Lengyel András

1. Aki – benső érdeklődésből vagy hivatali kötelességből – követi a magyar könyvaukciós élet fejleményeit, jól tudja, hogy a könyvárverések egyik – tartós érdeklődést kiváltó – slágere az úgynevezett dedikált kötet. A könyv, amiben dedikáció olvasható, eleve érdeklődést kelt; ha pedig a dedikáló személye vagy az ajánlás címzettje jeles személyiség, a magas ár is garantált. A Központi Antikvárium legutóbbi (2001 májusi) aukcióján egy József Attila-kötet pél-

dául 320 000 forintért “ment el” (ez a mai havi bruttó minimálbér nyolcszorosa) – igaz, egy Radnótit már 50 ezerért is meg lehetett venni. Az igazán divatos szerzők dedikált köteteit “hétköznapi” könyvbarát ma már nem is igen tudja megfizetni; ezek vagy pénzes megszállottak vagy pénzüket okosan tezauráló üzletemberek gyűjteményébe kerülnek. A korábbi, lényegesen alacsonyabb – mondhatnánk, még emberi – árak következtében azonban még ma is számos gyűjtő birtokol jeles szerzőktől ilyen könyvet; így a házi könyvtárak gyakran még ma is kincseket rejtenek. Az irodalom iránt érdeklődőben persze óhatatlanul fölmerül a kérdés: vajon üzletileg kamatozó divatról van-e itt szó, s a dedikált könyv is csupán abba a sorba tartozik, amibe a papírszalvéta-, gyufacímke- vagy kólásdoboz-gyűjtés tárgyai is, avagy, ellenkezőleg, e gyűjtés tudományos érdekkel is bír?

A gyűjtőszenvedélyt, bármi legyen is a célobjektuma, fölösleges lenne kárhoztatni. Ha valaki valamit gyűjt, jól teszi; a gyűjtés szabadidőt kitöltő élvezetnek sem utolsó. Tartózkodnék tehát e téren bármilyen fanyalgástól. Úgy gondolom azonban, hogy a dedikált könyv gyűjtése így is a szokványos gyűjtőszenvedély fölé emelkedik: olyan kedvtelés, amelynek kulturális hozadéka és tudományos tanulságai is jelentősek. A dedikált könyv nemcsak kultikus tárgy, amelyet az irodalom “vallásos” tisztelete emel magas polcra, hanem irodalomtörténeti forrás is. Hogy az irodalomtörténet-írás mit kezdhet e forrástípussal, arról az alábbiakban szeretnék néhány gondolatot előadni.

2. A dedikálás, a dedikált könyv megküldése a mecénásnak, a pályatársnak, a személyesen ismert s valamilyen szempontból fontos olvasónak, az irodalmi élet egyik rituáléja. Eredetileg az új könyv megjelenéséhez kapcsolódó ünnepi rítus, később, időben hozzánk közeledve s egyre általánosabbá válva az ünnepi és a hétköznapi között elhelyezkedő átmeneti rítus.

A szerző (dedikáló) ezzel megtiszteli a megajándékozottat, kifejezi viszonyát hozzá, gesztust gyakorol. Egy-egy dedikáció tehát érdekes, mint az irodalmi élet történésének, a gesztusnak megfogható dokumentuma, s érdekes maga a dedikátum*, az ajánlás szövege is: az a mód, ahogy ez a gesztus nyelvileg realizálódik. Maga a dedikáció általában (bár nem minden esetben) tartalmazza a címzett nevét, azt a nevet, akihez az ajánlás szól, a szerző/dedikáló nevét (olykor “a szerző” formában, újabban és többnyire viszont inkább aláírásként, a teljes nevet kiírva), s a címzetthez való viszony valamely – hosszabb-rövidebb – formuláját. A dedikációban többnyire, bár nem minden esetben, megtalálható az ajándékozás időpontja: hely, év, hó, nap is – vagy ezek egynémelyike.

Mindezt tudva is kérdés: mire használható föl tudományos szempontból egy ilyen dedikáció?

A dedikáció, a legáltalánosabban fogalmazva, elsősorban filológiai adalék lehet. Bekerülve egy adott kontextusba, az életrajz kicsiny, de biztos láncszemévé válik. E szerepével a kutatás régóta él, s tanulmányok, könyvek illusztrációjaként is gyakori a dedikációk hasonmásba való közzététele; ezek ugyanis atmoszférát teremtenek. A válasz e formája azonban még mindig meglehetősen általánosságban mozog; célirányos tehát némileg konkrétabb választ adni kérdésünkre.

