“KÉSZ A LELTÁR” – költő és monográfusa

 

Szabolcsi Miklós József Attila-kutatásainak

stációira emlékezik (1998)

Kérdező: Valachi Anna

 

 

Sz. M.: Mint nemzedékem minden egyes tagja számára, József Attila költészete számomra is alapélményt jelentett. Nagyon nagyképűen hangzik, de nem tudom másképp elmondani, mint hogy az én nemzedékem számára a Bartók-zene, főleg a késői évek Bartók-zenéje, a Concerto és Divertimento Bartók-zenéje s a József Attila-versek – ezek jelentették az igazi Magyarországot és az igazi fogódzót a negyvenes években. Hozzáteszem, hogy egyszer-kétszer láttam József Attilát. Én ugyan nem írtam a Szép Szóba, akkor még gimnazista voltam, de egyszer-kétszer láttam, és főleg nagy élményem, hogy ott voltam azon a híres Magyar Színház-i esten, ahol Thomas Mann felolvasott a Lotte Weimarban című regényéből, és ahol nem engedték a József Attila-verset elmondani. A József Attila-kultusz voltaképpen közvetlenül a halála után kezdődött, a versek kiadásával, József Jolán könyvével, utóbb Bányai könyvével.

Itt hadd tegyek hozzá egy elfelejtett nevet. Egyetemi kollégáim, évfolyamtársaim között volt egy rendkívül tehetséges és érzékeny filosz, Vincze Lászlónak hívták. Meg kell állnom: Vincze László néven él és dolgozik egy ma már igen idős pedagógus – nem azonos vele; ez filológus volt. Ő volt József Attila egyik legnagyobb ismerője, és egyetemi hallgató korunkban A magányos József Attila címmel egy nagy tanulmányt írt, ha jól emlékszem, a pécsi Sorsunkban. Vincze László ’44-ben elpusztult, ő volt a kevés magyar szakos zsidó kollégáim egyike. Az ő inspirációjára is – és önmagamtól is – kezdtem egyre jobban megszeretni József Attilát, csak akkor még nem akartam vele úgymond tudományosan foglalkozni.

V. A.: Ez a magányos József Attila vonzotta a professzor urat is?

SZ. M.: Ez a magányos József Attila is, igen, de szinte az egész oeuvre vonzott. Közben ’45 decemberében volt az a nevezetes ülés az Akadémia utcában, ott is ott voltam. Ott volt a régi pártház, és annak a földszinti előadótermében volt egy nagy József Attila-előadás ’45 decemberében, ahol Lukács György és Horváth Márton tartottak előadást József Attiláról. Ez volt az a pillanat, amikor voltaképpen a KMP hivatalosan is magáének vallotta József Attilát, és ahol, hogy így mondjam, a hazai mozgalom József Attila-képe – tehát a Horváth Mártoné – és az emigrációból hazajötteké – Lukács Györgyé – megpróbált összetalálkozni. Ezen is részt vettem, és egyre jobban érdekelt és izgatott a munka.

Az első néhány kísérlet ’47-ben: filológiai cikkek meg egy verselemzés volt, és – ez ugyan későbbi korszakhoz tartozik – körülbelül ’50–’51 körül kezdtem arra gondolni, hogy egy öszszefüggő képet alakítok ki, írok meg József Attiláról. Ennek első kísérlete ’52-ben egy ismeretterjesztő füzet volt, ahol először próbáltam meg egy, magam számára koherens József Attila-képet adni. Meg kell mondanom, hogy ez mai szemmel nagyrészt avult már: nagyon merev és helyenként rossz kategóriákban gondolkodik, nagyon erősen magán viseli a kor bélyegét. Erénye talán az, hogy először próbált meg ilyen átfogó képet adni. Nos, ez után a kísérlet után, aminek tulajdonképpen a bővített megismétlése volt a Magyar Klasszikusokban levő József Attila-kötet bevezetése, elhatároztam, hogy filosz módszerességgel, és ma azt mondanák, hogy múlt századbeli pozitivista elfogultsággal, megpróbálom rendszeresen fölépíteni magamban a József Attila-képet. Ezért először is részt vettem abban a kollektív munkában, amelyet a József Attila kritikai kiadás elkészítése jelentett.

Ennek a története az, hogy ’48 után már nagyon korán, lényegében 1950 körül az Akadémia és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elhatározta, hogy egy József Attila kritikai kiadást kell készíteni. Ez szinte páratlan volt, hogy egy alig néhány éve elhalt költőből egy összkiadást csináljunk. Ezt a munkát Waldapfel József, az irodalomtörténész kapta meg, aki engem vett munkatársul, most már pontosan nem emlékszem, hogy melyikünk kezdeményezte, mindenesetre együtt szerkesztettünk egy József Attila kritikai kiadást. Körülbelül ’50-től fogva gyűjtöttük az anyagot, mégpedig avval a vitatható, de azóta is követett módszerrel, hogy az anyaggyűjtést egyetemi hallgatókra bíztuk. Tehát tartottunk József Attila-szemináriumot, a hallgatók hozták össze voltaképpen az anyagot, és ezt dolgoztuk föl. Így született meg 1952-ben az első József Attila kritikai kiadás, Waldapfellel közösen. Ennek a második javított kiadását már én csináltam egyedül ’55-ben, és ugyanakkor elkezdtem József Attila másfajta műveinek és életrajzának többé-kevésbé rendszeres gyűjtését.

