Péter László

A tápai Krisztus

Juhász Gyula verséről

Még élt a költő, ámbár remeteéveit élte, betegen, a Fodor utcai ház maga választotta börtöne és az idegklinika között ingázva, amikor a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadásában megjelent róla az első monografikus igényű, könyv méretű tanulmány: Baróti Dezsőé (1933). Írója egy évvel később Dugonics Andrásról készítette doktori értekezését, tehát nem ilyen céllal foglalkozott a szegedi költő addig ismert életművével, hanem önzetlen érdeklődésből. Juhász Gyula utolsó verseskötete (Fiatalok, még itt vagyok! 1935) még meg sem jelent; Baróti csak az addigi vékony füzetek és a válogatott verseket tartalmazó Hárfa (1929) meg a prózai írások szűk válogatását nyújtó Holmi (1929) anyagára alapozhatta elemzéseit. Azóta a kritikai kiadás (1963) mintegy megháromszorozta Juhász Gyula költői életművét, de Baróti legtöbb megállapítása ma is megállja helyét.

Barótit később sem lehetett vádolni túlzott filologizálással, annál inkább méltányolni kellett kivételes érzékét, ízlését, esztétikai és gondolati éleslátását, számos értelmező találatát, trouvaille-át. Ez az ifjúkori kísérlete szintén tele van kitűnő megfigyelésekkel, maradandó ítéletekkel.

Könyvecskéjét Juhász Gyulának a népi katolicizmus belső átélését, a népi vallásosság költői kifejezését elemző fejtegetéssel zárta. Utolsónak A tápai Krisztust idézte:

Az ország útján függ, s a földre néz,

Arcán szelid mosoly a szenvedés.

A falu népét nézi csöndesen,

Amint ballagva munkából megyen.

Az ősi népet, mely az ősi föld

Zsellére csak, és várja az időt,

Mikor saját portáján úr leszen,

Mikor az élet néki is terem.

A magyar Krisztus, a falusi szent,

Hiszen nekik is megváltást izent.

Olyan testvéri áldással tekint

Feléjük, és biztatja hiveit.

Feje fölött a nyárfa is magyar,

A fecske is, és egy a zivatar,

Mely őt paskolja, s a falut veri,

És folyton buzgó öt szent sebei

Nem a magyarság sorsát hirdetik?

És ki segít már, ha ő sem segít.

Baróti ezt a verset tette Juhász Gyula addigi költészetének csúcsára. Ezt írta: “A Szeged vidéki parasztság művészeinktől addig még soha nem látott katolicizmusa, az alföldi táj reális színei, a szociális igazságtalanságok bátor kimondása, melyek Juhász költészetének értékét adják, itt együtt és tökéletes összhangban jelentkeznek. Egész költészetünkben alig van alkotás, mely ily megrázóan fejezné ki a nyomorgó magyar földet és annak megváltást váró népét. A tápai Krisztus jelenti Juhász eddigi költészetének tetőpontját, azt a pontot, ahol egyelőre megállva, most már egy összefoglaló pillantást vethetünk eddigi költészetére. Ezt annál inkább nyugodtan tehetjük, mert e vers és az ezt követő több rokon hangulatú vers után a költő az egész magyar irodalom nagy kárára, csaknem teljesen elhallgatott.”

Baróti nem tudta, hogy e vers mikor született, s hogy utána még Juhász költészetének gazdag lustruma következett. A tápai Krisztus érdekes véletlenként 1923 pünkösdjén jelent meg, éppen azon a napon, május 20-án, amikor negyedszázados költői jubileumát barátai és tisztelői – élükön Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Móra Ferenccel, József Attilával, Szabó Lőrinccel – ünnepelték Szegeden. A köszöntőket csokorba szedve A csöndes jubi-

leum cím alatt közölte Paku Imre a szerkesztésében megjelent emlékkönyvben (Juhász Gyula, Bp., 1962, 375–392). Föltűnő, hogy senki nem említette az aznap megjelent verset: nem olvasták még az ünneplők a reggeli Magyarországot, nem ismerték még a jubileum legnagyobb eseményét: A tápai Krisztus megjelenését. Az is érdekes, hogy a költő másnap, pünkösdhétfőn kalauzolta ki Tápéra barátait, Babitsot, Babitsnét, Kosztolányit. Erről egy hét múlva ő maga írt tárcát a helyi Hétfői Rendkívüli Újságban. Csevegés volt itteni sorozatának címe, egy-egy tárcának nem adott külön címet. A kritikai kiadásban Költők Tápén címmel közöltük.

