Mint azt már tudjuk, egy-egy nemzetállam kialakulása hosszadalmas és bonyolult folyamat. Még inkább így van ez, ha az államalkotó nemzet korábban nem, vagy csak rövid ideig rendelkezett saját államisággal. Ilyenkor kerül a napvilágra a mítoszteremtés és a történelemhamisítás is, amelyeknek az a feladatuk, hogy megfelelően „előkelő” múltat mutassanak ki számára.
      Ennek az a következménye, mint azt Románia esetében is tapasztaltuk, hogy egyes történészek meghamisítják a korábban nemzetközi szinten is beigazolódott tényeket, s azokat saját szájízük szerint tálalják.
      Ez Ukrajna függetlenné válása után is többször előfordult. Bár korábban is voltak olyanok, akik a „szláv” teóriát hirdették, nem kaptak különösebb figyelmet, hiszen mindenki számára világos volt, hogy ez a pártállam elképzelésének visszatükröződése. Ma e folyamat tovább folytatódik. Ebből szeretnék egy kis ízelítőt adni.
      Évekkel ezelőtt felkértek egy, a Novini Zakarpatyja (1994. december 3.) című lapban megjelent cikk véleményezésére. Bár az adott korszak nem éppen a szakterületem, elolvasva tollat ragadtam, hogy megcáfoljam azokat a feltételezéseket, amelyek itt megjelentek.
      Hogy az olvasó jobban megértse, miről is van szó, úgy döntöttem, hogy a tanulmányomat három részre bontom: elsőként a fent említett cikk magyar fordítását közlöm, majd az akkori események valósághű leírását, végül pedig saját észrevételeimet.

     „Az olvasók elbírálására 3 dokumentumot ajánlanék, amelyek magánlevéltáramból származnak és 1938 őszét érintik. Két anyag az Ukrán Sajtóiroda londoni és brüsszeli kirendeltségétől származik: az egyik ukrán, a másik francia nyelvű. Ezek a külföldi sajtónak szánt információk, valamint közlik az angol tömegtájékoztatási eszközök véleményét a kárpátaljai eseményekről. Azt hiszem, hogy az olvasókat is érdekli, hogy mit írtak rólunk ötvenhat évvel ezelőtt. A harmadik dokumentum Magyarország északi határainak térképe, amelyet a Pesti Hírlap jelentetett meg. Könnyen felismerhető rajta, hogyan szabták át az addigi államhatárokat, amelyek alapján a kárpátaljai lakosság nagy tömegei kerültek akaratukon kívül egy másik államhoz. A vastag fekete vonal hadi-demarkációs vonal néven ékelődött be Kárpátalja testébe. Vidékünk nagy részét elcsatolták: az egész Beregszászi járást, a Munkácsi, az Ungvári és a Szőlősi járás számos települését. Érdekes momentum, hogy valamennyi település, amely ezen a vonalon belülre került, magyar elnevezést kapott.
      9 év múlva a párizsi békeszerződésben Magyarország önként lemondott ezekről a „szerzeményekről”.

     A Times folyó hó ötödikén „Új határok” című vezércikkében vitatta meg a bécsi döntést. A cikket Kárpát-Ukrajnának és az ukrán kérdésnek szentelték és arról volt szó benne, hogy a „köztársaság (Csehszlovákia) legkeletibb részén elterülő tartomány lakossága teljes autonómiával fog rendelkezni, s amennyiben a lakosság nemzetiségét tekintve rokon a Lengyelországban és Oroszországban élő ukránokkal, úgy a földjüket a közeljövőben Karpatszkaja Ukrajnának fogják nevezni, s nem Podkarpatszka Rusznak, mint eddig. Érdemes megemlíteni, hogy ezt az elnevezést már régóta alkalmazzák Németországban.
      A kárpátaljai ukránok teljes mértékben jogosultak az önállóságra, ahogy ezt már számukra 20 éve megígérték. De hogyan sikerül majd megélniük a vidék nyugati részén fekvő területek nélkül, amelyeket Magyarország szerzett meg? A hegyvidéken lakók maroknyi csoportját, akiknek a száma alig éri el a félmilliót, csak nagyon rossz úthálózat köti össze az anyaországgal. Eddigi fővárosuk Magyarország kötelékébe került, s ez egyike volt a bécsi bírák kétségbe vonható döntéseinek. Az ukránok kénytelenek voltak új fővárost keresni: a kicsi és ismeretlen Husztot.”

