Az utóbbi években néhány írást közöltem József Attila A Dunánál címû versérõl.1 Egyikük egy három részes nagy tanulmány fejezete, amelyet egyéb feladataim és vállalkozásaim miatt ideiglenesen félbehagytam.2 A további részek elkészítését nehezítette, hogy szükségesnek bi zonyult egyes részletkérdések elõzetes tisztázása. Mivel három, egymástól római számokkal formálisan is megkülönböztetett részbõl épül föl a költemény egésze, az egyik elõzetes tisztá zást kívánó részletkérdés József Attila ciklusszerkesztésének megvizsgálása volt. Ennek során áttekintettem azokat a fejtegetéseket, amelyekben a szakemberek A Dunánál makroszerkeze tével kapcsolatban írták le elgondolásaikat.

Ezek közül nemcsak számomra, hanem a kutatás és az oktatás számára is a legmeggyõzõbb, legkarakterisztikusabb, legnagyobb hatású Németh G. Béla A klasszikus óda megújításának mesterpéldája címû, elõször 1980-ban publikált tanulmánya volt.3 Annál inkább védtelen vol tam érvelésével szemben, mert A Dunánál szerkezetérõl kifejtett koncepciója az ódáról és az óda szerzõjérõl kialakított feltevéseimet igazolta, amelyek szerint József Attila érett korszaká ban hagyománykövetõ költõ volt, s életmûvének java a modern klasszicizmus jegyében bonta kozott ki. A Dunánál pedig ékesszóló bizonyíték arra, hogy a költõ a pindaroszi ódahagyomány felújítására törekedett. Idézem, amit ezzel kapcsolatban a Kortárs 1994. júliusi számában írtam: "Németh G. Béla elemzései után világosan látható, hogy A Dunánál tudatosan eleget tesz a klasszikus óda mûfaji követelményeinek, annak minden lényegi formai, hangnemi, tematikai összetevõjével együtt. Az is ismeretes, hogy a Szabad-ötletekjegyzéke akarva-akaratlanul bizo nyos fokig az avantgárd szabad versek sajátságait reprodukálja. Ilyen értelemben a szigorú, fe gyelmezett forma és a szürrealizmusra emlékeztetõ szabad asszociálás áll egymással szemben."' Ezekre az eredményekre építve kívántam az óda szerkezetének tisztázását tovább folytatni. A tisztázó munka során azonban váratlan nehézségek támadtak, s ez kritikai és önkri tikai elemek beiktatását kívánta meg. Az alábbiakban az óda nagyszerkezetével kapcsolatos kri tikai munka néhány fontosabb eredményét adom közre.

A Dunánál makroszerkezetét tekintve átmenetet képez a ciklus és a vers között. Néhány lé nyeges vonása a ciklus jelleg felé mutat. Melyek ezek? Mindenekelõtt nem mondható el, hogy szerkezetében folyamatos ívet ír le kezdet és vég között, amint ezt egy költemény esetében el várjuk. Az egy közös cím alá foglalt 10 strófa másrészt formailag három részre tagolódik, s a három részt a költõ római számokkal különíti el. Prozódiai szempontból az egyes részek stró fái határozottan eltérnek a másik két rész versszakaitól. Bízvást követhetjük Németh G. Béla verstani leírását, legalábbis az elsõ két rész vonatkozásában. Az elsõ rész négy hatsoros sza kaszból tevõdik össze. A sorok szótagszáma 11, 10, 11, 10, 10, 10. A váltakozó sorhosszúsá gú elsõ négyes keresztrímû, a két azonos szótagszámú záró sor pedig párrímes. A versszakok mozgalmasabb elsõ részbõl és a szakasz gondolatmenetét nyugvópontra juttató fegyelmezet tebb záró részbõl állnak össze egységgé. A második rész sorhosszúsága és jambikus lejtése megmarad 11, 10, 11, 10, de a keresztrímes elsõ rész után nem következik a párrímes záró kóda. Ez a rész tehát három négysoros szakaszból épül föl. A harmadik részben újra változik a prozódia, itt a három szakasz kétszer négy keresztrímes sorból álló nyolcsoros, amelynek jambikus lejtése és sorképlete változatlan: 11, 10, 11, 10, 11, 10, 11, 10.

