Práve dnes tu, na tomto posvátnom mieste vzdávame hold osobnosti, ktorá sa natrvalo zapísala do dejín Necpál. Je üou Mária Hrúzová, matka najvácsieho mad'arského básnika Sándora Petõfiho. Naplna nás hrdost'ou, ze v Necpaloch, v tejto prekrásnej dedinke ucupenej pod horami Vel'kej Fatry, sa narodila, prezila svoju mladost' a v lone nasej evanjelickej cirkvi bola aj pokrstená v uz nejestvujúcom drevenom artikulárnom kostole v ned'alekom justovskom parku.

Kto vlastne bola táto nevsedná zeng? Aká bola? Odpoved' nám dávajú historické záznamy z básnikovho zivota. Nevel'ká vzrastom, vel'ká vsak svojím materinskym srdcom a citom, svojím charakterom. Plná citu a nehy, ako nám ju jej syn predstavuje v mnohych svojich básnach. Bola aj typom cistej 1'udskosti, clovekom, akymi by bolo treba zal'udnit' aj cely svet. Akou bola a kde ju najviac t'ahalo jej srdce po odchode z Necpál, po jej prest'ahovaní sa do dnesného Mad'arska najlepsie dokumentuje citát z mad'arskej literatúry. Známy monografista Gyula Illyés takto priblízil Máriu Hrúzovú vo chvíli, ked' privádza na svet vyznamného básnika: "Píse sa 1. január 1823. Kis Körösi, v sedliackom domci,... skríkne malá ciernovlasá zena v põrodnych bolestiach. Narieka po slovensky. To modlitba a piac jej vyrvú slová reci jej detstva. Na zaciatku 19. storocia je Kis Körö"s prevázne slovensky. V luteránskom kostole, kde je diet'a pokrstené, spievajú sa zalmy po slovensky. Vácsinou touto recou znejúcou sumotom horskych bystrín si podávajú zbozné zeny správu o novonarodeniatku..."

Nadá sa vsak obíst' ani Hrúzovej básnicky talent. Ved' bola nadanou 1'udovou poetkou. Vedelo sa o nej, ze písala poéziu. Mnohé jej básne zl'udoveli. V literárnych pramenoch sa ako príklad uvádza máma 1'udová pieseó: "Sadaj, slnko, sadaj..."

A co jej syn Alexander Petrovic, cize Sándor Petõfi? O jeho spátosti s matkou nieto ani najmensích pochyb. Cituje opát' slová uz spomínaného Gyula Illyésa: "Dlhy chudorl'avy chlapec to bol. Tvár plavohnedá, vlasy cierne ako sadze, oci tmavé ako noc, a to vsetko zdedil od matky. Oci Márie Hrúzovej boli mivé, upreté v dial', kym chlapcove ústavicne, akoby horeli. To zdedil po otcovi..."

Básnik prezil vel'mi krátky, avsak rusny a cinorody zivot. Jeho nepokojná a dobrodruzná povaha ho priviedla az na piedestál mad'arskej revolúcie, na celo zápasu a bytie a slobodu národa. Básen "Piesen národa" sa stala ódou na slobodu, hymnou mad'arskej revolúcie rokov 1848/ 1949.

Básnik akoby neustále bol spojeny so svojou matkou pupocnou snúrou. ~asto sa tento fakt odráza v jeho básnach, v jeho poézü. Predstava matky bola pre neho tou najsilnejsoumorálnou oporou, tym najsilnejsím putom... Preto nie je ziadnym tajomstvom, ze básnik zrejme pochytil vel'kú cast' svojho talentu od matky, ktory' sa potom v nom este rozvinul.

Nemozno popriet', ze Petõfi bol Mad'ar, ze sa k Slovákom nehlásil. Predsa nám vsak patrí ako básnik prinajmensom európskeho formátu, ako Európan a tiez ako potomok Slovákov, do ktorého zíl natiekla z otcovej a i matkinej strany slovenská krv. Jeho põvod z rodicovskej stránky je ry'dzo slovensky. Mõzeme byt' a sme právom hrdí, ze slovencina sprevádzala aj "Násho básnika" uz pri jeho narodení, ze prvé slová, ktoré pocul vyrieknut', boli slovenské, ze ho krstili po slovensky, ze materinskou recou mu bola slovencina... To jasne dokazuje silu slovenstva jeho rodicov, hlavne matky, rodenej to Necpalcanky, ktorá zije a bude aj nad'alej zit' v prekladoch Petöfiho poézie nielen na Slovensku, ale i na celom svete.
 

Tisztelt vendégek, drága nõvérek és testvérek, tisztelt necpáliak!

