hangzik: “Volt egy magyar gróf, kedves fiatalember, Széchenyi István nevezetű, és ő a múlt század közepi Pest-Budát szerette volna Honderűnek elnevezni... Ez a szó franciául úgy hangzik, hogy »az utca szégyene«, honte de rue, úgyhogy Széchenyi gróf elállt az ötlettől, így lett a város neve Budapest” (a beszédes szókapcsolat-kifordítások egyikeként kerül majd fontos stilisztikai pozícióba “a szégyen utcái” szintagma). A jókaiasan csengő szó – a darabcím – illúziókra és illúziófoszlásra egyszerre utal.

A diáktársak egy tipikus nyelvi mágiával, az osztálynévsor felmondásával is visszapörgetnék, megállítanák az eltűnt időt, a még élők föltámasztanák a halottakat, s velük az ifjúkort. Zoltánffy és frídhof a neveket egymásba öltve idézik: “Ajtósy, Angyal, Árendás... Csizmazia... Országos első lett latinból, a Csizmazia... Erődi-Harrasch, fetsch, Fischer, Folláth, Földes, Gáspár, Glédula, Gonda...” A lista – melyben az Erődi-Harrasch mintha sajtóhiba lenne, Erődi-Harrach helyett – a puszta névhalmazzal is kifejezésre juttatja, hogy a Szent Imrében, a nagy létszámú osztályokban származási, felekezeti és (anya)nyelvi különbségek figyelmen kívül hagyásával kerültek össze a fiúk. (Annamari természetesen nem iskolatárs, hiszen a “tiszta fiúosztály” maradéka ma is úgy vélekedik: “Még csak az kellett volna, hogy lányok is járjanak! Tönkretették volna a színvonalat!”)

Spirónak az emberi nem javához tartozó idős hősök megalkotásához az elitség öntudatára, tehát elismerten elit iskolára szükséges figyelmeznie. Ezt az iskolát a ciszterciek Szent Imre Gimnáziumában találja meg. Az iskola-vetélytársi összevetés itt is felbukkan. Vancsura érdeklődésére – “Melyik gimibe tetszettek járni?” – Frídhof és Zoltánffy ezt mondja: “A ciszterekhez. Később József Attila lett belőle, most megint Szent Imre, ha jól tudom... Mi voltunk a második legjobb gimnázium Budapesten! Rögtön a piaristák után! Tudja, ki mindenki járt oda?!”

Bár a későbbiekben a “ki mindenki”: újra egy – lazább – névsor lesz a szövegkatalizáló elem, vizsgáljuk meg előbb, miként pozícionálja hősei gimnáziumát Spiró. Deklaráltan a piaristák utáni második legjobb alma matert szemeli ki. Az 1098-ban alapított Sacer Ordo Cisterciensist sokkal tekintélyesebb múlt táplálja, mint az 1597-es alapítású kegyesrendieket. Ezt a historikus előnyt a szóban forgó két fővárosi iskola közötti tradíciókülönbség kiegyenlíti. A Szent Imre Gimnázium 1912-ben jött létre, akkor még a XI. Váli utca 1. alatt. A XI. Villányi út 27. szám alatti épületet 1927/29-ben emelte Wälder Gyula. A piaristák viszont már 1717. november 7-én megnyitották Collegium Pestiense elnevezésű tanintézményüket az V. Galamb utca sarkán. 1913/17-ben készült el az új, hatalmas iskolaépület. A tervező, Hültl Dezső a városépítészeti követelményeknek engedelmeskedve a Duna-part és a kígyó utca közötti átjáróval törte meg a tán túlzottan is nagy, de így már szellősebb tömböt. A homlokzatra a Radnai Béla formálta, öt alakos szoborcsoportozat került, középpontjában a rendalapító kalazanci Szent József figurájával. A szentszobor akkortájt vesztette el glóriáját, amidőn – 1953-ban – az épület az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának otthonává lett (tudvalevően már nem sokáig, hiszen az utolsó intézetek, tanszékek is készek a költözésre). Spiró drámahősei 1914-ben vagy 1915-ben, már az I. világháború első évében születtek. Mint ciszterci diákok, látogatták még a Váli utcai, s már a Villányi úti iskolát is.

A piaristák 1917-ben – a rendalapítás 320., a Collegium megnyitásának 200., Kalazancius szentté avatásának 190., a magyar nyelvű kegyesrendi bölcseletoktatás 140. évfordulóján – avatták új iskolájukat. A ciszterciek, ismételjük, 1929-ben. A materiális adottságok, valamint az I. világháború utáni társadalmi helyzet, pedagógiai szituáció, nevelési cél tekintetében nagyjából fej-fej melletti vezető helyen haladhatott a két tanító rend.

A Spiró-darab azzal “dolgozza le” a piaristák előnyét, hogy míg őket a továbbiakban említetlenül hagyja, a Szent Imre Gimnázium iskolatörténetét személyes közelségbe hozza, familirializálja; kitűnőségek sokaságát nevezi meg, tanulságos sorsokat cikáztat, a növendékek pályáját szakmai sikerekkel, erkölcsi tanulságokkal hozza összefüggésbe. Csak úgy záporoznak a félművelt, az alma mater magnetikus erejét nem ismerő Vancsurára a híres ciszterci diákok nevei, teljesítményei. Lékai László bíboros érsek... Rösler Endre operaénekes... Staud Géza színháztörténész (és “házi” magasugró-rekorder…) Latinovits Zoltán színművész...

