Nagy Miklós

Vörösmarty: “A fátyol titkai”

 

A fátyol titkai (1834) a költő egyetlen befejezett, teljesen kidolgozott vígjátéka, amelyet elő is adtak életében. Előzményei a Zalán futása születésének idejére nyúlnak vissza, amikor megírta (inkább felvázolta), Az elbúsult diákot (1824). Ennek főhőse, a fiatal patvarista jogi tévedése meg pajtásai helyzetkomikummal teli csínytevései ellenére ugyanúgy boldogul, szerető házastársat talál, mint egy évtizeddel későbbi utódja, a sokkal bonyolultabb lelkű Hangai. Az életút feléhez érkező Vörösmarty tréfás-humoros kedve nem apadt el. Tanúsíthatják ezt Csongor szolgájának sorozatos felsülései, vagy az évkör emlékezetes beszélyei: A holdvilágos éj (1829), a Kecskebőr (1834), amelyek nyers komikumukkal közel állnak a ponyvairodalomhoz, de részben még E. T. A. Hoffmann romantikájával is rokothatók. A fátyol titkait azonban nem követi több valódi vígjáték az életműben: természetesen nem ilyen az Árpád ébredése (1837); a Marót bánt (1838), Az áldozattal (1840) együtt pedig határozottan “szomorújáték”-nak minősítette szerzője.1

A zseniális töredékként számontartott az Örök zsidó első vázlatában ugyan föllehető a “vígjáték” címzés (1837–1838),1 ám ezt az egykorú olvasó-esztéták aligha helyeselték volna.

A műfaji korlátok széttöredezése, az eluralkodó fekete humor kellett ahhoz, hogy a XX. század második fele már rábólintson e megjelölésre. A Czillei és a Hunyadiakról nem kell szólnunk ilyen vonatkozásban. A szokott műfaji elvárásokkal ellentétben A fátyol titkai egyáltalán nem mondható rövidnek, a maga 3797 sorával erősen felülmúlja az évtized időrendben következő tragédiáit a Marót bánt meg Az áldozatot, nem is szólva Kisfaludy Károly vagy a kortársak komédiáiról. Fontos szempont volt ez akkor színigazgatók, rendezők számára! A darab cselekménye azon alapszik, hogy a szép s öntudatos Ligeti Vilnak sikerül-e megleckéztetnie az őt körüludvarló férfiakat, nőgyűlölettel kissé megfertőzött Hangait, valamint a “távolról jött ifjakat”, akik enyhén komikus nevet kaptak: Rigó (Jónás), Guta (Pongrác), Kaczor (Dezső). A három uraccsal (korabeli szó!) könnyen megy a dolog: Rigóék téves információk, koholt levelek alapján háromszor is alaposan felsülnek. Utolsó előtti akciójuk a leánykérés. Ennek során a Széchenyit követő atya, a rokonszenves Ligeti táblabíró, egyszerűen “három majom”-nak tartja őket; csupán a férfiéhes, távolról Karnyónéhoz hasonlító Katica, tart ki amellett, hogy három “tündér ifjú”-val volt dolguk. Újabb fölültetés során őt rabolják el – fátyolosan – Rigóék. Aztán – csalódásukat felismerve – a világ csúfjára otthagyják a Városliget közepén. Ugyanott ér véget Vilma és Hangai érzelmi bújócskákkal, kacéran színlelt közönnyel tarkított románca. Amint illik: csókzáporral.