V. A.: Ekkor kereste föl a kortársakat, a barátokat?

SZ. M.: Ekkor. Voltaképpen körülbelül ’53-tól fogva kerestem föl rendszeresen a kortársakat, írtam nekik ’53–’54-ben, úgyhogy 1955-re együtt állt annak az anyaga, amit utóbb József Attila Emlékkönyvnek neveztünk. Ezt 1955-ben adtam le a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Ennek a munkának során már 1953-, ’54-, ’55-ben kötelességem volt és alkalmam lett József Attila nagyon sok kortársával megismerkedni és beszélni. Ezek közül néhányról hadd szóljak.

Legelőször is ugye kulcsszereplő volt a nemzet özvegye, József Attila volt élettársa, Szántó Judit, akivel én már a Bajza utcában kerültem összeköttetésbe. A Bajza utcában volt a Petőfi Múzeum, vagy a Petőfi-emlékhely, oda gyűjtötték a József Attila-kéziratokat is, és ott dolgozott Szántó Judit. Ez költözött át aztán utóbb a Károlyi-palotába, a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Szántó Judit életem egyik legsötétebb szereplője volt, ezt nem titkolom, és kénytelen voltam a most megjelenő monográfiámban is megírni. Szántó Judit rendkívül erőszakos, nagyon önfejű – hogy mondjam, hogy nagyon finoman fogalmazzak –, intellektuálisan inkább közepes ember volt, aki nemcsak a József Attila-kéziratokat, hanem az egész József Attila-kutatást, az egész József Attilát saját, egyéni tulajdonának tekintette ebben az időben, és úgy érezte, hogy ebben mögötte van a teljes párt. Tehát ő a párt nevében sajátította ki önmagának József Attilát, és ült a kéziratokon. Közismert, hogy a kéziratok egy részét leltárba vetette, ezeknek egy részéhez hozzá lehetett férni, más részéhez nem; a kéziratok egy másik részét egyszerűen magánál tartotta, soha senkinek nem mutatta meg; vagy megmutatta annak, akivel később valamilyen kapcsolatban állt. Cenzúrázott minket József Attila-szempontból: ezt meg lehet írni, ezt nem lehet megírni. Életem ugyancsak legsötétebb élménye az 1955-ös nagy József Attila-kiállítás a Nemzeti Múzeumban, amelyet Szántó Judit rendezett, vagy főrendezett, és amelyben közreműködtem, természetesen szakértőként. Máig előttem van, ahogy a Nemzeti Múzeum termeiben egy széken ül, irányít és trónol, és válogatja ki mindazt, amit lehet, amit nem lehet. Szántó Juditnak nagy érdemei voltak, nehéz percekben állt József Attila mellett. Sokat köszönhet neki József Attila, de nem annyit és nem úgy, ahogy ő ezt mondta. Ekkor a körülötte lévő mítosz az volt, hogy ő vitte be a pártba – amiből egy szó sem igaz –, s mindent a világon neki köszönhet. És ítélkezett Judit élők, holtak felett; különösen utálta mindazokat, akiket József Attila polgári barátainak tartott.

A József Attila-kortársak közül szinte mindenkit megismertem, aki az emlékkönyvben és a műveimben szerepel. Volt köztük igazán érdekes, szép, jó találkozás. Az akkor már – ’55-ben vagyunk – súlyosan beteg, szkizofrén és csak időnként hozzáférhető Vágó Márta rendkívül rendes volt: ideadta az emlékiratait, abból közültünk egy részt a Csillagban. Megismerkedtem Espersit Cacával és másokkal. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor Makó utcáin félig lerongyolva, mint egy koldusasszony, kóborolt Saitos Valéria, a József Attila-versek Riája, aki rettenetesen lezüllött. Ria az életrajzokból közismert Saitos Gyulának, József Attila barátjának volt az élettársa, azt hiszem, cigánylány volt, aki akkor, mondom, színes ruhákban és szétszórt hajjal és piszkosan és mosdatlanul bolyongott Makó parkjában, a Vármegyeházánál. Az ellenkező irányú élményem meg az volt, hogy sikerült megismerkednem az Óda hősnőjével, Marton Máriával, aki – amikor fölkerestem a Mészáros utcában, ‘55-ben – még gyönyörű, rendkívül mutatós és szép nő volt.

Még beszélhettem olyan József Attila-kortársakkal, mint Diósszilágyi Sámuel, aki a makói években segítette, valamint avval a két tanúval, akiket Horger Antal behívott, amikor József Attilát a Tiszta szívvel-ért leszidta, tehát H. Kovács Mihállyal és Fehér Edével. Volt egy pár kiemelkedően szimpatikus személyiség. Akkor élt még “Coli”, Sollner József, aki József Attila pártösszekötője volt, a régi munkásmozgalmi illegális harcosnak rendkívül szimpatikus és kedves képviselője – másokkal viszont csak levélben érintkeztem. Ekkor vettem fel a kapcsolatot például Kulcsár Istvánnal, aki szintén József Attila baráti köréhez tartozott, és ekkor már Izraelben élt – és sok más emberrel.

V. A.: A Szép Szó körével is sikerült kapcsolatba kerülnie?

SZ. M.: Akkor jött ki a börtönből Ignotus Pál, aki – nem tudom, hogy ez ismert-e – egy időre ugyanarra a munkahelyre került, ahol én dolgoztam, tudniillik az Irodalomtudományi Intézetben kapott állást néhány hónapig, azután ment ki Londonba. Ignotus Pállal is beszélhettem, ő is ideadta, megírta számomra emlékeit. Ezt csak a József Attila-filológia számára mondom, hogy Ignotus Pál a Haladásban megjelentette Csipkerózsa címmel az emlékezéseit, ezek egy részét utóbb, az elmúlt években kiadták – a nálam levő anyag viszont egy harmadik változat.

