Nagy Levente

Kováts József és a korabeli irodalmi gépezet

Gyöngyösi páratlan sikerességét irodalomtörténészeink sokáig a XVIII. századi magyar olvasóközönség ízlésének fejletlenségében látták. Agárdi Péter a XVIII. századi Gyöngyösi-kultuszt “esztétikai minőségében”, és “ízlésszínvonalában” “torzulásnak” nevezi. Kibédi Varga Áron kimutatta azonban, hogy Gyöngyösi egyáltalán nem “egyszerű”, könnyen olvasható szerző, hanem tudós költő, aki a klasszikus retorika minden csínját-bínját ismeri és alkalmazni is jól tudja. Készületlenül nem könnyű élvezni Gyöngyösi írásait, népszerűsége éppenséggel előnyös, pozitív fényt vet a XVIII. századi magyar olvasóközönség ízlésére. “Gyöngyösi közönségét kritizálni ugyanaz, mintha Corneille vagy Malherbe közönségét marasztalnánk el; mindkét esetben egy mai irodalomszemléletünktől eltérő, de nagy műveltségen nyugvó közízlésről van szó” – állapítja meg Kibédi Varga Áron.

Apátoknak rozsdás fegyveri s köntösi;

Rozsdás, mivel rajtok zománc gyanánt áll – ó!

Korcsos világ! – a sokrétű rongy s pókháló.

(A kopottabb nemesekhez)

Szokatlan csipkelődő hang, mely igen messze esik a kortárs Berzsenyi nemességet féltő, aggodalomtól izzó versbeszédétől. Kortársai közül talán csak Csokonai meri megütni azt, hogy aztán néhány évtized múltán annál indulatosabban és erősebben dörögjön Petőfi király-akasztós, rozsdás nemeseket gúnyoló verseiben.

Nem tudjuk, megérintette-e őt a francia forradalom szele (franciául tudott), mint azt a kortárs Tertina Mihályt, aki Napóleonnak írt dicsőítő ódát. (Itt van mindjárt Kovátsnak egy rejtelmes Voltaire-epigrammája, mely egyben jó példa Kováts felemás stílusára, és megkockáztatom, akár ateizmusára, hitetlenségére, is: “Igy szólt egyszer Voltér, kérdvén én tölle, / hogy a’ Jézus hozzánk ítélni, hogy jő le. / Úgy – úgy mond – mint a’ pók, nyálból font kötele / Szálán a fa ágról a’ mint jő le fele.”) Mindenesetre Kováts tovább megy lázadásában: nemesi társadalomkritikáját összekapcsolja saját költői helyzetével. Mezei Márta szerint is Kováts egyik legszebb verse a Magyar és Hazafi című, melyben így ír:

M. Azt mondják, hogy ahol vagynak mecenások, ott látsz! ott!

Száraz kenyéren és vizen hitelbe verselek én.

Csínján kell azonban bánnunk Kováts felforgató szellemével: mint általában költőtársai, ő is ír dicsőítő ódát a korabeli magyar arisztokrácia jelentősebb képviselőihez. Kováts életrajzírója, Jerney János múlt századi nyelvész, történész (megh. 1855), aki a Krímben kereste a magyar őshazát, egyenesen így ír Kováts Festetics- és Széchényi-ódájáról: “Itt serényen folytatott hivatala mellett gyakran Serafin dallját zengvén, a bájoló hang elhatott gróf Széchényihez és Festeticshez, akiket a Magyar Kurírban kiküldött versei által szinte az égig emelt, s ezek a nagy lelkek tudván becsülni az érdemet, barátságát óhajtották.” De Jerney életrajzának következő része legalább annyira talányos, mint egy Kováts-vers: “De egyben megirigyelvén a párkák, hogy Kováts beront a kypresus-berekbe orfeusi lantjával s ott a nagy emberek testéről lerontván a gyász fedelet halhatatlanokká teszik őt, elvégezték magok közt, hogy becses életének véget vetnek, hanem maguk közt ezt nem mervén végbe vinni, megkérték a vakbuzgóságot, hogy az vigye annyira az dolgot, hogy a koszorút érdemlő múzsák testvére vasra verve, a kaposvári csúfos tömlöcben két esztendőkig heverjen.”