     A Manchester Guardian című lap november 5-i számában azt írja, hogy a Csehország, Szlovákia, Kárpát-Ukrajna és szomszédaik, főképpen Magyarország közötti határokat nem az etnikai elv alapján húzták meg. „Németország, Lengyelország és Magyarország nem tartotta magát az íratlan szabályokhoz, s olyan területeket is megszereztek maguknak, amelyek számukra csak stratégiai és gazdasági szempontból voltak fontosak.” A lap rámutat, hogy ily módon egy új kisebbségi probléma merült fel, mert 1 350 000 cseh, szlovák és ukrán nemzetiségű állampolgár került a csehszlovák-ukrán állam határain kívülre.
      A második cikkben, amely ugyanezen számban kapott helyet, a lap Szlovákia és Kárpát-Ukrajna helyzetét tekintette át, kihangsúlyozva, hogy nincs megelégedve a döntéssel. „A legkisebb igénnyel Magyarország állt elő, hiszen mindent megkapott, amit akart, kivéve talán csak a közös határokat Lengyelországgal...”
      Az események következtében Kárpát-Ukrajna került a legrosszabb helyzetbe: 725 ezer lakosából elvesztett 220 ezret. A prágai adatok szerint ebből a 220 ezerből csak 70 ezer volt a magyar, a többi pedig ukrán, szlovák és zsidó. Munkácsnak és Ungvárnak pedig egyáltalán nem kellett volna Magyarországhoz kerülnie.

     A bécsi döntőbíróság határozata alapján november 2-tól 1700 négyzetkilométernyi terület 135 ezer lakossal (közülük 85 ezer magyar és 50 ezer ukrán) elszakadt Kárpát-Ukrajnától és Magyarország kötelékébe került. Ez a döntés sérti az etnikai elvet, hiszen Magyarország megkapta Ungvárt, ahol a magyarok csak a lakosság 26,65% -át képezik (az ukránok aránya 40,8% ) és Munkácsot, ahol a magyarok részaránya csak 18% ( az ukránoké 56%).
      Világos, hogy az ukránok érdekeit és törvényes jogait ismét feláldozták a politika oltárán. Az ukrán területek aprópénzül szolgáltak egy harmadik fél kifizetésekor. Ettől kezdve az Ukrajna területén osztozkodó államok száma négyről ötre emelkedett. A döntőbíróság ítélete azonban semmiféle garanciát nem tartalmazott a magyar hatalom alá került ukrán kisebbség számára. Nem meglepő tehát, hogy ez váltotta ki a legnagyobb tiltakozási hullámot.
      Pedig az ukránok mindent megtettek jogaik érvényesítése érdekében. Erre az a nagyszámú távirat és memorandum a bizonyíték, amelyet a világ vezető politikai személyiségeihez juttattak el. Ez a nagyszabású akció csak megelőzni tudta a még nagyobb bajt: a vidék teljes felosztását Magyarország és Lengyelország között. Kárpát-Ukrajna autonómiát kapott Csehszlovákia keretein belül. A közös lengyel-magyar határ álma szétfoszlott. A helyzet egyedüli vesztese Lengyelország volt.

     Volosin úr miniszterelnökké való kinevezése óta a vidék jelentős fejlődésen ment keresztül. A települések többségének lakossága támogatja a kormányzatot. Október 30-án nagy felvonulásra került sor. Az ukrán harci alakulatok együttműködnek a csehszlovák reguláris csapatokkal. Létrejött az új vasútigazgatóság is. A kormány intézkedéseket foganatosított a munkanélküli lakosság megsegítésére. Több mint 500 vagon élelem került szétosztásra.
      A vidék hivatalos elnevezése Kárpát-Ukrajna lett. Nem sokkal Ungvár átadása után a kormány székhelyét Husztra tette át. Volosin úrnak a prágai Ukrán Egyetem díszdoktori címet adományozott.
      Mi is történt 1938-ban? A lakosság többsége alig tud valamit erről a korszakról. A hivatalos doktrína szerint a fasiszta Németország és Olaszország hűséges csatlósuk, Magyarország megjutalmazása céljából felosztotta Csehszlovákiát, s abból egy nagy darabot Magyarországnak juttatott.
