Groák Lajos
LEGKÖLTŐIBB PRÓZAÍRÓNK: KRÚDY
Krúdy írásművészetének esszenciája képeiben rejlik, melyek kimeríthetetlen fantáziájának sziporkázásai. Noha egyetlen rím sem maradt utána, irodalmunk legköltőibb prózaírója ő. Költőivé teszik azok az élet teljességét felölelő, különös hangulatú, olykor meghökkentő szóképek, metaforák, melyek műveinek utánozhatatlan krúdys ízeit adják. Ezek egyszersmind kitűnő me
gfigyelőképességről, természetismeretről és a vele való mély azonosulásról, az élet minden területén való otthonosságáról tanúskodnak. Panelekben beszélő korunkban csodálatos felüdülést jelentenek.Ám Krúdy sokat emlegetett “álomvilágán” lépten-nyomon áttűnik “az életet minden mocskával, aljasságával fenékig ismerő, kiábrándult realista.” Ironikus életszemlélete gyakran a legköltőibb képein is áttetszik. Ez az irónia és önirónia az – írja Baránszky Jób László – “ami valami egészen új, többszörös transzparen
ciájú humorhangulatot eredményez”. Ezt a hangulatot veszi észre az olvasó elsősorban, ezért tartják Krúdyt sokan “humoros” írónak. Hangvétele nem ritkán patetikus, azonban ebben is gyakran irónia, csúfondárosság lappang: a pátosz önmagát gúnyolja ki.A felületes olvasó is csakhamar észreveszi, hogy Krúdy történeteiben nem a cselekmény a lényeges mondanivaló hordozója. Mi hát akkor? A “Krúdy-effektus” – mondja Bori Imre.
Vagyis Krúdy írói módszerének az a sajátsága, hogy nem a cselekményben, hanem a képek atmoszférateremtő erejében rejlik a lényeg, a történés csupán ürügy: “A szövegháttér sajátosságáról van szó, amelyet elsősorban a művek képvilágának a vizsgálata révén lehet megközelíteni. Vannak ugyanis szövegrészletek Krúdy műveiben, melyeket az olvasó nem érzékel jelentősebb mértékben, csupán a mű összhatásában összegeződött benyomásként fog fel. Kimutathatóan azonban ebben az összhatásban nem a regény cselekménye játszik fő szerepet, hanem a szövegháttér anyaga, amit általában a Krúdy-szövegek mélyrétegének is tartunk.” Ezt a mélyréteget pedig a képek alkotják, melyek tehát szerves alkotórészei, és nem csupán díszítményei a szövegnek. Krúdy nosztalgikus – “Úgy otthona Krúdynak a múlt, hogy ő abban többé már nem lakhatik” – definiál Baránszky. Írói képei tág horizontúak: a múltat idéző, hangulatfestő romantikus képektől a naturalistákon át egészen az avantgardig követhetők. Három ízben is találkozunk például komédiások vagy bolondok vonulásával, melyekből akár Fellini meríthette volna Nyolc és fél című filmje zárójelenetét: a Vak Bélában pedig Chagall gettó-festményeire emlékeztető képek kerülnek elénk. Nosztalgikus-romantikus indíttatású volt természetszeretete is, ami összefonódott a szülőföld utáni sóvárgással: “Talán elvesztem valahol ezen a tájon, midőn tíz év előtt utoljára jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között.” Megerősíti tehát, ami írásaiból amúgy is kiolvasható, hogy a hazavágyó nyírségi ember lelkületével élte le Pesten az életét. De hogy a falusi élet, a táj és a gazdálkodás meglepően pontos ismereteit hol, mikor szerezte, életrajzi adataiból nem tudható meg. Tény, hogy nyelve – mint borostyán a százezer évekkel ezelőtt élt bogarakat – megőriz számunkra sok mindent a régi magyar élet tárgyaiból, szokásaiból, jelenségeiből: embereiből.