Időközben sikerült kiderítenünk, hogy az életrajz első változata a Sebestyén Gábor által 1813-ban Debrecenben másolt verseskönyvben maradt fenn. Az életrajz szerzője tehát nem lehet Jerney, ő csak lemásolta azt később, kihagyva azokat a részeket, melyek arról szólnak, hogy Kovátsék valójában mit is tettek a somi plébánia templomában. Ezt a szemérmes kiadók azóta is elhallgatták, ezért a katolikusoktól előre is elnézést kérve, közöljük: “Meg jegyezhetjük az ő Cásusát is a’ mellyért fogságba tétetett. Ő ugyanis a Nótáriussal egyszer Bakhusnak áldozott, és jó kedvek tsutsorodván a’ pápaista templomba éjjel be menének ‘s Szűz Máriát borral kínálák, a’ kit, hogy nem akara inni, végig öntöttek, és nyakába akaszták a kulatsot. Kováts pedig (amint némelyek mondják) a’ Chatedrába iprikála és az oltárról minden viaszgyertyát elvive magával. Mindezeket pedig a’ harangozó a kórusról nézte.” Sebestyén megjegyzése: “Az okos ember ha botlik, nagyot botlik.”

Kováts Széchényihez írt verse 1808-ban Sopronban nyomtatásban is megjelent. Sárközy István (Somogy megyei főispán) 1814-ben Kazinczynak mindenféle kommentár nélkül meg is küldte. Számomra mindenesetre furcsa magasztaló vers. Kováts egyszerűen nem tud fenséges lenni. A fenségesség megtörését épp a stíluskeveredés, a nem oda illő szavak használata eredményezi:

Idétlen lélekkel! – a’ meg

Szemét az értz-tsillagok fényeikkel

Kápráztatván vakítja meg.

Ugyan mondjátok meg ti félénk lelkek, e’

Művbe, hogy értzet, vagy ötvöst tiszteltek-é?

Vagy

Vitéz húrja már fel kanyaréttá’ tzín

A’ Halhatatlanság gyémánt tornátzin

Vár rád az Istenedés.

Kovátsnak szerelmes versei a legmerészebbek. Nemcsak a sejtelmes és néha szabadszájú erotika miatt, hanem azért is, mert ezekben vannak a legconcettósabb metaforák, a legmerészebben megtekert mondatok:

Szemeim patak könnyet hullattak,

S e sok sovány rétet kövérré tett

Mert a blezúrt a képem szúrta.

Hogyan olvassuk: “Szemeim patak könnyet hullattak, / S e sok sovány rétet kövérré tett[ék]”. Hisz így nem egyezik az alany az állítmánnyal. Egyezik viszont a tett a szűzzel a következő sorból. Enjembement-ról van szó, amit az is megerősít, hogy a tett sorvégi szó után nincs semmiféle írásjel. A sor értelme tehát ez lenne: “S e sok sovány rétet kövérré tett[e a] Szűz!” A szűz tette volna kövérré a réteket? Vagy inkább a szűz lett kövérré? Úgy vélem, szándékos a rejtett-zavaros, hiányos mondatú kétértelműség. Vagy talán úgy kell értenünk, hogy a “szemeimből” patakzó bő könnyek sok sovány rétet tettek kövérré, mint ahogy az egyéb patakzó folyadék teszi kövérré a szüzet? De menjünk tovább. Számítsuk a szűz szót a másik két sorhoz. A blezúr szót (mely a francia bleseure – kisebb seb, sérülés magyarosított változata) a Mesterkedők című antológia szerkesztői a szójegyzékben nem magyarázzák. A kép szót igen: “fegyver, dárda, már a XVII. században ritka szó, Kováts még ismeri.” E két sor tehát mai magyarul így hangzik: “Szűz! te lehetel e kínos seb fercsele, / Mert a sebet a dárdám szúrta.” Nyilvánvaló, hogy Kováts dárdája nem saját magán, hanem inkább a szűzön ütött sebet. Ennél egyértelműbb, de ugyanakkor nehezen kihámozható, deflorációra való utalást nem sokat találunk a korabeli költészetben. Jellemző, hogy már a kortársak sem értették a rejtett utalást: Garay János, akiről a későbbiekben még lesz szó, 1836-ban, Kováts verseinek második kiadásáról írt kritikájában a képem szót rosszul, képed alakban idézi: “Mert a blezúrt a képed szúrta” (Honművész, 1836, 390. Csak zárójelben jegyzem meg, így sem lenne rossz metafora.) De itt van két másik rejtvény-strófa:

Szárnyad alatt bágyadt széllel

Párosodott árnyék déllel,

S testemet ágad homálya

Szenderedéssel kínálja.

Sugár termeted a buja

Pompájú ligetbe búja,

S ott az ártatlan állapot

Tölgyéből vad tejet szopott.”

(Májusba 1800)

Íme Kovács Sándor Iván megjegyzése: “Szél a Déllel párosodott? Árnyék a Déllel? Ez is, az is lehetséges. Talán mégis úgy értendő: az Árnyék és a Dél szerették egymást, és fújt rájuk a Szél. [...] A Kováts-féle ‘tölgyből szopott vad tej’ azonban logikátlan, zavaros (paradicsomi, ősemberi?) képzet”. Véleményünk szerint azonban nem az, csupán egy merész manierista concetto. A tölgy ugyanis itt nem a tölgyfát (a félreértést az okozhatta, hogy a vers egy fához intézett monológ, így kezdődik: “Te, zöld fa! te kivel Pánnak / Szőrös, vad kezei bánnak, / Te felöltözted imádott / Festékű uniformádat”), hanem egy testrészt a tőgyet jelöli. Az l hang betoldását a nyelvtörténet hiperurbanizmusnak nevezi. Ugyanez figyelhető meg a volt – vót; zöld – ződ; föld – főd szópárok esetében is. A tőgy szavunk valószínűleg a tölggyel való homonímia kiküszöbölése miatt tartotta meg régies alakját, de arra is van bizonyítékunk, hogy a XVII. században használatos volt a tölgy alak is (Kőszeghy Pál, Bercsényi-eposz, IV, 179):

Sok apró madárka gyenge borjú májjal,

Fiatal tehéntölgy s lépe rántva vajjal

Számtalan borsófánk lepte mintegy rajjal,

Jól jönne, ki férne hozzá éhült szájjal.

Kováts verseinek első kiadása – a költő nagy népszerűségének ellenére – a magyar kritikai irodalomban teljesen visszhangtalan maradt. Annál több bosszankodásra adott okot a kötet 1835. évi, másodszori megjelentetése. Toldy szerint Kovátsot “egyszer olvasnunk is több volt, mint elég. A legüresebb kebel legvizenyősebb emanációi ezek a versek” – mondja ki a verdiktet. (Figyelmező, 1838, 1. sz., 11.)

