A névtelen alkoholisták tizenkét lépése

 1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben,
     hogy életünk irányíthatatlanná vált.

 2. Arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy egy nálunk hatalmasabb Erõ
     helyreállíthatja lelki egészségünket.

 3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket – a saját felfogásunk
     szerinti – Isten gondviselésére bízzuk.

 4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.

 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink
     valódi természetét.

 6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket
     jellembeli hiányosságainktól.

 7. Alázatosan kértük Õt fogyatékosságaink felszámolására.

 8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek
     voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.

 9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve,
     ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett volna.

10. Folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat,
      haladéktalanul beismertük.

11. Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsolatunkat – a saját
      felfogásunk szerinti – Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk
      kapcsolatos akaratát felismerhessük, és erõt, hogy azt kivitelezhessük.

12. E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az
      üzenetet más alkoholistáknak továbbadni, és ezeket az elveket életünk
      minden megnyilvánulásában gyakorolni.
 

Szeretem a Dunát. Szeretem nézni, ahogy nyugodt méltósággal csak folyik és folyik. Évezredek óta viszi magával az emberek érzéseit, vágyait, örömét és bánatát.
A Batyin ülök, a régi padomon, és sajnálom a kis szökõkutat, amit elbontottak. Sokszor oltotta iszonyatos szomjúságomat.
- Itt a jó öreg alkohol, az segít - hallom a kissé távolabb ülõ férfi hangját, aki nagyon hasonlít öt évvel ezelõtti önmagamra. Remegõ kezei, töredezett, fekete körmei eszembe juttatják a kínt, amit akkor éreztem, amikor már hetek óta nem tudtam megmosakodni.
- ...belegázoltak a lelkivilágába... - fordul hozzám, társa felé biccentve. Nézem véreres, szomorú szemeit, hónapos szakállát - megsajdul a szívem: régen éreztem azt, hogy nem vár rám senki sem, hogy nem vagyok fontos senki számára... Rohadt egy érzés volt.
(A téren egy fiatal fiú fut át, valami kiesik a zsebébõl, észre sem veszi.)
Hamarosan itt kell hagynom a sorstársakat. Sokasodnak bennem a múltból feltörõ érzések, most, amikor Békásra indulok, hogy elõkészítsünk egy találkozót a társaimmal.
Józan vagyok és segíteni szeretnék. Segíteni az ivást abbahagyni vágyóknak.
(A tér közepén hever a tárgy, amit a fiatal, kedves arcú fiú elhagyott. Megdermedek. Egy fecskendõ hever a lábam elõtt. Nem volt több húszévesnél...)
- Ha nem sértelek meg, megkínálhatlak egy pohár borral - mondja a férfi. - Én Sándor vagyok - teszi hozzá.
A régi szökõkútról meg a térrõl beszélgetünk, de nem sokáig maradhatok már velük, közeledik a találkozó idõpontja.
Adok egy újságot, ezt, a miénket, azzal, hogy ha lesz kedve, olvassa el. Közben elmondom, hogy több mint négy éve már nem kell innom, és hogy délután újra errefelé jövök.

Két óra múlva még mindig ugyanott ül a padon Sándor és Lõrinc.
Sándor kávét szeretne inni, de mindketten nagyon nehezen, csak bottal tudnak járni. Hozok nekik. Kifizetik.
- Olvastátok? - kérdem.
- Nem - mondja Sándor. - Nekem rossz a szemem - teszi hozzá Lõrinc.
Elkezdem olvasni a beköszöntõt, és a szemem sarkából látom, amint összebólintanak. Elszorul a torkom. Nem bírom folytatni. - Olvasd tovább - kéri Sándor. És amint ránézek, látom, hogy távolba nézõ szemei fénylenek.

A metrólépcsõ aljában vak harmonikás játssza az „ajjaj, fekete vonat"-ot. Beszállok a kocsiba, és könny szökik a szemembe. Görcs szorítja a szívemet. Eszembe jut, hogy Lõrinccel alig beszéltem néhány szót, de emlékezett rá, hogy ’93 óta nem iszom. Sándor pedig hitetlenkedve kérdezte: „Te tényleg nem ittál egy kortyot se négy év óta?"
Már a buszon ülök, amikor a kedves, öreg Dunát látva majdnem felkiáltok. Én nem tehetem meg, hogy ne mondjam el mindenkinek, aki nem tudja még: van remény egy boldog, új életre - bármilyen mélyre is ittad magad! Van remény újra józanul élni!
Az utóbbi hetekben találkoztam - e lap megjelenése kapcsán - meg nem értéssel. De mindezek ellenére sem tehetem meg, hogy ne beszéljek arról, hogyan és hol józanodtam ki, a magam módján, a magam eszközeivel.
Szeretnék szégyenkezés nélkül a tükörbe nézni majd, az életem végén, hogy jó lelkiismeretem szerint mindent megtettem azért, ha valaki választás elé kerül: tovább iszik, vagy leteszi a poharat - tudhasson arról, hazánkban is mûködik egy közösség, ahol segítenek kimászni az alkoholizmus gödrébõl, s hogy hol és mikor lehet velük találkozni.
Tudjon arról, hogy még mindig van egy lehetõsége. Van egy hely, ahol megtapasztalhatja, hogyan lehet a jó öreg alkohol nélkül újra boldogan élni!
 
                                                                                                                        anonymus bp.
    

Köszönjük Neked!

Köszönet mindazoknak, akik segítettek, hogy megjelenhessen az újság. Sokan, sokfélét kérdeztek a lap elsõ számának megjelenése óta.
Megérkeztek az elsõ levelek az érintettektõl, csoportoktól, cikkeket, írásokat, vallomásokat küldtek szerkesztõségünknek.
Köszönjük mindazoknak, akik velünk éreznek, várják, magukénak vallják ezt a lapot.
Örültünk az orvosok leveleinek, akik arról írtak, hogy nyitottak az A.A. ismertetésére.
De leginkább azoknak az írásoknak örültünk, amelyekben a józanodás érzéseit, élményét osztottátok meg velünk. Boldogok vagyunk, hogy hamarosan minden olvasónk megismerheti ezeket.
Az örömök mellett voltak ürömök is. Követtünk el hibákat, nem voltunk mindig érthetõek és pontosak. Ezek miatt az érintettektõl elnézést kérünk.
Bocsánat: - a dr. Szentesi Péterrel készült beszélgetés készítõjét nem kerestük meg (tapasztalatlanságunkból fakadóan csak
                  a doktor úrtól kértünk hozzájárulást ahhoz, hogy véleményét közölhessük),
                - a gyûléslistákon pontatlanul jelentek meg gyûléshelyek és idõpontok, megpróbálunk frissek maradni,
                - a 12 hagyomány alatt megjelent 1939-es évszám nem helyes, nem pontosítottunk,
                - az újság hátoldalán lévõ szöveg Friedrich Oetinger (1702-1782) tollából származik.

Célunk az újság megjelentetésével, hogy - mint Németországban vagy az USA-ban - hazánkban is általánosan ismertté váljanak azok az önsegítõ mozgalmak - így a névtelen alkoholistáké is -, amelyek segíteni igyekeznek; s hogy aki úgy érzi, szüksége van e közösségekre, megtalálhassa. Második számunk is a névtelen alkoholisták mozgalmának ismertetésével foglalkozik; tekintettel arra, hogy akik eljönnek és megmaradnak az A.A.-ban, azok között a tartósan absztinensek száma igen magas.
Mindenkinek joga van dönteni, ha az újságról beszél:
- többre tartja magát nálunk, vagy szeretettel van irántuk,
- nem akar megismerni minket, vagy megkeres és megkérdez bennünket,
- nem ért minket és elutasít, vagy megbízik bennünk és elfogadja, hogy jót akarunk,
- meg akarja tartani a tapasztalatait, vagy meg szeretné osztani másokkal.

És végül hadd idézzük az ENSZ közgyûlése által elfogadott nyilatkozatot, melynek 3. cikkelye így hangzik:

- Mi történt veled, Samu, úgy futsz, mint egy bajnok!?

- Hát persze. Csodálatos volt az a víz Egerszalókon.

színes üvegcserepek
 

 
Köszönöm Neked, Nektek, az AA-nak, hogy amikor ezeket a sorokat gépelem, már hat hónapja és huszonöt napja nem volt ilyen reggelem.

