..."Igen, ez az! Mindjárt kinn van, még egy utolsót!" A fehér nõ összeszedte maradék erejét, görcsösen kapaszkodott a véres lepedõbe. És nyomott.  Ezt kívánta tõle az orvos, ezt parancsolta a természet. És megszületett. A fehér rongyon ott kapálódzott egy kis fekete pont, egy új élet. Apró szemeit tágra nyitotta a csodálkozástól, ösztönösen várta gyengéd simogatásokat, a becézõ csacsogásokat. Hiába várt. Az álnokul lappangó kromoszóma selejtes senkivé változtatta az emberek szemében. Nem. Nem a lába hiányzott, se nem a keze, minden rendben megvolt, csak a bõrszíne volt más. Olyan sötét, mint az éjszaka. Hiába nevetett kedvesen, hiába gagyarászott édesen, õt már nem szerették. Születése pillanatában, a szent pillanatban eldõlt sorsa: örök kivetettség, lenézés, kitaszítottság, megvetés és meggyalázás. Azért, mert " más ".
    Miért ítélkezünk mások felett a külsõségek alapján? Valóban úgy érzünk és gondolkodunk ahogyan cselekszünk? Ítélkezni bõrszín szempontjából olyan, mint halálra ítélni egy ismeretlent bûn nélkül. Mindannyian mások vagyunk, de egyvalamiben hasonlítunk: hatalmas butaságunkban, mert a külsõ és kulturális különbségeknek nem a varázsos szépségét vesszük észre, hanem hamis okként használjuk fel a gyûlölködésre, egyesek kitaszítására, háborúkra.
    Emberek vagyunk alapvetõ jogokkal és kötelezettségekkel, mindannyiunknak kijár a tisztelet. Ez a tény általánosan elfogadott, de a gyakorlatban, mint általában a legtöbb elméleti feltevés, másként valósul meg, sokkal negatívabban. A  "kapok" rész rendben van, az "adok" okoz inkább gondot sokunk számára. Pedig a szeretet szívünkben soha el nem fogy, mégis zsugori módon sajnáljuk másoktól. Miért? Talán mert félünk a következményektõl és önzõ emberek vagyunk, akikben sok különbözõ érzés kavarog. Talán az érzéseink azok, amelyek képesek szeretetre és tiszteletre méltó példaképpé emelni, vagy gyilkoló vadállatokká alacsonyítani, hiszen a gyûlölet is a miénk.
    Az ember hasonlít éltetõ bolygólyára, a Földre. Mindkettõ apró részekbõl áll össze a teljes egésszé. A szeretet olyan, mint a békés szárazföld, a gyûlölet a háborgó tengerhez hasonló. A tisztelet egy egyszerû sivatag, a boldogság pedig színes virágok rikító kavalkádja. A szabadság a hatalmas égbolthoz hasonlatos, a bezártság a föld mélyéhez, a megértés a szélhez. Néha a tenger belemos a szárazföldbe, de a szél szárnyán hozza a sivatag porát és újraépíti az elveszett szakaszt. Mi is így teszünk: gyûlölködünk, beletaposunk másokba, néha nevetésre ingerlõ okokra hivatkozva, de sajnos legtöbbször el is pusztítjuk, vagy õt, vagy önmagunkat. Mindegy kit, mindenképpen vesztünk. De ha a Föld részei és a bennünk lakozó érzések megtûrik egymást, mi miért nem?
    Ha valaki rasszista, akkor jogtalanul ítélkezik a külsõségek alapján, a bõrszín szerint. Az övé a tökéletes és az elfogadott, az eltérõ csak rossz lehet. Nem gondolja át gondolatait, nem érzésekkel mondja el szavait. Azt tanulta szüleitõl, hogy utálja azt, aki más, mint õ; azt látta barátaitól, hogy csak erõszakkal lehet érvényesülni. Nem meri kimondani önálló véleményét és kimutatni érzéseit, mert közvetlen környezete befolyása alatt van. Így inkább az õsrégi felfogást választja, akkor is, ha nem úgy érez. Gyáva nyúl módján elfut a következmények elõl, melyek talán sértenék érdekeit. Hiszen ebben az érdekvilágban könnyebb hazudni, mint vállalni önmagunkat. Eltakarjuk valódi arcunkat, hogy elnyerjük a környezetünk szimpátiáját, de a játékba is bele lehet unni vagy fáradni. A fajgyûlöletnek tradíciói vannak, generációkra lehet visszavezetni az egyes problémákat. Mégsem a gyökeret pusztítjuk el, hanem a friss hajtásokat. A mában harcolunk a múltért a jövõre hivatkozva. Nem kompromisszumot keresünk, hanem okot a további gyûlölködésre, mert az emberben születése pillanatától van egy rész, amely akaratlanul is rosszat akar. Mindenkinél más formában jelenik meg, sokaknál a rasszizmus képében. Általánosítunk, megismerés és egyéni tapasztalat nélkül ítélkezünk. Gyûlölünk valakit, anélkül, hogy tudnánk, kit gyûlölünk. Hogy kit. Itt nem a nevére gondolok, hanem a személyiségére, az emberi tulajdonságaira. Ránézünk és esélyt sem adunk neki arra, hogy bebizonyítsa, attól, hogy más, még nem biztos, hogy rossz. Megfosztjuk az elõbb emlegetett alapvetõ emberi jogaitól, nem vesszük emberszámba. De ha megkérdezik tõlünk: "Rasszisták vagyunk?", a többségünk tiltakozik, és kikéri magának ezt a megalázó gyanusítást.
    Nem tudom, hogy merjek-e történelmi példákkal elõhozakodni. Ha eddig nem tanultunk a múltból, ezután miért tennénk? Volt egyszer Jézus, aki ezt hirdette: Szeressétek egymást, bocsássatok meg ellenségeiteknek! Volt egyszer  Hitler, aki ezt hangoztatta: A német árja faj. Legyetek antiszemiták!  Vajon melyikükre hallgattak többen, kinek  volt több hûségtõl elvakult követõje? A rossz célt sokszor kevesebb szenvedéssel lehet elérni, mint a jót, hiszen csábítóbb is. A suliban tanulunk faji nézeteltérésekrõl, magányos kiáltásokat hallunk, melyek hamarosan hangorkánná válnak és egy véres forradalomban teljesednek ki, majd kezdõdnek a háborúk, mert a vezetõk gondokkal küszködtek. Volt az emberiségnek egy tévedése a múltban, ami ma nem tanulság, csak egy tétel az érettségin. De a gondok ma is megoldatlanok és nem új megoldásokat keresünk, hanem a régi hibákat halmozzuk újra és újra.
    A világban a legtöbb dolognak két oldala van. Az élet választásokból áll és mi döntjük el, hogy mit választunk. Egyénileg, saját felfogásunk szerint. Szerintem az nem baj, hogy gonosz érzés és utálat is lakozik bennem, ha szeretet és megértés is társul hozzá. Hiszen ha nem adhatnám ki magamból a feszültséget, akkor önmagamat pusztítanám el. Egészen addig nem baj, amíg az ellenséges viselkedésem valódi okkal irányul a gyûlõlt személy felé, nem pedig általánosítok és jogtalanul vádolok ártatlanokat.
Hogy mi a megoldás? Nem tudom. Talán az, hogy ha két különbözõ ember találkozik egymással, mindkettõnek az jusson elõször eszébe: "Nem szabad elítélnem azért, mert más, mint én. Elõítéletek nélkül kell megismernem, hisz' lehet, hogy nagyszerû ember."