A himnuszok irodalmi példái Közép-Európából

"Visszatérni a folyókhoz, érzéseink keresztvizéhez, mely tisztító vizében fürdeti elsõ ta pasztalatainkat, a felejtés vagy a föltámadás hullámait hozva. Megmerülni a folyó költészeté ben, iszapos hangjának morajában, képeinek ragyogásában, mely visszatükrözi áramló stró fáinak özönét; követi eposzi ritmusát, mely hol felséges, hol sebes, hol szilaj vagy pangó; ol vasni vizeinek nyugtalan tükrében az emberi lélek sokféle képét: a hódítót vagy a jóságost, a dinamikust vagy a szenvedõt, a mélabúst vagy a szenvedélyek tavaszi áradásával tajtékzót." Így ír folyóról, emberi sorsról és költészetrõl egy mai szerzõ, a francia Pierre Dubrunquez a Poésie címû folyóirat egyik 1998-as számának beköszöntõjében. A folyókkal kapcsolatos jel képi tartalmak fontos összetevõivel találkozunk itt, hiszen a folyó az emberi egzisztencia, a sors jelképe, ahogy a forrástól, a születéstõl halad számos kanyart téve, hol sietve, hol lassab ban a cél, a tenger felé, ahol léte véget ér. A folyó azonban nem csak az egyéni létezés és sors jelképe lehet; olvashatták és olvasták belõle közösségek jellemzõit, hazák, országok képének a sajátosságait is.

Elõadásomban errõl szeretnék szólni, a folyókról mint az egyes közép-európai országok földrajzi mitológiájának fontos alkotóelemérõl. A nemzetek saját magukról alkotott képében ott vannak a földrajzi mozzanatok, a tér megszentelt helyei. Nem egy nemzetnek az ótestamen tumi zsidósághoz vagy az ókori görögséghez hasonló gazdag kelléktára van "szent" vizekbõl és helyekbõl; maga a haza egésze is sajátos kozmosz, a környezõ káosztól elkülönített tér.

Vannak tehát a közép-európai nemzeteknek is Sionjai és Olymposai, Jordánjai és Nílusai. A haza terének és a tér egyes elemeinek szakralizálása velejárója volt a modern nemzet meg teremtésének. Szükségszerû folyamat részeként készült el a nemzeti mitológia földrajzi kel léktára, természetesen itt "hozott anyagból" nemigen lehetett dolgozni, a valóságos haza teré nek adottságaiból és a kollektív emlékezet által számontartott történetekbõl kellett a modern nemzet tervezõinek - akik között a mi európai régiónkban az írók és a költõk voltak többség ben - kiindulniuk.

Példaanyagomat a nemzeti himnuszok szövegei adják. Annyi kiegészítéssel persze, hogy nem csak a jog (többnyire alkotmány) által kodifikált himnuszokat veszem figyelembe, hanem az országjelképnek számító, nemzeti identitást meghatározó többi fontos verset is. Bármennyi re pontatlannak látszik az így megrajzolt kör, hiszen nem létezik egyértelmû kritériuma a be sorolásnak, mégis általában közmegegyezés van afelõl, hogy a szóban forgó nemzet melyik két-három-négy szöveget tartja számon szimbólumtára kánonjában. Talán nálunk sem vált ki sok vitát, ha Kölcsey Hymnusát, Vörösmarty Szózatát és Petõfi Nemzeti dalát véljük e csoport ba tartozónak.