                                                                                                                         - gb -
                                                                                                                     (alkoholista)
 

az én történetem
 

Laci vagyok, alkoholista. Hat éve nem ittam, van családom, feleségem, van ágyam. Saját ágyam van! Tudod, ezt miért mondom. Nem az a lényeg, hogy mim van, hanem hogy el tudom ezt neked mondani tiszta fejjel.
A tavasz is szép. A tavalyi tavasz is az volt, de akkor még nem vártunk babát. Ez még hozzájött. Ez az idei még szebb. Nekem minden tavasz nagyon szép, mert május 9-én ünneplem a születésnapomat. De talán a legrosszabb tavaszom azelõtt volt, mielõtt józan lettem. Az utolsó részegségem elõtt, 92 tavaszán, március, április és május elsõ nyolc napja. Az jutott most eszembe, hogy több mint hat éve történt, hogy ott álltam a Déli pályaudvarnál egy bódé mellett, és azt lestem, hogy ki dobja ki a virslimaradékot. Nem volt semmim, de semmim. Persze pénzem se. Ott ettem a maradékokat.
- Hogy jutottál ide?
- Hát honnan kezdjem?
- Egészen az elejétõl. Onnan, amikor észrevetted, hogy másképp iszol, mint a többiek.
- Ez még ’69-ben volt, amikor egy baráti piálgatás után elmentem a haverom kocsijával, de jócskán volt bennem. Megpördültem a kocsival egy kanyarban, akkor megijedtem. Másnap kezdett a fejemben forgolódni, hogy ez így nem jó. 24 éves voltam ekkor. A családban persze ment az ivás. Láttam például azt, hogy megállni, inni és továbbmenni az autóval... Persze aztán én ugyanezt csináltam. Ez érdekes volt... Volt nekem is saját autóm - sofõr voltam -, és eleinte letettem a kocsit, aztán mentem inni. Késõbb megvettem az italt és már ott volt a kocsiban... Hazamentem, megittam otthon. Aztán már a kocsiban ittam meg. Végül pedig gátlástalanul ittam, mindig és mindenhol. Bementem a kocsmába, ittam, és vezettem tovább... Például emlékszem, volt egy munkahelyem, ahol már azért nem fizettem be az ebédet, hogy ebédidõben kimehessek inni. Kimentem a csárdába, és egy nagy korsó sört ebédeltem...
- Mikortól kezdve érezted, hogy már üldöz az alkohol?
- Egy irodában dolgoztam, valamikor ’83 körül, észrevettem, hogy meg-megrándul a kezem. Valamit kellett írnom reggel és nem úgy mûködött a kezem, ahogy kellett volna. Kimentem a mosdóba, lemostam hideg vízzel, pedig akkor már az alkohol okozta azt, hogy még nem remegett ugyan, de meg-megrándult...
Például köztudott dolgaim voltak, hiszen kisvárosban éltem, és nem volt valami jó a házasságom. Azt gondoltam akkor, hogy ha lemegyek a kocsmába és leiszom magam, akkor megoldom ezt a problémát. A feleségem nem takarított, nem mosott, ha mosott, nem volt rendesen kimosva, ha kimosta, nem volt kivasalva, és ha mégis kivasalta, nem volt rajta gomb. Ezen úgy behergeltem magam mindig, hogy lementem a kocsmába. 1981-tõl 87-ig tartott a házasságom. Amikor megnõsültem, már ittam, és utána is rendszeresen eljártunk inni. A házasságom alatt kezdett még súlyosabbá válni. És nemegyszer elõfordult, hogy berúgtam, hazamentem, megpofoztam a feleségemet. A gyerekeket sohasem bántottam, hála Istennek, de az elsõ feleségemet megvertem. Nem emlékeztem rá, persze. Annyira részeg voltam, hogy szó szerint a házunk elõtt kiestem az autóból. ’85-86-ban a téglagyárban dolgoztam, de oda már úgy mentem el, hogy a haverok azt mondták, gyere hozzánk a téglagyárba, ott ihatsz is. Elmentem a téglagyárba segédmunkásnak, annak ellenére, hogy elõtte gyakorlatilag osztályvezetõ voltam.
- Nem zavart ez?
- De, és ezeket a dolgokat csak leinni lehetett. Mondhatom azt, hogy az ivásom miatt szûnt meg a munkahelyem, igaz, közös megegyezéssel, de benne voltak az én piás balhéim is. Állandóan menekültem. Otthonról menekültem a kocsmába. Sokszor elõbb bementem a munkahelyre, hogy ne legyek otthon. Akkor 26 éves voltam. Mindenben benne volt az ivás. Az tény, hogy a feleségem nem látta el a gyereket rendesen, hogy mindig térdig jártam a kakis pelenkában, ez is ok volt az ivásra. Büdös volt, kosz volt, úgyhogy amikor a kollégáim meglátogattak, szégyenkeznem kellett. Ezt nekem le kellett innom. Ezt gondoltam az egyetlen megoldásnak, mert így el tudtam engedni a kollégák megjegyzését másnap, hát a Laciékhoz se megyünk többet... Nem gondoltam válásra. Még bennem volt, hogy én nem válok el, szégyen a válás. Ezt kellett leinnom, hogy lecsúsztam. Hogy osztályvezetõbõl téglagyári segédmunkás lettem... Nagyon megalázónak tûnt. Amikor ittam, nem szégyelltem, hogy a téglagyárban dolgozom, az egy jó hecc volt.
- Volt akkortájt olyan érzésed, hogy abba tudnád hagyni ezt az egész életet? Kiszállni és újrakezdeni?
- Egyszer valamire emlékszem. Anyám barátja szóvá tette a piálást, és emlékszem, fölélesztette bennem az egész gyerekkoromat, amikor tiszta és ártatlan voltam, becsületes, tisztességes. Ez az ember valamit megmozdított az agyamban. Igen, úgy éreztem. Én próbáltam nem inni, de ebben a feleségemre nem számíthattam, mert õ is ivott. Õ hozta az elsõ üveg italt. És az volt nagyon emlékezetes, amikor egy hivatalban az elõadó azt mondta - akinek hõbörögtem -, hogy maga most is részeg!
- Azt mondod, hogy amikor azt mondta, hogy most is részeg, akkor elhallgattál?
- El, rögtön.
- Szégyellted, hogy részeg vagy?
- Nem, azt nem. Szívenütött, hogy igaza van.
- Folyamatosan azzal a tudattal éltél, hogy valami nagyon rosszat csinálsz?
- Tudtam azt, hogy ha bemegyek a kocsmába, akkor nagyon rosszat csinálok. Mert nekem voltak külön elméleteim. Mert ha sokat iszom, az is rossz, soha nem azt gondoltam, hogy ne igyak, hanem hogy ne a kocsmában igyak, hazaviszem, nem látják... De a bûntudat mindig bennem volt. Ezt a lelkiismeret-furdalást, bûntudatot csak leinni lehetett. Sokszor úgy éreztem, hogy muszáj inni.
- A téglagyárba kerültél. Onnantól kezdve hogyan folyt az életed?
- Ittam, ittam, egyre többet. Bent is lehetett inni. Ott dolgoztam segédmunkásként, gépkezelõként, sõt brigádvezetõként. Elmentem az elvonókúrára, olyan pozitívnak tûnt minden, bíztak bennem, na majd a Laci. Persze aztán annyira berúgtam, hogy a munkahelyemrõl vitt el a mentõ a detoxba. Ez feltette az i-re a pontot. Na, ettõl az idõtõl fogva kezdõdtek a mélyrepülések. Elcsavarogtam, alkalmi munkákat vállaltam. Ekkor összefogott a család, elvittek egy elvonóra, amibe félig-meddig beleegyeztem ’88 végén. Nem fizettem gyerektartást, a feleségem elvitetett a rendõrökkel, ekkor még létezett a kmk, a közveszélyes munkakerülés, és húsz nap elzárásra ítéltek. Ez nem börtön volt, szabad munkavégzés, le is töltöttem. Nem volt munkahelyem akkor már.
- Hogy érezted akkor magad?
- Azt éreztem, hogy ez már reménytelen. Reménytelen a sorsom. Nyomasztottak a dolgok. Ha elhelyezkedek, akkor is levonják a gyerektartást. Egyáltalán, hova tudok én elhelyezkedni? Keveset keresek. Megfenyegetett a feleségem, hogy kirúgat a lakásomból, el kellett hagynom a lakást. Ekkor már úgy gondolkodtam, hogy csak mindenkit becsapni, egyre többet kölcsön kérni, a lényeg az volt, hogy adják a pénzt, nem számított, milyen dumával, hazugsággal, csak tegyék a pénzt a kezembe. Ekkor már mindent megcsináltam. Loptam közértbõl is, persze piát.
- Benned is volt egy elképzelés akkor a jóról, a jó emberi, társadalmi kapcsolatokról...
- Igen!
- És amikor szembesültél pont az ellenkezõjével, akkor menekültél, gyáva lettél...
- Igen, igen! És az italba menekültem.
- Nem akartál eljönni abból a kisvárosból?
- De. Nagyon sokszor el akartam jönni. Végül is ’89 õszén sikerült. Végleg, egy nejlonszatyorral a kezemben.
- Hova indultál?
