Valachi Anna könyve irodalomtörténeti bestsellernek ígérkezik. Aki kézbe veszi, nehezen tudja letenni. Nő írta nőről, az érzékenység képességével, a tudományosság alkalmazott módszereit olvasmányosan eloldva gazdag anyagában. Kuriózus, izgató részletek helyett egy finom lélektani novellát ragadunk ki belőle. Ez A Juhász Gyula-epizód. A négy férjet elfogyasztó József Jolán (a családban Jocó, Lidi, Luca ángyi, úrinőként Lucie) az öccse zsenialitását felfedező zárkózott Juhász Gyulát is megigézte. Juhász versekkel reagált, de igazán megperzselődni nem mert: a betegségbe, “az élőhalottak házába menekült” a hódmezővásárhelyi irodalmi szalonját Szeged nagy költőjével dekorálni akaró Jolán, azaz dr. Makainé Lucie – a készülődő írónő – ízlésre, műveltségre valló érdeklődése elől.

1923 májusában, amikor a magánúton érettségire készülő Attila egy depressziós hangulatban írt levelében tudatja az otthoniakkal: “nemrég vonat alatt feküdt, csak fölszedték, különben pedig félig-meddig búcsúzik, mert az élet utált és unott” – nővére azonnal Makóra akar utazni, hogy hazahozza testvérét, de férje nem engedi elindulni. “Azt mondta, meg kell törni a fiú makacsságát. Majd egyszer meggondolja a dolgot és ő fog visszajönni, akkor majd kellő szeretettel fogadhatjuk a megtért gyermeket – tudósít a történtekről József Jolán. – Most már nem Attilának, hanem Espersit doktornak írtam, kérve, mondja el, írja meg, mi van Attilával. Hetek múlva válaszolt Espersit. Levele megnyugtató volt, tele bátorító szeretettel. Attilának szeretetre van szüksége – írta. – Attila megéri mindnyájuk törődését.

Espersit Jánossal, a helybeli irodalompártoló ügyvéddel, Attila szállásadójával – akinek házában a Szegedről rendszeresen átlátogató Juhász Gyula is termékeny alkotóheteket szokott tölteni – Jolán hamar összebarátkozott. Később is kapcsolatban maradtak; Espersit Caca közlése szerint “Jolán többször járt lent nálunk, és mi is voltunk fenn náluk Pesten, és akkor már mint testvér szerepelt”. Ám Jolán első látogatásakor még mind Espersiték, mind a többi makói patrónus abban a hitben fogadta az aggódó vendéget, hogy a fiú gyámanyja utazott le Makóra. Ez pedig azt bizonyítja, hogy Jolán ekkor még nagy kedvvel és beleéléssel játszott fölvett szerepét.

Attilának mindenesetre jólesett a törődés. “József Jolán májusi makói látogatása, a nővér érdeklődése a kitagadott fiú után, enyhítette Attila magányosságát és árvaságát. Júniusban aztán gyámja, Makai Ödön is megbékélt vele. Önként adódott alkalom erre. Makai is megjelent a makói Juhász-jubileum alkalmából a költőt ünneplő barátok körében – írta Saitos Gyula a költő makói éveiről szóló könyvében –, mivel a Juhász-ünnepség keretében megemlékeztek családja nevezetes tagjáról, Makai Emilről, a költőről is. Kivonultak a makói zsidó temetőben levő sírjához és ott Juhász Gyula mondott emlékbeszédet.”

Ha Makai elérzékenyült, el lehet képzelni, mit érzett Jolán, akiben a jelenet nemcsak jogos büszkeséget, hanem föltehetően meghitt apaemlékeket is ébresztett. Ekkor jöhetett rá, mit jelent szellemi síkon kompenzálni a valóságban kínzó kapcsolathiányt, s az írás, az alkotás révén valódi tekintélyszemélyiségek elismerését elnyerni. Attila és Juhász Gyula bensőséges összeölelkezése láttán megérezhette, hogy a mester–tanítvány kapcsolat az ideális szülő–gyermek viszonyt is képes pótolni, ha az valakinek valami miatt nem adatott meg. Mint például nekik, a József-gyerekeknek.