a) A dedikáció mint életrajzi forrás. Ezt könnyű belátni, s ez voltaképpen valamennyi, még a “legpuritánabb”, legszűkszavúbb ajánlásra is vonatkozik. A dedikáció egy adott időpontban kapcsolatot teremt az író s “olvasója” között, megfoghatóvá tesz egy kronológiai láncszemet. Ízelítőül három példa erre a szegedi Somogyi-könyvtár Kilényi Irmáról elnevezett Juhász Gyula-gyűjteményéből: (1.) Kosztolányi Dezső Mágia (1912) című, Tevan Andor kiadásában megjelent verseskönyvében ez a jellegzetes ajánlás olvasható: Juhász Gyulának, / magyar testvéremnek, / a költőnek: / Kosztolányi Dezső / Bpest. 1912. november. (2.) Somlyó Zoltán Északra indulok (1912) című, ugyancsak Tevan kiadásában megjelent verses könyvében hasonlóképpen jellemző szöveg olvasható: A tiszta, nemes és finom / Juhász Gyulának, örök / szeretettel: / Somlyó Zoltán / Bp. 1912. jún. 12. (3.) A hozzájuk képest kevésbé ismert Rubin László Egy szegény diák feljegyzései (1922) című, a Népszava könyvkereskedés kiadásában megjelent könyvében pedig ez áll: Juhász Gyulának / a bátor polgárnak / és nagy költőnek / szeretetébe ajánlom / Rubin László. (Ez utóbbi, sajnos, keltezetlen, így nem állapítható meg, hogy mikor jutott el a címzetthez. Itt a filológiának tehát van némi tisztázni valója.) Nem kétséges, mindhárom dedikáció a maga életrajzi közegében kimondottan beszédes, s egyben, mint az irodalmi élet rítusának dokumentumai is további elemzés lehetőségét rejtik magukban.

b) A dedikáció időrendi problémát tisztáz. A dedikáló gesztus időpontja olykor túlmutat magán a gesztuson, s valami más esemény időpontjáról is árulkodik. Például egy könyv megjelenésének közelebbi időpontjáról. A dedikációk keltezéséből tudjuk például, hogy a fiatal József Attila második kötete, a Nem én kiáltok (1925) két részben készült el. Az első példányok már 1924 “karácsony szombatján” készen voltak, a példányok nagy része viszont csak hetekkel később készült el. A “karácsony szombatján” keltezett első példány előkerülése így annak idején kisebb konsternációt váltott ki, mert addig csak a jóval későbbi keltezésű példányok voltak ismeretesek; ez a korai keltezés viszont sok héttel előrehozta a könyv megszületésének dátumát.

c) A dedikáció egy, más szempontból fontos, de csak kikövetkeztetett kapcsolat bizonyítéka is lehet. Valachi Anna például valószínűsítette, hogy József Attila ismerte Almássy Endre pszichoanalitikust, hisz Almássy a költő élettársának, Szántó Juditnak is analitikusa volt. Ezt a filológiai kombinációt megerősíti a Honterus Antikvárium XXXIX. árverésén, 1999. május 29-én elárverezett Döntsd a tőkét, ne siránkozz példány, amelyben ez a – meglehetősen puritán – ajánlás olvasható: Dr Almássynak / József Attila. A költő tehát, bizonyíthatóan, maga is ismerte az analitikust. (Más kérdés, hogy ez a szokatlanul szűkszavú ajánlás egyben azt is jelzi, hogy ez a kapcsolat nem volt túlzottan személyes és mély; József Attila alighanem csak élettársa kedvéért ajándékozta meg annak analitikusát.)

d) A dedikáció egy kapcsolat, sőt – adott esetben – egyszerre akár több kapcsolat természetéről is árulkodhat. A szegedi múzeum őrzi például Babits Mihály egyik német nyelvű novellás könyvét (Kentaurenschlacht. Berlin, 1926), amelyet Juhász Gyula önkéntes “titkárnőjének”, Kilényi Irmának ajánlott: Kilényi Irmának igaz / szívvel ajánlom e diadalmas német / Babitsot / a búsuló magyar Juhász / Szeged, 1926 augusztus 1. E dedikációban nyilvánvalóan nemcsak az a föltűnő, hogy Juhász Gyula nem a saját művét, hanem egy barátjának (s riválisának) a művét ajánlotta az őt bálványozó Kilényinek, de az is, ahogyan ezt tette, ahogyan “a diadalmas német Babitsot” szembeállította önmagával, “a búsuló magyar Juhásszal”. Ebben ugyanis egyszerre nyilatkozik meg a pályatárs elismerése s önmagának a sikeres pályatárs mögé sorolása. (Némi mélylélektani felkészültséggel abból is lehetne még egy-két következtetést levonni, hogy Juhász miért éppen ezt a kötetet ajánlotta Kilényi Irmának.)