- Meséltem, akkor csuktak be húsz napra. Ott megismerkedtem hasonszõrûekkel, elváltak, kirúgták õket, nem volt lakásuk, állásuk. így, mint én is, kisodródtak az életbõl. Szereztem magamnak munkát, albérletet, és dolgoztam. Valahogy felvergõdtem Pestre, és itt is úgy éltem, csöveztem, kimentünk a Moszkva térre alkalmi munkákért. De nem azért vállaltam munkát, hogy legyen pénzem, hanem hogy legyen mibõl innom este. Megtaláltam az ingyenkonyhákat, zsíros kenyér, máltaiak, melegedõ.
Közben megismerkedtem egy romával, levitt vidékre, ott voltam az apjának a sofõrje, majdnem másfél évig. Vezettem az autóját, etettem a disznókat, lovakat gondoztam. Egy ideig jól ment minden, de aztán a vége felé ott is megtaláltam már a pálinkát és berúgtam. Szóval ott volt bennem, hogy inni, inni, inni kéne... Fogtam például az öregnek pár tyúkját, és eladtam, hogy pénzhez jussak és ihassak... Bennem volt az, hogy ki akarok innen kerülni, mert itt csak egy rabszolga vagyok, kapok szállást, ételt, ruhát, de csak egy rabszolga vagyok. Inni akartam ezért is újra. Az öreg aztán egyszer megvert. Minden ok nélkül, mert be volt rúgva. Belerúghatott az oldalamba is, mert eltörhetett egy-két bordám, nagyon fájt hosszú ideig. Azt hiszem, ez volt az az eset, amikor elhatároztam, hogy eljövök tõlük.
Nagyon megalázottnak éreztem magam. Tudtam, hogy többre vagyok képes. Ennél többre. A mélypontjaimhoz tartozik ez az esemény is. Valahogy feljutottam Pestre. Ez ’91-ben volt.
- Miben reménykedtél, amikor leszálltál a vonatról?
- Akkor még azt gondoltam, hogy valaki megsajnál, valaki segít. A tévében láttam ezt az ingyenkonyhadolgot, és próbáltam megkeresni... Ekkor már törekedtem, akartam menhelyre kerülni. Az ingyenkonyhán dobta fel valaki, hogy nyílt egy szálló, rohantunk mindannyian. Én is vágytam már arra, hogy tiszta lehessek, mindig munkált bennem ez a jólnevelt gyerek. Hatan voltunk egy szobában, mostuk az alsónadrágokat, fõztünk. Törekedtünk. Ez a helyzet visszaidézte bennem azokat a konszolidált idõket, tudod, amikor még normálisan éltem.
Aztán elmentem újságot árulni, persze azért, mert közben lehet inni.
Az megmaradt, hogy jó, most ez mind megvan, de azért iszunk. Ezt a munkát azért választottam, mert ha egy újságárus részegen kiabál összevissza, azt nem vonják felelõsségre. Csak hát ott is az történt, hogy elittam az árát. Egyik alkalommal se pénz, se újság, se becsület, nem lehetett visszamenni...
Késõbb, józan koromban el akartam menni törleszteni, de nem lehetett, mert a cég már feloszlott...
- Laci, abban az idõszakban mennyire érezted, hogy a társadalom, a volt feleséged, az apád, egyszóval õk az okai mindennek?
- Áldozat vagyok, úgy gondoltam. Az apám, a feleségem, mindenki szemét volt. Én áldozat vagyok. Akkor így gondoltam. Ma már tudom, hogy az ivásommal jutottam el odáig.
Sajnáltattam magam, segélyeket kértem a szállóban is. Egy másik kórházba is azért mentem be, hogy milyen jó hecc, és hogy nem kell csövezni.
- Mire gondoltál, míg ezek történtek? Milyen érzés volt benned?
- Az az igazság, hogy abban reménykedtem, majd csak történik valami... Valami csoda, hátha jön valami csoda.
De inkább csak annyi, hogy iszok, iszok, aztán megdöglök. Csövezek, nem lesz ruhám, nem lesz kajám, ha hozzájutok, berúgok, kezdtem beletörõdni ebbe a helyzetbe.
Persze azért néha utolértek azok a gondolatok is, hogy milyen kilátástalan a helyzetem, hogy mi lesz. Hogy ha leülök a metrón, ketten fölállnak mellõlem...
Emlékszem, egyszer fölébredtem valahol, az ajtón nem volt kilincs, mondtam, nézzük meg az ágynemû pecsétjét, a Korányiban voltunk. Ez ’92-ben történt. Ezután még volt egy Bajcsy kórház, és akkor elmentem egy orvoshoz, aki azt mondta, keressek meg Kõbányán egy doktornõt. Odataláltam, nem tudom, hogyan. Az elsõ vele kapcsolatban, amire emlékszem, azt mondta: „Ne félj, minden rendbe jön!" Mondtam magamban: mit beszél ez, hát mi jön rendbe, ennél rosszabb már nem lehet, mi jöhet rendbe itt? Mit akar ez? De éreztem, hogy jót akar. Bíztam benne, jó érzés volt bennem. Adott egy injekciót, cigarettát, enni, elaludtam, aludj - mondta, betakart, elviszlek valahová, ahol tudod szedni a gyógyszereket, és ez volt az a nap, amikor utoljára ittam. 1992. május 8-án.
A hajléktalanszállóra vitt, egy társunk dolgozott ott, hogy jó helyen legyek, amíg a kórházban fogadnak. Ott már másnap leült a társunk az ágyamra, és elkezdett velem beszélgetni. A jóságot, a jószándékot éreztem benne. Hallgattam. Mosolyogva kérdezte tõlem, hogy alkoholistának tartom-e magam?
Rögtön rázúdítottam mindent, én nem vagyok alkoholista, felsoroltam, szemét, szemét, csöves lettem, nincs ruhám, lakásom, semmim. Mosolygott, és ma már tudom, min mosolygott. Õ alkoholista, és nem iszik 14 hónapja. Hát azt, hogy alkoholista, elhittem, de hogy nem iszik, nem. Kijöttem a kórházból, akkor mentem el az elsõ A.A.-gyûlésre, vele, de csak azért vele, hogy megmutassa a helyet. Akartam valamit, nem tudtam, mit, de akartam, és önállóan mentem az összes gyûlésre. Az elsõ gyûlésen megfogott az az érzés, hogy megszabadultam attól, hogy egyedül vagyok. Vannak társaim már, nem vagyok egyedül többé. Nemcsak én vagyok ilyen rohadt, szemét tróger, aki ilyen gusztustalanul iszik, hanem láttam, hogy mások is vannak. Nemcsak nekem remeg a kezem, hanem másnak is. Nemcsak én lopom el az italt a közértben, hanem más is.
Ott sztoriztak, mindenki arról mesélt, hogyan hagyta abba, és a mai napig.
Egy csomó terhet le tudtam rakni, végre nem voltam egyedül.
Ugyanazt csinálták, mint én. Megtudtam, hogy beteg vagyok, emiatt csináltam olyasmit, hogy csalok, lopok, hazudok, becsapok valakit. Ma már ilyeneket nem csinálok. Innen tudom, hogy beteg ember vagyok.
Engem a legjobban az ígéretek fogtak meg, tudod, amikor mondták, hogy minden megtörténhet veled. Kaptam a 90 napos bilétát, úgy szorongattam. És megtörténtek a csodák, a hat hónapos biléta is jött. A bajok elmúlnak, és a csodák jönnek. Azt hiszem, életemben elõször elkezdtem hinni valamiben. Összevesztem a testvéremmel, hogy nem megyek hozzá, mert gyûlésre kell mennem. De akkor, az elején örültem, hogy ilyen fanatikus vagyok. Munkahelyem is lett, s amióta józan vagyok, végig volt munkám, egyre jobb munkáim voltak.
Hajléktalan, védett szálló, itt senki nem ivott. Bárhová elmentem, felvettek. Étterembe mosogatni - melegben voltam, ettem, szerettem ott lenni. Annak idején, amikor vidéken dolgoztam, elvették a jogsimat. A rendõri feljelentésben az szerepelt, hogy nevezett egyén olyan részeg volt, hogy kettõnkbe kapaszkodott... Amikor józanodni kezdtem, megcsináltattam a fogaimat, rögtön kaptam állást is, autókölcsönzõben. Ezután anyagbeszerzõként dolgoztam, és egy csomó más helyen. Most is sofõr vagyok. Elõször lesz munkád, aztán olyan is, amit szeretni fogsz. Az A.A.-pályafutásom úgy alakult, ahogy az A.A.-nagykönyvben meg van írva. Volt két tárgyalásom, egy gyerektartási per, és a jogsi visszaszerzése. Mindkét tárgyalásra elkísértek az A.A.-társak.
Kinõttem a szállót, ki tudtam fizetni egy albérletet, kapcsolatok, barátnõk jöttek. De semmi komolyabb. Egészen addig, amíg az akkori munkahelyemen megismertem a feleségemet. Most egy éve házasodtunk össze, két éve élünk együtt. Amikor összeházasodtunk, a csodák folytatódtak. Megadatott nekem az, hogy a nagyobbik lányom ideköltözött hozzánk. Most babát várunk a nyárra.
Másfél éves józan voltam, amikor kibékültem az apámmal. Megkerestem. A gyerektartási ügyben lementem a tárgyalásra, telefonáltam, felmentem a volt feleségemhez, azóta sok minden történt, jól vagyunk, a másik gyermekünk nála van. Nagyon jó a kapcsolatunk.
- Mit vársz még?
- Azt várom, hogy folytatódik a csoda! Józanságot tervezek. Van családom, feleségem, más feladatom nincs, mint hogy folyamatosan józanodok. Nagyon vigyázok a józanságomra. Persze volt olyan vágyam, hogy autóm, mobiltelefonom legyen. Meglett, aztán rájöttem, nem kell nekem. Nem olyan fontos. És most nagyon jól megvagyok autó és mobiltelefon nélkül, józanul.
 