1924. június 11-i dátummal a következő szövegű levelet írja Szeged poétájának:

Már nagyon régen szerettem volna fölkeresni soraimmal, valami nagyon szép üzenetet küldeni a mi Juhász Gyulánknak csak úgy, japán módon, avval a reménnyel, hogy jószívvel és örömmel fogadja. A költők nem ismerhetik azt az érzést, amikor tele vagyunk ezernyi szép, színes gondolattal, vággyal, akarással és nem tudjuk, hogy mit kezdjünk vele, kinek és hogyan mondjuk el.

Nem lehet tudni, hogy milyen semmiségek kellenek ahhoz, hogy fölboruljon az emberben minden, hogy a nyugalmát, egész valóját ne találja meg többé. Se előre, se hátra és ki tudná miért és meddig. Ki tudja, honnan és mikor jön egy segítő kéz, ami visszavezeti régi útjára. Bolond dolog így megállni az élet útján, belesóhajtani a nyári éjszakába céltalanul, mint valami eltévedt kísértet. És miért, kiért? Talán nem is érdemes szépeket gondolni szívvel lélekkel, vénkisasszonyoknak való szórakozás ez, akik nem tudnak arról, hogy az élet azoké, akik minden embernek a szemébe nevetnek, minden piros örömbe beleharapnak, nevetve szaladnak minden guruló arany után. Csak a bölcsek látnak messzire és magasba, de egy asszony sohasem lehet bölcs.

A gyönyörű kézírású, harmonikus küllemű levél különlegességei közé tartozik: feltűnően kerüli a megszólítást, és az aláírásnál – mintha egy véletlenül ejtett pacát tüntetne el – kitörli a Lucie elől a Makai előnevet, minden bizonnyal hirtelen ötlettől vezérelve. Talán ezzel a gesztussal kívánta Jolán a címzett tudtára adni, hogy ő most Attila nővéreként, s nem Makai feleségeként ragadott tollat.

szegedi költővel, és hogy a júniusban írt levél első mondatának utalása – csak úgy, japán módon – egy tíz nappal korábban megjelent Juhász-vers ihlető olvasmányélményére utal. A Pesti Napló 1924. június 1-i számában jelent meg Juhász Gyula Japáni módra című verse, melynek költői képei – köztük a temetői találkozást felidéző sorai – valamint a vers szelíden vágyakozó hangja megérinthette Jolánt. Önmagában ez az élmény talán nem bátorította volna őt levélírásra, ám a pár hónappal korábbi találkozás személyes benyomásai alapján úgy vélhette: fölkeltette a költő kíváncsiságát.

Nagyon is elképzelhető, hogy a nőtársaságban roppant gátlásos Juhász Gyula visszafogottan viselkedett a feltűnően szép, szőke fiatalasszony láttán, ezért érezhette úgy Jolán, hogy szüksége volna a költőnek egy kedvvidító társra, egy hangsúlyozottan nemtelen “kis pajtásra”, aki üdítően “bolondos, buta asszonyi leveleivel” szórakoztatja. Úgy képzelhette, hogy – öccse nyomdokain haladva – az ő irodalmi tehetségét is fölfedezi így a vidéki költőfejedelem, s ez hasznos lehet számára további írói szárnypróbálgatásai során. Biztatást, bátorítást, elismerést várhatott elsősorban Juhász Gyulától – akárcsak annak idején imádott apjától, akit kocsmai táncprodukcióival bűvölt el. De a híresen rossz levélíró Juhásztól nem érkezett válasz.

“Lucie” azonban minden bizonnyal nem csupán becsvágyból kezdeményezett plátói kapcsolatot a szegedi költővel. Levelét olvasva úgy tűnik: mintha narkotikum lett volna számára az írás. Oly áradóan ömlenek belőle a kissé megemelt stílusú, sokféle irodalmi hatásból töltekező, asszonyi logikával filozofáló, képgazdag mondatok, hogy biztosak lehetünk benne: Juhászra azért volt szüksége, hogy megteremtse az íráshoz nélkülözhetetlen kétoldalú kapcsolatot, a képzeletet és intuíciót mozgásba lendítő, kellőképpen inspiráló, izgalmas motivációt. Azaz új, testhezálló szerepet talált magának, csak éppen a kiszemelt partner nem volt alkalmas arra, hogy az elképzelt, romantikus irodalmi levelezés létrejöjjön.

