Már este kilenc óra van. Még mindig a vonaton zötykölõdhetsz valahol Dunaújváros környékén. Sok az a négy óra utazás. Hiányzol, pedig még csak pár órája, hogy elmentél.
    Most egyedül vagyok a vízparton. Nem vigyáz rám senki sem. Szúnyogok röpködnek mindenfelé. A petróleumlámpa fényénél alig látok.
    Boldog voltam. Jó volt táncolni veled a lagziban, nevetni a részeg csaposon, és a srácokon, ahogy dülöngélve indultak az ajtó felé, hogy még idõben tudjanak egy bokor mögött rókát kergetni.
    Kár, hogy nem ismered közelebbrõl Lacit. Döbbenetes volt látni ifjú férjként a mennyasszonnyal az oldalán. A lányon már látszottak apró jelek. Telt keblek, kis pocak, és az a mindenttudó mosoly az arcon, mert érezte, hogy a mindenséget hordozza magában.
    Gyermeket váró asszony büszkesége. Védettség a burokban. Apró kezek, csukott szem, pihék egy picike fülön, pillanatnyi rúgások az utolsó percekben. Követelõzõ sírás, játék, élet. A születés szabadsága.
    A szüleik azt tanácsolták, hogy ne tartsák meg. Fiatalok még, és nincs biztosítva számukra semmi. Laci most szerel le, Évi pedig nem keres 20 000 Ft-ot. A lány azt mondta, hogy nem tudna megölni egy gyereket.



Ha kislány lesz úgy fogják hívni, hogy Virág.
 

    Amikor megszülettem minden csak egyféle volt. Az autó sárga, az alma piros és anyu szép. Most már összefolynak a dolgok.
    Ha valaki abortuszra megy úgy mutogatunk rá, mint egy gyilkosra. De ha mi indulunk el a kényszerítés miatt, akkor áldozattá válunk, de csak önmagunk számára.
    Minden átértékelõdött. Az étel, a föld, a tiszta víz, a csók. Valami elromlott. Gyerek akarok maradni.  Játszani akarok felelõtlenül és tét nélkül. Soha nem leszek nõ. Nem fogok harcolni az egyenjogúságért, nem leszek édes cicababa. Elfelejtettünk gyermeket szülni, énekelni egy bölcsõ felett, meleg ételt tenni az asztalra, szépnek maradni festék és lakk nélkül, szeretni hazugság nélkül. A mai nõ kezében a férfi csak eszköz céljai eléréséhez. Valami, ami megszerzi a szükséges hátteret.
    Divatcikkek lettünk. Elkényelmesedtünk.
 

    A média amely meghatározza, hogy mi az, amit megtudhatunk és megismerhetünk a politikai életbõl. Apró csalások, félreértések, jól sikerült tárgyalások, melyek két oldalról bemutatva tíz csoportra osztják a hallgatóságot. Persze a megfelelõ eszközökkel tálalva mindenkit ugyanarra az oldalra lehet állítani.
    Egy irodalomtanár arra próbálta megtanítani a diákjait, hogy a sorok között is tudjanak olvasni.  Mennyivel másképp hangzik az, hogy a kormány több száz milliót költ nyugdíjemelésre, amikor ez a valóságban személyekre levetítve nevetséges összeggé válik.
    És persze mindig vannak olyan újságok, pártok, emberek, akik csak a negatív oldalát mutatják meg a dolgoknak. Õk mindig mindent másképp tennének, s amikor lehetõségük nyílik a bizonyításra, elfelejtik korábbi ígéreteiket, vagy ráébrednek, hogy nincs esély a megvalósításra. "Odabent" lecsendesednek az emberek, eltûnik a szenvedély, a tûz. Csak a vád marad.

    Mi ezt kívülrõl látjuk. Õk azt mondják stabilizálódik a gazdaság, mi azt mondjuk drága a kenyér és lassan már szétesik a konyhabútor, mert mi csak ezt érezzük közvetlenül. Átkozódunk és pártgyûlésekre járunk anélkül, hogy tudnánk és felfognánk, hogy mi is zajlik körülöttünk. Adót fizetünk, amirõl nem tudjuk, hogy hova megy. Szavazni járunk és négyévenként leváltjuk a vezetõ pártokat, holott mindenki tudja, hogy ez az idõ kevés  az igazi változáshoz.             Türelmetlenek vagyunk és nem az hajt minket, hogy lehet, hogy majd egyszer a gyermekeinknek jó lesz, hanem az, hogy nekünk legyen jó. Mi már nem pártvezetõt akarunk, minisztert vagy királyt, hanem egy "istent", aki minden múltbeli rosszat jóvá tesz.
     Keresünk valamit, amit már a szüleink elvesztettek, és ezért mi sem örülhetünk neki. Nagyapáink életét Isten irányította. Az Úr mindenek felett. Ha valaki meghalt, ha éheztek, ha fáztak, ha féltek, ha gyûlöltek, ha elvesztették azt, ami a legdrágább, valamijük mégis megmaradt. Õk még hittek. Volt mibe kapaszkodniuk.
    Egy mai, átlagos embernek nincs istene. Válogathat a sokféle egyház közül, de nincs vallás, amelybe beleszülethetett volna, amely megismerése gyermekkorban kezdõdik. Azzal, hogy Istent vesztettük el, az életcél tûnt el. S most kereshetünk menedéket a munkában, a szórakozásban, az ismeretlen halálban.
 