 

a csodák pedig jönnek
 

Bom, muito bom!

Jó, nagyon jó! Amikor ez a mondat eszembe jut, vagy hallom, nagyon boldog, felhõtlen örömöt érzek. Ez a csodálatos érzés elkísér életem végéig.
Elkísér, mert józanul éltem át. Amiért hálás vagyok nektek, minden társamnak az A.A.-ban és a Felsõbb Erõnek. Köszönöm, hogy segítettetek.
Bárhol vagytok is az országban, Simontornyán vagy Szegeden, Fehérváron vagy Siófokon, létetekkel erõt adtatok, sok-sok pici erõt.
Ezt az erõt éreztem 1997. március 28-án este Brazíliában, Rio de Janeiróban, a Maracanazinho stadionban, amikor sok ezer alkoholista elõtt a bemondó közölte: „Testvéri üdvözlet érkezett Magyarországról." Ekkor kiléptem a sportcsarnok küzdõterére, fölemeltem a piros-fehér-zöld zászlót, és elindultam.
Sokszor, nagyon sokszor álmodoztam fiatal koromban arról, hogy az olimpián ott lépkedek a magyar csapat élén, viszem a nemzeti zászlót. Piás életemben könnyes lett a szemem, amikor láttam a televízióban, tudtam, hogy akik ott vannak, mindent megtettek, erejüket megfeszítve, hogy a lehetõ legtöbbet adják magukból.
És akkor, ott Rióban, ötvenévesen, én vittem a magyar zászlót, hazámtól tízezer kilométerre, az Egyenlítõ másik oldalán.
Sok, nagyon sok ember volt körülöttem. Tapsoltak, rám mosolyogtak, aki elért, megsimogatott, szédülten néztem a lábam elé a zöld szõnyegre, csak el ne essek, csak meg ne botoljak!
Tíz méter után kezdtem megkülönböztetni az arcokat, fehér, barna, fekete, megint fehér, idõsebb és fiatalabb, nõk és férfiak - és mindenki rám mosolygott!
Ezek szeretnek engem! - futott végig bennem az érzés. Ezek a testvéreim! Ekkor jutottatok eszembe, hogy otthon, a távoli kis Magyarországon ott vannak a társaim. A társaim, akik ugyanazt csinálják, amit én. Tanulnak józanul élni. Ezután már nem remegett a kezem, meglobogtattam a zászlót, felerõsödött a taps.
A torkomban gombóc kezdett nõni, megéreztem, hogy akik itt vannak és azok is, akik gondolatban itt vannak velünk, többet tettek, mint az olimpikonok. Többet, mert önmagukat múlták felül, a legtöbbet tették: visszafordultak a halálba vezetõ útról!
Ezt az érzést köszönöm Nektek!
Köszönöm, hogy példa lehettem itthon és Rióban, ahol hasonlóan csodának számít egy budapesti kirándulás. De a csoda megtörtént. Mert bármi megtörténhet velem, ha józan vagyok, még a jó is.

A történet ott kezdõdött, amikor ’96 februárjában kezembe került a Brazil A.A. lapja, a Vivencia. Azt olvastam benne, hogy ’97-ben lesz ötvenéves a brazil A.A. Ez szép kor - gondoltam magamban, s hirtelen majdnem felnevettem, hiszen én is jövõre leszek ötvenéves. Sõt épp tavaszszal ünneplem a születésnapomat. Nem is volna rossz együtt ünnepelni - morfondíroztam. Lehetetlen. Két és fél éves józan voltam akkor, ismerõsöm nem volt Brazíliában, de egy vasam se a kiutazásra.
Na jó, gondoltam, de azért jó volna, s ezzel a dolgot feltettem a polcra. Ez egy új dolog volt az életemben. Ami meghaladta a „hatáskörömet", azt elfelejtettem egy kis idõre. Rábíztam magamat a Felsõbb Erõre.
Az egyik gyûlésen történt, hogy kinyílt a fülem arra, hogy ha józan vagyok, minden megtörténhet velem. Azt már korábban is meghallottam, hogy a csodák pedig jönnek...
Májusban már olyan érzésem támadt, lehet, hogy mégis kijutok Rióba. Anyagi helyzetem persze semmit sem változott.
Mígnem, ha jól emlékszem, egy õszi napon, bár nem terveztem, hogy aznap elmegyek a Hársfa utcai gyûlésre, olyan érzésem támadt, hogy most ott kell lennem.
A gyûlés végén felállt egy férfi és elmondta, hogy Brazíliából jött, a társai üdvözletét hozza, és szeretettel meghívja a magyar A.A.-t Rióba, az 50. évfordulóra.
A meglepetéstõl csak annyit tudtam kérdezni, hogy meddig maradnak Pesten. A következõ találkozóra a Kertész utcában került sor, itt már átadtam két levelet, amiben kértem, hogy segítsenek egy magyarul tudó társunkkal kapcsolatot teremteni.
És ettõl fogva felgyorsultak az események.
Hozzátartozók, barátok, társak, kollégák, ismeretlen emberek segítettek. ’97. március 25-én már készen álltam, hogy elõreláthatólag egy hetet töltsek Rióban. A repülõjegy és 400 dollár volt a zsebemben, egy riói szállodában helyet foglalt a kongresszus rendezõje. Egyik kollégám egy hónappal elõbb tért haza Rióból, ellátott jó tanácsokkal. A helyi A.A.-gyûlések listája a kezemben volt, és megérkezett a magyar származású, évtizedek óta Rióban élõ társunk, Júlia levele is.
Õszintén be kell vallanom, hogy senkinek sem szóltam, hová készülök. Az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy megtörténik.
Piás idõszakomban rengeteg külföldi utat megterveztem. Nem sikerültek. Azokról mesélve rá kellett jönnöm, hogy nem tudom Közép-Európát elhagyni....
Pár nappal az indulás elõtt még csak Rómáig láttam, de azt már biztosnak éreztem. Ekkor már beszéltem is egy-két barátommal, akiktõl sok-sok szeretetet, biztatást, jókívánságot és kabalákat kaptam.
Ekkorra már sokat olvastam Brazíliáról, Rióról. A programot tekintve határozott voltam, a könyvek azt is megmutatták számomra, milyen csodálatos helyre készülök. Tapasztalt világjárók szerint a Föld három legszebb városa: Sydney, Fokváros és Rio de Janeiro.
Az A.A.-találkozót közvetlenül a karnevál után tartották, ottani évszak szerint õsz elején. Tehát a karnevál kimarad. Fogalmam sem volt akkor, hogy még mennyi minden kimarad a tervezett programból.
Nem volt reális elképzelésem arról, mekkora város Rio, és mekkora ország Brazília.
Terveim között szerepelt egy dzsungeltúra, az Iquacu vízesés - amelynek látványa vetekszik a Niagarával -, hajókirándulás és búvárkodás. Zico focisulija, Pelé Santosának meglátogatása, és természetesen riói városnézés, esténként pedig A.A.-gyûlések.
Ja, meg focizni reggelenként az óceánpart homokjában, megtanulni szambázni egy tánciskolában... Mindezt hét nap alatt...
Az indulás reggelén nagyon jó érzés volt, hogy józan vagyok.  Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de most már elmondhatom, biztos voltam magamban. Abban, hogy nem akarok inni ma sem, és semmi olyan dolog nem történhet velem, amit józanul ne tudnék megoldani.
Nagyon jó érzés volt, hogy a reptérre „Optimista" társam vitt ki bennünket, ami nyugalmat, erõt adott. Õ is járt az Újvilágban, józanul, és ez bizonyította, hogy meg lehet csinálni.
Az elsõ cél Róma volt - leginkább az járt a fejemben, hogy a mai napban maradjak.