      Az események a müncheni szerződéssel kezdődtek, amelyet Németország, Olaszország, Anglia és Franciaország kötött. Ez a szudétanémet-kérdést volt hivatott megoldani. Olaszország képviselője javaslatára az egyezményhez egy mellékletet csatoltak, amely a csehszlovákiai magyar kisebbség sorsát is rendezni kívánta. Miután a felek megegyeztek, hogy a probléma rendezésében a nemzetiségi elvet fogják szem előtt tartani, a magyarkérés eldöntését kétoldalú tárgyalásokra bízták.
      A két kormányküldöttség 1938. október 9-én Komáromban ült össze. A magyar bizottságot Kánya Kálmán külügyminiszter vezette, fő tanácsadója és szakértője pedig Teleki Pál volt. A cseh delegáció nem készült fel a tárgyalásokra, nem úgy a magyar fél, amely az Államtudományi Intézet teljes adattárával érkezett. Négy napi tárgyalás után a cseh küldöttség Csallóköz viszszacsatolását ajánlotta azzal a kikötéssel, hogy Komáromban szabadkikötőt kapnak. Ez 1800 négyzetkilométer területet jelentett volna, 121 ezer lakossal, azaz a magyarlakta területek 11% -át. Mivel azt a magyar fél nem fogadta el, október 13-án új ajánlat érkezett: 5405 négyzetkilométer 349 ezer lakossal. Ám így is csak a határon túli magyarság egyharmada került volna vissza az anyaországhoz, ezért ezt a változatot is elutasították. A magyar igény 14 153 négyzetkilométernyi terület visszacsatolása volt, 1 091 000 lakossal, amelyből 849 000 volt magyar nemzetiségű, azaz a lakosság 78% -a. A többszöri jegyzékváltás hatására megszületett a végső döntés, amit október 20-án a cseh kormány német közvetítéssel el is juttatott Budapestre.
      Ez 11 300 négyzetkilométernyi területet jelentett, majdnem annyit, mint amennyit a döntőbírósági ítélet végül is Magyarországnak juttatott. Azonban elfogadhatatlan volt ez az ajánlat is, mert kihagyta belőle az összes nagyobb határ menti várost, többek között Ungvárt és Munkácsot.
      A tárgyalások meghiúsulása után a magyar kormány tájékoztatta a nagyhatalmakat és segítségüket kérte a végleges rendezéshez. Azonban Anglia és Franciaország érdektelenséget mutatott a kérdés iránt és az 1920-ban diktált béke revízióját a másik két nagyhatalomra bízta. Tizennyolc éves felelősségük elhárításával biztosították azt, hogy a nemzetiségi elvű területrendezés újabb nyolc év múlva semmisnek legyen nyilvánítható.
      Olasz és német közreműködéssel a tárgyalások közel jutottak a megoldáshoz. Csehszlovákia a későbbi visszacsatolt területek 93% -át diplomáciai úton már át is engedte. 1938. november 2-án a határ menti városok hovatartozását megvitatni ült össze a döntőbíróság a bécsi Belvedere palotában. Ribbentrop és Ciano külügyminiszterek alaposan felkészültek a témából (nem úgy, mint a trianoni békediktátum megalkotói). A döntést még aznap este mindkét fél megkapta: az új csehszlovák határt vastag zöld vonallal rajzolták be egy 750 000 léptékű térképbe. A vonal pontosan követte az etnikai határt, csak Pozsony mellett hagyott néhány magyar falut Szlovákiának, hogy mögöttes területet biztosítson a fővárosnak. A vegyes területeket a vonal kettévágta mind a szlovák, mind a ruszin nyelvhatár mentén. Kétségtelen, hogy addig még soha, sehol nem valósították meg területrendezésnél a nemzetiségi elvet ilyen pontosan és tárgyilagosan. 1938-ban vontak meg először történelmi vagy érdekszféra határ helyett egy népi-nemzetiségi határt.
      A végső döntés igazságos megosztásra való törekvését mutatta az, hogy a visszacsatolt területekkel csak 117 000 nem magyarajkú (szlovák, rutén, német stb) lakos került Magyarországhoz, ugyanakkor 320 000 magyar nemzetiségű maradt továbbra is Csehszlovákia területén. A vitás városok közül a bíróság Nyitrát és Pozsonyt Szlovákiának, a többit Magyarországnak ítélte.