A vígjáték tele van valószerű részletekkel, néhány szemelvénye alapján akár a reformkori belváros legforgalmasabb pontjait, utcai életét is elképzelhetjük. Az 1. felvonásban az etiketthez alkalmazkodni kívánó Kaczor azon töpreng, hogy a számára ismeretlen, fölöttébb váro-

sias Hangainak milyen megszólítás jár “Kegyed-e vagy Ön?” Mondanunk sem kell, hogy akkor e kérdés nagyonis vitatott!2 Napjaink olvasója aligha tudja elfogadni, hogy a külsőségekben realisztikusságnak hódoló Vörösmarty olyan engedményeket tesz a színpadi konvencióknak, hosszadalmas szenvelgéseknek, mint amilyeneket Vilma és Hangai párosaiban tapasztalunk. Ezt bélyegzi meg Gyulai Pál is híres életrajzának 10. fejezetében, ahol helyteleníti, hogy pusztán a fátyol viselésével a leány egyszerre felismerhetetlenné lesz szerelme előtt; “pedig ezen fordul meg az egész bonyodalom.” Abban is igazat adhatunk neki, hogy egyhangú Hangai állandó ingadozása megkettőződni vélt bálványa előtt. A monotónián – többek között – úgy kívánt segíteni Görgey Gábor 1968-ban, modern átdolgozásával, hogy az ifjú szerenádját a költő Ábránd című költeményének gyönyörű vallomásával helyettesítette.3

A Handabasa cím és a nemzeti klasszikustól nagy vonásokban átvett cselekmény és szereplőegyüttes Görgeynél azonban túlságosan frivol játék. Hiszen a ,handabasa’ nem egyéb, mint gyomorrontás ellen ajánlott népies ételfajta. Ám A fátyol titkaiban a kor ízléséhez képest bőven található népies elem, nyersebb tréfa, vaskosság felé hajló helyzet. Akik nem ennek túltengését vallják, azok Gyulaira szoktak hivatkozni:4 ő Ligeti Vilma meg udvarlója dialógusai kapcsán ilyen kifejezésekkel él “emelkedettség”, “érzelmes finomság”, “érzelmesség és játszi kedv vegyülete”. De hol az “érzelmes finomság” “a távolról jött ifjak” magatartásában? Olykor gyerekes módra bohóckodnak, (pl. a 3. felvonás elején), tódítják a faragatlan vidéki gavallér otrombaságait, míg Rigó franciás-németes öltözetével “szeles” hajlongásaival ugyancsak ráütött Kisfaludy Szélházyjára. És mindennek tetejébe ott van Katica, aki első látásra belebolondul az uracsokba, bár a 4. felvonás során tizenhat éves fruskaként szemérmeskedik – látogatásuk alatt –, titkolni akarván kerek harmincnyolc esztendejét. Bőbeszédűsége bámulatos önhittséggel egyesül, izeg-mozog, mindenről tudni akar, hagyományos típusnak látszik, mégis vannak egyéni vonásai, amelyek meglepik az olvasót. Kigúnyolva, kegyetlenül megalázva sem törik meg. A nőrablásra vetemedett Rigóék ellen valóságos népítéletre buzdítja a Városliget kirándulóit. Lázító szavainak pátosza már-már a tragikum közelébe sodorja.

Teljesen igaza van Horváth Jánosnak, aki a három leánykérő történetét “bohózat”-nak mondja, melynek valószínűtlen, kitalált volta, gépies ismétlődései, ősi komédiákban gyökereznek.5 Így az értő befogadó nem is kéri számon rajtuk a hitelességet-elhihetőséget. Nyilvánvalóak Vörösmarty egyéb analógiái: Rigóék láttán Az elbúsult diák Korom Matyija, és a Csongor és Tünde háromlevelű lóheréje: Kurrah, Berreh, Duzzog is eszünkbe jut.

A vígjátéki ötletek néha túlcsaponganak várhatón. Guta Pongrác az írói pályával akarja megbarátkoztatni pajtásait. Vilmáék valahogy megsejtik ezt, és a 4. felvonásban őt keverik az ódivatú, Kazinczyéktól nevetségessé tett tudóskodás-versfaragás gyanújába. Rigó Jónás expozícióba tett korteskedése a katonaélet mellett, azonban sem visszafelé, sem előre nem kapcsolható. Szeszélyes ötlet csupán. Nincs szála a komédiának, amely a kaszárnyák tájára vezetne.