Amikor felszállt a repülõ Ferihegyrõl, 1327 napos józan voltam.
 
 

Kedves 3A szerkesztõsége!
 

* Még tavaly, Pécsett, az A.A.-konferencián került a kezembe a felhívásotok, hogy újságot szeretnétek kiadni. A lapban megjelenõ témák érdekesek, és nekem is sok-sok élményben volt részem a gyógyulás ideje alatt, melyeket szívesen osztok meg veletek és a lap minden olvasójával. „Isten nem a csüggedés, hanem az erõ, a szeretet és a józanság lelkét adta nékünk." (2 Tim 1:7) Kívánok erõt, egészséget, sok értékes és érdekes cikket, és további boldog, józan napokat!

a kórházból üzenjük
 

Dr. Szikszay Petronella tizenöt éve vezeti a szigetvári kórház addiktológiai osztályát. Az elõzõ lapszámunkban megjelent cikkre - dr. Szentesi Péter interjújára - reagált hozzánk küldött levelében. Kérésére adjuk közre elõadásának egy részét, amely tavaly nyáron az A.A. III. országos konferenciáján hangzott el Pécsett.

Jó tíz évvel ezelõtt hallottam elõször az A.A.-ról, dr. Kelemen Gábortól. Õt - úgy láttam - az A.A.-tagokkal való személyes találkozás élménye ragadta meg. Azt mondta, nemcsak józanok, boldogok is.
Az õ inspirációjára kezdtünk szakmai összejöveteleket szervezni, amelyekre az egész országból érkeztek érdeklõdõ szakemberek. Külföldi elõadók is jöttek és „öreg" A.A.-tagok, tanítani minket - Ewa Osiatyniszka és Viktor, Stefan Johannson és mások. Egyre többet tudtunk meg a szenvedélybetegek hatékony gyógyításának lehetõségeirõl, és az A.A. jelentõségérõl, részvételérõl ezekben a gyógyító programokban.
Személyes találkozásaim során is nagyszerû embereket ismertem meg az A.A.-tagokban, és a mai napig megindít az áldozatkészség, önzetlenség és becsületesség - s ha a tét a „segíteni józanná válni és józannak maradni", az A.A.-ra mindig lehet számítani.
A szakmai összejövetelek résztvevõibõl alakult meg az Addiktiátriai Társaság 1989-ben, dr. Kelemen Gábor volt az elnöke és én a titkára. A társaságnak az volt a célja a továbbképzések mellett, hogy valóban hatékony gyógyító programokat ismerjünk meg - belátva, hogy az eddigi módszerekkel keveset tudtunk segíteni betegeinken.
A megismert gyógyító programok közül munkatársaimmal a Minnessota-modellt választottuk magunknak - mert szerkezete, felépítése hasonlított eddigi módszereinkhez: a detoxikációt követõen egyéni, csoport- és családterápiából, valamint elõadásokból áll, elfogadja az A.A. filozófiáját, épít rá. A terápiás team tagjai között van józan, felépülõben lévõ alkoholbeteg.
Emlékszem, hogyan hatott rám, amikor elõször olvastam a Kék könyvet, a Big Bookot. Szokatlan volt nagyon a nyelvezete, a stílusa, fölfogása. Ezért, ha valaki elõször olvasva idegennek érzi, nagyon egyetértek vele - én is így éreztem -, és arra biztatom, hogy még sokszor olvassa el.
Én is elolvastam még sokszor, és három-négy évre volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem igazi jelentõségét.
1990 nyarán indultunk az új programmal, Pécsett ekkor már a pedagógiai fõiskolán hetente volt gyûlés, A.A.-s alapítója a gyûlés napján rendszeresen Budapestrõl futott le
Pécsre. Tõle különösen sokat tanultam az alkoholbetegekrõl és az A.A.-ról. Akkoriban Pécsett hetente egy gyûlés volt, ma három, Szigetváron kétszer egy héten, Baranyában a hét hat napján tartanak gyûlést - kedden és szombaton, két városban is.
Nagy örömünkre szolgált, amikor a New York-i központtól érkeztek hozzánk látogatók, és közösen vehettünk részt egy nyitott gyûlésen, majd együtt jöttünk el Pécsre. Itt hallottam azt a példát az A.A.-tagoktól:
- Miért vagy hálás a többi A.A.-tagnak, miért mondod ezt?
- Mert ha egyszer elmennék gyûlésre és ott egyedül lennék, nem tudom, meddig volnék képes õrizni a józanságomat.
Az eltelt hét év alatt folyamatosan építjük az osztályos programot, amely sokat változott. Átestünk a kezdeti hibákon, mûködésünk kiegyensúlyozottnak mondható. Természetesen bõven vannak nehézségeink is, elsõsorban az, hogy kevesen vagyunk, és ez meghatározó. Egy új munkatárs „betanulása" legalább két-három év. Mindezek ellenére négy éve - a hozzátartozókból alakult - Al-Anon csoport is mûködik nálunk. Háziorvosok számára tartunk továbbképzéseket az új szemléletû gyógyításról Pécsett, Kaposváron, Zalaegerszegen, Szombathelyen. Öt éve létrehoztunk egy alapítványt a szenvedélybetegségek megelõzéséért, a Hetes Kör Társaságot, és védett szállást alakítottunk ki betegeink rehabilitációjára.
Több külföldi tanulmányúton is részt vettünk. Amikor Kelemen Gábor Parkside-ban járt, onnan többek között azt hozta haza, hogy naponta tíz ölelésre van szükségünk, s ezzel nagyon egyetértettem...
Sokan érdeklõdnek a szakemberek közül munkánk iránt. Tudni szeretnék, hogyan is mûködik a dolog. Mi szívesen átadjuk tapasztalatainkat. S ha azt kérdezik, miként kell létrehozni egy A.A.-csoportot, ezt válaszoljuk: azt mi nem tudjuk, azt csak az A.A.-tagok tudják.
Mi magunk is sokat tanultunk a programtól, amit az életünkben érvényesítünk. Én is sokat változtam, fejlõdtem az A.A.-t megismerve és együttmûködve vele - köszönöm.
 

korszellem
 

Elhangzott 1996-ban, a hódmezõvásárhelyi rádió „Tízéveseké a világ" címû mûsorában, ahol a következõ kérdéseket tették fel a kisiskolásoknak:

HOGYAN LESZ VALAKIBÕL ALKOHOLISTA?
- Az alkoholistát valami lelki bánat gyötri, és ha rátalálnak az italra, nagyon nehezen tudnak leszokni. A kinézetük ilyenkor feldúlt. Az a véleményem, hogy ez rossz dolog, és nem old meg semmit.
- Szerintem azért lesz valaki alkoholista, mert elvált, hajléktalanná válik, munkahelyérõl kirúgják, vagy ilyen rossz dolgok miatt.
- Hogyha összevesznek, és úgy, mint a Dallasban!
- Bánata van, vagy örökölte!