Ciklus-jellegét, harmadsorban, erõsíti, hogy a három rész tematikailag összefügg, ámde mellérendelten, variációsan, nem pedig kifejtõ, alárendelõ módon dolgozzák föl ugyanazt a problematikát. A három rész önálló versként, külön-külön is megállna a saját lábán, illetve a három közül elhagyhatnánk az egyiket, és egy olyan olvasó, aki az eredeti "triptichont" nem ismerte, nem érezné csonkának az így létesülõ kételemû ciklust. Ezt az elgondolást cáfolni lát szik Németh G. Béla, aki a három részes kompozíció ismeretében normatívan viszonyul az eredeti kompozíció tiszteletben tartásának kérdéséhez, s némi rosszallással konstatálja azt a gyakorlatot, amely túlteszi magát az óda eredendõ hármas egységén. "Politikai gyûlésen, ünnepi összejövetelen, történeti tanácskozáson és megemlékezésen hallhatjuk is ezt a részt - írja az óda III. részérõl - nemegyszer így, önmagában. Sõt, számtalanszor mondják, idézik- a köl tõ hangsúlyozottan funkcionális-kontextuális poétikai felfogásával oly ellenkezõen - e harma dik résznek csupán elsõ, utolsó szakaszát ís, magában nemcsak mint a vers egészére emlékez tetõ, hanem mint önállósult vallomást, föladatvállalást, programkijelölést is. S ha ez elsõ és utolsó szakaszt ki lehet is, jelszó célzattal, szakítani, két középsõ szakasza e harmadik résznek ezt a kiszakítást nehezen, s nem is viseli el; mint ahogy nem viseli el ezt a pusztán publiciszti kai, ezt a pusztán politikai értelmezést sem."5

A Németh G. Bélától vett hosszú idézet két nagyon érdekes kérdést vet föl, amelyek közül csak az egyikkel foglalkozhatunk részletesebben. A második kérdés, amelyet itt csak jelzek, az idézés gyakorlatára vonatkozik, s akörül forog, vajon szabad-e idéznünk egy esztétikailag egy séges, szerves képzõdmény valamely részletét, nem egyszerûsítjük-e le, nem torzítjuk-e ei megengedhetetlenül ezzel a mûegész üzenetét? Illetve felhívja a figyelmet arra, hogy egy köl temény egyes részeit ( itt A Dunánál harmadik részének elsõ és utolsó szakaszát) lehet idézni anélkül, hogy ezáltal áthágnánk a kommunikáció alapszabályait, más részeit azonban (itt a III. második és harmadik strófáját) nem emelhetjük ki anélkül, hogy ezzel a gondolatmenetben megengedhetetlen zavart ne támasztanánk.

Az idézés technológiájával, etikájával és esztétikájával azonban itt nem foglalkozhatunk. A Dunánál kompozíciójának milyenségérõl az elsõ kérdés kapcsán töprenghetünk el érdemi módon: vajon a harmadik vers elszavalása politikai gyûléseken idézés számba megy-e, azaz egy nagy egészbõl való mesterséges kiszakításnak tekintendõ-e avagy arra az álláspontra he lyezkedünk, hogy ez egy versciklus harmadik darabja, s mint ilyen, önálló versként is kezelhe tõ. Nem csodálkoznék, ha ezt a kérdésföltevést valaki szõrszálhasogatásnak tekintené. Még sem lenne igaza, amennyiben megbeszélésre érdemes témának tekintjük egy vers belsõ tago lásának, egy kompozíció felépítésének kérdését. Németh G. Béla "a költõ hangsúlyozottan fiznkcionális-kontextuális poétikai felfogására" hivatkozva nem fogadja el a harmadik vers ki emelését a mûegészbõl. Azaz voltaképpen nem egy ugyanazon témát egyenrangú és melléren delt módon variáló versek sorának, egyszóval versciklusnak, hanem annál szervesebb egysé get képezõ struktúrának látja a szöveget.