Fejtő Ferenc akkor már nem volt Magyarországon, vele nem beszélhettem. Úgy emlékszem, még beszélhettem Remenyik Zsigmonddal; bizonyos, hogy sokat beszéltem Horváth Tiborral, aki a segédszerkesztő volt, régész, és ekkor a Kelet-ázsiai Múzeumban Hédi feleségem kollégája volt. A Szép Szó köréből és a fiatalabbakkal, akiket József Attila közölt, találkoztam Örkénnyel, Somlyóval és másokkal.

Külön fejezet a munkásmozgalmon belüli viták, veszekedések kérdése. Ismeretes, hogy a Csillagban közölte Tamás Aladár azt a nagy tanulmányt, József Attila a munkásmozgalomban címmel, amely amellett állt ki, hogy nem zárták ki a pártból. Tamás Aladárt is megismertem; ő egy időben az Írószövetség elnöke vagy főtitkára volt. Közelebbi és jobb kapcsolatba Tamás Aladárral csak a későbbi években kerültem, amikor ő Párizsban UNESCO-nagykövet volt. Hogy mondjam, rossz híre van a magyar szellemi életben, de én egy, tulajdonképpen nem értéktelen és érzékeny embert ismertem meg benne.

Még 1955-re esik, hogy először próbáltam a “terepre” menni: fölkerestem Szabadszállást, megnéztem azt a helyet, amely, úgy gondolom, inspirálhatta József Attilát a Holt vidékre; elmentem Szegedre, elmentem Makóra. Ennek a munkának a folyamán került azután sor, de ez már 1957-ben, a bánsági látogatásomra, amikor József Attila apját fedeztem föl – tehát ezt is úgy kell elképzelni, hogy egy szisztematikus családfakutatási munka egyik állomása volt.

Mindezen előmunkálatok után határoztam el, hogy ezek alapján egy nagyszabású, úgynevezett nagymonográfiát írok József Attiláról, melynek első kötete 1962-ben jelent meg Fiatal életek indulója címen. Szinte minden egyes más problémám – akár az avantgárdról, akár az irodalomtudományi módszerekről – így vagy úgy, mind a József Attila-kutatásból nőtt ki, és a József Attiláról alkotott képem az idők folyamán nem csak tényekben, új és új aspektusokban bővült, hanem szemléletében is nagyon átformálódott. Itt az ’58-as József Attila-ülésszakon a József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla című kísérletemre gondolok.

József Attila kérdésében a magasabb politikai szereplőkkel, személyekkel ’54, ’55 körül kerültem összeköttetésbe. Ezek közül az egyik epizód az volt, hogy 1955-ben volt József Attila születésének ötvenedik évfordulója; ez alkalommal nagy, nyilvános ülés volt a Vígszínházban, az akkori Magyar Néphadsereg Színházban, s mint legfiatalabbat és a névsorban az utolsót, engem is beültettek az elnökségbe. Ez volt az az alkalom, amikor először – és meg kell mondanom, utoljára életemben – találkoztam Rákosi Mátyással. Ott várakozván a színpadra lépéshez, a legnagyobb rémületemre egyszer csak belépett Rákosi. Akkor láttam először, természetesen nagy biztosítással és kísérettel, ő ült középen. Horváth Márton mondta az ünnepi beszédet, és többen, mindenféle funkcionáriusok, József Attila környezetéből pedig József Eta és Szántó Judit, s kutatóként én jelentem meg.

A korszakra jellemzően hadd mondjak el még egy epizódot, mert nem tudom, világos-e, hogy miért rémültem meg Rákositól, hogy miért voltam olyan ijedt. Valamikor ’55 vagy ’56-ban történt, de még az ’56-os év folyamán, hogy mint a Csillag szerkesztője, kaptam két vagy négy tisztelejegyet az Állami Bábszínház valamelyik bemutatójára. A pontos részletekre ilyen időtávolságból már nem emlékszem; azt tudom, hogy valamelyik barátom nem jött el, úgyhogy kettővel vagy eggyel több jegy volt, mint amennyi kellett volna. A bemutató napján ott álltam a pénztárnál, és egy előttem álló ismeretlen embernek, szokás szerint, odaadtam a jegyet. Beültünk a színpadra, s mielőtt elkezdődött az előadás, egy pillanatnyi csönd, és egyszer csak bevonult Farkas Mihály és felesége és Rákosi Mátyás. Iszonyatosan megijedtem, hát ugye nagy csönd, nagy biztosítások, az első két sorba ültek, én a harmadik, negyedik vagy ötödikben ültem – és akkor leült mellém az az ismeretlen ember, akinek átadtam a jegyet. Elkezdtem félni: olyan furcsa volt, egyszer sem mosolyodott el, halálos komolyan nézett. Volt benne valami különleges. Idősebb ember volt. Hirtelen elkezdtem félni, hogy kinek adtam én el ezt a jegyet? Vajon mi fog történni? Rettenetes szorongással ültünk végig. Mint közismert, nem történt semmi. Nem lőtte le őket, csak egy furcsa ember volt, de a korszak atmoszférájára, önmagunkra, az egészre talán jellemző a félelemnek vagy az éberségnek ez a mindent átható légköre, hogy valakinek átadok egy jegyet, és akkor máris félnem kell.