3. A dedikáció igazi tudományos hasznosítása mégsem ezekben az egyedi esetekben érhető tetten. Egy-egy dedikáció lehet nagyon érdekes, kiderülhet belőle nagyon sok minden, az igazi újdonságot azonban mégis a dedikáció-sorozat, mint szeriális forrás hozza. Egy-egy adott periódus teljes készletét, az akkor született valamennyi dedikációt persze, gyakorlatilag nem vizsgálhatjuk: ez az anyag szét van szóródva, s mint ilyen, áttekinthetetlen. Bizonyos, korlátozottabb érvényű dedikáció-sorozatok viszont vannak. Közülük két alaptípus emelendő ki. Az egyik, amely a gyűjtőket igazán vonzza, egy adott szerző valamennyi dedikációjából áll össze. Az ilyen sorozat összegyűjtése nagy és hosszú munka, százszázalékos eredmény nem is érhető el, hiszen egyes példányok megsemmisültek, mások tartósan lappanganak, de egy hozzávetőleges teljesség elérhető. Igaz, erre jelenleg csak egyetlen magyar példát tudunk megemlíteni, a József Attiláét. Az ő dedikált köteteit már 1980-ban számba vette és leírta M. Róna Judit a költő kéziratait regisztrálva. Azóta egy sor újabb példány is ismertté s részben publikussá vált, egy kivételes hatékonysággal dolgozó magángyűjtő, Kiss Ferenc pedig ma már egymaga több mint 140 dedikált kötetet őriz József Attilától. Így a nyolcvanas fölmérésből kiindulva, azt a publikált anyaggal és Kiss Ferenc gyűjteményével kiegészítve és összevetve már számba lehet venni egy akkora anyagot, amely mindenképpen reprezentatív. A másik alaptípus, amely megemlítendő, az egy-egy írói könyvtárban lévő, a könyvtár birtokosának címzett valamennyi dedikált példány számbavétele során áll össze. Ez a típus már jóval gyakoribb, hiszen ha nem is általános, nem is ritkaság, hogy egy-egy író könyvtára együtt marad és tanulmányozható.

A ma méltatlanul kevés figyelmet kapó Illyés Gyula könyvtáráról például nyomtatott katalógus is készült, s ez – dicsérendő módon – a dedikációk szövegét is közreadja. Vagy, egy kevésbé közismert példával folytatva: a Szép Szó utolsó szerkesztőjének, Gáspár Zoltánnak (1901–1945) könyvtára a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékeinek könyvtárába került, s már a Gáspárnak dedikált példányok közzététele és elemzése is megtörtént.

Az ilyen sorozatok elemzése – némileg eltérő formában és arányban – az irodalmi élet történeti-szociológiai vizsgálatához szolgáltatnak fölbecsülhetetlen anyagot. A dedikáció-sorozatok ugyanis megragadhatóvá és értelmezhetővé teszik egy-egy író úgynevezett kapcsolathálójának (network) körét és struktúráját. Az egy adott írótól származó dedikáció-sorozat elsősorban az író preferenciájáról, az egy adott írónak szóló dedikációk pedig a “címzett” írótársadalmi beágyazottságáról és elfogadottságáról nyújtanak fölvilágosítást. (A kapcsolatháló ez utóbbi típusának elemzési lehetőségeit Gáspár Zoltán könyvtárának földolgozásával magam is megkíséreltem bemutatni. A módszerek azonban tovább finomíthatók.) Egy-egy ilyen elemzésből így kiderül, hogy egy adott író kikkel, az írók mely körével állott olyan érdemi kapcsolatban, hogy közöttük sor kerülhetett a dedikálás irodalmi rítusára; s kiderül az is, hogy e közösség – Mérei Ferenc nevezetes könyvének címét kölcsönvéve – milyen “rejtett hálózatot” mutat. S ugyancsak a dedikáció-sorozatok teszik lehetővé a dedikálásnak, mint irodalmi rituálénak a történeti-szociológiai leírását is.

4. Az IRIS szerkesztője ígéretet tett arra, hogy a dedikáció-kutatás szerény, de rendszeres fórumot kap a lapban. A közgyűjteményekben (elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában) őrzött, vagy a magánkönyvtárakban rejtőzködő dedikált példányok szövegének közzététele (s egyben hasonmásban való bemutatása) így minimális ráfordítással, szinte bárki által elvégezhetően folyamatosan gyarapíthatná e téren szerezhető tudásunkat. Alkalmilag szó lehet nagyobb, összefüggő anyag közzétételéről éppúgy mint néhány, vagy akárcsak egyetlen dedikáció bemutatásáról. A dedikáló, a címzett vagy – esetleg – mindkettő rövid, tömör jellemzése nem lehet gond (e jellemzések olykor, például az igazán nagyok esetében nem is szükségesek), legfeljebb egy-egy “névtelen” megajándékozott kilétének kiderítése igényelhet némi nyomozást.

Az ötlet, hogy a dedikációkat tegyük publikussá, természetesen nem új. Egyik hetilapunkban, az Új Tükörben volt hajdanán egy rovat, a Küldjön egy fényképet!, amely – olyan neves közreadók jóvoltából, mint például Scheiber Sándor – számos érdekes dedikációt is közkinccsé tett. Ez a példa, hitem szerint, itt és most is folytatható, s kiegészítheti és színezheti az irodalomról való (sajnos, egyre elvontabb és sterilebb) beszédet.