Szükséges még egy látszólagos kitérõt tenni, szólni röviden a nemzeti folyó irodalmi kultu száról. Nem mindenütt, de több helyen lehet találkozni vele. Az a folyó, amelyik az egész or szágot és nemzetet jelképezi. Mert keresztülfolyik a hazán, egyesíti tájait, vízgyûjtõ területe fedi az ország területének jelentõs részét. Amelyik tehát ilyen vagy olyan tulajdonságai alap ján azonosítható a nemzettel. Mint a magyar Tisza, melyrõl el lehetett mondani a régi ország ban, hogy Magyarországon ered és Magyarországon fejezi be a pályáját, a par excellence nem zeti tájon, az Alföldön folyik keresztül. Bizonyos fokig kifejezi még a nemzet karakterét is. Petõfi versének értelmezésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szelíd és nyugodt fo lyó, majd a hirtelen fölbõszülõ áradat képe megfelel annak a nemzeti tulajdonságként számon tartott vonásnak, hogy hosszútûrõ a magyar, de ha egyszer megelégeli, haragjának nem lehet gátat szabni. A lengyel Visztula hasonlóan országjelkép; a Sziléziai Beszkidekben ered, Krak kót és Varsót érintve folyik Gdansknál a Balti tengerbe, összeköti a Kárpátok hegyi világát a síksággal és a tengerrel, az ország XIX. századi fölosztottsága idején összekapcsolta mind a három megszállási övezetet, Galíciát, Orosz-Lengyelországot és Kelet-Poroszországot, vagyis szimbóluma lehetett a nemzet virtuális egységének is. A csehek számára nem az ország legna gyobb folyója, az Elba nemzeti jelkép, hanem a Prágán keresztülfolyó Moldva (Vltava), hiszen a dél-csehországi ~umavában ered, és - a Tiszához hasonlóan - nem távozik idegenbe, az or szág szívében fejezi be futását, nem messze a cseh honfoglalás szent hegyétõl, a Riptõl. Szlo vák sorsjelképnek számít a Vág, mivel a szlovákság és szlávság bölcsõjének tekintett Tátra alól indul és abba a Dunába folyik bele, amelyet a nemzetébresztõk nemzedéke a megálmodott haza, Szlovákföld déli határának szeretett tekinteni. A hegyeken keresztültörõ Vág küzdelmes útját a nehéz szlovák sors kifejezõjének tartották a romantika és a századelõ költõi egyaránt; abban az értelemben is, hogy a Vág - csakúgy mint a többi felföldi folyó - szülõföldjérõl elvi szi a szlovákságot föloldani az idegenek között.

Némiképp hasonló a bolgár Marica jelképi tartalma az idézett példákhoz. A Balkán legnagyobb folyója - melynek igen gazdag irodalmi kultusza volt már a klasszikus ókori irodalom ban (Hérodotosztól és Thuküdidésztõl kezdve Vergiliusig) - a bolgárság szimbóluma, amit megerõsített az 1877-78-as fölszabadító háború idején született híres induló, a Zúg a Marica, melyet a közmegegyezés nemzeti himnusznak tartott; az elsõ balkáni háború idején pedig Ivan Vazov készített belõle több strófából álló verset.

Érdemes idézni egy lengyel irodalomtörténész, Jacek Kolbuszewski folyók irodalmi szim bolikájáról közzétett tanulmányából, a lengyel irodalomra vonatkozó szavait érvényesnek te kinthetjük az egész kelet-közép-európai térségre: "A romantikus nemzedék folyókkal kapcso latos érzelmi magatartása tehát mintha a kor geopolitikai és nemzeti tudatára emlékeztetne. Amiképpen ez a geopolitikai tudat a folyók említésével rajzolta meg Lengyelország történel mi határait, úgy a hazával történõ költõi identifikáció mindenekelõtt a »honi folyók« bemuta tásával ment végbe."("Szcz~scie wioslem wyliczane"-Motyw rzeki w mysleniu symbolicznym i literaturze = Rzeki (Kintura, cywilizacja, historiaJ, I, Muzeum Sl~skie, Katowice, 1992, 52). Az úgymond természetes határokat keresõ nemzetébresztõk szívesen rajzolták meg a jövendõ, megvalósítandó nemzetállam határait hegységekkel vagy folyókkal. Szlovákföld (Slovensko) a Tátra és a Duna között, Lengyelország az Elba és a Dnyeper között, a három folyó közé ál modott Nagy-Románia. Lucian Boia, román történész a következõképpen ír errõl a földrajzi mítoszról: "A román nép földrajzi egységét pedig a XIX. században dolgozzák ki, de a kidol gozás máig is folyik, egy tökéletes, szinte kör alakú térség képében, amely térséget három nagy folyóvíz: a Duna, a Nyeszter és a Tisza fogja közre, s összetartó szilárdságát mint gerinc oszlop a Kárpátok vonulata biztosítja..." (Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, 1999. 161.)