Éppen ma itt, ezen a megszentelt helyen tisztelgünk egy olyan személyiség elõtt, aki tartó san beírta magát Necpál történetébe. Õ Hrúz Mária, a legnagyobb magyar költõ, Petõfi Sándor édesanyja. Büszkeség tölt el bennünket, hogy Necpálban, ebben a Nagy-Fátra alatt megbúvó gyönyörû kis faluban született, élte ifjúságát és a mi evangélikus egyházunkban lett megke resztelve a nem messze levõ Justh-parkban ma már nem álló artikuláris fatemplomban.

Valójában ki volt ez a nem mindennapi asszony? Milyen lehetett? Erre válaszolnak a költõ életérõl szóló történelmi feljegyzések. Nem magas termetû, de nagy az anyai szívében, érzése iben és jellemében. Érzésekkel és gyengédséggel telten mutatja be nekünk a fia számos költe ményében. Tiszta emberség jellemezte, olyan ember volt, akikkel be kellene népesíteni az egész világot. Hogy milyen volt és hová húzott leginkább a szíve Necpálból történt távozása, a mai Magyarországra történt átköltözése után - ezt legjobban dokumentálja egy idézet a ma gyar irodalomból. Az ismert életrajzíró, Illyés Gyula így mutatta be Hrúz Máriát abban a pil lanatban, amikor világra hozta a kiemelkedõ költõt: "1823. január 1 jét írnak. Kiskörösön egy parasztházban egy kicsiny feketehajú asszony szülési fájdalmakban kiáltozik. Szlovákul jajve székel. Az ima és a sírás kihozzák belõle gyermekkorának szavait. Kiskörös a 19. század ele jén túlnyomórészt szlovák volt. A lutheránus templomban, ahol a gyermeket megkeresztelték, a zsoltárokat szlovákul éneklik. Többségében ezen a gyors hegyi patakok zúgó nyelvén adnak hírt az istenes asszonyok az újszülöttrõl..."

Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül Hrúz Mária költõi tehetségét sem, mivel tehetsé ges népi költõ volt. Tudták is róla, hogy verseket írt. Számos versébõl népdal lett. Az irodalmi fonásokban példaként említik az ismert népdalt: Gyere, napocska, gyere...

Hát a fia, a költõ Alexander Petrovic, vagyis Petõfi Sándor? Az anyjához fûzõdõ kapcsola táról semmi kétség sem lehet. Ismét a már említett Illyés Gyula szavait idézem: "Magas, véz na fiúcska volt. Arca szõkésbarna, haja fekete mint a korom, szemei sötétek mint az éj, és mindezeket az anyjától örökölte. Hrúz Mária szemei ábrándozóak, a messzeségben kalandozó ak voltak, míg a fiúi állandóan szinte tüzeltek, melyeket az apjától örökölte..."

A költõ élete nagyon rövid, ellenben mozgalmas és tevékeny volt. Nyugtalan és kalandvá gyó jelleme vitte fel egészen a magyar forradalom vezetõi közé, a nemzet szabadságáért foly tatott harc élére. A Nemzeti dal címû verse az 1848/1849. évi magyar forradalom szabadság ódája, himnusza lett.

Mintha a költõ szüntelenül kapcsolatban maradt volna az anyjával a köldökzsinóron keresz tül. Ennek ténye gyakran tükrözõdik a verseiben, a költészetében. Az anyjára való emlékezés jelentette számára a legerõsebb erkölcsi támogatást, a legszilárdabb köteléket... Ezért egyálta lán nem titok, hogy a költõ nyilvánvalóan az anyja tehetségének egy részét örökölte, amelyet aztán még továbbfejlesztett.

Letagadni sem lehet, hogy Petõfi magyar volt, hogy nem lépett kapcsolatba a szlovákokkal. Mégis a miénk is, mint legalábbis európai nagyságú költõ, mint európai és mint a szlovákok utódja, akinek ereiben apai és anyai részrõl is szlovák vér folyt. Származásában szülõi oldalról tisztán szlovák volt. Büszkék lehetünk és joggal vagyunk is, hogy a szlovák nyelv köszöntöt te a "mi költõnket" már a születésénél, hogy az elsõ szavak, amelyeket meghallott, szlovákul hangzottak, hogy szlovákul keresztelték meg, hogy anyanyelve a szlovák volt... Mindez világosan bizonyítja szülei szlovákságának erejét, fõleg a necpáli születésû anyáét, aki élt és továbbra is élni fog Petõfi költészetének fordításaiban nemcsak Szlovákiában, hanem az egész világon.

Necpál, 2000. augusztus 27.

*A szlovák szöveg számítógépbe való beírásáért a budapesti Szlovák Kulturális Intézet igazgatójának, prof. Karol Wlachovsky igazgató úrnak és munkatársainak tartozunk köszönettel.