Elö szó!

Elöszöris szíves elnézést kérek az olvasótól, azokért a hibákért amejek az Irásomba elofördulnak. A nem jó kifejezések, például, fogalmazás, szépírás, fõleg a hejes írásba nincs elég tapasztalatom a hetük össze tételébe.

Remélem, hogy akik elolvassák némileg meglesznek vele elégedve, és megis értik. (Sajtó hiba az írásba fordulelö.)

A naptári év 1965 irt. Ez ójan éwolt hogy a községünk létezése óta, sem emlékezés, sem krónika, nemfóglalt magába ij nagy méretû ellemi csapást, mint ebbe az évbe volt a közsé günkbe. Tehát azért írom meg, hogy a jövõ generációse feledkezzen meg róla, mert ez nagyon szómorú történet volt: Tehát akkor kezdem úgy ahógyan történt.

1965. Márciúsba elkezdett áradni a vén Dúna vize, És az egész húllám teret elboritótta, egész a töltésig. közbe vólt 1-2 nap kisseb apadás de a víz mindég a töltés óldalánál maradt, majd egész 3 hónapig ebbe a magaságba. Igaz hogy még nem volt a víz ólyan magas hogy ta lán az emberiség arra gondolt vólna ami aztán az utolsó hetekbe bekövetkezet. Vagyis Május 20 tól szintén elkezdett áradni de ój róhamosan, és úgy képzelte mintha övolna a vizek királya, mind akinek sinkisem parancsól, és a legnagy büszkességel de szinte haraggalis arádt és áradt, úgy annyira hogy már a töltésbõl alig volt ki 20-25 centiméter, és akkor már úgy gondoltuk hogy már több víz nemis férne a Csehszlovák és a magyarhatár töltései közé.
Most pedig ismertetem ennek a nagy katasztrófának a bekövetkezését, hogy mikor, hógyan, és hól, mitörtént, ami aztán a mi községünkre ellenálhataknak hízónyúlt. (fójtatás 2 old.) 1965 Június l5két keddi napot mútatott a naptár, és azon reggel 8 óra 15 perckór Pat, és Zsitvatöközöt, a zabolánlan tajtékzó víz, az ellene csinált sok évtizedes gátat könyörtelenül elszakitótta.

És a víz irgalmat nemismerö erõvel, zúdult az arany kalászt ringató dunamenti tájra, és ój róhamossan jött, hogy már délután 2 órakór veszéjbe vólt a községünk. Demég nagyobblet a félelem mikor a község vészt jelzõ sziréna megszagatva hangját úgy jelezte a közelgõ veszéjt. És már akkor a hivatalón szervek, hogy a lakósságot biztonságba hejezék kirendelték Komáromból a  CSD állómásról az összes aútóbúszokat. És még jöttek a hadseregtölis aútók, hogy ami még megmenthetõ, mindent megkel menteni, neváljék a víz martalékává.

És még az nap délután, és egész este lakóltatákki a népet. Fõleg a nõket, gyeremeke ket, öregeket és a betegeket, és Szentpéteren hejezték biztonságba a népet. Engem Pozsony ba ért ez a szomorú eset, más nap mikor haza jöttem már a család nemvolt idehaza, csak a vejünk a Béla õ egyedül várta a kiszámíthatatlan következményeket. De akkor már azon es te az aútóbuszok és az aútók 25-30 centiméteres vízbe mentek a Komáromi útón. (fójtatás 3 old)

És 17 én márcsak a fõ utca és ami kertalja utcánk vólt a községbe ahól nemvolt víz, a többi utcák már mind víz alat voltak. És ekkor kezdõdõt látvány, ami ój szomorú volt, hogy mij róhamósan váltak hajléktalanná a szórgalmas kezû családok. Mert nap, nap, után 30-40 lakó ház dõlt rómba, úgy hógy párnapalat 283 lakóház teljessen rómbadölt. És 234 pedig úgy megrongálódot hogy teljesen lakhatatlanná vált. Szomorú eset volt ezt még azoknakis végig nézni akiket e nagy csapás nemérintet.

