A névtelen alkoholisták tizenkét lépése

 1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben,
     hogy életünk irányíthatatlanná vált.

 2. Arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy egy nálunk hatalmasabb Erõ
     helyreállíthatja lelki egészségünket.

 3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket – a saját felfogásunk
     szerinti – Isten gondviselésére bízzuk.

 4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.

 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink
     valódi természetét.

 6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket
     jellembeli hiányosságainktól.

 7. Alázatosan kértük Õt fogyatékosságaink felszámolására.

 8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek
     voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.

 9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve,
     ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett volna.

10. Folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat,
      haladéktalanul beismertük.

11. Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsolatunkat – a saját
      felfogásunk szerinti – Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk
      kapcsolatos akaratát felismerhessük, és erõt, hogy azt kivitelezhessük.

12. E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt
      az üzenetet más alkoholistáknak továbbadni, és ezeket az elveket
      életünk minden megnyilvánulásában gyakorolni.

Beköszöntõ
 

Szikrázóan hideg decemberi éjszaka volt és a szokottnál élesebb szél kavarta a havat. Egy óra körül lehetett az idõ, amikor egy kemény, erõs hangra ijedtem fel. „Szálljon már le, ez nem szálloda! Menjen váróterembe aludni!" – Persze – morogtam csendben –, onnan zavartak el – és erõsen magamhoz szorítva a reklámszatyrot, lemásztam a meleg buszról.
Rohadt egy hideg, rohadt egy világ – gondoltam, miközben nagyot kortyoltam a savanykás lõrébõl.
Egy deci lehet, néztem a flakon alján kotyogó maradékot. Ez nem fogja kibírni reggelig – gondoltam összeszoruló gyomorral. Ettõl aztán teljesen felébredtem.
Hova mehetek most, kitõl kérhetek ilyenkor kölcsön? Ki hívna meg éjszaka egy fröccsre azokban a flancos bárokban?
A félelem összeszorította a torkomat, nagyon magányosnak és nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Egyáltalán, mit keresek én ezen a világon?

1648 napja nem ittam alkoholt. Boldog vagyok. Reggelente nem fáj a fejem, nem fáj a gyomrom.
Emlékszem, hogy kinek és mit mondtam tegnap, hogyan és mikor feküdtem le az ágyamba. Örülök, hogy élek. Nemrégiben a kisebbik fiammal egy rockkoncerten voltunk. Õ a zenekar elõtt ugrált, miközben én hátul, a nézõk között, mosolyogva dúdoltam a zenére: „Öregszem, de azért én törekszem, én vagyok az öreg Szem..." Három csodálatos gyermekem volt – most újból vannak. Emelt fejjel járok az utcán, nem félek. Visszakaptam az önbecsülésemet. Igen, ember vagyok. Nem vagyok magányos. Emberek fogják a kezemet, akik figyelnek rám és meghallgatnak, akik nem adnak tanácsot, de megmutatják, hogy õk hogyan jutottak túl a nehéz helyzeteken, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és nem akarják, hogy olyan legyek, mint õk.
De azt is hallom: „Én húsz éve nem ittam alkoholt, gyere, próbáld meg ezt az utat."
Három évvel ezelõtt, ha valaki nekem azt mondja a Batyin, hogy én írom a beköszöntõt egy olyan újságban, amit alkoholisták írnak piásokról alkoholfüggõknek: ami eljut az ország legtávolabbi zugába is, mert várják, meg majd Amerikába, Brazíliába – hát igen lököttnek néztem volna az illetõt.
És megtörtént.
Életem során egyetlen dolog volt, amit profi módon csináltam – az ivás.
Nem szakmám az újságszerkesztés, de õszinte szívvel és szeretettel dolgoztam azért, hogy most megjelenjen a lap, amely szándéka szerint ugyanazt szeretné elmondani, mint az üzenetünk: van remény a felépülésre. Mert beszélni a kocsmában is tudtam, de a cselekvés a józan gondolkodásra jellemzõ. Szeretnénk, ha ez az újság egy hely lenne, ahol hírt adhatunk magunkról, ahol beszélhetünk az Útról, egy hely, ahol együtt lehetünk gondolatban, bárhol is élsz az országban.
Írjatok nekünk mindenrõl, érzéseitekrõl, életetekrõl, gyõzelmeitekrõl és kudarcaitokról.
És ne felejtsétek el: nem vagytok egyedül!
                                                                                                                                                                             anonymus bp.
 
 
 

Köszönjük Neked!
 