Olvasói többsége bizonyára kedélyes, nőbolond, enni-inni szerető férfiúként jellemezné Krúdyt, és ebben nem is tévedne, jóllehet már a kortárs Kosztolányi megállapította, hogy ez a kedélyesség álarc. Annál inkább az, mert van Krúdy személyiségének egy másik arculata is; a halál titkával küszködőé. A legváratlanabb szituációkban idézi meg az író képzelete: egy színésznőnek “szűzies fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké”.
A művekben lappangó haláltudat jelenvalóságát az életrajz tényei csak részben magyarázhatják. 16 éves korában reumás szívbetegséget szerzett, és tisztában volt ennek várható következményeivel, hiszen apja 50 éves sem volt, amikor hosszú haláltusa után ugyanebben a bajban halt meg. Talán ennek kompenzálása volt a bohém életmód, hódolás Bacchus és Vénusz gyönyöreinek, ami aztán állandósult, nyomasztó anyagi gondok okozója lett.
Krúdy azért írt, hogy megéljen, s eközben remekműveket alkotott – írta egyik méltatója.
Krúdyt olvasni, képeiből válogatni gyönyörűség volt: reményem, hogy örömet jelent Olvasóimnak is.
KRÚDY-KÉPEK, METAFORÁK
“Több évtizednyi Krúdy-olvasás után az az ötletem támadt, hogy csodálatos szóképeit, metaforáit, melyek művészetét egyedülállóvá teszik, össze kellene gyűjteni. Eleinte csak szórakozásból gyűjtögettem, de ahogy szaporodott az anyag, mindinkább láttam, hogy itt egy olyan nyelvi kincs, a XIX. századi magyar élet és szellemiség egy olyan sajátos dokumentuma koncentrálódik, illetve bontakozik ki, amit valahogy közre kellene adni. Többek között azért is, hogy a Krúdy iránti, csaknem elapadt érdeklődés kissé felfrissüljön. […] A műveket az első megjelenés sorrendjében rendeztem, de feltüntettem a munkámhoz felhasznált kiadást is. Az egyes szóképek után pedig minden esetben olvasható az oldalszám, miáltal minden idézet pontosan lokalizált, visszakereshető.” Így vezeti be gyűjtését a tekintélyes orvos-történész, a debreceni Krúdy-rajongó, dr. Groák Lajos. Ez a Krúdy-breviárium kötetbe kívánkozik. Az Irodalomismeret csak mutatványt, kb. egytizednyi hányadost közölhet belőle. Igyekeztem úgy válogatni, hogy sem az írói, sem a válogatói szándék ne sérüljön. Aki a pontos lelőhelyekre kíváncsi, annak Groák doktor szívesen segít az eligazodásban. (KERNER ANNA)
“A Duna fölött szürke fátyolukat húzták a másvilágról hazatérő leányok. Egy sirály, mint egy kósza lélek, amely az éjjel haldokló gyónását hallgatta, elkeser
edve repült Pest felé.”“Ekkoriban történt, hogy a halottaiból föltámadott Szindbád egy őszi éjszakán, midőn a hold veresen álldogál a nyárfa csúcsán, mint egy boros ábrázatú vén éji csavargó, a kerteken át mindenfelé megfoghatatlan árnyak szaladoznak, mintha az éjszakának külön állat- és növényvilága volna, az elhagyott szobákban kilépnek kereteikből az olajfestéses arcképek, miután nappal hiába könyökölnek a rámára, a régi házakban megmozdulnak a szalonasztalkán Kisfaludy regéi, a levelek önmaguktól nyíl
nak föl egy régi költeménynél, emberemlékezet óta álló órák mutatója sétálni kezd, az üres emeleten hangosan, fájdalmasan nyikorog egy ajtó, mintha valaki nem merné átlépni a küszöböt – az őszi éjjelen a csodahajós az országúton hajtott szekéren, melynek kerekei lehullott nyárfalevelekből voltak.”“Szindbád halkan nevetett, mint az erdő mélyén a vadgerle. […] Szindbád úgy nevetett, mint az Éralja utcában az ördög, ha cigánylakodalom van az alvégen, és a nagybőgők, hegedűk, drótozott klarinétok egymagukban me
ndegélnének hazafelé.”“Az öreg úr, mint söröshordót, gurította végig a szemét az asszonyon.”