Kováts másik kritikusa, a mára már elfeledett, de az ÚMIL-szócikk írója szerint korában Bajzánál és Vörösmartynál is modernebb kritikákat író, Garay János “a sajátalan, póri, s korcsszavakkal való élésben” látja Kováts “iszonyú ízlését” (Honművész, 1836, 390.). “Ő a poézist, mint verseiből kivonhatni éles, lármás rímcsengésben vélte feltalálni, s az érzés tisztasága, emelkedett phantasia, nyelv és kitételbeli csíny, s az ennek képestségei szerint változó technica nála alárendelt dolgok, s így poétai tekintetben a’ nálánál csaknem három századdal korábban élt Zrínyinél is alább áll, és az egykor vele együtt túlbecsült Poocs, Láczai, Mátyási sat. silány rímpengetők sorába tartozik.” Kováts diszkreditálását és trónfosztását akkor érthetjük meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy Toldy a Kovátsról írt kritikájában Csokonait sem tartotta nagyra: “Az imént említett írók [a mesterkedők] nem voltak mindenben talentum nélkül [...] sőt Csokonaiban ritka költői erők egyesültek: de hibázott, vagy ki nem fejlett bennök az ízlés, ez a finom érzék, mellynek velünk születni kell, ‘s mint a virág illatja könnyen elrepes, ha szerencsés studiummal nem ápoltatik. S éppen e finomabb studium elhanyagolása tette ama, más, nevezetes elemnek: a népinek kifejezésben és szellemben keresést veszedelmessé. Mert a népi, hol ízlés által nem tisztul, legott aljas póri lészen”. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Toldynak a mesterkedők műveletlenségéről írottakban nincs teljesen igaza: néhányan közülük külföldi iskolákban tanultak – pl. Gyöngyösi János Leidenben, Mátyási József, a franciául verselő Fekete gróf is Teleki József környezetében élt, és még Frankfurtba is elkísérte), Kováts pedig jól tudott franciául és németül. Amellett, hogy Heinrich von Kleistet fordítja, Voltaire-ről írt epigrammája arra lehet bizonyíték, hogy olvasta a francia filozófus műveit.)

Egyébként a “kopottabb nemeseken” és a vénlányokon gúnyolódó Kováts szokatlanul alázatos magatartásról tesz tanúbizonyságot akkor, amikor sajátmaga költői értékeiről szól. Pontosan tudta hol a helye: múzsája, Fanni, Csokonai Lillájának csak szobalánya lehet:

Menj! – s ezen szóra elilla

Nem láthattam, – oh, tán Lilla

Érdemes felhívnunk arra is a figyelmet, hogy kortársai, az egy Kazinczyt kivéve, ugyanabban a szellemben ítélték meg munkásságát. Szemere Pál egyik versében, melyben leszámolt a mesterkedőkkel (Csokonait is közéjük számítva), Kováts nevét nem említi. Őt annyira nagyra tartotta, hogy önálló verset szentelt neki:

S az új nép románcot s balladákat becsül

A rossz rímes Zrínyi s Orczy mellett fognak,

S Mátyásit kiteszik a marczangó fognak.

Pócsért szeretetet már senki nem érez,

Mondják, hogy Virággal soha fel nem ér ez.

Etédi, Péczeli, Horváth, Vitéz s Édes

Éneke a magyar fülnek már nem édes.

Helyettek a polcra Himfi s Ányos lépe.

A Kovátshoz írt versében Szemere ennél sokkal finomabb hangot üt meg. A vers kiadója szerint Szemere “gúnya néhol igen éles, de sohasem tipró”. Nos az alább idézendő részekben nemhogy gúny nincs, hanem egyenesen üdvözlő episztolaként értelmezhető (Figyelő, 1887, XII, 255):

Músám a réteken holmi

Tollakat lelt, és abból mi

Szárnyakat enyveztünk néki.

Olvadunk hát, ‘s ott szédeleg

Fejünk, hol ‘a Napok meleg

Súgárokat lötték ki.

Te nagy vagy, szemed is mivel

Arany kultsok fénnyeivel

nyitódik ki Szemere.

A Somogyba hozzánk hallott

Mint fúva teveled Dallot

a’ Lónyai Czimere.

Ha érdem van, Német adta

Értz béjjegednek alatta,

Nem jó érdem béllyeg ez.

Ez már ma nem Hazafit – nem –

Hanem – nem szabad emlitenem

Nem Kazintzit bélyegez.

Természetesen talányosságát Kováts itt sem tagadja meg. Csak az életrajzi adatok jobb megismerése után tisztázhatjuk e versrészletek jelentéseit.