Köszönet mindazoknak, akik segítettek, hogy megjelenhessen az újság. Szándékunk szerint a további megjelenést az érdeklõdõ megrendelõkre bízzuk. Támogatásukat és adományaikat a kiadó alapítványi bankszámlájára juttathatják el.
 
 

– Hát aminek a plakáttervére lehet pályázatot beküldeni a Hársfába. 

az én történetem
 

Béla vagyok, alkoholista. Csak így egyszerûen. Ma már ilyen könynyû ezt leírni, vagy kimondani. Van, akinek ez semmit sem jelent, másokat viszont elgondolkodtat.
A történet igen hosszú, s az út igen rögös volt. Nem tudom, mikor, s hogyan kezdõdött, kitõl származott, de ma már ez nem is fontos.
A vidéken eltöltött boldog gyermekévek alatt a családban nem volt jelen a mételyt jelentõ szesz, bár a nagypapa bõbeszédû, hangos viselkedését nem igazán tartották minden esetben helyénvalónak. De hát ez engem nem befolyásolt az értékítéletemben, hiszen „áldott jó ember" volt, csak kicsit sokat ivott. Még a katonaság ideje alatt sem éreztem veszélyét a néha-néha felhörpintett pikoló világosnak.
Az albérleti cselédszobában eltöltött legénykor hangulatához már hozzátartozott az ágy mögé hátratett – még nem eldugott – „hétdekás", vagy az esetenként olcsó forrásból beszerzett, igen elegáns italkészlet (10-20 flaska), amely a váratlan vendégek fogadására szolgált a komód mély fiókjában.
De a munkahelyen már szívesen vettem, ha valaki éppen velem osztotta meg örömét-bánatát, vagy csak italát. Estéimet értelmes, színvonalas baráti társaságban, elegáns belvárosi vendéglátóipari egységek látogatása töltötte ki. Itt éltünk forrongó, vitatkozó fiatalságunk idejét, általában egy-két korsó sör ártatlannak tûnõ kortyolgatása közben. De elõtte – és késõbb utána – nekem mindig keresnem kellett valami „gyorsítót", és a világ színesebb lett, én pedig oldottabb. Aztán az otthonteremtõ házépítés – kalákában – már kifejezetten feljogosított nagyobb menynyiségû ital beszerzésére a munkások italigényére hivatkozva, amikoris ennek már igen komoly önzõ háttere volt. A hajó ugyan nem futott még zátonyra és nem kapott léket, de a deszkákról már lekopott a csónaklakk, kezdett rohadni, és a keletkezett réseken megindult a szivárgás. A kisebb-nagyobb egészségügyi panaszok már jelentkeznek, a széllökések rossz irányba lökdösik a csónakot és a kormánykerék idõnként átpördül. De nincs semmi baj. Nekem aztán senki ne merjen szólni, hiszen van munkahelyem – méghozzá olyan, ahol gátlástalanul ihatok –, lakásom – méghozzá akkora, amelyben mindenhol el lehet dugni a piát, különben is én gondoskodom az idõs, beteg õsökrõl, meg nem is járok kocsmába (ha nem látják meg), és egyébként is hagyjanak békén.
Igen ám, de nem lehet tartósan, titokban hányni, a szõnyegen aludni, etilszagúnak lenni, tele megmagyarázhatatlan sérülésekkel, s mindezt szégyenérzet és belsõ családi viszály nélkül. A barátok szép sorban elmaradtak, és én sajnáltam õket, hogy a családjuk miatt nem ihatnak szabad akarátuk szerint. S hogy nekem miért nincs családom?!
Megszületett viszont a döntés – nem pusztán az enyém –, jöhet a kórház. Lelki megaláztatás, gyógyszerek, korlátok, amelyeket mások állítottak – s bennem a remény, hogy megmutatják, hogyan ihatok tovább. Kialakul egy új életforma, megszokni az egészségügyi intézetek hangulatát, és letargikus befelé fordulás, lelki depresszió – teljes nihil.
Sorozatos kudarcok a mérsékelt ivászatban, és a reggeli vergõdéseket fohász kíséri az elfelejtett, mellõzött Istenhez, hogy legyen már vége. De nincs meghallgatás. Az ötödik bevonulás – néhány napos absztinencia miatt – kísérõjelensége egy súlyos, epileptikus roham, amely összeroppantja a gerincet és a lelki vízióban elõrevetíti a várhatóan nyomorék Béla külsõ megjelenési formáját.