V. A.: Provokációtól tartott?

Sz. M.: Attól tartottam, hogy valaki olyannak adtam a jegyet, aki azután talán le fogja lőni Farkas Mihályt. Marhaság, de azt hiszem, hogy jellegzetes a korszakra... Visszatérve a József Attila-kérdésekre, 1954-ben Révai József elkezdett foglalkozni József Attilával, tulajdonképpen azért, mert a Francia Kommunista Párt kiadója, az Editeur Française Réunie egy József Attila-válogatást készített elő, és őt kérte meg az előszó írására. Révairól tudni kell, hogy nagy műveltségű, képzett, ugyanakkor rendkívül okos, rendkívül agresszív és erőtel-

jes ember volt. Az ő nemzedéke számára József Attila nem jelentett sokat, nem jelentett anynyit, lényegében nem is ismerte jól József Attilát. Ő az Ady bűvöletében nőtt föl – mint ahogy őszintén szólva Lukács György se ismerte nagyon jól József Attilát. Úgyhogy szüksége volt valakire, aki segít neki az anyagok összegyűjtésében. Gimes Miklós, aki a Népszabadságnál dolgozott, és aki tudta, hogy én József Attilával foglalkozom, ajánlott engem Révainak.

József Attila-ügyekben én Révaival egészen a haláláig kapcsolatban voltam, tehát ’56 előtt, és Moszkvából való hazajövetele után is még néhányszor fölkerestem. Akkor már a súlyosan beteg, félig bénult, egyik lábát húzó, fél arcára hűdött Révaival találkozhattam. Ennek a találkozásnak az írásos dokumentumai megvannak a Révai-levelezésben meg az én levelezésemben is. A lényeg talán az volt, hogy őt érdekelte József Attila életének, főleg a pártból való kizárásának, de voltaképpen a szerelmi kapcsolatainak és a Szép Szóval való kapcsolatainak is minden egyes kérdése, és erre vonatkozóan kért tőlem dokumentumokat. Megkért, hogy beszéljek emberekkel: én kötöttem össze legelőször Pákozdy Ferenccel, már avval a Pákozdyval, aki József Attila ellen írt. Emlékszem rá, hogy például még az illegalitásból, rendkívül rosszban volt Sándor Pállal, úgyhogy engem kért meg, hogy beszéljek Sándor Pállal, és hozzam az anyagot számára. Tamás Aladárral egyáltalán nem akart szóba állni, őt is én közvetítettem hozzá.

Most itt egy pillanara megállnék: a Révai-szindróma sajátosságai. Ez az ember, mint mondtam, fölényesen okos volt, jó ízlése volt, az akkori magyar irodalomból Illyést és Déryt szerette. Megvetette Illést Bélát, nem is akart tudni Gergely Sándorról, mereven elzárkózott ezektől az emberektől – ugyanakkor politikailag egy csomó ilyen emberre támaszkodott. Rendkívül éles és sarkos véleményei voltak szinte mindenkiről, azt hiszem, az egy Lukács kivételével. Rendkívül megvetette a politikai bizottságnak azokat a tagjait, akikkel együtt dolgozott, beleértve Rákosit is. Több telefonbeszélgetésének lehettem tanúja, különösen lebecsülően beszélt Farkas Mihállyal, akit szinte teljesen hülyének tartott, és emlékszem, hogy például Waldapfel Józsefet tartotta – na, teljes joggal különben – nagyon gyenge embernek, tehát rendkívül éles kritikája volt.

Az együttműködésünk hozadéka volt ennek a folyamatnak a végén, hogy ő megírta azt az előszót, amelyet a francia kiadó kért tőle, amelyet azonban nem fogadott el. Az akkori viszonyok között túl merev és túl balos volt a francia kommunista párt kiadójának, úgyhogy a végén ezt a bizonyos előszót én írtam meg. Ez a dologban a sajátosan érdekes. Révai pedig ezt a tanulmányát külön közölte, a József Attila-tanulmányok között az első, ilyen címet viselő voltaképpen ez az előszó, azért olyan teljes életrajz. Azután 1956 után Révai úgy érezte, hogy még jobban át kell gondolni a József Attila-kérdést. Az 1958-as akadémiai ülésszakon felkértük, hogy tartson egy előadást, erre írta a második József Attila-tanulmányát, amelyben már sokkal árnyaltabb, differenciáltabb, de még mindig a régi értékítéletei vannak. Mindehhez rengeteg jegyzetet készített, ezeknek egy részét Erki Edit adta ki abban a Révai-József Attila könyvben, amely a régi Kossuth Könyvkiadónál jelent meg.

Révait József Attila-ügyekben néha nagyon jó dolgokra is fel lehetett használni. 1955-re esik a korai József Attila-kutatás egyik legviharosabb eseménysorozata. József Attila korai éveivel az ötvenes években legelsősorban Péter László szegedi kollégánk foglalkozott, aki korábban a Makói Múzeum igazgatója volt, s ezen a címen összeszedett egy csomó József Attila-kéziratot, azután később Szegeden, a Somogyi-könyvtárban dolgozott. Péter László néprajzos és magyar szakos irodalomtörténész. Most, e pillanatban, amikor ezt mondom, már nyugdíjas egyetemi tanár. Péter László kutatásai eredményét 1955-ben József Attila Szegeden című tanulmányában foglalta össze, amelyet aztán az Irodalomtörténeti Közleményekben jelentettük meg, és különlenyomatban is megjelent. Irtózatos vihar támadt belőle. Ehhez tudni kell, hogy Szeged akkor és utána még nagyon sokáig a hazai merev és konok balosságnak a fellegvára, a Komócsinok birodalma volt. A Komócsin család, az apa és a legnevezetesebb fiú, Komócsin Zoln mindenható volt Szegeden ebben az időben. A szegedi újságírók és a szegedi egyetem néhány oktatója – például a történeti oktató Gál Endre, vagy az esztétikával foglalkozó Kiss Lajos – iszonyatosan élesen nekimentek Péter Lászlónak, olyasfajta érvekkel, hogy hogyan lehet Szegedet az ellenforradalom városának tekinteni, mikor itt óriási munkásmozgalom volt. Egy csomó ilyen, légből kapott, merev és szélsőbalos állásponttal támadták, és lehetetlenné akarták tenni Péter Lászlót. Ő a közvetítésemmel Révaihoz fordult. Révai valóban elolvasta az erre vonatkozó cikkeket, nagyon dühösen visszautasította az összes balos megnyilvánulást, és lényegében megvédelmezte egy levélben Péter Lászlót. Erről Péter László is írt valamelyik saját könyvében. Tehát Révainak ilyen sajátos kettős álláspontja volt: bizonyos dolgokban rendkívül erőteljes, rendkívül merev – az avantgárd, a szürrealizmus, a pszichoanalízis, a Szép Szó kérdésében –, más kérdésekben azonban a mindennapi okosság győzött raja, és ilyenkor megvédelmezte azt, aki vele kapcsolatban állt.