Külön fejezet illeti meg az ún. határfolyókat, amelyeknek az a jelképi üzenete, hogy az adott kor politikai valóságában elválasztják egymástól ugyanannak a nemzetnek a tagjait. A horvát Una például Horvátország és Bosznia határán, vagy a Moldvát és Havasalföldet el választó Milcov folyó. A nemzet tragikus sorsára utalnak, az egység hiányának a jelképei.

A nemzeti himnuszok és jelkép-versek gyakran nyújtanak - Közép-Európában is - a leglényegesebb vonásokat fölmutató országképet, beleértve a haza meghatározó földrajzi sajátossá gait, tehát a folyókat szintén. Témánk szempontjából csoportosítva e verseket, elsõsorban a lengyel, a horvát, a szerb, a bolgár, a román költemények jönnek szóba. A cseh Josef Kajetan Tyl 1834-ben született betétdala (A Hol vagy hazám, a késõbbi cseh himnus) a cseh haza pa radicsomi képét egy konkrétan meg nem határozott tájjal mutatja be, az éltetõ forrásvíz ennek a vidéknek is fontos tartozéka: "Víz csobog a réteken". Természetesen a nemzeti ébredés cseh, szlovén és szlovák irodalmában is találunk a hazát, a nemzetet jelképezõ folyókat, de ezekbõl a szövegekbõl nem lett az identifikáció kánonjához tartozó vers.

Térségünk elsõ modern himnusza a lengyeleké. 1797-ben született Lombardiában mint a franciák szövetségeseként szervezõdõ lengyel légiók indulója. Józef Wybicki Dabrowski-ma zurkája a nemzeti újjászületés éneke. Ismert kezdõ sorai - "Nem halt még meg Lengyelor szág" - válaszolni kívánnak arra a szörnyû jóslatra, melyet az 1794-ben a végzetes ütközetben fogságba esõ Kosciuszko szájába adott a porosz propaganda, és Európa-szerte szállóigévé vált: Finis Poloniae. Az idegen földön szervezõdõ lengyel sereg indulójának a refrénje egyér telmûen a hazatérésrõl beszél: "Rajta, rajta D4browski / Olasz földrõl Lengyelországba". A második versszak a diadalmas megérkezést a honi földre, két folyóval teszi konkréttá: "Átke lünk a Visztulán, átkelünk a Wartán / Lengyelek leszünk". Most kevésbé fontos az, hogy a szer zõ közvetett módon milyen nemzetfogalmat fejezett ki, a két folyó keltette asszociációkra érde mes figyelnünk. A Visztula, ahogy föntebb említettem, a haza szinonimája, a Warta az egyik
47

történelmi nagytáj, Nagylengyelország folyója. A két folyón történõ átkelés az elképzelt, célul tûzött fölszabadító hadjárat része: A vers történelmi példára utal; a XVII. századi svéd háborúk ra, amikor Czarniecki hetman a tengeren keresztül érkezett meg fölszabadítónak.

Kölcsey Hymnusában a Duna és a Tisza egyértelmûen a haza és a nemzet jelképe. Érdemes persze hozzátenni, hogy az ország régi hagyomány szerinti képében négy folyót találunk (Köl cseynél is, például a Zrínyi második énekében). ami megegyezik a bibliai és antik tradíciókkal, az ország címerének ezüst pólyáival pedig a XVI. század óta (Werbõczy, Oláh Miklós) azono sították.

1835-ben látott napvilágot Zágrábban Antun Mihanovic Szép hazánk (Lijepa nasa domo vina) címû verse, mely fontos szerepet játszott az ún. nemzetébresztõ (budnica) költemények sorában, az 1890-es évektõl tekintik a hórvátok nemzeti himnuszuknak. A Szép hazánk Hor vátországa árkádiai táj, hegyvidékkel, rónasággal, jókedvû aratókkal és vidám mulatókkal. Az idilli kép hátterében megjelenik a tragikus nemzeti sors árnyéka is, mégpedig a ködbe, titokza tosságba burkolózott Una folyóval. Az utalás egyértelmûen a folyó túloldalán, a hazától elsza kítva élõ boszniai, akkor a török birodalomhoz tartozó horvát testvérekre utal. A képzeletben megelevenedõ harc - lehet múltbeli, lehet ezutáni - tétje szabadság vagy rabság. A vers utol só szakaszában két újabb folyóval találkozunk, a Szávával és a Dunával. "Folyjál Száva, sebe sen folyjál, / Te, Duna, te se veszítsd el erõdet" - halljuk a vers alanyától, mert a két folyónak, de fõként a Szávának kell elmondania, szerte amerre jár, hogy "A horvát szereti hazáját". A Száva mindenképpen a horvátok, de bizonyos fokig a három délszláv nép - a szlovénok és a szerbek területén is átfolyik - jelképének számít. Az itt szereplõ Dunán talán azt a folyót ért hetjük, amelybe a Száva torkollik, bár tudnivaló, hogy a horvát etnikum is találkozik a Duná val Vukovár, Újlak magasságában.