Mint erre tanulmányának címe: A klasszikus óda megújításának mesterpéldája is utal, egy olyan szabályrendszer mûködését véli fölfedezni az ódában, amely a részeket szoros összefiig gésbe vonja, azaz a klasszikus, ún. pindaroszi óda mûfaji konvenciójának jelenlétét konstatál ja a versben. Emeljük ki - írja tanulmányában - "a kétezer esztendõs európai ódaköltészet folyton visszatérõ, örökké erõt és újulást adó példaképének, a pindaroszi hagyományú óda ezer fajtájának belsõ hármas építkezését, mely a hellenizmustól a Pléiade-on s Gryphiuson át Schillerig s máig terjed: strófa - antistrófa - epodus."6 E hármasságot Németh G. Béla rávetí ti A Dunánál három részére, s az I. verset azonosítja a strófával. A strófa számára funkcióként a "tárgyhoz való odafordulást" jelöli ki. A II. rész az antistrófa, amely "felfogáskinyilvánítás a tárgyról", végül pedig a III. darabot azonosítja az epodussal, s neki "a tárgyból" következõ "magatartáskövetelmény" megfogalmazását tulajdonítja.'

Ez a meggyõzõ, sõt megvesztegetõ hármasság szolgál Németh G. Béla gondolatmenetének vezérfonalául. Legalábbis olyannyira elbizonytalanítja az óda kétezer esztendõs történetében hozzám hasonlóan kevéssé járatos, a pindaroszi hagyomány ezer fajtáját nemigen ismerõ olva sót, hogy boldogan rábízzuk magunkat a tudós professzor kalauzolására. Szinte alig merek elõhozakodni e tanulmánnyal szemben támadt kétségeimmel, amelyek lexikonokból szerzett lapos ismeretekbõl szivárogtak elõ.

Amire Németh G. Béla hivatkozik, azt a szótár "antistrofikus versszerkezetként" tartja szá mon, s azt mondja róla: "olyan versszerkezet, amelynek összetartó elemei a ritmikailag egy másnak megfelelõ strófák és antistrófák".s Ha ezt a definíciót szembesítjük A Dunánál címû verssel, akkor azt kell mondanunk, hogy az I. rész nem lehet "strófa", "sztrofé", mert négy versszakból, négy strófából tevõdik össze. Legföljebb azzal kísérletezhetnénk, hogy az I. vers elsõ versszakát strófának, második versszakát pedig antistrófának, azaz az elsõvel ritmikailag azonos szerkezetû, de tartalmilag azzal párhuzamos és egyben feleselõ strófaként írjuk le. Ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor a harmadik versszakot második strófának, a negyediket pedig második antistrófának fogadtathatnánk el. Nem érdemes azonban túlzottan sokat ügyeskedni, mert Németh G. Béla tanulmánya antistrófának az óda II. részét nevezi, azaz ha az antistrofikus versszerkezetet mindenáron az I. versen belül akarnánk kimutatni, teljesen elkanyarodnánk az idézett tanulmány problémafölvetésétõl.

Ha azonban megmaradunk az általa kezdeményezett gondolatmenetben, akkor azt kell le szögeznünk, hogy a II. verset vele ellentétben semmiképpen nem nevezhetjük antistrófának, hiszen mint láttuk, az antistrófa meghatározása az, hogy: "olyan versszak, amelyet a versszer kezetben egy azonos ritmikájú és sorterjedelmû versszak, a szó legszûkebb értelmében vett strófa elõz meg". A definíció azt is megjegyzi megengedõleg, hogy "A megfelelésben kisebb metrikai licenciák jelentkezhetnek." A IL vers három strófáját szótagszáma, jambikus lejtése alapján még csak-csak tekinthetnénk "azonos ritmikájúnak" az elõzõ rész versszakaival, de az elsõ vers hatsoros strófáival összehasonlítva a második vers négysoros szakaszait, metrikai li cenciák ide vagy oda, a két rész szakaszai nem tekinthetõk "azonos sorterjedelmûeknek". Az az, a formai összemérhetõség lehetetlensége folytán a második verset nem nevezhetjük az el sõ antistrófájának. Azt már külön nem is részletezem, hogy antistrófáról semmiképpen, eset leg antistrófákról beszélhetnénk. Az antistrófikusság bizonyítása annyiban is lehetetlen, hogy az elsõ vers négy, a második pedig csak három szakaszból áll, s az aszimmetria folytán nem csak a strófa jelleg, de az "anti-" jelleg is felbillen. Az esõ vers négy strófája közül az egyik nek legjobb akarattal sem tudnánk megfelelõ válaszoló strófát találni a második versben.