Néha felvillan egy-egy reménysugár. Csodagyógyszer jelenik meg, amely megszünteti az ízek utáni vágyat. A hatás frenetikus. Az ízek továbbra sem érdekelnek, s mindentõl undorodva iszom tovább.
Az intézetbõl ellátogattunk egy „clubba", amelynek a neve Ametiszt. Valami belül megmozdul, de az igazi vágy még hiányzik. Eltelik újabb három év, és nincs igazi változás. Körülöttem nincs senki, akivel õszintén beszélhetnék az igazi problémámról, pedig õk is ugyanúgy vergõdnek.
Egy este névtelen nõk és férfiak jönnek látogatóba a kórházba és beszélgetünk. Vajon mit akarnak tõlünk önzetlenül? Megváltozott életükrõl mesélnek, például a lélek megtisztulásáról, a szexuális élet helyrebillenésérõl... Igen érdekes, kiengednek és elfelejtem õket. Lassan elkezdõdik a nyolcadik mentálhigiéniai kezelés, amelyet a megszokott fásultság, közöny és reménytelenség kísér.
Orvosi kontrollra érkezik egykori sorstársam, aki arról mesél, hogy attól érzi jól magát, hogy 47 napja nem iszik. Nem tûnik hazugságnak. Megígéri, ha kedvem van, elvisz egy közösségbe, amit én még nem próbáltam, de neki jól mûködik. Az orvos véleménye nagyon pozitív, bár látszik rajta, hogy nem tartja igazán reménykeltõnek. Másnap délután meglátogat egy nõ, aki egy „kék" könyvet hoz ajándékba, sok érdekes dolog van benne, többsége rólam szól, de sok minden mentesít engem a sikertelenség és kudarc miatt. Csak gyere, csak gyere – mondja –, és érezni fogod. Nem sokat értek – tele van a fejem. Késõbb valamelyikük úgy fogalmaz: hozd el a tested, s a lélek követni fogja. Egyre több bölcsességet hallok, és igyekszem minél többször elmenni a gyûlésekre. Különösen kedvelem a szlogeneket.
Számolom a napokat, s ezt ma is teszem. Hiszem: csak a mai nap programja tartja egyensúlyban a lelkemet.
...Nagy gond, hogy munkanélküli lettem és a szabad délelõttök kitöltetlenül haszontalanok. Igen erõsnek érzem magam, egy pohár sör délelõtt nem árthat meg. Másnap már azért iszom, hogy elfelejtsem a tegnapi sört. Szépen, alattomosan újra támad az ellenség. Tudom, hogy nagy bajban vagyok, de már nem vagyok elkeseredve, mert tudom a megoldást. Nem járok a gyûlésekre és várom, hogy legyen üres kórházi ágy. Leteszem a poharat és bevonulok. Néhány napos unatkozás után elengednek és kezdem visszanyerni a lelki derûmet. Nekidurálom magamat és újra elmegyek a gyûlésre. Senki sem bánt, biztatnak és örömmel segítenek. S ettõl kezdve szépülnek az órák, a percek. Nagy lendületet kap a józanodásom. Kezdek magamra találni, úgy érzem, sokan kedvelnek, nõ a népszerûségem.
Észre sem veszem, el sem hiszem: egyéves józan vagyok. Nagy csodák nem jöttek, de minden nap megtalálom a magam kis apró örömét. Benne lenni a programban, gyakorolni a lépéseket és a hagyományoknak megfelelõen élni. Ez jelenti számomra a fennmaradást és a túlélést. Nagy öröm számomra eljutni más helyszínekre, meghallgatni a sorstársak sikereit: megosztani egymással örömeinket és a bánatunkat. Felszabadulni a megalázottságból és gyakorolni az alázatot. Élvezem a többi „más" meeting hangulatát Gödöllõn, Szigetvárott, a svédeknél és San Diegóban egyaránt. Ekképpen gondolkodni jelenrõl, jövõrõl és örökké a valóságról. Várni az ötödik születésnapot, amely az „öregek" szerint már igen szép kezdet.
Ez a néhány soros élettörténet nem sikersztori, semmirõl sem nyújt teljes képet, de talán biztatást ad mások számára, hogy igenis van remény, és megéri a harc, hiszen mûködik a mûködtetett.
 