A románok mai nemzeti himnusza egy 1848-ból származó induló, mely másfél századon keresztül népszerû hazafias ének volt, és 1989 decemberét követõen emelkedett hivatalos nemzeti jelkép rangjára. Andrei Muresanu erdélyi román költõ versét ma általában Ébredj, román (Desteapte-te, Románe) címmel emlegetjük a kezdõ sor nyomán, eredeti címe azonban Visszhang volt, ugyanis költõtársának, a moldvai Vasile Alecsandrinak Románia ébresztése címû versére kívánt válaszolni. A Nemzeti dallal tipológiai rokonságban álló költemény a ro mán történelmi panteon alakjainak mozgósításával kívánta a kortársakat küzdelemre buzdíta ni, figyelmeztetve arra, hogy a legfontosabb cél a nemzeti egység. A költõ prófétai hangon em lékeztet a románokat elválasztó határokra, melyeknek a jelképe a Kárpátok, valamint a Mold va és Havasalföld közti kis határfolyó, a Milcov. Ezeken a természeti (és politikai) akadályo kon át kell a román testvéreknek egymás kezét megfogniuk. Szerepel a versben a Duna is, mint amitõl megfosztották a románságot; a jövendõ román hazához, a nemzeti egységhez rá is szük ség van. Szinté szerepelnek folyók Alecsandri említett költeményében: a 48-as moldvai forra dalom indulójának a nemzeti egység hasonlóan alapvetõ célkitûzése. Az itt említett Milcov szintén az elválasztó politikai határra utal, csakúgy, mint a Prut, hiszen bal partja ekkor már a cári birodalom közvetlen fönnhatósága alá tartozott.

A modernkori bolgár állam - Romániához hasonlóan - szintén gyakran megváltoztatta nemzeti himnuszát. A Zúg a Marica címû költemény mindenképpen a legfontosabb nemzeti jelkép-versek egyike. A vers, elsõ rövid változata induló volt az 1877-78-as fölszabadító, orosz-török háborúban. Nikola Zsivkov négy soros verse a véres Marica folyót énekli meg, a szörnyû sebbõl vérzõ özvegyet, az 1876-os fölkelést idézi, amikor vérbe borult a Marica völgye. Az elsõ balkáni háború törökellenes gyõztes hadjárata idején bõvítette és írta át a verset a bolgár irodalom jeles klasszikusa, Ivan Vazov. A nemzeti identifikáció fontos kifejezõjévé vált két kezdõ sort változatlanul hagyta az író, és diadalmas harci indulóvá egészítette ki. A Marica folyó a tragikus bolgár sors jelképe, annak a nemzetnek a sorsáról beszél, amely képes meghalni a tisztességért, a szabadságért és hazájáért.