SZERINTED MILYEN EGY ALKOHOLISTA?
- Összevissza dülöngél, hülyeségeket mond mindenkinek. Szerintem nagyon csúnya dolog a részegség, meg meg is árt az embernek.
- Az alkoholista csúnya, koszos, részeg, énekel és iszik, és veri a feleségét meg a gyerekeit, ha el nem váltak már.
- Félrebeszél, összevissza járkál, rosszabb esetben meg is hal, pedig az embernek hülyeség leinnia magát, az nem old meg semmit.
- Nagyon beteg ember, idegileg összeomlott már, úgy érzi, elhagyták, nincs körülötte senki se, aki szereti.
- Egy alkoholista ember feltûnõen visszataszító, nagy lötyögõ sörhasa van, vörös az orra és karikás szemû, lepedékes szájú és bûzös leheletû.
- Mindig piszkos, és piszkálja a rokonait, hogy adjanak neki pénzt.
- Olyan, mint egy nem normális, s ha van biciklije, akkorákat esik, hogy az na!

HOGYAN KELLENE LESZOKTATNI ÕKET?
- Ha kell, kórházi segítséget hívunk, ápoljuk, szeretjük, befogadjuk magunkhoz.
- Jobb körülményekbe helyezni és társakat keresni számára, ugyanolyanokat!
- Társaságba befogadás, orvosi italelvonó kúra, sokat segíthet egy alkoholista emberen az is, ha törõdnek vele.
- Szerintem el kellene tiltani, mert ha folytatja, nagyon beteg lesz.
- Beszélni kellene velük, hogy ez nem jó dolog.
- Úgy szoktatnám le, hogy betiltanám az összes szeszes italt, és így biztos nem lesznek alkoholisták az emberek.
- Úgy kéne leszoktatni, hogy nem engedjük meg neki, hogy igyon, meg nem engedjük el a kocsmába!
 

ahogy a szakember látja
 

Az Anonim Alkoholisták testvéri szövetsége eleven és jelentõs erõvel rendelkezõ mozgalom. Az önsegítés dinamikája, amely kényszerítõ erõvel tereli a résztvevõket a másokat segítés útjaira, ismert szociálpszichológiai folyamat.

Az önsegítõ csoportok a kölcsönös segítésre és egy speciális cél elérésére alakult önkéntes, kiscsoportos struktúrák. Rendszerint azonos élethelyzetû emberek hozzák létre, egymás megsegítésére.
Az A.A.-meetingeken a közösségi erõ hatására az individualisztikus gondolkodás helyett a csoportdinamikai gondolkodás lép elõtérbe, ahol a kliens felismerheti az egyén és a csoport közötti valóságos egységet.
Az alkoholista közösségi magatartását gyakran múltjának eseményei determinálják, a történéseket azonban „itt és most" helyzetben értelmezve az önreguláció kiteljesedéséhez vezethet, egy másik alkoholista jelenléte pedig segíti a szubjektív élmények szavakba öntését, a belsõ motiváció megismerését.
Az egyén a közösségben választ kaphat a „ki vagyok én?" és a „miképpen létezem én a viszonyaimban?" kérdésfeltevésre, mely segítheti saját identitásának és autonómiájának megalkotását, vitalitásának helyreállítását.
Közösségi miliõben a motivációs erõ és a szociális energia a személyiségstruktúra középpontjába kerül, a „pótlólagos személyiségfejlesztés" eszközévé válik. A közösségi együttélési normák, a bensõséges - a szükséges mértékig mégis távolságtartó - kapcsolat kialakítása és fenntartása, az empátiás készség fejlesztése, az agresszió- és játszmamentes nyílt kommunikáció megtanulása és begyakorlása, a realitáshoz történõ adaptációs készség fejlesztése adják az érdemi munkát a meetingek ülésein, mely csoportdinamikailag kontrollált, együttmûködõ rendszerben folyik.
Az alkoholista beteg eredményes közösségi integrációja esetén módosulhat szerepstruktúrája, centrális és egyéb szerepeinek viszonya, ezáltal enyhülhet élet- és párkapcsolati játszmáinak destruktív ereje.
Az A.A. mûködésének megítélése nálunk igen szélsõséges. A laikusok általában azért támogatják tevékenységét, mert effektívnek tartják, míg a szakemberek elsõsorban hozzáférhetõsége (ingyenessége) miatt dicsérik. A laikus kritikák egyik típusa a mozgalom spiritualizmusát támadja, mások csupán a mozgalom „szent szövetséghez" való ragaszkodásának rigiditását bírálják. Inkább a professzionalisták, fõként az orvosok irányából szokott érkezni az a fajta kritika, hogy az A.A. csupán az egyik típusú függõség másikra (alkoholmeetingre) való „fölcserélése".
Ha az alkoholizmust betegségnek tekintjük, abból az a következik, hogy kezelése elsõsorban a fizikális orvostudomány feladata. Ha pedig progrediáló és idült betegségnek tartjuk, a kezelésrõl az lesz a véleményünk, amit az A.A.-kézikönyv így fogalmaz: „Hasonlóan más idült és visszaeséssel jellemzett betegségekhez, úgy kell tekinteni, hogy ne annyira gyógyításra, mint kézben tartására törekedjünk."
Az elmélet, miszerint az alkoholizmus gyógyíthatatlan betegség, mára már gyengült, mivel számos klinikai kutatás bizonyítja, hogy jó néhány személy, akik korábban alkoholisták voltak, visszatértek a szociális iváshoz anélkül, hogy ismét alkoholistává váltak volna.
Az önsegítõ csoportokat és köztük az anonim alkoholisták mozgalmát nem tekinthetjük sem csodaszernek a szolgáltatások rendszerében mutatkozó hiányosságok leküzdésére, sem múló divathóbortnak, amelynek semmi köze az emberek tényleges igényeihez. Ha a jelenlegi, Magyarországon mûködõ addiktológiai gyógyító-rehabilitációs szolgáltatási rendszert vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk, hogy hozzájárulnak a normalizált személyes igények jobb megértéséhez, szemben a szakorvosi tendenciával, amely problematizálja az egyéni nehézségeket, és extenzív beavatkozást tesz szükségessé.
Az önsegítõ csoportok többségére jellemzõ laikusközpontú, behaviorista terápiás módszer (a névtelen alkoholisták mozgalma) hatásos kihívást jelent a szakmai ortodoxiával szemben.
 