A tápai Krisztus Juhász Gyulának olyan verssorozatába illeszkedik, amely bátran tekinthető laza ciklusnak. Az első világháború második esztendejében kezdett a költő kilátogatni a Szegeddel már akkor csaknem összenőtt faluba, s ennek költői termése volt az első tápai verse: Magyar falu csöndje (1915). Ezt követte a többi: Falusi alkony (1916), Tápén (1919), Falusi delelő (első címén Tápai dél, 1919). A Falusi lakodalom (1919) a későbbi Tápai lagzi (1923) előképe. A tápai Krisztus után is folytatódott ez a sajátságos ciklus: Magyar tél (1924), Tápai nóta (1926), Betlehem (1928).

A tápai Krisztus, az útszéli bádogfeszület, nagyjából ma is ott áll, csak közben körülnőtte a falu: már nem az ország útján függ, hanem Tápé főutcáján, s persze azóta kicserélték hol a bádogot, hol a fáját, s újra is festették a korpuszt. A cím csak látszólag őriz népnyelvi sajátságot jelzőjével, valójában archaizmus. Tápé etimológiáját a nyelvészek közt becsült, irodalomtörténészek előtt József Attila miatt vaskalaposnak ismert Horger Antal fejtette meg (MNy. XXIII, 50). *Tápag személynévből, magyar helynévadással, tehát képző, rag nélkül lett községnév.

A g diftongizálódásával, majd lekopásával egyszerűsödött Tápévá, de jelzői alakjában megőrizte eredeti tövét, tápai, sőt már 1436-tól Tápai vezetéknév alakjában él máig (Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Bp., 1993, 1045). Mint Makó~Makai, Erdő~Erdei stb.

A kétsoros szakaszokból fölépülő vers Juhásznak a szonett után talán leggyakoribb versformája; Arany Jánost, Kiss Józsefet és Adyt ebben egyaránt követhette. A tízszótagos sorok párosítása sajátos lassító hatásával szomorú, bús hangulatot sugall. Az egyszerű párrím minden szakaszt segít lezárni, noha két ízben is átmegy a mondanivaló egyik strófáról a másikra, sőt strófán belül is szintén kétszer áthajlás (enjambement) élénkíti a ritmust. Juhász általában lazán rímelt: itt is vannak sikerült sorvégi összecsendülések (földre néz~szenvedés; leszen~terem; szent~izent; magyar~zivatar) de néhány sor csak hanyagul, a magánhangzók időtartamának módosításával rímel (tekint~hiveit; veri~sebei; hirdetik~segít). Ezek azonban kellő ügyességgel fönnhangon olvasva sem zavarják esztétikai élvezetünket. Bizonyítva, hogy ez az egyszerű versforma mennyire képes művészi hatást kelteni és megrendíteni a mondanivalóra és költészetre fogékony szíveket.

Az első két szakasz a vershelyzet realista ábrázolása. A 4. sor állítmánya (megyen) a szegedi vagy a vele azonos tápai nyelvben nem használatos, de a rímkényszerből született régi és a tiszántúli népnyelvben ma is élő változat szintén támogatja az ünnepies, emelkedett hangvételt. Ez a forma ismétlődik meg, s kelt hasonló hatást a 7. sorban (leszen).