      1938 őszén a még vitatott kérdések tisztázására létrejött a szlovák-magyar határmegállapító bizottság, amelynek elnöke magyar részről Teleki Pál lett. A bizottság a határ menti falvak hovatartozását állapította meg.
      A fentiek alapján megállapítható, hogy a versaillesi szerződéssel szemben a bécsi döntés egy etnikailag stabil határvonalat húzott meg, olyat, amely még a hamis képet mutató csehszlovák statisztikai adatok tükrében is helytálló volt.
      Most pedig térjünk vissza Kárpátaljára és a cikkben foglaltakra.
      Mivel a csehszlovákiai népszámlálások során rengeteg, a magyarság létszámának csökkentését célzó visszaélés történt, ezért az 1910 és 1921 közötti számok középarányosát kell helytállónak tekintenünk. 1910-ben Kárpátalja 605 942 lakosa közül 185 433 (30,6%) vallotta magát magyarnak. Ruszin, ukrán és orosz nemzetiségű ebben az időben 330 010 (54,5%) fő volt. Az 1921-es népszámlálás adatai szerint Kárpátalja összlakossága kb. 14 000 fővel nőtt, ugyanakkor a magyar lakosság 73 000 fővel csökkent. Ez azzal magyarázható, hogy az izraelita vallásúakat a zsidó nemzetiséghez sorolták. Számuk ekkor 80 132 főt (12,9%) tett ki. Az 1930-as népszámlálási adatok szerint a magyarság részaránya már csak 15,9%, szemben az 1921-es 1%-kal.
      A bécsi döntés értelmében Magyarország az 1918–19-ben elvesztett északi területeiből visszakapott 1523 négyzetkilométernyit és nem 1700-at, mint ahogy a cikkben szerepel. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint 173 233 ember élt ezen a területen. A lakosság az alábbi módon oszlott meg: magyar 83 578, orosz, ukrán, rutén 33 435, zsidó 25 423, csehszlovák 16 466, német 4 534, lengyel 81, egyéb 849. Tehát a magyarok és a magyar nyelvű zsidók összlétszáma az erősen meghamisított adatok szerint is elérte a 109 001 főt, szemben az 55 365 egyéb nemzetiségű lakossággal.
      A visszacsatolt települések nagy részén a magyarok alkották a többséget. Ez alól csak Ungvár és Munkács volt kivétel. Ruszin többségű volt Alsó- és Felső-Remete, Munkácsváralja, Várkulcsa, Tiszasásvár, Verbőc és Ungdaróc. Német többségű Alsóschönborn, Pósaháza és Várpalánka.
      A kárpátaljai nagyobb városok hovatartozása azért volt kérdéses, mert a csehszlovák időkben a betelepítésekkel és a népszámlálások során elkövetett csalásokkal mesterségesen lecsökkentették a magyarok létszámát. Tekintsünk bele ezekbe az adatokba:

     Érdekes megfigyelni, hogy bár Ungvár összlakossága 1930 és 1941 között alig 3 ezer fővel gyarapodott, addig a magyarság létszáma kb. 20 ezer fővel növekedett. Ugyanígy Munkácson is, ahol az összlakosság alig 2 ezer, míg a magyarság létszáma 15 ezer fővel nőtt. Tehát nem mondhatjuk, hogy a lakosság összetétele a nagymértékű betelepülések miatt változott meg. Ha figyelembe vesszük azokat is, akik a rendszerváltozással együtt nemzetiséget is változtattak, valamint azokat, akik esetleg két vagy több nyelven is beszéltek, s nem tudták pontosan meghatározni nemzeti hovatartozásukat, még akkor is magas ez a szám. Éppen ezért biztos, hogy sem az Ukrán Sajtóiroda, sem pedig az angol lapok nem a hiteles népszámlálási adatokra hivatkoztak.
      Különösen visszautasításra szorul a szerző azon állítása, hogy a visszacsatolt falvak mind új magyar megnevezést kaptak. Ha nem esett volna nehezére az utánajárás, akkor rájött volna, hogy ezek a települések több évszázada ugyanazt a nevet viselték és nem 1938-ban keresztelték el őket.
      Remélem, ha a közeljövőben valaki foglalkozni fog a témával, előbb alaposan utánanéz a tényeknek és az adatoknak, s nem dől be mindenféle légből kapott híradásnak, legyen az akár az Ukrán Sajtóiroda anyaga is.