Révaihoz sokszor el kellett mennem – ez külön fejezet, a szigorúan őrzött svábhegyi villák világa. Révai fönn lakott a Béla király úton, egy kerti kapuból vezetett az út fel, már a kertkapuban fegyveres őrség állt, és magát a házat is szigorúan őrizték. Ott élt és dolgozott egy ilyen, hatalom védte villában. Ide jártam ekkor. Ha ma akarnám ezt a viszonyt jellemezni, akkor ez ma egy szinte lehetetlen és hihetetlen szituáció: a politikai vezetőknek bedolgozó szituációja. Később, utóbb ez több más emberrel megtörtént, s rendkívül jellemző volt a korszakra, hogy mások munkáján és eredményein épülve dolgoztak. Én egy ideig csináltam ezt velük, kötelességből is, József Attila iránti szeretetből is, és párthűségből is, de hát világos, hogy ez nagyon egyoldalú viszony volt.

V. A.: Révai nem volt kíváncsi a professzor úr véleményére?

Sz. M.: De, kíváncsi volt a véleményemre, minden egyes esetben kíváncsi volt, de ezek a vélemények nem jelentek meg soha névvel. Ezeket felhasználták, beépítették egy nagyobb kontextusba.

V. A.: Elképzelhető, hogy a professzor úr szemléletének a tágulása is hozzájárult ahhoz, hogy Révai is tágítson a magáén?

Sz. M.: Szerénytelenség nélkül azt hiszem, hogy igen. Kicsit igen. A beszélgetéseknek a hatására már itt egy kicsit bonyolultabban látja a pszichoanalízist is, és József Attila fájdalmas korszakait is. Nem akarom magamnak tulajdonítani ezt az érdemet, de ha már itt vagyunk, egy mondatban elmondom, hogy más kutatók József Attila-képe is nagyon erősen formálta az én képemet. Már nagyon korán a Gyertyán Ervin legelső könyve, a Költőnk és korunk. Sok újat hoztak Hankiss Elemérnek a korai verselemzései, és főleg – elfogadva és vitázva, egyetérve és nem egyetértve – Németh G. Béla írásai, aki az utolsó évek tragikus József Attiláját emelte ki. Ebben a kérdésben máig nem értek vele egyet, de kétségtelen, hogy ő az, aki az utolsó évek nagy József Attilájának a mélységeire fölhívta a figyelmet.

V. A.: Átugrottuk ’57-ben a József Attila Emlékkönyv betiltását.

Sz. M.: Igen, 1955 végén gyakorlatilag együtt állt az általam iratott, általam gyűjtött vagy máshonnan származó emlékezéseknek egy kötete, a József Attila Emlékkönyv, s a kézirata ott volt a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Úgy emlékszem, hogy ennek a belső szerkesztője nem volt más, mint Réz Pál. Már sajtó alá rendezték – és ekkor jött ’56, ami annyiban hozott változást, hogy a kötet szerzőinek egy része – ahogy akkor mondták – disszidált, eltűnt vagy börtönben ült; ez vonatkozik Ignotusra, Fejtőre és Déry Tiborra. Az ő műveiket kivettük a könyvből, és 1957 elején így került nyomdába. 1957 őszén megjelent a József Attila Emlékkönyv abban a formában, ahogyan ma ismert, azonban sohasem került nyilvános könyvárusi forgalomba.

1957 decemberében – ha jól emlékszem, a Sportcsarnokban – Marosán György tartott egy aktívát, és egy rendkívül dühös beszédet mondott azok ellen, akik avval rágalmazzák a pártot, hogy kizárták József Attilát, s a maga szokásos, keresetlen módján ezeket árulóknak és gazembereknek nevezte. Nos, az általam szerkesztett emlékkönyvben egy sor írás volt, amely arról szólt, hogy kizárták József Attilát, vagy vitatkozott erről a kérdésről. A könyvet nem merték nyilvános forgalomba hozni. Hosszú vita után – mely belső vita anyagainak egy része megjelent a Tóth Gyula által szerkesztett Írók pórázon című kötetben – zárt terjesztésbe került. Volt egy időpont, talán ’59, amikor úgy volt, hogy mégis kikerül, és írtam eléje egy plusz bevezetőt, amelyben kicsit mentegetem és bemutatom, mondván, ez csak érett embereknek való. Ezt behúzták minden egyes példányba, de így sem engedték kijönni. Ez tényleg a korszak máig érthetetlen paradoxonához tartozik.

