A kötet végén Szabolcsi Miklós rövid tanulmánya méltatja a költőt.

A szerkesztő igyekezett úgy válogatni, hogy minél hitelesebb és sokoldalúbb kép alakuljon ki József Attiláról. A legismertebb versek mellett néhány ritkábban hallott-olvasott mű (pl.

A kanász) is belekerült a könyvbe. Vajon miért éppen hatvankettő? Kabdebó Tamás a bevezetőjében azzal magyarázza a hatvankettes számot, hogy éppen ennyi év telt el József Attila halála és a kötet megszerkesztése között. Számos kiváló fordító munkáját ötvözi ez a most megjelent válogatás. Közülük elsősorban Vernon Watkins és Peter Zollman munkáira hívom fel a figyelmet, mert mindketten valamennyi, a kötetben szereplő fordításukban a tartalom mellett a formakövetésre is hangsúlyt fektettek, arra törekedtek, hogy az angol nyelvű változat szintúgy rímeljen, mint a magyar.

Meglepő szerkesztői elvet követ a kötet felépítése. Az 1937-ben keletkezett versek nyitják és az 1916-ban íródott költemény zárja a könyv első részét. Kabdebó Tamás azért választotta ezt az elrendezést, mert mint írja, az 1934-ben készült Szürkület című vers olvasásakor úgy érezte, hogy ez a mű hangulatában és témájában is olyan, mint az 1937-ben alkotott költemények. A szerkesztő tehát elveti azt a nézetet, hogy József Attila költészetében bármiféle fejlődés volna érzékelhető és csatlakozik azok elgondolásához, akik szerint költőnk témája, képeinek bonyolultsága egyáltalán nem, vagy csak alig változott a munkássága során. Úgy vélem, ha el is fogadjuk ezt a nézetet (bár számomra nem meggyőző), akkor különösen meglepő a versek szokatlan sorrendje. Ha nincs kézzelfogható fejlődés, miért volt szükség a kronologikus rend felcserélésére?

Az első rész a versek mellett négy prózai idézettel József Attilának a költészetről alkotott véleményébe enged bepillantást. Kiváló ötlet a nehezen hozzáférhető levéltöredékek beiktatása a versek közé, tovább fokozza a kötet expresszivitását. Hasznos kiegészítői ezek az idézetek a verseknek. Példaértékűnek tartom a szerkesztő Kabdebó Tamás ezen megoldását.