“A fülcimpája olyan átlátszó volt, mint a márvány, amelyből Vénuszt faragták, a keble a kispapok álmából való.”
“a vénkisasszony Bettina – egy kebleiben legérzékenyebb, alig hervadó, de már dércsípett, aszúszőlő-édes hölgy […] iskolaillatot hagyott maga után, amint egy tanárnőhöz illik, midőn a születésnapi üdvözlők között megérkezett […] Orsolya – egy zárdakék, kórusból való, templomhideg arcú, modorban és testtartásban máris apácás leányka”.
“Egy rézkilincs az ajtón csaknem elnevette magát, amikor Szindbád ráhelyezte a kezét. […] Az ajtón túl a kis négylábú zsámoly, amelyre a vidéki asszonyságok a lábukat szokták helyezni, csaknem farkcsóválva jött Szindbád elé, mint egy eb, amely megismeri régen látott gazdáját.”
(Szindbád)
“Az eső kísértetléptekkel jár a tetőn, és a fagallyak talán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat.”
“költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságn
ak: a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangú Tompát és Turgenyev Iván Tavaszi Hullámait”.“A régi király ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek, és a rácvárosi háztetők felett mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények olyan komoran füstölögtek, mint az Andersen-mesékben, és a sárkányfejű, rozsdás esőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalakú felhők, hogy ők is elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre, és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre
járt, bár a napocska oly szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcú öregemberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez – délután a szép múltról beszélgetnek.”“Jó volt a tél, mint egy öregember; szakállából bőségesen szitálta a havat, és majoránnás füstök szálltak az égboltozatra.”
“A vénség bizonyosan rőzseköteget cipel a temető felé, bármilyen tüzes volt az ifjúság. Elkopik a térd rózsaszínű bőre, megritkul a haj, és a szenvedély vackára fekszik, mint a fáradt vadászkutya. Bizonyos, hogy koporsót visznek lefelé egy napon a lépcsőn az unott, fekete inasok, és annyi időnk sincs, hogy megrettenjünk a gödörtől, ahol csak az első éjszaka lehet kellemetlen, amint magához tér a tetszhalott.”
“A Pest környékbeli álfalvak rossz tekintetű lakosaikkal, újonnan épített és gondszőtte házaikkal, elégedetlen, lompos, rossz útra kívánkozó külvárosi nők szeméhez hasonlatos ablakaikkal: elmaradoztak. Egy nyírott fülű, feketekávén tartott, Pestről eltoloncolt eb ugatott sokáig a kocsik után.”
(A vörös postakocsi)
“Éjszaka jön, mikor úgy csörög a szél mint a lószerszám másvilági paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató vándorlegyének óvakodó lépéseitől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj ijedten megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni, amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztuk, megbántottuk; a görcsös kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot […] Ő ott á
ll az ágy lábánál és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.”“Olyan ez a város, mint egy érett korú Carmen, aki nem élhet szenvedély, szerelem és udvarlás nélkül. Azon csodálatos nők közül való, akiknek bár nem kifogástalan a hírük, mindig találnak széptevőkre, akik előbb-utóbb megszeretik és később megesküdnek tisztességére.”
(Pest a világháborúban)
“Mint a tej a falvakból, úgy jött be a hajnal Pestre.”
“midőn a szomorúság füstlovagjai kezdtek bes
zállingózni a józsefvárosi házba.”“inni kezdett előbb korai ősz könnyű felhőihez hasonlatos kerti borokat, amelyeknek elfogyasztása nyomán legfeljebb csak annyira látszik búsnak az élet, mint a ritkuló rekettyés felett úszkáló borongás; majd aranyveretű h
egyaljai borok következtek, amelyek Attila hármas koporsójában temették el az élet elviselhetetlen szenvedéseit.”“Önként száműzték magukat az éjszakába, mert nem találtak nappal olyan arcot, amelybe érdemes lett volna belenézni. Akik e kocsma nélkül kénytelenek lettek volna: bűvös vadászok, fagalylyakon nyargaló kísértetek, országúton elsuhanó vándorlók, háztető gerinceken elmosódó holdvilág foltok, kutyaszorítóba rekedt, kapualatti árnyékok, hold körül bódorgó eltévedt füstkarikák, csillagsugaragból elle
ngő porszemek, az öngyilkos ágya lábánál álldogáló rábeszélők, szélhámos-kalpagú patkányfogók, álmatlan szűzlányokhoz belopózkodó kerítő gondolatok lenni.”“tavaszkék-szemű, madonna-fehérvállú, dióízű Helén”.