Az epodosszal elsõ látásra némileg könnyebb a dolgunk, mert ez "a görög idõmértékes ver selésben három- vagy többversszakos perikópát lezáró, a perikópa elõzõ versszakaitól eltérõ ritmusú vagy szerkezetû versszak, amelynek természetesen nincs antistrófája". A "perikópa" terminustól ne féljünk, mert egyszerûen egy strófából és egy antistrófából álló együttest, vagy esetleg több strófából és ugyanannyi antistrófából álló sorozatot kell értenünk rajta. A pe rikópa névre hallgató feleselõ párosokhoz vagy feleselõ párosokból álló sorozatokhoz, azokat lezárandó, járul egy olyan strófa, amely ritmusában, strófaszerkezetében eltér az antistrófikus együttesek ritmusképletétõl. Ez az antistrófikus versszakoktól ritmusában, strófaszerkezeté ben eltérõ versszak az epodosz. Mivel A Dunánál III. részének strófaszerkezete az elsõ rész hatsorosaitól, a II. négysorosaitól eltérõen nyolcsoros, ezért - ha túltesszük magunkat azon, hogy itt sem egy, hanem három versszakról van szó - éppenséggel nevezhetnénk ezt a részt "epodosznak", magyar fordításban: "utánaéneklésnek". Csak éppen nem biztos, hogy sokra mennénk egy ilyen elnevezéssel.

Helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy az antik görög kardalköltészet és végeredmény ben a tragédia és az ókomédia felépítésében szerepet játszó szerkezeti formák leírására hasz nált terminusokat Németh G. Béla szabadon, metaforikusan és eredetien használta föl gondo latainak elmondására. Nem becsülöm túl a szakmai pedantériát az invenció kárára, ezért a ki váló tudós eljárásának ilyen értékelése ellen semmilyen kifogásom nincs. Annál kevésbé, mert a költemény hármas tagolása tagadhatatlan, és magyarázatot igénylõ tény. Ha azonban szoro san és laposan arra összpontosítjuk figyelmünket, hogyan épül föl A Dunánál makroszer kezete, akkor le kelt szögeznünk, hogy - amennyiben a szavaknak van értelmük, - az óda hár mas felépítésében nem játszik szerepet az antikvitásból átöröklött antistrofikus versszerkezet, epodosszal lezárva. Az I. vers nem strófa, a II. vers nem antistrófa és a III. vers nem epodosz. Nincs jelen a formaképzésben a pindaroszi mûfaji konvenció. Ha továbbra is kitartunk ama intuíciónk mellett, hogy itt valamiképpen a ciklusépítkezésnél szervesebb formával állunk szemben, akkor emellett más érveket kell keresnünk.

Ellene lehet vetni az általam elmondottaknak, hogy ezek a kifogások valahogy roppant is kolásak. Elképzelhetõ a pindaroszi hagyományban olyan fejlemény vagy legalábbis olyan mu táció, amelynek a József Attila-i kompozíció igenis megfeleltethetõ. Hálás lennék, ha valaki felmutatna egy ilyen mutációt. Egyáltalán nem tartom ezt lehetetlennek. A modern magyar költészetben ugyanis ismerünk olyan mûvet, amelyben az antistrofikus szerkesztés meghatá rozó módon jelen van. Babits Mihály Laodameiájára gondolok. Babits, mint- fõleg ifjúkorá ban - mindig, itt is valamilyen minta, precedens után alkot. Ebben a drámai költeményben következetesen tágítja a szótári értelemben vett strófa és antistrófa kereteit. "1. strófa", jegyzi föl, s ezután a Fiúk karával elmondat egy versszaknyi szöveget. Ezután a Lányok következnek egy ugyanilyen hosszú és ugyanilyen szerkezetû versszaknyi szöveg elmondásával. Azaz két olyan egységet, amelyeket mi külön-külön strófáknak nevezünk, a költõ egyetlen strófának vesz. Er re következik ugyanilyen felépítéssel az antistrófa, majd a szerkezeti egységet egy ettõl eltérõ szerkezetû hosszabb egység, az epodosz zárja le. Babits eljárása korrektnek tekinthetõ, ha úgy fogjuk föl, hogy a strófa egyik felét a lányok kara, másik felét a fiúk kara mondja el, s így a két négysoros egység külön-külön csak félstrófa, s együtt adnak ki egy versszakot.9 Úgy vélem te hát, hogy Németh G. Béla nem tágítja, Babits módján, a fogalmak szótári jelentését, még csak nem is feszegeti ezeket a kereteket, hanem egyszerûen kilép a szabatos fogalomhasználatból. Négy hatsoros versszak nem nevezhetõ egyetlen strófának, három négysoros versszak nem ne vezhetõ antistrófának. A Dunánál tehát, legalábbis szerkezeti felépítés tekintetében, nem újít ja meg a pindaroszi ódát.