Jolán mégsem adta fel; most, hogy fölfedezte az önkifejezésre és a rejtőzködésre egyaránt alkalmas írásbeli szerepjáték pompás műfaját, bárkinek írt, minden egyes levelét irodalmi igénnyel igyekezett megfogalmazni.

Nem lehet véletlen, hogy hagyatékában alig maradt fenn olyan levele. amelyet 1924 előtt vetett papírra – ám a nemsokára külföldön tanuló Attilának írt beszámolóit, melyek mind remekbe szabott, érzékletes pillanatnyi önarcképek, többségükben megőrizte. Még később, Bányai László feleségeként pedig – mint majd meglátjuk – kimondottan művészi szintre fejlesztette magánlevélírói képességeit.

Néhány jel arra utal, hogy a szegedi költőre inspirálóan hatott Lucie jelentkezése, és ékes válaszlevél helyett lírikushoz méltó módon reagált. Elutazott Espersit Jánoshoz, s a számára fenntartott vendégszobában eltöltött két hét alatt minden korábbit felülmúló, gazdag irodalmi termést produkált: csaknem egy kötetre való verset valamint az Orbán lelke című kisregém. Az a tény, hogy ezúttal hosszabb prózát is írt, annak a jele, hogy ekkor – minden bizonnyal a titkos múzsa: Lucie asszony bátorító üzenete hatására – felszabadult a kishitűség gátlása alól. “Mindenki azt vágta eddig a fejemhez, hogy képtelen vagyok valamilyen nagyobb szabású írásműre – nyilatkozta hazatérte után Juhász a Szeged című lapban. – Annyit mondták (.…) hogy már magam is elhittem.”

S a “múzsa” is elnyeri jutalmát. Juhász verses üzenetet küld neki, megint csak levél helyett, hiszen a romantikus kapcsolathoz jól illik a titkos nyelv. A Pesti Napló 1924. július 8-i számában jelenik meg Régi költő című verse a friss makói termésből, Makai Emil emlékének ajánlva. A versbe rejtett vallomást a tulajdonképpeni címzettnek nem volt nehéz meghallania.

Hogyan alakult a továbbiakban József Jolán és Juhász Gyula kapcsolata? A plátói jelleg – már csak a köztük levő földrajzi távolság miatt is – természetesen megmaradt, s Attila révén – aki szegedi tanulmányai, majd bécsi utazásai során követlen kapcsolatban maradt egykori fölfedezőjével – valóban pajtási viszonnyá szelídült. Juhász 1925-ben, Testamentum című kötete megjelenésekor dedikált fényképet küldött magáról “Lucy asszonynak, a költők testvérének nagy szeretettel”, későbbi emlékeztető céduláin is őrizte “Lucia asszony” nevét, majd hódmezővásárhelyi – pontatlan, talán akkor még nem végleges – lakcímét. Amikor Jolán 1929-ben újra levelet intézett a friss Baumgarten-díjas poétához, már nem akarta elkápráztatni stílusművészetével, hanem kedves-kedélyes háziasszonyként invitálta magukhoz Hódmezővásárhelyre. De hogy még ekkor is megkülönböztetetten fontos volt számára a meghívott személye, az a nyilván nem véletlen körülmény jelzi, hogy a magát ekkor már asszonynevén, Makai Ödönnéként jegyző Jolán a levélírás napján, január 16-án töltötte be harmincadik életévét, s valószínűleg így szeretett volna gondoskodni magának igazán személyre szóló születésnapi meglepetésről. […]