                                                         Dr. Takách Gáspár
                                         addiktológus, neurológus, pszichiáter
                                             és pszichoterapeuta szakorvos,
                                                     osztályvezetõ fõorvos,
                                  Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet

közben

„Istenem, adj lelki BÉKÉT annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, BÁTORSÁGOT, hogy változtassak azon, amin tudok, és BÖLCSESSÉGET, hogy felismerjem a kettõ közötti különbséget." (Az A.A. imája)
A beismerés a legnehezebb. Eljutni ahhoz a ponthoz, hogy fogyatkozó tudattal, züllött erkölcsi és fizikai állapotban feladni azt a már unos-untalanig hajtogatott, de magam se hitte vigaszt: „Én nem vagyok, nem lehetek alkoholista. Csupán többet iszom, mint más ember, mert jobban bírom az italt. Lám-lám, hányszor abbahagytam az ivást, mert úgy akartam, én akartam. Mégiscsak tudok uralkodni magamon!"
A valóságban persze ekkor már több mint negyedszázada mértéktelenül ittam. Keményen! Én is úgy kezdtem, mint több ezer társam: szociális ivóként, magam és pénztárcám szabta önmérséklettel. Azután kezdett imponálni, hogy én jobban bírom az italt, mint mások. Hogy akkor is képes vagyok sziporkázni, ha már túljutottam fél liter vodkán és néhány üveg sörön. Sõt, mintha akkor felszabadultabban, leleményesebben mûködtek volna agysejtjeim... S talán eleinte úgy is volt. De az idõ haladt elõre, személyiségem mind jobban torzult az alkohol hatására. Egyre vehemensebben toltam elõtérbe magam-magam: türelmetlenebb lettem közvetlen és tágabb környezetemmel szemben - egészen a súlyos sértésekig. Néha talán nem is tartalmában állt a tévedésem, mint inkább a forma torzultságában.
Azután?... Azután ittam, ha jókedvem volt. Ittam, ha bánat ért. Ittam, ha rámtörtek szorogásaim, a másnaposságok, az elhanyagolt, elmulasztott feladatok miatti lelkiismeret-furdalások. S ittam, mert az alkoholtól fellazultak ezek a struktúrák: elviselhetetlennek tûnt az élet.
De gõgös is voltam, mert az alkohol fölényessé és agresszívvé tett, s mert még mindig nem korlátozta szellemi fürgeségemet. Egyetemeken vizsgáztam - munka mellett - könnyedén, többnyire jeles eredményekkel. Csak éppen befejezni nem fejeztem be egyiket sem... A kitartás már hiányzott!... Azután egyet mégis elvégeztem, amúgy dacból, hogy magamnak is bizonyítsam: nekem az alkohol nem ártott.
Valóban, ez már nem ártalom volt, hanem önpusztítás. Torzult személyiséggel egyre több torz döntés sikeredett. Az elsõ pár pohártól még csillogtam-villogtam, de a sokadikat követõen már egyre többet handabandáztam, ostobaságokat fecsegtem, sértéseket véltem kapni és osztogattam, meg nem tartható ígéreteket tettem. Többé már nem vettem észre barátaim, ismerõseim szemében a részvétet, a csöndes sajnálkozást.
És a másnapok!... Amikor fejfájósan rádöbbentem elõzõ napi homályos ámokfutásaimra, elfoszló emlékképeimre, filmszakadásaimra, az adott és kapott sértésekre. Erre is jól jött az alkohol kiváltotta tolerancia: harag, mások hibáztatása, önsajnálat, illuzórikus álmok, megvalósíthatatlan vágyak... A „tetemre hívás" mind gyakrabban elmarad!
Egy amerikai magyar alkoholista írja naplójában: „Alkoholista vagyok, nevem László. Számomra az életem nagyobbik részében a természetes érzések: ingerlékenység, idegesség, elégedetlenség volt, s ezek csak akkor szûntek meg, amikor magamhoz vettem egy italt, amelyet azután számtalan követett, egészen az eszméletlen állapotig.
Hogy mi történt az elsõ és az utolsó ital között, arról nem mindig tudtam számot adni, de ha mégis, akkor azok majdnem kivétel nélkül viharos, szégyenteljes, fájdalmas események voltak. Körülöttem mindenki megsérült, leginkább azonban én.
Haragos, gõgös volt a lényem, önimádattal telítve. Hitem nem volt. Isten nevét kisbetûvel írtam. Amíg el nem jött a vég. Amikor már sem berúgni, sem józanul maradni nem voltam képes."
Hányan ismerjük ezt az állapotot?
Nekem szerencsém volt a szerencsétlenségben. Akadtak még barátaim. Egyiküket egy üveg itallal honoráltam szívességéért, ezen környezete jót derült. Laci nem iszik, mert alkoholista. „Névtelen alkoholista."
Megdöbbentem, nem értettem. Mi az, hogy alkoholista, és nem iszik? És miért vallja be?
Egy igazolványfélére írt szöveget tett elém.
„Az Anonim Alkoholisták olyan férfiak és nõk közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és azon reményüket, hogy megoldhatják közös problémájukat, valamint segíthetnek másoknak az alkoholizmusból a gyógyulás útjára lépni. A közösséghez való tartozás egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának vágya. Az A.A.-tagság nem jár illetékkel vagy díjjal, mi önellátóak vagyunk a saját hozzájárulásainkból. Az A.A. nem szövetkezik semmiféle szektával, felekezettel, szervezettel vagy intézménnyel, nem kíván semmiféle vitába bonyolódni, nem hagy jóvá és nem ellenez semmi külsõ állásfoglalást.  Elsõdleges célunk józannak maradni és más alkoholistákat a józanság útjára segíteni."
Éreztem, hogy elvörösödöm. - Badarság - mondtam, bár nem kérdeztek -, én nem vagyok alkoholista!
De belül már tetõzött a kétely.
Szótlanul kezembe adták a magyar származású Catherine Matinee könyvét: „Kati vagyok, alkoholista..."
A könyvet néhány óra alatt elolvastam. Megrázó és megalázó is volt egyben. Szembesültem önmagammal. Azután - elsõ reflexióként - iszonyúan berúgtam. És még egyszer-kétszer... De akkor már tudtam a kérlelhetetlen igazságot: alkoholista vagyok!
Térdre kényszerített a rádöbbenés: tönkretettem a karrieremet, széthullott a családi életem, mélyponton vagyok.
A könyv végén volt egy cím, egy budapesti A.A.-csoporté. Elmentem az összejövetelre, leültem - ahogy az A.A.-ban mondják - a „legdrágább szék"-re. (Több értelemben is.) Szorongás nélkül mondtam ki a köszöntést... „Szervusztok... vagyok, alkoholista."
Immár tudom: az alkoholizmus betegség. Leginkább a cukorbajhoz hasonlatos. Az ember magában hordja a hajlamot, s igen kevés kell a manifesztálódáshoz. Csak épp nincs rá gyógyszer!
Semmilyen. Amit kínálnak a kijózanítókkal és terápiákkal egyetemben - értéktelen probálkozások. Nem használ sem orvos, sem pszichiáter. ÉN menthetetlenül alkoholista vagyok. Tehát nem ihatok egy korty szeszt sem.
Soha.
Az idõk végezetéig.
Vagy csak aznap, amikor felkelek...
Mert ennyi is elég!
                                                                                                                        - s -
 

Megjelent 1993 februárjában a Lakitelek Alapítvány Magyar Munkás címû lapjában.
 

Saint-Exupéry (1900-1944) világszerte ismert, megrendítõen szép mesekönyvében, „A kis herceg"-ben található ez az illusztráció, a jeles francia író rajza. A történet költõien fogalmazza meg az ember sok gyarló tulajdonsága között az iszákosság ellentmondásos valóságát is.
 
 

Hétfõ
11.00 XII., Kékgolyó u. 29.
 (az udvarban hátul)
17.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 X., Elõd u. 1., KÖSZI

Kedd
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 VII., Dohány u. 20.
 (idõsek klubja)
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
 (családsegítõ központ)
20.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.

Szerda
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
11.00 II., Pasaréti út 137.
 templom, hittanterem
16.30. VII., Hársfa u. 40.
18.00 VII., Kertész u. 28.
 (családsegítõ központ)
18.00 VII., Dohány u. 20.
 (idõsek klubja)

Csütörtök
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
16.30 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 XII., Kékgolyó u. 19.
 (az udvarban hátul)
18.00 VII., Kertész u. 28.

Péntek
11.00 VII., Hársfa u. 40.
17.00 X., Elõd u. 1., KÖSZI
17.00 XIII., Visegrádi u. 96/B
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
18.00 XVIII., Kondor Béla sétány 13.
18.30. VII., Rózsa u. 3.
 (családsegítõ központ)
18.30. VII., Hársfa u. 40.

Szombat
11.00 VII., Hársfa u. 40.
14.30 II., Pasaréti út 137.
 templom, hittanterem
16.00 VII., Hársfa u. 40.
18.00 VII., Hársfa u. 40.

Vasárnap
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
18.30 VII., Hársfa u. 40.
 
