Részletek János István utószavából

A Tibisci Ungariae notio... Timon olyan didaktikus, oktatási szempontokat is érvényesítõ mû ve, amely [...] poétai erudícióval teszi változatossá szaktárgyi fejtegetéseit és leírásait, a geográfi ai értekezés kereteit sajátosan színezik azok az epigrammák, melyekben egy adott régió fõbb jel legzetességeit summázza, s ez a költészet elsõsorban nem az információ szolgálatában áll, hanem egy tudatos költõi mítoszteremtésre irányul. Nevezhetnénk ezt talán a Hungarus-tudat kései huma nista attitûdjének, melyben saját szlovák identitását is megkísérli elhelyezni, ezért is csatolja szû kebb pátriájának, Trencsén vármegyének folyójáról, a Vágról szóló leírását a Tisza-monográfia vé gére. Így ez a két folyó jelenti Timon Sámuel számára, mind konkrét, mind pedig jelképes értelem ben a magyar és szlovák történelmi sorsközösség legitimizálható életterét, a folyásuk mentén fel mutatható szellemi és materiális értékek pedig egy virtuális Magyarország modelljét sejtetik. [...]

A Prologiumban klasszikus adagiumból és régi magyar szólásból ötvözi mûve retorikus in dítását: "Régi közmondás Magyarországon, hogy nem is igaz magyar ember az, aki nem ivott a Tiszából. Ám amiként nem minden görögnek van lehetõsége elérni Korinthoszt, úgy nem minden magyarnak sikerül eljutni a Tiszához." Mûvét olyan virtuális Tiszának tekinti, mely bõl alkalmatosabban meríthetnek a közmondásnak eleget tenni vágyók, mintha magát a vizet kóstolgatnák, majd eligazítja az olvasót néhány terminológiai kérdésben, továbbiakban pedig a magyar nevek fonetikai átírásának által alkalmazott gyakorlatát érinti [...].

Maga a tulajdonképpeni tractatus az Erdélyt környezõ, és Tiszába torkolló folyók ismerte tésével kezdõdik (L Az Erdéllyel szomszédos Tiszába ömlõ folyókról, valamint azon tartomány néhány saját folyójáról), majd a Tisza forrásvidékének ismertetése után (11. A Tisza forrásai ról, és a folyókról, amelyekMáramaros vármegyében növelik), a mellékfolyók ismertetése kö vetkezik (IIL A folyókról, melyek Máramaros alatt a Tiszába torkollnak különféle vármegyék ben). Külön fejezetet szentel Timon a kisvárdai Tisza-kanyarnak (IV. A Tisza nagy kanyarula táról Kisvárdánál), a Takta, Bodrog és Latorca által közrefogott területnek (Y. A Takta szige teirõl és a Bodrog, Latorca patakról, és a többi, fõként Zemplén vármegyei vizekrõl), valamint Ung vármegye folyóinak (VI. Az ungi vizekrõl), majd újra visszakanyarodik Zemplénhez (VIL A többi zempléni vízrõl). Ezek után a Tisza felsõ-magyarországi mellékfolyóinak leírása kö vetkezik, kibõvítve a hegyaljai borvidék ismertetésével, nyolc fejezeten keresztül (VIIL Sáros vármegye folyóvizeirõl, IX. Néhány szepességi patakról, X. Abaújvár vizeirõl, kiváltképp a Hernádról, XI. A legnemesebb szõlõtermõ föld kelölése Magyarországon, XII. A tornai vizek rõl, XIIL A gömöri folyókról és patakokról, XIV. Néhány borsodi vízrõl, XV. A hevesi folyók ról és patakokról). A tizenhatodik fejezet a Szolnok megyénél folyatja (és végzi) a folyó is mertetését (XVL A külsõ Szolnok vármegyén átfolyó Tiszáról), míg a monográfia utolsó két ré sze szülõföldjéhez kanyarodik vissza. Érthetõ okok miatt külön fejezetet szentel patrónusa, Reviczky János Ferenc szülõföldjének, Árva megyének (XVIL Az Árva patakról és a Vág eredetérõl), s végül szûkebb pátriája Trencsén és a Vág zárja Timon monografikus lendületû munkáját (XVIII. A Trencsén vármegyén átfolyó Yágról). [...]

Közel száz folyó és patak nevét és pontos leírását adja a szerzõ, de nem feledkezik meg a részint még ép vagy már romos és végképp elhagyott várakról és kastélyokról sem. A városok és mezõvárosok környékének leírásánál különös gondot fordít a lokális névadásra, ahol lehet séges, a folyóágak, holtágak, mocsarak, rétek, hegyoldalak vagy dûlõk neveit latinul is vissza adja, de gondosan megõrzi - zárójelbe téve - az eredeti magyar elnevezést is. Pl. a Tisza for rásvidékénél a következõ elnevezésekkel találkozunk: Magnus Ramus (Nagy Ág), Frígidus Rivus (Hideg Patak), Longus Campus (Hosszú Mezõ), Dominicus Campus (Úr Mezõ), Regis Domus (Király Háza) vagy Caricum arx (Sás vár) [...]