    Sok mindent határoz meg a környezet. Az, hogy körülöttünk milyen embereket becsülnek meg, kit tisztelnek és kit szeretnek, mit jelent egy családban a színház, a zene, a tánc, egy festmény a falon.
    Rohanunk. szaladunk együtt a gépezettel, az autósorokkal, az irodákkal, az aratógépekkel. Ilyenkor kell néhány pillanatnyi varázs,  halovány fények egy elõadáson, egy lágy dallam a koncertteremben.
    Az emberek átoknak tekintik a szegénységet. Elfelejtenek nevetni, játszani. Ezért vannak mindenhol õrült mûvészek. Õk tárják fel az emberséget. A fájdalmat, amit nem mondunk ki, az örömöt, amelyben nem hiszünk, a szépséget, ami soha nem lehet a miénk.
 

    Szabadok vagyunk. Állampolgárok lettünk. Jogaink és kötelezettségeink vannak. Jogaink, melyeket nem sérthetnek meg, s ha mégis megteszik lehetõségünk van elégtételt venni a törvény által megszabott módon. Jogom van olyan dolgokat tenni, amelyekkel nem sértek másokat. Jogom van szinesbõrûnek születni, és az utca emberének joga van kikerülni.
    Most már törvény védi az érzéseinket. Védi a szeretetünket, a félelmünket.
    Szakadék, mélység, zuhanás. Jogsértés. Valaki meggyalázott egy asszonyt. Ügyvédek párharcává válik a tárgyalóterem. Már mindenki ismeri az igazságokat. Valaki hazudik?  Vagy csak képtelenek vagyunk másik szemszögbõl is megnézni a világot?
 

    Rádiótelefon, dagadó bankszámla, ideges és nyugodt üzletfelek. Pénz, jelkép. Megveszlek. Te, aki most ott ülsz a karosszékedben ezzel a papírral, mennyiért adod el magad?
    Gondolod, hogy ilyen sokat érsz?
    Még gyermekek vagyunk. Ábrándokat szövünk nagy, kertes házról, külön autóról, nyaralásról, motorról amivel nyáron bejárjuk a kontinenst. Nem növünk fel, csak valami eltiporja az álmainkat, és ráébredünk a meddõ valóságra.
    Tele van a zsebünk a kezünkkel.
    Azután kétségbeesetten küzdeni kezdünk az álmainkért, vagyis valamiért, ami által elérhetjük õket. A pénz elkezd minket mozgatni.
    Ma azt hirdeti minden, hogy a pénz az, ami boldogság  felé vezet. Hatalmas nyereményjátékokat rendeznek, és az emberek egy kupac papírhalmot tapsolnak ugyanazzal a mozdulattal, amellyel korábban egy színész vagy egy dal elõtt tisztelegtek.
    A jólétet jelképezi, a mennyországot. Egy gazdag ember lehet õrült.
    Sikoly, félelem, hideg test. Valahol megöltek egy férfit. Elrabolták a vagyonát, mindenét. Irigykedtek rá. Miért?
 

    Meghalt. Félelem, rettegés, fekete csúf borzalom. Magány. Nem tudjuk, hogy miért születünk, s azt sem, hogy miért halunk meg.
    A halálfélelem velünk születik, vagy az idõk során "nevelik belénk"?
    Minden múlandó. Te is, a karosszéked is, ez a papír is. Senki sem mondja meg a dolgok értelmét, csak azt mondják, hogy ez nem jó, ez nem így van. De akkor mi az igaz? Az idõ csak múlik, eltûnik, kirohan a  vízparti házból. Öreg leszek, és a testemet nem tartja össze többé a lelkem. Egyedül marad és elrohan valahová, amit nem ismerek, amirõl senki sem mesélt.
    Ha azt mondod, a halál egy virágszirom, ami rámborul és elaltat, elhiszem neked. De nem mondasz semmit. Tanítók és mesterek mesélnek a kaszásról. Mindannyian a saját látomásaikat élik újra minden órában.
    Mesterséges halál, háború. Durva bakancsok, ütemes léptek. Szívdobogás a puskatus alatt. Törvényes, régen vágyott gyilkosság. Országok eltiport határokkal, anyák letiport lányaikkal óvóhelyre indulnak. Temetetlen testek. Százezrek indulnak megvédeni az uralkodó politikát. Parancs. Apró porszemek, játékszerek a hatalomnak. Mindenki gyilkos és mindenki áldozat.
    Megvillan a kamera lencséje. Fényfolyam árad a mocskos fekete utcára, hogy teret adjon a semminek, és kába bódulatba mártsa az unalom szentélyét.
    Költõ és Katona töri meg a lét egyensúlyát.
 

    Hangzavar, lárma, utolsó kiáltás. Nemsokára mindent megértek. Elhagyom a vízparti házat, lebegjen a kétségein, önmagán. Téged várlak. Táncolni akarok veled, nevetni a részeg csaposon. Sírni, szeretni, meghalni.