KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Szabó Magda

Alkalmi darabot írni nemcsak divatjamúlt, de kockázatos is: a vállalkozás veszélye nem a védőháló hiányában, hanem annak sokszoros meglétében fenyegeti azt, aki megkísérli. A dráma hőséről mindenki azt képzeli személyes élmény fűzi hozzá, tulajdonképpen ismeri is, holott neve csak a nemzet kulturális szókincsébe tartozik, és ami róla majd színpadra kerül, ha részben-egészben tényszerűen igaz is, nem saját drámai formában közzétett nyilatkozata, hanem egy ismeretlen író látomása, aki hozzányúlt a nemes anyaghoz.

Mikor a Vörösmarty-darab megírására biztatni kezdtek, első gondolatom az volt, nem vállalom, holott akkor már ötödik éve kutatásszerűen foglalkoztam a költővel és a színház se volt idegen munkaterület. Mégis, öröm helyett zavart, majdnem ingerültséget éreztem, nekem évek alatt a Szózat írója ügyemmé, szinte magánügyemmé vált… Azt hiszem, az éveken át folytatott kutatómunka iriggyé tett, nehezen mozdultam ki a Délsziget veremvilágából, amelyben szörnyek, látomások és iszonyúvá keveredett hangzavarban állatok és indulatok bizkóznak egymással, jól éreztem magam társak nélkül is a mester bűvöletében, sokáig, egyszerűen irigy voltam megosztani az élményeimet. Aztán mégis úgy fordult, hogy aláírtam a szerződést…

Reménytelennek hittem, hogy megfelelő hangot találhatok… Nemcsak képességeimet meghaladónak éreztem, de a színpadi játékidőt is kevésnek, a játékteret szűknek mindannak az érzékeltetésére, ami a költő és Magyarország életében 1800 és 1855 között lezajlott. Aztán valahogy megbékéltem, most visszagondolva úgy látom, alighanem azzal a valóban együgyű indoklással: egész életemben meg akartam köszönni neki, amivel költészete gazdagított, most itt az alkalom, ha másra nem, egy főhajtásra, s annak érzékeltetésére, tudom, mit teszek, mikor kimondom a nevét. Anynyira talán meg tudom bűvölni az idő- és térhatárt jelentő színpadot, ha mutathatok valamit napjai fényéből, terhéből, a színpadon egy teljes élet visszavetítése aligha fér el, de egy sziluetté igen…

A Sziluettben már az élettől búcsúzó mester csak emlékeztet arra, milyen férfi volt megtörettetése előtt: kisugárzásától nem szabadulhatott senki… Vörösmarty nyelvünk legnagyobb művésze, félkarral tartja fejünk felett az égboltot, hajában csillagok, kezében letört ezüstágon a hold, villik suttognak mély vizekből, a halál lehellete érdes, Csongor megy, pedig valójában régen tudja, nincs is három út, csak egy, az is kudarcos, és ha volna, csak Üdvlakban lenne található, csakhogy az Üdvlak nincs…