Az egyes helységekhez Timon Sámuel minden esetben rövid történeti kommentárt fûz, így könyvét történeti tárgyú utalásai révén a magyar múltismeret népszerûsítésének is szánta, de ahol erre mód és lehetõség nyílik a jelen gazdasági viszonyairól is ad némi tömör információt. Így pl. [...] a tokaji várról megjegyzi, hogy "egykor a Bodrog és a Tisza összefolyásánál épült, az 1705. évben a földdel tették egyenlõvé" [...].

Másutt dicsérõlég említi a trencséni gyógyvizeket, valamint szõlõtermõ területeket, s a Vág völgyérõl és a felvidéki régiókról szólván a város és helyneveket szlovákul is megadja. Pl.: Arx Antiqua (Óvár, Stary hradek), melyrõl megjegyzi, hogy Zsigmond király parancsára tet ték a földdel egyenlõvé, vagy Ujhelium (Vág Újhely, Nove Mesto).

Külön fejezetet szentel Timon Sámuel a Tisza-menti régiók sorában kitüntetett helyet el foglaló hegyaljai borvidéknek, melyet nem csupán a legkiválóbb bortermõ területnek tart, ha nem lelkesült epigrammaciklusban mindjárt meg is énekel. [...] A tokaji borokról szóló hu szonnyolc darabból álló epigrammafüzér valóságos bormitológia. [...] Timon Sámuel Tokaji borról írott közönséges epigrammája (De vino Tocaino commune epigramma) Bacchus Tokaj ba való megtelepedésével adja meg a nedû mitikus elõtörténetét. A költeményt Szirmay Antal is lefordította:

Körüljárta Bacchus az õ birodalmát,
Hogy hol találná meg a föld legjobb borát,
Végre is hát eljut Tokaj vidékére,
Hadd lássa, mit tesznek ott tiszteletére.

Elmegy Tarcalra a magas "Szarvas-hegyre",
Mily gyönyörrel néz le Tokaj vidékére,
Nemes bor terem itt, minõt más föld nem ád,
Majd megadja Tarcal, Tokaj, Tolcsva meg Mád.

Hát amikor látja, csakhogy el nem ámul,
Hiszen Zemplén megye hideg helyre szorul.
S mindennek dacára csoda, ami terem,
Nem csoda, hogy Tokajt mégiscsak szeretem.

Iddogálva Bacchus gyakran a pohárból,
Ily ítéletet hoz Tokaj jó boráról:
Champagnát gondoztam, Chiost meg szeretem
De isteni székem csak Tokajba teszem.

A továbbiakban az egyes hegyaljai mezõvárosok sorrendjében Név szerint dicséri a tokaji, tarcali, zombori, mádi, tállyai, szántói, boldogkõi, keresztúri, liszkai, olaszi, tolcsvai, pataki, bényei, újhelyi, ondi, szerencsi, monoki, hejcei, miskolci, szikszói, aszalói, gönci, kassai, néme ti borokat. Bár Timon meglehetõsen tágan értelmezi a borvidéket (Boldogkõ, Szikszó, Ond, Mis kolc, Szikszó és Kassa nem Hegyalja részei), a mitológiai panoráma úgy lehet csak teljes, ha Bacchus az egész tájegységen uralkodik. A továbbiakban aztán fajtánként köszönti Bacchus ajándékait, melyek, mint mondja, inkább az ember lábát teszik próbára, mintsem a fejét, utalva a Tokajban is meghonosodott Bacchus-kultuszra, s arra a metamorfózisra, melyben az antik boris tenbõl pater Tokainus, tokaji atya válik a Hungarus hagyományban és népi mitológiában.*

A tállyat címû Timon-epigramma így szól: "Híre maradjon fenn, dicsfénye ragyogjon e bor nak, / Pápai szentséghez illik a tállyai bor" (J. I. ford.) Ez az epigrammája arra az anekdotaízû históriára utal, melynek révén Tállya bevonult a világtörténelembe. A Szirmay Antal által is elõadott történet szerint Draskovics György 1562-ben a tridenti zsinaton egy ebéd alkalmával tállyai borral kínálta a pápát, aki elragadtatásában így kiáltott fel: "Summum pontificem talia vina decent!" A lefordíthatatlan kettõs jelentésû szójáték (A pápához ilyen borok illenek-A pápához tállyai borok illenek) a jeles humanista, Bocatius János epigrammájában is elõfordul, aki még egy szántói bort kortyolgató pápát is számon tart. [...]

Timon Sámuel [...] révén máig forrásértékû munkájának hasonmását veheti kezébe a re mélt olvasó. A [...] földrajztudomány szakemberei éppen úgy haszonnal fogathatják, mint a történelem, a nyelvtudomány vagy az irodalomtörténet kutatói, hiszen Timonnak ez a könyve [...] a tizennyolcadik század jezsuita tudományos törekvéseinek máig egyik legszebb és legní vósabb dokumentuma. (Kiadta a Bessenyei György Tanárképzõ Fõiskola Magyar Irodalom Tanszéke, Nyíregyháza, 1999.)

*Jelentõs számban maradtak fenn a Hegyalján XVIII. századbeli népi Baksus (Bacchus) faragások, illetve ábrá zolások, melyeken szétvetett lábbal, hordón ülve ábrázolják a magyaros csizmába és dolmányba öltöztetett boristent.