“A kopár nyírfák, mint fázékony zárdaszűzek reme
gnek a tájon, és az élet elviselhetetlenségét kiáltják lesoványodott karjaikkal. Nem jó erre utazni, mert a keresztutak megszólítják alkonyattal az utazót, és elmondják neki, hogy úgyis hiába megy gyors lovaival, a percet, az órát többé nem találhatja életben.”“A napkorongra menyasszonyfátyol ereszkedett. A májusi nap még leányos, szeszélyes, szentimentális, mintha naplót írna az érzelmeiről. Érzelgősen, önfeledten borul néha a föld nyakába, esküszik, hogy örökké szereti a dudvák dárdáját és az almafavirágok nőies ölét. Játszik a mezők borzas hátán, mint menyecske keze a férfiú farkas-hátgerincén.”
(Napraforgó)
“a leeresztett alsószoknya karikájából inges nők lépegetnek ki az unatkozó álmában”.
“Ráncok támadnak az arcodon, a lelked fehér inge összegyűrődik”
.(Az útitárs)
“hetyke kis nőszemélyek, akiknek a harisnyakötőjükön kívül egyéb jó tulajdonságuk nem volt”.
“Cigányputrik keserű füstje, városvégi házikók csatornaléje, koldustarisznyák csúszómászója, országútmenti árkokban hasaló vándorlegyének látománya, részeg öregember kínja, csengettyűjét rázogató remete elképzelése, mosóteknők szennyese, menedékhelyek álma, csárdakutak dala, lóvásárok jókedve, örömtanyák vize, kocsisoknak önfeledkezése, juhászoknak kecskemekegése, a dudának dudogása, száraz csizmaszá
rnak macskanyávogása, az éjjeli lámpásnak tapasztalata, szűzlányt seprővel kergető vénasszony ocsmány szitkozódása, kamaszoknak zöld röheje, kocsifarban dülöngő részegembernek az elképzelése, falusi kerítőnők bábáskodása, a fegyencnek szendergése, vidéki fogadók árulkodó deszkahasadékának mondanivalója…”“ősszel hosszút ásított az udvar, a folyosó, a völgy, a pókhálós szemű kántor, a borszagú darázs álmatagon duruzsolt a zsalugáterek között”.
“szórakoztatóan fehérlenek az udvarkert megterített asztalai, csörren a régimódi evőeszköz, pörköltszag bujdosik, paprika piroslik és a nagyfülű serespohár aranylik, amikor ifjú íze, szaga, tapintása van az egész életnek”.
(Asszonyságok díja)
“Bajusza és szakálla összeházasodott. Szürke és mogorva volt, mint a téli fergeteg”.
“Először az orgona virít. Rövid, kalandos életében mindenét gyorsan odaadja, mint valami bohó leány az ártatlanságát. A jázmin, a virágok menyasszonya fürdik a boldogságban, az illatban, a gyönyörben. A jázminok illata mindig a korai halálra ítélt mellbetegek mohó szerelmére emlékeztet. Az ifjan halók szeretnek ily bő, bujálkodó öleléssel, amint a jázmin adja illatát. Szép, fehér, halott menyasszony ő, akit még a koporsóban is vágyakozva nézegetnek a férfiszemek.
A halottak szeretői jázmin illatával bódítják magukat. Míg a bodzavirág jó gazdasszony, aki hosszú életre, teafőzésekre, kuporgó gondanyókák társaságára számít, majd ha elröpült a rövid nyár.”
