Halászi története

Halászi szigetközi község, a Mosoni-Duna partján, Mosonmagyaróvártól öt kilométerre helyezkedik el. Árpádkori halásztelepülés. 1334-ben Halaz néven említik. 1490-ben Halázy, majd Halászy. Királyi halászok lakóhelye. A királyi udvar halszállítói voltak. Talaját a Duna hordaléka töltötte föl. A vizek járásához alkalmazkodva, a kiemelkedőbb helyeken, magasabb partokon jelentek meg az első halászok gunyhói, sövényházai. A rokonok, a nagycsaládok egymáshoz közel építették házaikat, s együtt halásztak. Ezek voltak a halászbokrok.

A honfoglaláskori magyaroknak jól megfelelt ez a környék. A folyóágak menti őserdőkben sok volt a vad, a vizekben hemzsegett a hal. A sorozatos árvizek után mindig változott a táj.

A folyóágak új medret találtak maguknak, szigeteket építettek, partokat szaggattak […]

Timaffy László Szigetközi krónikájából: “1938-ban egy kútásás alkalmával 6 méter mélyen régi ladikra és halászszerszámokra bukkantak a mai Duna ágától elég messze. Ez nemcsak a régi halászbokor helyét mutatta meg, hanem a víz munkáját is, hogy aránylag rövid idő alatt hat méterre temette be a hajdani vízparti hely maradványait. Régen egytörzsű ladikban jártak még (bödönhajó). Vastag fatörzsből faragták. Halásziban házépítésnél előkerült egynek a maradéka, de egészen korhadtan.” A ma élő idős emberektől hallottuk, hogy a fő utcán kútásásnál, több háznál előfordult, hogy új helyen kellett kezdeni az ásást, mert hajóláncot vagy fölfordított ladikot találtak a mélyben. Ezeket a helyeket megjelöltük a térképen, így nyomon követhetjük a régi folyóág helyét. A fő utca egy szakaszának házai a régi folyóparton állnak, míg az út a volt folyómeder fölött húzódik, amely feltöltődött. A halászi legelőt Úgónak nevezik. Ez az elnevezés a Zúgó névből eredt, mely kisebb vízesés helyét jelentette […]

A monda szerint az óvári uraság fönnhatósága alól menekültek ide a halászok, mert Óvár ura nagyon kapzsi, telhetetlen volt, sokat adóztatta őket, alig maradt valamijük. Összebeszéltek és elszöktek az óvári vártól. Jöttek a dunafolyást felfelé, míg el nem érkeztek egy szép nagy szegbe. Mindenhol hatalmas őserdők nőttek sűrűn a folyóvizek mellett. Dús lombú, vastag törzsű fák álltak az erdőkben, melyekben sok őz, és szarvas élt. Nagy kiterjedésű nádasok, zsombékok vették körül ezt a helyet. Kunyhókat, sövényházakat építettek és így maradtak egy bokorban, együtt halásztak. A vizekben hemzsegett a sokféle hal, a mezőkön, nádasokban sok vízimadár költött. Halászatból, vadászatból vígan éltek, ám egyszer csak kerestette a halászokat az uraság. Katonái vissza akarták hajtani őket Óvárra, de ők ellenálltak. Azt mondták, hogy ők szabad halászok, mint a régiek voltak, mikor még nem ült nyakukra az uraság. A katonák kérték, mutassanak írást a szabadságukról, de az nem volt. Szerencséjük azonban volt, mert éppen arra vadászott a király, aki igazságos, java király volt, mint Mátyás. A halászok eleibe járultak egy szép frissen fogott csukával, mire a király azt kérte, hogy főzzenek belőle egy jó halászlét. A halászok ígérték, még jobbat főznek annál is, amit a király eddig szokott otthon enni. Jól sikerült a halászlé, ízlett is a királynak nagyon. Mindjárt meg is kérdezte, mit kívánnak jutalmul. A halászok csak egy írást kívántak, amely biztosítja a szabadságukat.

Meg is kapták a király pecsétes levelét. Küldhette most már az óvári uraság a katonáit!

Mutatták a király levelét. Dühös volt az uraság, mikor megtudta, de már nem tehetett semmit. Aztán a halászok itt elszaporodtak, házakat építettek és szép nagy falu lett itt, melyet Halászi-nak neveztek el. (Ezt a mondát is Timaffy László jegyezte fel Halásziban Bedőcs Ferenctől 1953-ban.) […]

Van a halászi határban két dűlő egymáshoz közel, melyeknek nevéről szintén történeteket őriz a szájhagyomány […] 1995 őszén felkerestük ezt a helyet Neuberger Ferenc bácsival.

Feri bácsi gyermekkorában hallotta a várak történetét. 1923-ban együtt szántott Lelkes Ferenccel, aki akkor már több mint hetven éves volt, s az ő apja és nagyapja is halásziak voltak. Mint tizenkét éves gyerek, a lovakat vezette, és amikor megpihentek, Ferenc bácsi sokat mesélt neki a két földvár történetéről. Valamikor a régi időkben víz folyt ebben a Dunaágban és nagyon sok volt benne az arany. Két földvár is épült a közelében, Aranyos és Csepevár, amelyeknek urai jobbágyaikkal aranyat mosattak ki a folyóból. A két vár ura rokonságban, vagy barátságban lehetett egymással. Mindkét várhoz legelők, rétek, erdők és némi földek tartoztak. A legfőbb értéket az aranyon kívül a lovak jelentették. Később megromlott a viszony a két vár ura között, mert katonáik egymás állatait elhajtották.

A monda szerint az aranyosi vár ura kevesellte az aranyat, amit a szolgái ki tudtak mosni a folyóból, ezért büntetésből csökkentette az élelmüket. Páran fellázadtak és nem akartak tovább dolgozni az úrnak. A lázadókat a vár pincebörtönébe záratta. Társaik titokban ennivalót, csákányt, ásót juttattak le hozzájuk. El is kezdték az ásást lefelé, hogy a föld alatti alagúton át megszabaduljanak. Azonban a mélyből vízér tört föl, amely elöntötte a pincebörtönt és alámosta a földvár falait. Jött a nyári áradás és a vár teljesen összeomlott, maga alá temette kapzsi urát is.

Azt is emlegetik, hogy ekkor Aranyos papja sírva-ríva menekült a veszedelemből Csepevár felé. Amerre elhaladt azt a részt a halászi határban a mai napig is Papsíri-dűlőnek hívják.

A halásziak az Isten büntetésének tartották a vár elsüllyedését, mert a várúr és katonái erkölcstelen tivornyáikról voltak hírhedtek.

Évszázadok teltek el. A halászi kondás odahajtotta a disznókat az Aranyosi-laposba, mert ott mocsaras, meleg víz volt nyáron. Egyszer csak a disznók kitúrtak egy harangot. Halászin haranglábra állították. Mikor megszólalt a harang azt kérdezték egymástól az emberek: Tudod-e mit szól a harang? Azt szólja, hogy: kan-túrta, kan-túrta! 1848-ban elvitték, ágyút öntöttek belőle.

RIGÓ ESZTER

gimnáziumi tanuló, Mosonmagyaróvár

Felkészítő tanár: Gálné Mészáros Beáta