A mesterkedők munkáinak megítélésében irodalomtörténet-írásunk elsősorban a fennkölt irodalom normáit igyekezett érvényesíteni. Szó sincs arról, hogy ez ne lenne jogosult, hisz költészetük, legalábbis formailag, a barokk retorikák és poétikák alapján művelt iskolai költészet. De ez a diákköltészet ugyanakkor nagyon közel állt, ahhoz a középkori népi karnevalisztikus világszemlélethez, melyet Bahtyin elemzett Rabelaisról írt könyvében. A mesterkedők költészete őriz még valamit a középkor felszabadult nevetéséből, mely elsősorban a testiség, a szexualitás, azaz a fordított, a lenti, a nem magasztos világ ábrázolásából fakad. És nem véletlenül említettem Rabelais-t. Kovátsnak ugyanis fennmaradt egy Aeneis-részletből készült travesztiája: Mint ugrott meg Vitéz Aeneas Libiaból. Siciliába játékot tart. Az Attya invitálja az Eliziumba. (Ez a műfaj a XVII. századi Franciaországban nagyon népszerű volt, lásd Scarron, Virgil travestie. Nálunk tudomásom szerint ez az egyetlen.)* Ebben egy helyütt Aeneas Pantagruel-höz hasonlóan oltja el a hajóiknál támadt tüzet. A testiségre még jó példa az is, hogy szinte másról se szól Kováts írása, mint evésről-ivásról:

Hatszáz kappan ottan süle

Pirult hajdú kásával,

Lemonada fánk kotsonya [...]

Minden harcos torkig eve

a sok palacsintából.

Aenaeas amint vakoghatott,

Sürgette, hogy áldozatot

Neptunusnak tegyenek.

Helyben hagyák, kész az oltár,

Kilentz bikát elfogtak

Pap hillyával voltak, de már

Az is eljött, meggyóntak. [...]

Aenaeas száz Ave Mariát

Fél lábán el hadara,

Pofon tsapta aztán fiát,

Hogy a papot gúnyolta,

Mondván anyja szajha fattya

Szent Pállal így dorgálgattya.

A hajad úgy áll mint, ha benne egy fene

Olyan, mint mikor a dér a kapált gyepibe

Valamely elfonnyadó sárga tököt lepi be.

Vagy:

Jer Dóris hív dolgozásom

közbe tzombod éjellén,

vásott vermedbe hadd ásom

Taléntomomat el én.

A Tamarról szóló veres első része, legalábbis a nyomtatott kiadásokból mindeddig szabadszájúsága miatt maradhatott ki. Csak ízelítő ebből a vásári beszédből, mely a korabeli vénaszszonycsúfolók modorában íródott:

Hijába vén vagy – ne tagadd,

De azért tsak ne hagyd magad,

Ha lottyadt is a’ kend tsetse,

Fel viszi a tsetse betse. [...]

Én már elhagylak és aképp

Mint József az asszonyátúl. –

Erezd a gatyámat hátúl. [És itt a váltás]

Te meg Thamar, szép angyal, a’

Vigasztalások angyala,

Éresztesd eröszakod,

Ezt a beszédmódot, éppen azért, mert felfüggesztette a hierarchikusan kanonizált hivatalos retorikus stílust – olyasmiről is lehetett beszélni, amiről az “iskolában” nem – akár szubverzívnek is értelmezhetjük. Csak megerősít mindebben bennünket Mezei Mártának az alábbi megállapítása: “Néhány mesterkedő költőről azonban kérlelhetetlen szigorral ítélkeztek, s aligha tévedünk, ha ennek okát nem csupán formai kísérleteik túlzásaiban keressük.” Ugyanakkor Édes Gergely első kötetének előszavában klasszikusokat idéz bizonyítandó, hogy nemcsak bölcsességre van szüksége az embernek, hanem bolondoskodni is kell időnként.

