Nemes Csaba dr.

Vörösmarty családi hagyományai

és a népi orvoslás

Röviddel a költô halála után öccse János is azt írja 1863-ban Gyulai Pálnak: “édesanyja betegeket gyógyított, nagyon gondos volt […] a´ házhoz minden féle jó füveket, gyökereket annak idejébe be száríttatni és eltenni. Vakok gyógyításában különös szerencséje volt – és flastromokat igen jókat készített – hanszor történik a´ gazdaságba csont törése kasza sarlóval sebzés, azokat nagyon hamar gyógyította”. Vörösmartynak mindez életreszóló élménye maradt, hiszen ha tehette, folytatta édesanyja gyógyító, orvosságosztó munkáját. Görbôn és Pincehelyen még évtizedekig emlegették: “ha valaki megsérült vagy sebet kapott, ô sietett kötéssel, orvossággal a sérült segítségére”, melyben “édesanyja hajlamai” újultak fel. Csáty Anna, mint Gyulai írja: “lassanként Nyéknek, majd Velencének egész orvosa lôn. Abban telt legfôbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vígasztalta, a beteget gyógyította”. Gyermekei azután szétszóródtak és az özvegy “mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben keresett és talált vígasztalást. Imádkozva és betegeket gyógyítva töltötte napjait”.

A jövendô költô számára mégsem a népi orvoslás családi élményei, hanem a népi orvoslás és a gyógyfüvek nyelvkincse, az “anyanyelven belüli többnyelvűség” lehettek fontosabbak. A népnyelv teremtô ereje, annak “mélyrôl jött, gyökös és nemes” volta (Ady). Az a tény, hogy a falusi gyógyító emberek régi magyar nevekkel éltek, lehetôséget adott ezek irodalmi átvételére. “A maga tiszta, hamisíthatatlan, eredeti és kifejezô” (Berde Károly kiemelése) szókincse alapján megújulhatott a magyar orvosi mesternyelv is. “A sok oktalan germanizmus, latinizmus és gyökértelen íróasztali szógyártmány után üdítôen hat egészséges füleink számára egy, a nép nyelvébôl felfrissült, magyarabb orvosi mesternyelv.” Pápai Páriz még jól ismerte a népi betegségneveket, a népi gyógymódokat; orvosi nyelve még nem áll messze, sôt legnagyobb részben azonos a nép nyelvével. A reformkori orvosi műnyelv megalkotói, elsôsorban Bugát és Toldy Ferenc azonban már elszakadtak ettôl az élô hagyománytól. A népi és az akadémikus orvoslás végleg elváltak egymástól. Szófaragó nyelvújításukat nem Vörösmarty, de Petôfi támadta élesebben: “Baltával jött fel Pindus tetejére Metôfi: / Vajjon hány szónak szegte ma bárdja nyakát” (Vörösmarty: Metôfi).

Vörösmarty kíméletesebben bánik a szótárírókkal, talán Toldynak és Bugát Pálnak címezve: “Városzendítô, te harangok gyáva huzója, / Szókönyvet faragtál s tudsz-e beszélni magad?” (Vörösmarty: Szótáríró).

Szépírók és költôk mindenkor vonzódtak a népi eredetű természetes gyógymódok iránt; ennek egyik valószínű lélektani gyökere a romlatlan ôsi anyanyelv és a népszokások szeretete lehet. Bajza Graefenbergi levelei (1848) elôtt Vörösmarty is lelkesen üdvözli s az egekig dicséri Priesznitz vízkúráját (1840) és a Vízgyógyot:

A vaddal köz italt meg kezdé vetni az ember,

S gôgje fejében kór, agg leve és nyavalyás.

Priesznitz visszaadá a víznek régi hatalmát,

S ôsi erôben kél újra az emberi faj.

*

A víz kétes elem, a földet elönti, de táplál;

Gát, de merészeknek pálya világokon át. […]

Árja megöl, de szelíd gyógyszerré lesz, ha beteg vagy,

Természettôl nyert a víz kétféle hatalmat,

Isteni áldássá tett az emberi ész.