Két érthetetlen paradoxon van. Az egyik, hogy a szerencsétlen emlékkönyv ’89-ig nem jelent meg, annak ellenére, hogy én a párt ideológiai titkára barátjának számítottam, és később jelentős szerepem is volt, ennek ellenére nem sikerült keresztülvinnem, hogy az általam szerkesztett József Attila Emlékkönyv megjelenjen. A másik, általam tényleg nem értett, vagy értett, de sajátos paradoxon, hogy egy kicsivel később, ‘58-ban napvilágot látott a József Attila Összes Művei 3. kötete, amelyben minden, erre vonatkozó iratot közlök, de benne van József Attilának az a cikke, amelyik a bolsevik párt ellen szólt, A szocializmus bölcselete, benne van a platform-tervezet és mindezeknek a részletes vitája – és ez a könyv könyvpiacra kerülhetett, megjelent az Akadémiai Kiadónál, mint a József Attila Összes Művei 3. kötete. Ebben benne volt az is, hogy tudományosan többet lehet és többet kell megjelentetni, mint publicisztikusan. Még egy dolog: emlékezetem szerint – bármilyen sajátos és paradoxon ma ezt elmondani – teljesen a megjelentetés mellett volt – és ez adott nekem hátteret – Révai József. A platform-tervezetre adott választ tőle kaptam, az ő birtokában volt – hogy hozzá hogyan került, azt nem tudom. Ő biztatott: az a fontos, hogy minél teljesebben megjelenjenek az anyagok. Tehát igazán sajátos kettősség jellemezte a dolgot.

József Attila-ügyben a harmadik nevezetes esemény az volt, hogy 1958-ban az Akadémián úgy gondoltuk, hogy az új helyzet, az új fejlemények, a kor fényében ismét meg kell vizsgálni a József Attila-kérdést, és egy ülésszakot szerveztünk. Három fő téma volt: az egyik Révai József Attila-problémái; a másik az én akkor újnak számító kísérletem, aminek az volt a címe, hogy József Attila, Bartók Béla, Derkovits Gyula – az első olyan kísérlet, hogy összehasonlítsunk vagy együtt vizsgáljunk zeneszerzőt, festőt és költőt –, és volt egy olyan tömb, hogy József Attila és a világirodalom, itt Képes Géza, Diószegi András és mások szólaltak fel. Az ülésszakon nagy vita bontakozott ki a Bartók-modellről, Németh Lajos, Bodnár György és mások között – úgy gondolom, mai szemmel nézve is, hogy az ülésszak az első lépés volt egy tágabb és nyitottabb József Attila-kép megrajzolására.

’57 telén, talán decemberben mentem le a Bánságba, mínusz 40 fokban, és fedeztem föl József Attila mostohaanyját – tehát apjának özvegyét – és József Attila mostohatestvérét. Innen származik a monográfiámnak az a kötete, amely a József Attila apjának genealógiájával foglalkozik.

V. A.: Lehetett-e tájékozódni a rengeteg beáramló nyersanyagban, hiszen annyi ellentmondó vélemény csapott össze?

Sz. M.: Mostanáig, tehát ’98-ig, durván ötezer cikk, tanulmány és körülbelül száz könyv jelent meg József Attiláról. Természetesen egy ilyen nagy anyagban nagyon nehéz tájékozódni, rengeteg az ellentmondás és az olyan tanulság, amely kioltja egymást. Nem tudok mást mondani: minden tanulságot fel kell használni, erős forráskritikával – ugyanúgy, mint ezt, amit most csinálunk: “oral history”. Tehát amit én most mondok, azt is forráskritikának kell alávetni, de nekem is forráskritikának kellett alávetnem minden egyes szóbeli vagy írásbeli tanúvallomást. Néhány alapvető pszichológiai tapasztalatot szereztem például arra vonatkozólag, hogy szinte lehetetlen beszélgetéseket rekonstruálni évtizedek távlatából. Egyszerűen nem hiszek azoknak, akik nagyon részletes beszélgetéseket idéznek föl. Szituációkra, arcokra emlékszem. Mindenki egy kicsit túlozza a saját szerepét. Olyanoknál, mint Szántó Judit, nagyon jól meg lehet különböztetni, mi az, amit az indulatosság, elfogultság mondat vele. Azt hiszem, hogy az életrajzírók kötelessége ezeket egyeztetni, elmondani egy-egy tényről a legkülönfélébb véleményeket, és megpróbálni a saját véleményüket elmondani. Biztos, hogy – amint Tverdota György mondja – József Attila kultusza a magyar irodalom legkifejlettebb kultusza.

V. A.: Hadd kérdezzem meg, hogy a kutató akkori pártos szemlélete nem volt-e akadálya annak, hogy elfogulatlan forráskritikus legyen?

SZ. M.: De. Az évek folyamán több ponton kellett módosítanom az álláspontomat. Ilyen pontok voltak politikaiak és esztétikaiak is. Politikai volt József Attila párttagságának a kérdése, és főleg és elsősorban utolsó évei politikai álláspontjának, megítélésének kérdése. Itt főleg a Szép Szó és az általa képviselt ideológia kérdésében nagyon merev és nagyon elfogult voltam ezekben az években, részint Szántó Judit, részint József Jolán és a kor nyomására – ezt alaposan revideálnom kellett, voltaképpen a Szociáldemokrata Párttal kapcsolatban is. De azt hiszem, ugyanilyen súllyal változott vagy bővült az álláspontom – már ’57–58-ban – a József Attila-művekkel kapcsolatos irodalomtörténeti kérdésekben, az avantgárd kérdésében, amelyet eleinte teljesen elvetettünk és elvetettek, már a kortársak is elvetették; a szürrealizmus kérdésében, József Attila és Bartók kérdésében. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy számomra voltaképpen minden más irodalomtörténeti munkásságom vagy felismerésem a József Attila-mű elemzéséből, saját ellentmondásaim feloldásából és továbblépési kényszerből született. Nem tudom, világos-e, amit mondok: az avantgárddal azért kezdtem foglalkozni – nem egyedül én, de mondjuk Illés László meg én – azért kezdtem foglalkozni, hogy megértsem József Attila avantgárd korszakát, és ezt arányosabban sikerüljön ábrázolnom.