Azt az ellentétet, amelyet a két egyidejûleg született József Attila-szöveg, A Dunánál és a Szabad-ötletek jegyzéke között poétikai tekintetben tanulmányomban megállapítottam, to vábbra is érvényesnek tartom, s az összehasonlítás teherbíró erejében továbbra sem kételke dem. Továbbra is azt gondolom, hogy József Attila érett kori költészete alapvetõen klasszici záló, hagyománykövetõ természetû. A makroszerkezettel kapcsolatos kalandom után azonban, amelynek során a Kortársbeli tanulmányomban tekintélyi hivatkozás bûnébe estem, most már ezt a klasszicizmust óvatosabban ítélem meg. A Dunánál klasszicizálása, hagyományköveté se, mûfaji rigorozitása korántsem olyan mértékû, mint azt Németh G. Béla nyomán korábban feltételezni merészeltem. A hármas szerkezet lazább, az egyes versek helye nincs olyan pon tosan kijelölve, mint ezt az idézett tanulmány sugallja. Az elsõ rész nem "odafordulás a tárgy hoz", a második vers nem "felfogáskinyilvánítás a tárgyról", s a harmadik darab nem "maga tartáskövetelmény a tárgyból". Ha ilyesmi kiolvasható a szövegbõl, akkor az legföljebb ten denciaszerûen, hangsúlyeltolódásában, hipotetikusan kockáztatható meg. Semmiképpen nincs regulatív ereje.

A makroszerkezet szorosabb egységére nézve egyik errõl szóló tanulmányomban magam is tettem javaslatot. Egyik érvem emellett az volt, hogy a költemény a nagy folyam szemléleti ké pével indul, s körkörös szerkezetet alkotva, a Duna egymást ölelõ hullámainak látványával zá rul, meggazdagodva azzal a szellemi tartalommal, amely a gondolatmenet során gyûlik föl a vers medrében. Az egység mellett szól az is, hogy A Dunánál a múlthoz való viszony versének tekinthetõ, táguló koncentrikus körökben. Az elsõ kört a személyes, családi emlékek képezik. A második kört a kollektív emlékezet birodalma, amely az emberiség közös tapasztalatát fog lalja magába. A legtágabb kör mindaz, amit az ember tudományosan vagy hipotetikusan tud vagy tudni vél arról a láncról, amely az embert az élõ világ kezdõpontjához, az õssejthez veze ti vissza. Külön, kisebb koncentrikus kört képez a történelem, amely a Kárpát-medence népe inek közös történetével, s ebben a magyar történelem viharos századaival illusztráltatik. A múlthoz való viszony különbözõ sugarú köreinek gyûrûzése nem tartja tiszteletben a for mailag hármas felosztást, s ez az egész kompozíció egységes voltát erõsíti. Külön érvként ír tam le azt, hogy az õssejt és a lánc másik végén, a Duna partján ülõ egyed közötti kapcsolat mozgató ereje - még ha a múlthoz való viszony túl is terjed ennek határain - az emlékezet. A Dunánál alapvetõen az emlékezés verse, az elsõ sortól az utolsóig.