A hasonszenvi gyógymód és a magnetikus kúrák Vörösmartyt szenvedélyesen érdekelték. Hiszen olvashatta 1828-ban Kölcsey értekezését is (Az állati magnetismus nyomairól a régiségben), amelyben elôször mutatott rá a magyar irodalomban az “állati delejesség” és az ógörög jósdák inhalációs prakszisának lehetséges párhuzamaira. Vörösmarty ekkor keresi Kazinczynél de Carro lovagnak a karlsbadi gyógyvízrôl írott tanulmányát; az 1830-as évek elején pedig maga is homeopáthiás kezelésben részesül. Ennek az akkor racionálisnak tűnô és vajmi divatos kúrának maga is elkötelezett híve és terjesztôje. Stettner feleségének Aconitumot és Pulsatillát ajánl (1834), mert azt hiszi, ezzel a vörös pestist (a skarlát egyik fajtáját) megelôzheti. És míg ôt a lázas “alföldi hideg” leli, kiigazítja Forgó doktor receptúráját.

De Deáknak és Wesselényinek is javasolja, hogy gyermekeiket “homeopathizálják, amikor beszámol nekik Bakody hasonszenvi therápiájáról és az allopathiáról (1846). Késôbb Bártfay László írótársától egyik baracskai barátjának egy új homeopathikus szert (kitajac?) kér s beszámol a köszvény tüneteirôl; németül, ha a pesti orvosok a magyar szót nem értenék.

Béla fia makacs köhögési rohamait mégsem meri egyedül kezelni, hanem kikéri a “hahnemannista” Hausmann Ferenc és a delejes gyógymódot kedvelô Gárdos János tanácsát.

Hahnemann tanai a reformkorban oly népszerűek voltak, hogy semmi rendkívüli nincs abban, ha egy “orvoskodó” költô a hasonszenvi gyógymódot követi. Hahnemann homeopathiájának a Ferencvárosban még kórházat is alapítottak. Hahnemann emlékének egyébként Garay János (ki orvosnak készült, de negyedéves medikus korában az irodalom felé fordul), valamint Császár és Vörösmarty 1844-ben egy közös albumot szentelnek (Hahnemann Emléke). És Vörösmarty verset is írt Hahnemann címmel:

Eddig anyag harczolt anyag ellen a bús beteg ágyán,

S durva csatájok közt kín vala élni tovább.

De te jövél, s a parányokból felidézted az alvó

S újra szelíd nemtôk kísérik az emberiséget,

És a halál retteg gyötreni áldozatát.

Epigrammáinak nemes pátosza itt még túlzott, patetikus nyelve helyenként mesterkélt. Költôi ereje, verseinek zsongító zengése az élet és az álom, a mese és a valóság mezsgyéjén teljesedik ki a székely népmesék hangulatát idézô Csongor és Tündében (1830). Mirígy “bű-bájos” varázsszavai a “boszorkánydombnál”, átkai a csodakútnál, valamint Berreh és Kurrah párbeszédei a népi orvoslás és kuruzslás ráolvasó formáit idézik:

Teje tôle megromoljon,

Borja téjtôl dombra hulljon […]

Nyolc tojását mind megitta.

Borja tôgyét vérre szopta.

“Vörösmarty költészete a mítoszban gyökerezik – állapítja meg Szerb Antal. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy “képzeletének vad démonai”, “lelkének gyönyörű szörnyetegei” nemcsak a romantika rémvirágai, inkább a népi gyógymód és népmesék samanisztikus örökségébôl merítettek. Mirígy mondja:

Hogy gebedj meg, azt kívánom,

Mérged tengerében […]

Meg ne indulj:

Mert, ha lábad, mint az örvény,

Mint az orsó pördül is,

Vén Mirígy mint gondolat,

A bosszúnak gondolatja,

Úton ér, és elemészt.

Az orosházi népi hagyomány szerint Mirígynek hét lánya, hét fia és hetvenhét unokája van. Népünk a “mirígy” szót nem a mai “glandula” megjelölésére használta, hanem vele a pestist jelölte: “mirígye szökött”, értsd: kiütése támad. Vagy Heltai Gáspár Magyar Krónikája szerint (1575): “Nagy mirígyhalál vala egész Magyarországba”. Pápai Páriz is együtt említi a mirígy és a méreg szavakat. A Méreg és Mirígy Vörösmarty betegségdémonában már egybeolvadnak, csakúgy mint a régi orvosi és népi pestisdémon fogalmában:

Éj legyen napfényetek,

Méreg minden étketek;

Mérges harmat hintse meg,

És utálat fôzze meg.

A néprajzi hagyomány ismerete a párhuzamok alapján kétségtelen. Még a mai magyar népi orvoslásban is fellelhetô a bosszúálló betegségdémon emléke. S valószínű, hogy ezeket a ráolvasó, bűvölô igéket Vörösmarty még gyermekkorában, Velencén és Nyékpusztán már megtanulta.