A Kathólikús templom televolt bútórokkal, az iskóla, és az óvoda pedig hajléktalanávált családokkal. A temetõbe pedig legelészõ állatók találtak menedék hejet. Ójan magas volt a víz állás hogy a temetõbe számtalan sirbólt beszakadt. A helikopperek itt a temetõbe szóktak leszólni. a nép akkór látot ijen gépet elõször.

A kathólikós templóm közön a víz föntvolt a föutscáhóz körülbelül 25-30 métere. A fõutcának pedig az alsóvégénél, a mostani újutca bejáratáig. A fõutca felsõ részénél pedig, a felsõ dunai lejároig, azon fölül már az úttestenis víz volt.
És ez a nagy kár ami lett 4 nap alat történt meg. (fójtatás 4 old)

És egy másik szerencsétlennapis bekövetkezet, úgyan az már Csallóközre lett veszéjes, a mienké után Sdik napjára Kulcsodnál szintén gatszakadás történt. Amit mink úgy írhatnánk hogy miránk nézve Izsaiakra szerencsés napvolt. Hógy miért: azt nagyon könnyû megmagya rázni vagyis leírni. Mert attól a naptól, nálunk a víz 1 centimétertsem emelkedet többé, sõt már a második nap, már lassan kezdet apadni és ha ott nincs az a szakítás, akkór itnálúnk Izsón a legmagassab hejeketis elboritótavólna a tajtékzó ár. Mert ótt aztán tényleg kiszámíthatatlan menyiségü víz zúdult Csallóközre.

Böstöl, Szerdabej, Nagymegyer, és leegész Komáromig. Igaz azt szokták mondani, hogy nincs az a kár amibõl nincs, vagyis nevólna baszón. És ez a Kúlcsódi gátszakadás miránk néz ve Izsaiakra majdnem így volt. Igaz hogy hasznunk nemlet belõle, esetleg nálunk a kár még többlehetet volna, ha ott nem következikbe amint megtörtént, mondjuk õszintén hogy miránk nézve, egykicsit megnyugtató volt ez az eset, tehat egyfórma volt a sórsúnk a Csallóköziekével.

És még eztis röviden belevesszük hogy a község teljes 1 hónapig körülvolt zárva vízzel, csak ladikon lehetet kimeni a töltésre, csak azon lehetett közlekedni Komáromba. A község az élelmezéstét aztpedig a hadsereg aútói végezték. (fójtatás 5 old.)

Azok ójan jármûvek voltak aminek mindegyvolt szárazón, vagy vízen közlekedni, magyarúl a nevük kétéltûnek hívták a nép akkor látott ijen jármûveket életébe elõször.

És még eztis érdemes megemlíteni amia mentési múnkálatokat illeti, Itpedig a Csehszlóvák, vagyis a mi hadsereg katónáinkal a Magyar hadsereg katonái, fáradságot nemismerve testvéri szeretettel éjel, s nappal menteték amimég menthetõvolt.
És az a kár ami 3-4 nap alat megtörtént, móndjúk hogy tán felbecsülhetetlen volt.

És a víz még 3 hétig egyforma magasságba maradt mindenhól. És azútán úgy gondolta mindaki legjóbban elvégezte a kötelességét, nagy méltósági nyúgalómmal elkezdet lassan de nem sietve vissza balagni az évszázadón medrébe.

És ott aztán szintén úgy visekedet mint Eúrópai fójó vizek királya. És órszág határókat nemismerve sók-sók, 100 kilómétereket ballag vagyis fójik, és ottis ami az útjába akad azt kö nyörtelenül sódorja magával. És fójik megállásnélkül, mégcsak elneméri azt az úgy nevezett fójó vizek temetõjét a Fekete tengert. (fójtatás 6 old.)

És amikor azzal a sós vízzel egyesül, otmár elvesztette azt a gõgös természetét, amivel év századokon átt az emberiséget, vagyis csak a szómszédságába éllö népeket óly gyakran megfélemlítette, sokszór nagyonis mostóha volt hozójuk.