A szerzői szándék ellenére A fátyol titkai nem vált Moretót, Lope de Vegát követő jellemvígjátékká. Túlteng benne a helyzetkomikum, a gyermekes csíny és a még gyermekesebb hiszékenység, a bárgyú tervezgetés. Rigóék a maguk módosított szerződéseivel, egymás előtti titkolózásával bohózat hősei csupán, holott elegáns társaságbélinek, nőhódítónak szeretnének látszani. Végül az 5. felvonásban – miután oly sokszor megszégyenültek – ők akarják megszégyeníteni Vilmát apja (nevelőapja?) előtt. Levelük csupa árulkodás, alaptalan diadalérzettől sugallt gúny “az elhibázott nevelésben vétkes” táblabíró rovására.

Felfuvalkodottságuk — akárcsak a klasszikus tragédiák hübrisze – nem marad büntetlenül. Katica könnyen elpáholtathatná hármukat a felingerelt majálisozókkal, ha nincs jelen a méltóságteljes Ligeti tekintetes úr. Egy teljesen népies bohózatból nem is maradhatna el némi verekedés! Vörösmarty mégsem távozott el ennyire az emelkedett ízléstől: a záróképben elsimította a konfliktusokat, de még a ráncokat is. Tökéletes az összhang: Hangai túl boldog, a “dévaj, kedves, furcsa lány” kezet csókol apjának javulási szándéka jeléül; a bocsánatért esdő Rigóékkal Vilma éppúgy megbékül, mint Ligeti. No de a felbőszült vénlány? Ő már nincs jelen, idegen is lett volna a kor színpadi szokásaitól az efféle, nyílt színen történő kiengesztelés. Későbbi bekövetkeztére azért elhangzik egy célzás.

Milyen hatást tett A fátyol titkai a hajdani színházi szakemberekre? Inkább taszította, mint vonzotta őket! Kinyomtatását követően 10 esztendeig kellett várni a Nemzeti Színház premierjére (1844), majd annak egyetlen megismétlésére, aztán 80 évig csönd van körülötte. 1927-ben Hevesi Sándor mint becses történelmi emléket újítja fel, természetesen erős húzásokkal, sűrítéssel. Vidéken sem sokat kísérleteztek vele. Jellemző, hogy gyér kolozsvári előadásaira vonatkozóan mindössze másodkézből származó dokumentum idézhető. Görgey Gábor nem felújító, sokkal inkább szerzőtárs: 1968-as zenés komédiáját tévedés lenne a korábbi színpadra állítások mellé sorolni.

A fátyol titkai megalkotásakor Vörösmarty nagyon távol állott a politikai irányzatosságtól. (Rövid részlet az, ahol Ligeti Széchenyi eszméiről meg technikai újításairól áradozik.) Széplelkeket és a bohóckodás határán álló fiatalokat rajzol benne, míg a reformkor végének sikeresei, Nagy Ignác, Szigligeti két kézzel markolnak bele a politikai életbe. Föltételezhetjük, a szabadságharc utáni idők színigazgatói számára szívesen látott vendég lehet egy költői és mulatságos vígjáték, amely nem ingerli a cenzort sem. De a Vörösmarty-felújítás megint elmarad. Elmarad Paulay Ede igazgatósága alatt is, pedig ő nemcsak Az áldozathoz, Marót bánhoz ragaszkodik, hanem a kor közvéleménye szerint merész lépést tesz 1879-ben a Csongor és Tünde színrevitelével.6 Lehetséges, hogy őt is A fátyol titkai laza szerkezete kedvetlenítette el, amelynek nyilvánvaló jele, hogy “nagy jelentőségű jelenetek nem kerülnek színre, hanem csak utalásokkal következtethetünk rájuk”7, mint Taxner-Tóth Ernő könyvében olvashatjuk. (A szerző itt nem kizárólag a Csongor és Tünde kérdéseit tárgyalja, ám epilógusában lényeges mondanivalója van a költő további drámai munkásságáról.)