“Korán reggelenkint, amikor boldogságillata van a nyárnak, aranycsíkja a zsalugáternek, selyemruhája a vadgesztenyefának, megmosakodott illata a gyalogösvénynek…”
“Ősz volt, piros arcú, dérfejű, üres pipájú ősz, amelynek távolából fekete tányérral bámultak az útszéli napraforgók mint a vasúti állomások előtt a jelzőtáblák…”
(Kleofásné kakasa)
“Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembejövők vállán.”
“Amíg beszélgettek, belopódzott a boldog ifjú este a szobába és köröskörül fonta őket füstbarna selyemfonalával.”
“A női test és lélek tele van ellenállhatatlan gyönge helyekkel, amely helyeket nem mindig a legokosabb emberek ismerik”.
(A nagy kópé)
“A bolthajtás felett könyöklő ablakból a szilvásszekér-vidámsággal közelgő őszt lesik”.
“Mint megannyi mezítelen nőalak, guggol a hegedűsök vállán e dal szelleme. Lábát nyujtogatja a kéj a cimbalomból, míg a nagybőgő hasában úgy pufog a vágy, mint kövér nők hangjában, akik megállítják a cingár vándorlegényt”.
“És az ifjú három keblet, három jószagú rózsát számolt meg azon percek alatt, amíg ajkai oly hévvel jártak a tapintás és érzés csodálataiban, mint egy törleszkedő kecskéé […] Három gyönyörűség kínálgatta szűzies érintetlenségét, három havas halmon illatozott a közelgő tavasz langyos ibolyaillata. Hárman voltak ők, mint a szentháromság.”
“Nézd amott a sarkon a rőt faleveleket, amelyek mint megalvadt vérfoltok tenyerednek a hóra”.
“A boltok sötét hátulsó részeiben a szegénység kovászsavanyúsága terjeng”.
“Álmok üldögélnek a boltok cégtábláin, mint pihenő madarak, és fénylő szemüket forgatják, álmok guggolnak a kapuk sarokkövei mellett, mint kis gnómok, amelyek a hazatérők ruháiba kapaszkodva, együtt mennek fel az emeletre.”
(Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban?)
“más szaga van a szélnek karácsony táján, mikor a kiválasztott szentek névnapjaikkal szinte körbefogják a Jézuska születése napját, a szél diót és mákot tör, gyertyaöntés szagát hordja szárnyain ott is, ahol nem tartják meg az ünnepeket.”
“A hurok van a szemében, a nyakam van a kezében, az életem táncol végig két céda cipősarkával, a harisnyakötője a lélegzetemet szorítja, a hajának apró fürtein felakasztva lógok, mint a kan veréb felakasztja magát bánatában a házereszről kicsüngő szalmaszálra.”
“A nyakszirtre lehelt csókról pedig minden férfiú, aki valamikor gyönyörűséget talált abban, tudhatja, hogy a női vágyak addig üres templomát hirtelen benépesíti a csodák búcsújárásával.”
“A téli nap levetette szürke, vaksi pápaszemét, és megifjodva nyúlkált a veres terítékes asztalon a rózsaszínű borospoharak között.”
(Hét Bagoly)
“Ó ti hamvazószerda hangulatú, nagypéntekiesen búskomor utcácskák a Tabánban, ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok. A százesztendős ódon kapuk lelkekre záródnak, amelyek sohasem mertek kinyílni; szú módjára őrlő öregség himbálgatja fejét az ablakfüggönyök mögött […] Mi az élet a bolthajtásos kis házakban? A szomszédban egy esküvő vagy egy temetés […] a többi csak borzas macska módjára tűzhelyen üldögélő gond. Vagy kéményen besurranó álom”.
(Aranyidő)
“Torkonakadt sóhajtáshoz hasonló kéményfüstök, földalatti, tetszhalottéhoz hasonló nyögések, a varrógép pergésébe fulladt zokogások, holdvilágnál született csalékony és a nappali világosságnál hirtelen megöregedett s tehetetlen álmok, nevüket is elfelejtett bánatok, céltalan csavargások és még céltalanabb üldögélések hazája, Tabán!”
(Zöld ász)