A mesterkedők valószínűleg ennek köszönhetik pillanatnyi népszerűségüket – pl. Kazinczy Klopstock Messiásának fordítására mindössze 13 előfizető jelentkezett, míg Gyöngyösi János verseinek kiadására 156 – valamint azt, hogy irodalomtörténészeinek újból és újból felfedezik őket. Kosztolányi pl. szinte szó szerint úgy jellemzi Kováts költészetét, mint Bahtyin Rabelais művészetét: “Az a benyomásunk, hogy egy népünnepély zsibongása vesz körül, egy régi módi groteszk kabaré, ahol csimpolyások, kürtösök, síposok, fa-zongorások és fésű-zenészek muzsikálnak, pokoli zenebonával. Versei gyakran olyanok, mint a bohócok.” (Nyugat, 1915, 690.) És ez az amivel a Garay–Toldy-féle elveken alapuló irodalomtörténet-írásunk nem tudott mit kezdeni. Minduntalan az ízléstelenséget, a póriasságot, a felemás stílust, a tartalom nélküli léha formajátékot rótták fel hibaként. Azért mert a nemiséggel kapcsolatos trágárságokat, a káromkodást, a szitkozódást, gúnyolódást, a nyelvi kétértelműségeket, ezt az alpári nyelvi komikumot már nem tartották szalonképesnek. Ennek az az oka, hogy e trágárságok elvesztették kapcsolatukat a lét és a világszemlélet lényegi oldalaival, a népünnepélyi karneváli formák szerves egységet alkotó rendszerével. Szűk körben mozgó, izolált, magánéleti, mindennapi sértegetésekké, mosdatlanszájúsággá váltak. De a mesterkedők, akik még tudták élni és érteni ezt a kultúrát, a beszédmódjukból fakadó felforgató jelleget életvitelükkel is megerősítették: nemcsak Kováts garázdálkodott pap létére a templomban, hanem kortársai is: Poóts András (szintén pap) azért került az egri börtönben, ahol aztán Esterházy Károly látta el olvasnivalóval, mert kidobálta a kegytárgyakat a templomból. A másik mesterkedő, Mátyási József, szintén radikális nézeteiről volt híres. Tertina Mihály nagyváradi tanár, szintén kortárs, Kazinczy jó ismerőse iszákossága miatt keveredett sikkasztási botrányba. Amennyi sors, a maga módján mind megannyi lázadás.

Kosztolányi ennek ellenére, Weöres Sándor előtt elsőként, fedezte fel ennek az irodalomnak a rejtett kincseit. Kovátsban nem kevesebbet és nem többet látott, mint a l’art pour l’art első képviselőjét: “Itt van egy bogaras, különc, dadogó magyar úttörő, aki fogyatékos képességgel a szépet keresi. [...] Bicskája beletört az ereje felül való vállalkozásba. De bizonyos, hogy egy távoli korban, amikor csak a legjobbak tudtak a csínről, a dallamosságról, a szók puha és kemény voltáról, afféle bolondos előfutára az eljövendő új iránynak, a l’art pour l’art-nak.” “Érdekes lenne alaposabban foglalkozni vele – folytatom tovább Kosztolányit – bevilágítani költészetébe az új esztétika lámpásával és megérteni az életét, az új lélektan által. Megtudni, hogy ki is lehetett ez a tépett életű, hóbortos, tehetséges Kováts, ez a szegény-szegény rímkovács.”

Felhasznált irodalom: AGÁRDI Péter, Rendiség és esztétikum. Gyöngyösi István költői világképe, Bp., 1972 (Irodalomtörténeti Füzetek, 78); Mihail BAHTYIN, Francois Rabelais művészete. A középkor és a reneszánsz népi kultúrája, Bp., 1982; BÍRÓ Ferenc, A felvilágosodás korának magyar irodalma, Bp., 1995; Csokonai-emlékek, kiad. Vargha Balázs, Bp., 1960; HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Bp., 1980; KAZINCZY Ferenc Levelezése, XII, kiad. VÁCZY János, Bp., 1902; KIBÉDI VARGA Áron, Retorika, poétika, műfajok, It, 1983; Jerney János kéziratát kiadta Márki Sándor Figyelő, 1882; Mesterkedők, szerk. KOVÁCS Sándor Iván, Bp., 1999; MEZEI Márta, Felvilágosodás kori líránk Csokonai előtt, Bp., 1974; SZEMERE Pál Munkái, I–II, kiad. SZVORÉNYI József, Bp., 1890.