Az egyik legeslegvitatottabb pont, ami miatt engem is a legtöbb támadás ért, egy olyan ember részéről, akit nagyon sokra becsültem – ez Komlós Aladár volt –, hogy én is hitelt adtam a József Jolán második könyvében leírt, Szántó Judit által is képviselt álláspontnak – amely szerint József Attila megismerte Rákosi Mátyást, amikor az először Magyarországon volt és valamilyen módon náluk lakott –, hogy ő az a bizonyos B. úr, akivel sokat beszélgetett. Elfogadtam azt is, hogy két kassákos konstruktivista szabadverse, A nagy városokat és a Nagy városokról beszélt a meszszi vándor, voltaképpen a Rákosi Mátyással való beszélgetésnek köszönhető. Emiatt 1956 decemberében Komlós Aladár nagyon megtámadott, és azóta is nagyon sokszor előjön, hogy hogy lehetett ez, micsoda szervilizmus volt Rákosit kapcsolatba hozni József Attilával. Máig úgy látom, hogy a kérdés kétoldalú. Hogy tényleg találkozott. Annak ellenére, hogy Rákosiról később mi a véleményünk, de tényleg találkozott József Attila Rákosival. Ha más nem, József Attila saját levele vall erre, amelyet Fábry Zoltánhoz írt ’31-ben, ahol név szerint ott van Rákosi. Tehát ez a találkozás reális. Az már nem biztos, hogy ez a két vers valóban Rákosi hatására vagy a vele való beszélgetésekből született volna. Tehát vannak ilyen részek a József Attila-életrajzban, ahol egyrészt vannak túlzások, másrészt azonban a néha nem kellemes igazságot is meg kell védeni ellenkező irányú túlzásokkal szemben. Ilyen nagyon sok van.

’61–62-ben József Attila-ügyekben két nagyon fontos vitát tartottunk, az egyik anyaga sajnos nem jelent meg. Ez furcsa történet. A József Attila-monográfia előkészítése közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy érdemes lenne az egész József Attila-betegség kérdését mintegy elölről felgöngyölíteni, vadonatújan újjágondolni. Ennek kidolgozására – Gyertyán Ervin ajánlására – fölkértem egy gyakorló idegorvost, akit Varga Ervin doktornak hívtak és akkor a Nyírő-féle klinikán dolgozott, hogy konstruálja meg József Attila kórképét, utólagos kórtörténetét. Ezt elvégezte, és ez a munka meg is jelent az Ideggyógyászati Szemlében. Tulajdonképpen már 1959-ben készen volt, s vitára bocsátottuk az Irodalomtudományi Intézetben. Ezen a nagyon érdekes vitán Mérei Ferenc játszotta a főszerepet, akit ekkor én próbáltam ilyen módszerekkel valahogy bevonni az irodalomtörténeti és a tudományos munkába. Ennek a vitának az anyagát legépelték, ki is szedték, és úgy volt, hogy megjelenik az Irodalomtudományi Közleményekben. Közbejött azonban Mérei letartóztatása, és az anyag sose jelent meg, máig korrektúrában van, az új monográfiámban fölhasználom ezt az anyagot.

A másik vita sokkal nagyobb visszhangot keltett, sokkal bonyolultabb volt, s ez is nagyon érdekes vita volt. Vértes György, akiről közismert, hogy az illegális kommunista párt tagja volt, s mint ilyen, a Gondolat című folyóiratot szerkesztette a harmincas években, utána a szegedi Csillag börtönbe került, ahol az a nevezetes dolog történt vele, hogy egyesek szerint megpofozta, de mindenesetre valamilyen módon összeütközött Rákosival, aki akkor ugyanott, a szegedi Csillag börtönben volt. Vértes mindenesetre nem vetette magát alá Rákosinak, hanem veszekedett vele – mondom, egyes verziók szerint meg is pofozta –, ennélfogva Vértes nem játszott különösebben kimagasló szerepet ’45 után. Hosszú ideig a Fórum szerkesztője volt, amely népfrontos alapú lap volt az ötvenes években, erősen Lukács György szellemi hatása alatt. Vértes György – eredeti foglalkozására nézve mérnök, irodalmár – furcsa, rendkívül csavaros eszű, kombináló, erőszakos, ugyanakkor félreszorított, félretaszított, nem egészen a helyén álló ember volt. Elhatározta, hogy újonnan átgondolja zsef Attila párttagságának kérdését, és meg is írt egy nagyobb tanulmányt József Attila és az illegális kommunista párt címen, amelyet először sokszorosított formában jelentettünk meg, és az Irodalomtudományi Intézetben egy nagy vitában igyekeztünk hozzászólni. Később azután – mint ismeretes – Vértes tanulmányának egy része így, ebben a formában megjelent, és a vita egy része is az Irodalomtörténeti Közleményekben. Vértes utóbb ennek a vitának a tanulsága alapján is, de nagyrészt ezeknek a vitáknak a tanulságait félretéve, sőt ellenük fordulva – megjelentette nyomtatásban a könyvét, amely József Attila és az illegális kommunista párt címen jelent meg, és ez újabb óriási vihart és vitát keltett, mind Tamás Aladár, mind Sándor Pál, Horváth Márton és mások részéről is. A párt agitprop bizottsága nem tartotta helyesnek Vértes könyvének nyilvános sajtóvitára bocsátását, hanem azt javasolta, hogy egy bizottság vizsgálja meg a könyvet, és dolgozza ki állásfoglalását.