Amint a Pestről érkezett s a helyi – jócskán túlzó – pletyka szerint mesés vagyonnal rendelkező, különös házaspár birtokba vette új otthonát, Jolán – aki változatlanul Lucie-ként mutatkozott be mindenkinek, s csak később, öccse tréfás-játékos verses átkeresztelései hatására barátkozott meg a népiesebb ízű Lidi vagy Luca ángyi elnevezéssel – máris hozzálátott, hogy házát a környék nevezetes kulturális centrumává tegye... Azt remélhette, hogy Attila révén odaszoknak házába az irodalmi élet jeles képviselői, s ő, miközben étellel-itallal jól tartja őket, művelt-szellemes közegben tündökölhet. Talán az is megfordult a fejében, hogy a makói Espersit-ház mintájára berendez lakásukban egy alkotószobát, ahol hosszabb időre is bekvártélyozhatja magát egy-egy híres – múzsára vágyó s az ihlető mecenatúráért hálás – lírikus. Így juthatott eszébe Espersiték törzsvendégének, Juhász Gyulának meghívása, annál is inkább, mert Vásárhelyt csupán néhány kilométer választja el Szegedtől. S ekkor már azt is tudni lehetett, hogy több más jelölttel együtt Juhász is várományosa az 1929. évi Baumgarten-díjnak...

Vásárhelyre költöztünk a sors bogaras szeszélyei folytán és amikor ezt sietek közölni, teszem abban a reményben, hogy mihamarabb felkeres bennünket. Kiváló hálóhellyel, jó konyhával, üdítő borocskával és szerető szívvel várjuk és gondolom, e sok csábító dolognak nem sokáig fog ellentállni.

Megragadom az alkalmat, hogy szívből gratuláljak Babits bölcs belátásához. hogy a »Farkas Zoltánok« mellett elsősorban a Juhász Gyuláknak kell következni. Várom válaszát, értesítését, amikor tervbe veszi, hogy ellátogat hozzánk, amit nagy örömmel várok.

Juhász Gyulának azonban éppen a díjátvételt követő napokban fordult súlyosra idegbetegsége, s ezért sem a hódmezővásárhelyi Makai-házba nem tudott többé eljutni, sem Attila kérését nem volt képes teljesíteni, aki szerette volna, ha új kötetének ,,dalocskáiról” szellemi atyja szólana néhány, számára erőt adó, buzdító szót a Széphalomban… A beteg költő azonban számon tarthatta a meghívást: erre vall, hogy egyik thematáján, amelyet bizonyíthatóan 1929 márciusa után írt, ott áll kézírásos följegyzése: “Lúcia Vásárhelyen”.

(Ha túlzottnak tűnik is, talán megkockáztatható az adatok alapján a feltételezés, hogy a szegedi költő megbetegedésében Jolán újabb kezdeményezésének is némi szerepe lehetett. Ismerve ugyanis Juhász Gyula nőtársaságban megnyilvánuló kóros gátlásosságát, elképzelhető, hogy a rendkívül vonzó, számára nem is közömbös asszony családias hangú, mégis csábító invitálása, mely érzéki örömöket (evés, ivás, közös fedél alatt hálás) helyezett kilátásba – a túl közeli kapcsolat lehetősége miatt – megijesztette. Szíve szerint talán szeretett volna elmenni, de tarthatott is a találkozástól. Jolántól éppúgy, mint önmagától. Mi lesz, ha csalódást okoz? Ha nem sikerül úgy viselkednie, ahogy elvárják tőle? S miután a Baumgarten-díj ugyanilyen kisebbrendűségi reflexet váltott ki belőle: érdemeit kisebbítve félt, hogy nem tud eleget tenni a díjjal járó kívánalmaknak – elhatalmasodott rajta a szorongás. Hogy megmeneküljön a döntés kényszerétől, egérutat keresett, s a tartós betegségbe menekült. “Lucia asszony” előtt így “orvosi igazolással” indokolhatta távolmaradását. Később pedig az önmaga előtt elszenvedett kudarc táplálhatta krónikussá vált letargiáját. Jolán nemcsak Attilán keresztül, hanem a sajtóból is értesülhetett állapotáról: a Pesti Naplóban 1924. augusztus 4-én Karinthy Frigyes számolt be Néhány okos szó Gyulával címmel az “élőhalottak házában” szerzett tapasztalatairól, ahová Juhász harmadszor jelentkezett önként, “mert őrültnek tartja magát”.)