És nagyónis jó hejre ment, mertótt a Tenger vizével egyesülve mint pára felszól a messze ségbe, és ónnét már mint hasznós esõ, úgy húll vissza az aranykalászt ringó földre. És akkor már azt az essöre való atváltozását mintha kárpótlásúl adná az emberiségnek az elõzõ károkért. És azt a jó májusi esõket, szivesebbeis fógadjuk tõle, mint nagyón sókszór az elõzõ gõgös ter mészetét, és határt nemismerö terjezkedését:

Tóth László

Varga Ferenc(z) - õ z-vel használta a nevét, a z-vel együtt volt a nevével önazonos - anyai nagyapám volt. 1901-ben született, 1978-ban halt meg. Egész életét a Komárom melletti kis, Duna menti faluban, Izsán élte le. Parasztcsaládban született; élete második felében (építõipari segédmunkásként dolgozott. Hatosztályos elemi iskolai végzettsége volt, de a paraszti és a különféle, a falusi élethez nélkülözhetetlen iparos munkák, valamint a kereskedés területén ezernyi dologhoz értett; mindenhez, amit az élet minden napi teendõi és váratlan eseményei, helyzetei a helytálláshoz, a túléléshez, a megmaradáshoz megköve teltek tõle. Földet mûvelt, állatot tartott, miközben a nyugdíjazása elõtti évtizedekben ingázóként falujá tól száz-százhúsz kilométerre dolgozott, s csak a hétvégekre járt haza. A harmincas évek derekán kis há zat tudott építeni maguknak a falu közepén; a negyvenes évek második felében házat vett a lányának Rá koskeresztúron, az ötvenes évek második felében ismét építkezett, amit a hatvanas évek második felében újabb építkezés követett-mindig néhány négyzetméterrel nagyobbat, ám a legutolsó ház, melyben anyá mék ma is laknak, sem nagyobb két szoba-hallosnál. Élete értelme minden bizonnyal a - családteremtés és a családról való gondoskodás jelképeként - a házépítésben öltött testet, életmûve a házépítésben csú csosodott ki. 1967 januárjában ment nyugdíjba; egyik percrõl a másikra jött agyvérzéséig még hét éve volt hátra, azután - ez a korábban örökmozgó, nagyhangú ember - magatehetetlenül, ágyhoz kötve, meg bénultan és beszédképességét elvesztve - szenvedett még négy esztendõt, mások - fõként nagyanyám gondjaira, ápolására bízva.

Több nagyalakú vonalas füzetben különbözõ feljegyzések maradtak fenn utána. Mindegyik füzet ugyanazokat a szövegeket tartalmazza, némi formai-írásmódbeli változtatásokkal; téli délutánokon-esté ken többször átmásolta-átírta õket, mintha az általa elérhetõ legnagyobb tökélyre törekedett volna (ez a maximalizmus jellemezte egész életét, mindent, amibe csak belefogott). Ezek a feljegyzések az életére, illetve a családja és a faluja életére vonatkoznak, illetve néhány olyan érdekesség is odakerült közéjük a történelem (Visszapillantás a történelembe címmel) és a tudomány világából (ez utóbbi vonatkozásban például: Az atomkorszak kezdete), amely telenként mindennapos olvasmányai között különösképpen fel keltette a figyelmét. (Ezzel kapcsolatban mondta egyszer nagyanyám: "Annyit olvasunk mostanában nagyapáddal, hogy utóbb még megtanulunk olvasni.") Nagyapám feljegyzései között szélesebb össze fiiggésben talán az Izsa Község Krónikája 1965-ös Árvízrõl lehet érdekesebb, mely a községünket kéthar mad részt romba döntõ, három év és fél évtizeddel ezelõtti nagy dunai árvíz történetének izsai vonatko zásait, izsai megélését rögzíti. (Varga Ferencz árvízi feljegyzéseinek idézeteire Tóth László Futamok címû sorozatában találtunk rá: Uj Fonás, 2000/9. szám -A szerk.)