 

Minden hónap elsõ keddjén 18.00:
 VII., Dohány u. 20.
Minden hónap elsõ csütörtökén 18.00:
 XII., Kékgolyó u. 19.
Minden hónap második péntekén 17.00:
 XIII., Visegrádi u. 96/B
Minden hónap utolsó péntekén 18.30:
 VII., Rózsa u. 3.
Minden pénteken 18.00:
 XVIII., Kondor Béla sétány 13.
Minden szombaton 14.30:
 II., Pasaréti út 137., templom

BAJA, Pokorni u. 9. (víztoronynál)
 Kedd 17.00
BÉKÉSCSABA, Ifjúsági Ház
 Péntek 17.00
DUNAÚJVÁROS, Vasmû út 4. (322. szoba)
 Hétfõ 17.30
EGER, Kolozsvári út 49. (Rév)
 Szerda 18.00
GÖDÖLLÕ, Szabadság út 23.
 Családsegítõ központ
 Vasárnap 16.30
HÓDMEZÕVÁSÁRHELY, Zrínyi u. 9. (belsõ ép.)
 Kedd 18.00
JÁSZÁROKSZÁLLÁS, Móczár tér 5.
 A fogorvosi rendelõ felett
 Hétfõ 18.00
KALOCSA, kórházporta, hátsó faház
 Hétfõ 17.30
KAPOSVÁR, Füredi út 65.
 Szerda 17.30
KECSKEMÉT, Egressy u. 5., családsegítõ közp.
 Szerda, péntek 17.00, vasárnap 16.00
 Megyei Mûvelõdési Központ, I. em. 84
 Kedd 17.00
KOMLÓ, Templom tér, Mûvelõdési Ház
 Szombat 16.00
MOHÁCS, Jókai u. 28.
 Szombat 15.00
NAGYKANIZSA, Olaj Mûvelõdési Ház (Ifj. Klub)
 Szerda 19.00
PÁPA, Szent Anna tér 9., plébánia
 Hétfõ 18.30
PÉCS, Dischka Gy. u. 4.
 Kedd 17.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap elsõ kedden
 Székesegyház, plébánia
 Péntek 18.30
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap harmadik péntekén
 Szabadság út 35., református templom
 Vasárnap 17.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap elsõ vasárnapján
PÉCSVÁRAD, Kossuth u. 4. (Gyógyped. Int.)
 Szombat 17.30
SIKLÓS, Kossuth tér 4.
 Szerda 16.30
SIMONTORNYA, Iskola u. 6.
 Téli idõszámítás szerint: kedd 17.00
 Nyári idõszámítás szerint: kedd 19.00
SIÓFOK, Batthyány u. 46.
 Csütörtök 17.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap elsõ csütörtökén
SOMLÓSZÕLLÕS, Kossuth u. 65.
 Szerda 17.15
SOPRON, Gyõri út 5.
 Kórház, szociális foglalkoztató
 Szerda 17.30
 GYÁÉV pályaudvar, Mátyás étterem
 Hétfõ 17.00
SZEGED, Torontál tér 6. (Rk. templ. alagsor)
 Csütörtök 17.30
SZÉKESFEHÉRVÁR, Sütõ u. 12.
 Családsegítõ központ
 Kedd 18.30
SZENTLÕRINC, Templom tér 2., plébániahiv.
 Szerda 17.30
SZIGETHALOM, Mû-út 131/c
 Hétfõ 18.00
SZIGETVÁR, Széchenyi u. 25., ref. templom
 Kedd 16.30
 Széchenyi u. 105., védett szállás
 Szombat 16.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hó utolsó szombatján
SZOLNOK, Helyõrségi Mûvelõdési Otthon,
 Táncsics M. u. 5–9.
 Szerda 17.30
SZOMBATHELY, 11-es Huszár út 138.
 Kedd 17.45 (érdeklõdni a portán)
 Bem J. u. 9. Humán Egészségház
 Péntek 17.00–19.00
VESZPRÉM, Mûvelõdési Ház, 116-os terem
 Minden második hétfõn 17.30
ZALAEGERSZEG, Kiss út 8. (Családs. közp.)
 Szerda 16.00
 

...vidd az üzenetet..." A dal, amelyet nemrégiben hallottam, eszembe juttatta a hagyomány 12. pontját. Hiszen ez is arról szól! Hogy vidd az üzenetet. Vidd el azoknak, akik már nem találnak békességet: örömtelen az életük a szenvedély fogságában. Azokhoz szól az üzenet, akik elveszítették a reményüket, nem hisznek már önmagukban sem.
Csak azok tudják õket biztatni és felkelteni bennük újra a reményt, akik visszanyerték józanságukat és lelki békéjüket. Akik már megkapták az ajándékot. A Felsõbb Erõ ajándékát, amely hálát és alázatot ébresztett bennük. A szeretet betölti a szívüket, s nem tudják magukban tartani az örömöt. És képesek már magukat és másokat is szeretni.
A békességszerzõk fáradhatatlanok. Újra és újra megsokszorozza erejüket a rájuk bízott üzenet fontossága. Rájuk van bízva, az „elesett, nyomorult és számkivetett alkoholistákra". Azokra, akik - megtapasztalva a Felsõbb Erõ végtelen szeretetének erejét - megújult lélekkel viszik az üzenetet. S arról szólnak a még haldoklóknak: van remény, van kiút!
Keresik és használják az alkalmakat, hogy beszéljenek a józanodás útjáról, a lelki ébredés élményérõl, a szeretet erejérõl. Nem várnak arra, hogy hívják, keressék, megszólítsák õket. Beszélnek magukról, a programról azoknak, akik még nem tették le a poharat és kimondhatatlanul szenvednek. Felkeresik a volt kollégát, a rokont, az ivócimborát, az orvosukat, a munkahelyi vezetõt. Biztosak benne, hogy valahol, valaki épp rájuk vár.
A szeretet vágya bennünk él, születésünktõl fogva. Hiánylények vagyunk, mindig valami után áhítozunk, mindig jobbat, még jobbat, szebbet szeretnénk. Mindig hiányzik még valami, valaki az életünkbõl. Az odaadó, alázatos gyógyulók ki tudnak lépni a kényszerszeretet körébõl, és képesek a bennük ébredt szeretetet odaajándékozni. Õk már megértették: minél többet adnak át magukból, szeretetükbõl másoknak, annál gazdagabbak lesznek.

                                                                                                                                Ági
    

A névtelen alkoholisták tizenkét hagyománya
 

 1. Közös boldogulásunk mindennél elõbbre való: egyéni felépülésünk
     az A.A. egységétõl függ.

 2. Csoportjaink számára csak egy abszolút tekintély létezik, a szeretõ Isten,
     amiként Õ megnyilatkozhat csoportjaink lelkiismeretén keresztül.
     Megbízott vezetõink szolgálnak bennünket, nem uralkodnak rajtunk.

 3. Az A.A.-tagság egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának vágya.

 4. Legyen minden csoport önálló, kivéve azokat az ügyeket, amelyek más
     csoportokat vagy az A.A. egészét érintik.

 5. Minden csoportnak elsõdleges célja az, hogy eljuttassa üzenetét a még
     szenvedõ alkoholistához.

 6. A.A.-csoport soha nem támogathat, finanszírozhat semmilyen kapcsolódó
     intézményt vagy külsõ vállalkozást, és nem engedheti az A.A. nevet
     ilyenek használatára, nehogy pénz, vagyon, vagy a presztízs eltérítsen
     bennünket elsõdleges célunktól.

 7. Minden A.A.-csoport legyen önfenntartó, hárítsa el a külsõ adakozást.

 8. Az A.A. maradjon mindig nemhivatásos, bár szolgálati központjaink
     alkalmazhatnak szakdolgozókat.

 9. Az A.A. mint olyan, soha ne szervezõdjék, bár alakíthatunk szolgálati
     választmányokat vagy bizottságokat. Ezek közvetlenül felelnek azoknak,
     akiket szolgálnak.

10. Az A.A. nem formál véleményt kívülálló ügyekben, ezért az A.A. név
      sohasem vonható be nyilvános vitába.

11. A nagy nyilvánossággal való kapcsolatunk nem a hírverésen, hanem a
      vonzerõn alapul. Személyes névtelenségünket a sajtó, a rádió és a film
      szférájában egyaránt meg kell õriznünk.

12. Minden hagyományunk lelki alapja a névtelenség, amely folytonosan
      emlékeztet bennünket arra, hogy az elvek elõbbrevalók, mint az egyes
      személyek.