Ismeretes, hogy a közép-európai nemzeti himnuszok nagy többsége a Marseillaise-re emlékeztetõ, harcra buzdító induló, a haza szépségét, történelmét bemutató óda, az ország laudációja, meglehetõsen ritka a dinasztikus himnusz. A románoknál és a szerbeknél találkozunk az uralkodó dinasztia dicsõítésével. Amikor 1882-ben királyság lett Szerbia, Jovan Dordevic, Az igazság istene címû versét választották himnusznak, melyben Isten oltalmát kéri a költe mény alanya, aki a nemzet nevében szólal meg, és az egységet, egyetértést nevezi a szerbség legerõsebb várának. A második világháború alatt a Titó-féle partizánhadseregben igen népsze rûek voltak a régi nemzetébresztõ dalok, az elsõ világháborús katonadalok. Ez utóbbiak közé tartozik a Drinai induló. Az egyik 1914-es szerb katonai gyõzelem emlékét örökíti meg. A Drina folyó melletti Cer hegységben sikerült nagy küzdelemben, jelentõs vérveszteséggel gyõzelmet aratniuk a szerb csapatoknak az osztrák-magyar seregek fölött. Csatába szólítja a vers a szerb hõsöket, a Cer hegységet és a Drina folyót pedig tanúnak hívja a harci események hez. Az eredetileg folklórszöveget 1965-ben írta át Miloje Popovic. A költeményben a Drina fo lyó tudja dalban megörökíteni az elesett hõsök emlékét, õ tud számot adni a történtekrõl, hogy milyen bátran ûzték el az ellenséget a partjáról, hiszen az õ vizébe hullott a harcosok vére. Itt a folyó maga a történelmi emlékezet, az elmúlóval szemben az örök, a megmaradó; a Drina tanú sága nem egy nemzedéknek szól, hanem a mindenkori szerbségnek. Hozzá kell tenni - emlé kezzünk Ivo Andric, Híd a Drinán címû regényére -, a Drina folyó hosszú évszázadokig szin tén határfolyó volt, elválasztotta Szerbiát Boszniától, ahol a túlsó parton ismét ugyanolyan nyel vet beszéltek, ugyanahhoz a felekezethez tartoztak, mint az innensõn. A második világháború idején a partizánharcosok újból fontos terepe volt a Drina völgye, így érthetõ, hogy az említett szerb induló elõkelõ helyet vívott ki magának a nemzeti jelképek irodalmi csoportjában.

A nemzeti himnuszok, jelkép-versek magától értetõdõen olyan egyedi szimbólumok, melyek csakis egy nép, nemzet kizárólagos tulajdonát képezik. Ám úgy gondolom, a bemutatott példák épp a párhuzamokat, a hasonlóságokat mutatják. Az meg különösen tanulságos, hogy a nemzeti irodalom által formált mítoszokban hány helyen találkoznak térségünk meghatározó folyójával, a Dunával: a magyaron kívül a horvát és a román himnuszban. Külön érdekes feladat volna összegyûjteni Közép-Európa irodalmainak Duna-képeit. Szabadjon itt csak három szláv mozza natra utalni. Ján Kollár epikus költeménnyé szervezett szonettkoszorújának (Slávy dcéra, 1824-1832) III. éneke a Duna (Dunaj) címet kapta, ebben a részben szól a költõ hazatérésérõl, a szülõföldrõl - a Duna ennek az otthoni világnak a metaforája. A másik mozzanat - s errõl szó volt 1848 júniusában Prágában, a Habsburg-birodalom szláv népeinek kongresszusán -, hogy egy majdani szláv alapon átszervezett monarchiában a Duna szláv folyóvá alakítandó. Stanislaw Vincenz, lengyel író 1943-as emigrációjában-Magyarországon írt esszéjében (Magyar ország kapuja) pedig a magyarság Európa, a szomszédok felé forduló arcát jelképezi.

A zárójel berekesztése után már csak az a kérdés marad: Lehet-e valami következtetést le vonni ebbõl a vázlatos áttekintésbõl? Annyit mindenképpen, hogy a nemzeti jelképek között a folyókat számon kell tartani, s irodalmi ábrázolásuk története, gazdagon formált toposzkin csük megéri a vizsgálódást. A magyar irodalom folyólaudációi közül hadd idézzek egy hun garus, német nyelven született munkából. Mednyánszky Alajos a szerzõ, 1825-ben jelentette meg Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn (Festõi utazás a Vág völgyében Ma gyarországon) címû könyvét. Így ír bevezetõjében: "Ahogy az erek számtalan kígyózó kanyarulaton keresztül eljuttatják a vért a legtávolabbi végtagokig, és ahogy minden testrészt, át áramlanak, tápanyaggal látnak el (s ez az élet elengedhetetlen feltétele); de kárt okoznak, ha túlontúl heves a tolulásuk; ugyanilyen üdvös és jótékony a folyók élete az állam testében, ha csak vad erejük át nem tör minden határt."