Vértes könyvének fő tézise az volt, hogy József Attilát sose zárta ki a párt, egy időben lehagyta, egy időben eltávolodott tőle, de élete végéig a párt utasítására dolgozott, így többek között a Szép Szó-időkben is. Ez a bizottság összeállt, és engem kértek fel a vezetésre. Voltak tagjai az egyetemről, mint Király István, Waldapfel József, az Akadémia apparátusából Garamvölgyi József, kollégák, mint Illés László, József Farkas az intézetből, a párttörténetet pedig a nemrég meghalt Borsányi György képviselte. A végleges anyag kidolgozásában és állásfoglalásában Borsányi Györgynek volt döntő és kimagasló szerepe. Ez az az anyag, amelyik az én nevemmel jelent meg a József Attila és az illegális kommunista párt viszonyának kérdéséhez címen. Ezt is megtárgyalta az agitprop bizottság, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy névvel jelzett cikkben jelenjen meg a Párttörténeti Közleményekben, illetőleg az Irodalomtörténeti Közleményekben. Ez az a cikk, amelyiknek a fő tézise az, hogy József Attilát nem zárták ki, de egy bizonyos időszakban lehagyta a párt, mert ez köztes megoldás volt. A cikk bizonyítékot hoz arra, hogy egy ideig párttag volt, aztán nem lett, de határozottan elutasítja Vértesnek azt a tézisét, hogy József Attila a Szép Szó-időkben is a párt tagja lett volna. Végül megpendíti azt a gondolatot, amely azóta, gondolom, szinte általánossá vált, hogy József Attila és az illegális párt kérdése ilyen részletekben voltakép-

pen szervezeti-szervezési kérdés, és ettől József Attila költészete a szocialista irodalom teljes része.

V. A.: Professzor úr hogyan viszonyul egy ilyen cikkhez, amely életművének szerves darabjává vált, holott egy bizottság állásfoglalását tartalmazza?

SZ. M.: Én ezt az egész kérdést és saját cikkeimet is igyekszem összefüggéseiben feldolgozni az új monográfiámban, ott majd el lehet olvasni. Ma bizonyos vagyok abban, hogy ezekre a szervezeti, szervezési kérésekre túlzottan nagy figyelem fordítódott, s nem ezek a legfontosabbak. Ma már úgy látom, hogy még csak lehagyásról sincs szó – nem biztos és nem is valószínű, hogy kizárásról –, hanem nagyon világos eltávolodásról, aminek nem kellett okvetlen szervezeti formákban megmutatkoznia. Úgy látom, hogy az egész kérdés mértéktelen naggyá növesztése része egy bizonyos, nem személlyel, hanem párttal kapcsolatos kultusznak, és ez a József Attila-életmű megítélésének csak egy töredék része. Igyekeztem most összefoglani ezen a kereten belül. Ez a cikk egy aránylag mérsékelt, kiegyensúlyozott álláspontot képvisel, de még mindig nem a végső szót.

A hetvenes és nyolcvanas évek viszonyai azért már olyanok voltak, hogy voltaképpen tudományosan és publicisztikailag azt írtam, amit akartam. Egy közismert eset volt, amelyik teljesen irracionális ilyen szempontból a műveim közül: a József Attila Emlékkönyv, amelyről az előbbiekben már beszéltem, s amely még a hetvenes-nyolcvanas években sem került nyilvános terjesztésre. Bevallom őszintén, ma sem tudom, hogy például a hetvenes évek végén miért nem engedték ezt megjelenni, amikor az eredeti visszavonás, betiltás Marosán György beszéde nyomán készült. Marosán már régóta nem volt a politikai vezetésben, az emlékkönyvben megjelent anyagok nagy része másutt is megjelent, és ez még mindig zárt listán volt.

V. A.: Még egy utolsó kérdés: József Attila nem vet föl újabb problémákat a nagymonográfia megjelenése után?

SZ. M.: A nagymonográfia anyagát 1996 közepén zártam le. Néhány esetben sikerült

’97-es közleményeket is feldolgoznom, de ’97-ben és ’98-ban annyi minden jelent meg, és annyi minden került és fog napfényre kerülni, hogy biztos, még további új szempontok jelennek meg József Attilánál. Még egy titkos vágyam van – de ez már teljesen az irrealitások körébe tartozik –, hogy esetleg visszatérek a monográfiám mind a négy kötetére, s az új felismerések és eredmények alapján átdolgozom, rövidítem és egységesítem. Ez azért nagy munka, mert például csak az első kötethez több kötetnyi újabb publikáció jelent meg. Különben úgy gondolom, hogy ez az egyik legnagyszerűbb jel, és talán – szerénytelenség nélkül – nem független emberi vagy egyéni attitűdömtől, hogy rengeteg új József Attila-kutatás, József Attilára vonatkozó megállapítás jelenik meg napról napra a magyar szellemi életben. Úgyhogy okvetlenül lehet itt gazdagítani, én is tudnék még gazdagítani, és az utánam következők megint más képet fognak adni József Attiláról.

(A hangzó szöveg lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár, Történeti Interjúk Tára)