(E sorok írója nem tudja elhallgatni, hogy már piarista diákként rendre ciszterci mintaemberekkel találkozott. Id. Czeyda-Pommersheim Ferenc, a neves sebész, Brisits Frigyes, Vörösmarty-kutató és tankönyvíró, Várkonyi Zoltán, a színész és rendező részben személyes példájukkal, a családban terebélyesedő legendájukkal is segítették. Ők is, miként sokan mások, nevesek és kevésbé nevesek, mind megemlített “szereplői” a Honderűnek.)

A megforgatott nevek a rangjuk okán, a felidézett események kivételességükkel válnak ünnepivé. A Szent Imrét közre veszik a fővárosi és az országos méltóságok. Ezekbe a pillanatokba groteszkum vagy kritika is keveredhet, így téve realisztikusabbá az iskola kivételességét. Nyilván nem Krantz Tibi – Zoltánffy emlékezetében élő – ünnepi verse jelzi az irodalom csúcsait. A diákköltő az 1929-es avatáson maga dörögte: “El nem felejtjük a szent ezerévet, /

A történelem bármit is akar, / Szent Imre földjén nem lesz egyéb élet, / Nem lesz itt más, mint: keresztény s magyar!” A latin szövegnek, a szentenciáknak – így az “Ex scholis omnis nostra salus...” kezdetű avatási feliratnak – ugyanúgy bűvereje van, mint Bada tanár úr antik metrumának. Őrződnek a különféle tanórák, a tanáregyéniségek bogarai, a diákcsínyek, beköpések. Őrződik az indíttatás – Pukánszkyék, jó paptanáraik intését megfogadva, “jó papként” holtig tanulnak. A karddal megvágott Pukánszky a halálán van, de a másfél éve kezdett kínai nyelvtanfolyamának leckéjét akarja megírni. A másik két öreg is fáradhatatlan, s legalább anynyi az elfoglaltsága, mint amennyi a súlyos betegsége. E helyütt nem tisztünk eldönteni, menynyiben sikeres és arányos Spiró figuraformálása – nincs-e felnövesztve a három agg, nincs-e sematizálva primitívségében Vancsura stb. –, abban azonban téved egyik bírálója, hogy a három öregúr nevetségessé teszi magát a már hetven-nyolcvan éve is borzalmasan elavult párbaj intézményének felelevenítésével, a Clair Vilmos-párbajkönyv követésével. A komédia valamennyi szegmenséhez az iskola, az iskolai évek felől nyílik út. A párbaj végzetes és komoly (is) ugyan, ám egyben játék, egy kis kör titkos magánügye, “Honderű”: úgy figurázzák ki a viaskodásban halál felé tartó önmagukat, ahogy hajdan diákként gúnyolódtak – talán seprűnyéllel, alkarral hadakozva – a tényleg idejétmúlt párbajozáson.

Spiró tekintélyes írói erőt, a művön belül nagy terjedelmet mozgósít az iskola bemutatása érdekében. Így tudja érvényre juttatni tételét, melyet leghívebben a közhellyé koptatott voltukban is halhatatlan Ady-sorok közvetítenek (Bada tanár úr is egy Ady-elemzéssel adta növendékeinek – irodalomtanárként – a lemaradandóbbat): “Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák”. Sőt, csakis diákként éri meg öregkorát az ember: azt hordozza, reprodukálja, reorganizálja magában, amit tanáraitól és alma materétől kapott. Pukánszky, Frídhof és Zoltánffy (valamint Annamari) életútja – a biográfiai tények primer tanúsága szerint – kudarctörténet. Valójában – s ez beleillik Spiró György más műveiből is kihüvelyezhető fogyatkozás-, korcsosodás-koncepciójába – ők az az utolsó nemzedék, amely még szilárd ismeretek és erkölcsök alapjára építve tervezhette meg az életét, s e terveket – minden kisiklás, balsiker, csőd ellenére, s az elkerülhetetlen végzet ellenére – be is tetőzhette. Vagy inkább az író generációja lenne az utolsó nemzedék, mely még találkozhatott egy-egy Bada tanár úrral, még fogalmat alkothatott a “tökéletes” iskoláról? Akár így, akár úgy, a Vancsurák, a Bakfisok, a Csitrik azok, akik már nem részesültek e kegyelemből.

Bada tanár úr mint komédiás, a három öreg mint három fineszes, programos, holtában is elpusztíthatatlan csínytevő emlékeztet az író legnagyobb szabású hősalakjára, az epikájában és dramaturgiájában is föllépő Boguslawskira. Bada “az egyik irányból”, a valóság felől, Pukánszkyék “a másik irányból”, a fikció felől tagadják azt a tanári attitűdöt, mely a Csirkefej Tanárjáé. Ahol tanár, diák és alma mater hármasa háromfelé hullik, ott a valóság is szétesik. Remény csak ott van, ahol a tanárban él a diák, s a diákban az alma mater.