A 6. sor zsellér szava ma már magyarázatot kíván. A hajdani föld nélküli jobbágy a XX. század elején földetlen, nincsetlen, pusztán kétkézi munkájából, napszámból élő szegényparasztot jelentett. Juhász költői szókincsében is mindössze két ízben fordul elő, nem véletlenül mind a kétszer tápai ihletésű versben. A Betlehem 8. sorában éppenséggel szegedi ö-ző változatával:

Kántálnak a háromkirályok,

S velük a jámbor pásztorok,

A söntés mélyén egy elázott,

Elbúsult zsöllér tántorog.

A tápai szegénység feje fölé födelet, kétkézi munkájához saját földet óhajt. Ne más kapása, tanyása, bérese, bérlője legyen, hanem saját portáján gazda lehessen, s az élet neki is teremjen. Az élet itt, ahogyan a népnyelvben általánosan, kettős értelmű: jelenti a megélhetést, egyszersmind a ‘gabonát, búzát, kenyeret’. Juhász Gyula kivételes empátiával fogalmazta meg a tápai szegénység föld utáni vágyát. Később a Tápai nótában még erősebben, fenyegetőbben:

A tápai lányok mennek a misére,

A tápai vének várnak az igére,

A földek esőre, a kaszák a nyárra,

Nincstelen szegények egy nagy aratásra.

A tápai Krisztus szegénysége csak az isteni segedelemben bízhat. A magyar Krisztus nem a magyarok Istenének parafrázisa: a kopott bádogfeszület, akár a Golgota Krisztusa a magyar parasztsorsot tükrözi: ezért magyar. Falusi szent: talán öntudatlanul fogalmaz így a költő, aki ifjúságában, Renan nyomán, nem hitt Jézus istenségében, s csak az Ember Fiát, a nagyszerű embert, a szentet látta benne. Ezt fokozza a racionális elme számára netán túlzó magyarkodása: fönnakadhat valaki azon, hogy a nyárfa is magyar, / A fecske is. A falut és a feszületet egyaránt verő zivatar ismét a fölfeszített Krisztus és a szenvedő zsellérnép közös sorsát szuggerálja belénk. Ezt fokozza még a kereszten függő Istenember oldalán dárdával nyitott sebeknek és a magyarság történelmi és társadalmi vérveszteségeinek párhuzama. Az öt szent sebei latinos egyeztetés, liturgikus hangulatot kelt bennünk; az új alany, a magyarság azt jelzi, hogy a krisztusi sors immár nem csak a szegényparasztságot jellemzi, hanem a világháború és a forradalmak vérzivatarjaiban szenvedő egyetemes magyarságot.

“A költemény fájdalmas, csüggedt kérdéssel csendül ki” — írta elemzésében Makay Gusztáv (“Édes hazám, fogadj szívedbe!...” Bp., 1959, 336). “Ezt a kérdést a falusi nép nevében, annak reménykedését sóhajtva el, teszi fel a költő, de benne van a saját csüggedtségének nyoma is.” Makay is rámutat a korra, amelyben a vers született, az ellenforradalmi korszak első éveinek nyomorúságára. Számos verse alapján bizton állíthatjuk, hogy Juhász Gyula ekkori gondolkodásmódját egyaránt meghatározta az őszirózsás forradalom vívmányainak eltiprása és a trianoni fájdalom. Juhászt főként a történelmi magyar tájaknak, közte ifjúkora emlékhelyeinek (Máramarosszigetnek, Lévának, Nagyváradnak, Szakolcának, Pozsonynak, Újvidéknek) elvesztése keserítette el.

Abban is igaza volt Makay Gusztávnak, hogy költőink — mint Kölcsey is — rendszerint akkor kérték a nemzet sorsának jobbrafordulását Istentől, amikor korukban, társadalmukban nem láttak olyan erőt, amely a nemzetet megválthatná. Így érezhetett 1923-ban a forradalmakban csalódott, az ellenforradalomban üldözött Juhász Gyula is. Ennek csüggedtségnek és bizakodásnak sajátos művészi kifejeződése költészetének egyik tetőpontja, A tápai Krisztus.