Amit itt rekonstruáltam, azt most is állítom, de úgy gondolom, hogy ez különös módon jól összeegyeztethetõ a három rész közötti laza, mellérendelõ kapcsolatról elmondottakkal. Meg kell ugyanis különböztetni egy szövegegység létrejöttének konstitutív és additív tényezõit. Az elõbbiek olyan szabályszerûségeket jelentenek, amelyek nélkülözhetetlenek egy egységes szer kezet létrejöttéhez, s ezért kényszerítõ erejûek. Ha valamilyen okból kiiktatódnak, az egységes szerkezet szétesik, összekuszálódik. Az additív tényezõk ellenben olyanok, hogy egy totalitás teljességéhez hozzájárulnak, hiányuk szegényítené az adott totalitást, de nincs kényszerítõ ere jük, hiányuk nem jár egy szerkezet összeomlásának élményével. A Dunánál három részének egységes szerkezetét nem konstitutív, hanem ilyen additív tényezõk biztosítják. A három vers külön-külön is megállná a helyét. Ha a harmadik verset elhagynánk, akkor például a körkörös szerkezet tapasztalatától, a Dunától való kiindulás és a folyó képéhez való visszatérés élményé tõl elesnénk, de az elsõ két darab a maga módján egy duális szerkezetû egészként jelenne meg. Ugyanakkor ez az elsõ két vers sem támaszkodik egymásra oly módon, hogy a második érthe tetlen lenne az elsõ nélkül vagy fordítva. A ciklus három verse külön-külön tökéletes kört ír le, megáll magában. Összekapcsolódásuk folytán az egyes darabok külön értékéhez olyan további értékek adódnak, amelyek nem tûnnének elõ akkor, ha külön, elszigetelten kezelnénk õket.10

A vers értelmezõi tehát alighanem helyesen jártak el akkor, amikor egységes költemény gyanánt kezelték az ódát, s három versét nem külön-külön elemezték, mint ahogy önálló vizs gálat tárgyát képezheti a Mostan színes tintákról álmodom ... kezdetû darab A szegény kis gyer mek panaszai ciklusból kiemelve is. Csakhogy ezt az egységet nem a római számokkal meg különböztetett részek sajátos, a hagyomány által megszabott szereposztása biztosítja, hanem a szöveg koherenciáját adó belsõ erõk mûködése. A Dunánál tehát felfogásom szerint átmenetet képez a versciklus és az önálló vers között.
 

JEGYZETEK

1 József Attila, 1936. május, Kortárs 1994. 7., 78-86; Attila József, mai 1936, Cahiers d'Études Hongroises, 6/1994, 8 i-90; A Duná nál, az emlékezés verse, Irodalomtörténeti Közlemények, 1994, 639-672; "A múltat be kell vallani ", = A Dunánál, szerk. TASI Jó zsef, Bp. 1995, 21-28; József Attila: A Duná nál, = Száz nagyon fontos vers, Bp., 1995, 345-349; József Attila, Bp. 1999, 163-170.

2 A Dunánál, az emlékezés verse, Irodalomtörténeti Közlemények, 1994, 639-672.

3 NÉMETH G. Béla: A klasszikus óda megújitásának mesterpéldája (József Attila: A Dunánál), in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései József Attiláról, Bp. 1982., 207-228.

4 József Attila, 1936. május, Kortárs 1994. 7., 86.

5 NÉMETH G. B., L m., 214. 61. m., 212.

7 L m., 214., 219., 222. A lapszámok a belsõ fejezetcímek helyét tüntetik föl.

8 Hivatkozásaim a Világirodalmi lexikon meg felelõ címszavaira utalnak, idézeteimet a defi níciós kísérlethez innen kölcsönöztem.

9 A Laodameia elemzése során haszonnal for gattam KELEVÉZ Ágnesnek Babits drámai költeményét leíró kéziratát, amely megjelenés elõtt áll az Irodalomtörténeti Közlemények ben.

10 A Dunánál szerkezetérõl figyelemre méltó megállapításokat tesz N. HORVÁTH Béla: "Kin, hogy a multat be kell vallani" címû tanulmánya, de a szerzõ a két utolsó szakaszban lát döntõ eltérést az addig egységes gondolat menetû és hangoltságú verstõl, s ez a kérdés fölvetés nem érinti az általunk vizsgált makroszerkezet kérdését. Lásd: N. H. B., A hetedik, Bp., 1999, 105-125.