a kórházból üzenjük
 

Félúton...

Háromszor három decit ötször, hogy ne kelljen többször... Hányszor hallottam nyálas pultok felett, ahol az áporodott test- és füstszag keveredett a kiloccsant sör savanyú szagával púdert izzadó élemedett hölgyek sokat ígérõ mosolya csapott az arcomba, hátba csapkodtak a barátok, s a nevetés már inkább volt nyerítés, a durvaság napi passzióvá vált, és sziszegett a penge, és letört söröskriglik nyomán sörhabra fröccsent a vér, és, és, és...
És most nem mondhatom tovább, mert ez csak egy beköszöntõ, egy helló, néhány pillanatfelvétel, látlelet arról, hogy az elsõ korty és az elsõ epilepsziás roham közt nem volt más, csak az életem, csak néhány év, s a rohamok és a halál közt ismét csak ennyi van.
És én vagyok.
Éppen félúton.
Félúton, ha felébredsz éjjel egy ismeretlen vonaton, amikor a kalauz az arcodba süti a zseblámpa ezerágú, mégis ökölbe szorított fénynyalábját, s a gitárod minden fékezésnél végigcsúszik a kupé mocskos linóleumpadlóján, s nem tudod, honnan hová tart az utazás, s az elsõ állomásnál leszállítanak a Nagy Magyar Alföld egy nagyon kicsi pontján, a Nagy Magyar Éjszakában, a rosszulléttel küzdve kapsz két tömény kortyot egy szabadságos bakától, s a kihalt peronon vársz egy ellenvonatra – kérlek, gondolj rám. Rám és a többiekre, akik oda és vissza zötykölõdtek a síneken, s értelmetlen, kábult utazásaik rabjaként végül is kiszállva ott lebegnek Komárom és Fényeslitke között valamelyik rendezõ pályaudvar holtvágánya felett, emlékük felett ott csattog a vascsalogány, egy elhasznált váltó – gondolj, kérlek, a beválthatatlanokra, a váltó által eltakartakra, az elmaradtakra.
Andaxin, a merev bohóc a függönyöket behúzva tartja. Ajtó, ablak a legforróbb nyárban is kulcsra zárva nála, kirekesztené a zajokat, a világot, önmagába merevült görbe rémület õ már. Kérdez és felel, de nincsenek válaszok, izzad, s közben fázósan rázza a remegés, hangok veszik körül, amiket csak õ hall, amik tán nincsenek is, éppen csak bogarak nem kúsznak elõ a falból, de a konnektorból dübörög a delírium, ötperces ájulásai-elalvásai nem hoznak pihenést, leállt a veséje, erõlteti a vizelést, ha-ha-ha, enni nem tud napokon át és így tovább, és így tovább...
Hol van most Andaxin, az út végére ért? Nem tudom.
Csak reménykedem, hogy félúton...
A kora esti homályban, félig lelógva a padról, saját piszkába dõlve, habos nyálat fújva hortyog egy ember, vagy csak az árnya. Felakadt szeme a holdra néz. Két fürge fiú táskát kap ki a hóna alól, röhögve futnak a téren át. A kutyák merev lábakkal szimatolnak a pocsolyában ázó kontúrtalan alak felé, néhány sétáló megáll, majd legyint, a rendõrjárõr lábbal fordítja át, mint a rongybabát, majd mindenki elmegy, csend veszi körül, s nem tudom, megcsillan-e még egyszer a neon fénye az ájult szemén, vagy mást jelent ez a furcsa, opálos ragyogás...
Andaxin kutatásokat végzett a családfája fertályán, a szúette ágak közt, íme néhány nemrég feltárt lelet: a nagymama meghalt alkoholistaként, Andaxin testvére alkohollal és gyógyszerrel követett el sikeres, befejezett öngyilkosságot. Anyja ugyanezt az utat választotta, õ sem állt meg félúton, apja megkísérelte, neki nem sikerült. Agytumorban halt meg ötvenévesen. Andaxin szintén viseli csuklóján a nyomot, õ is megpróbálta, Andaxin újabban nem kutakodik már, fél az újabb ásatásoktól.
Mi lesz Andaxinnal, nem tudom.
Egyedül áll félúton.
Egyébként mindenkit üdvözöl
                                                                                                              Andaxin...  

itthon történt
 

Szervezõdõben a Névtelen Alkoholisták

Magyarországon elsõ ízben tart konferenciát a mára világmozgalommá terebélyesedett Anonim Alkoholisták (Anonymous Alkoholics) New York-i központja. A Közép-Európa városait sorra járó két amerikai aktivista – vasárnapig a Mercure Buda Hotelben – szakemberek, érdeklõdõk, valamint a sajtó munkatársai elõtt ismerteti az önszervezõdés céljait és módszereit.
Az Egyesült Államok Akron városából 1935 júniusában indult kezdeményezés jelenleg 141 országban kétmillió tagot számlál. A résztvevõk nem kötelezik el magukat különbözõ orvosi módszerek, egyházak vagy intézmények megváltó terápiáihoz, bár szívesen együttmûködnek bármely tudományág és felekezet képviselõivel. A közösségi erõre építve teljes anonimitással segítenek egyéneket és széthullott családokat a gyógyulásban. Belsõ statisztikájuk szerint a hozzájuk forduló, leszokni próbálkozók fele kigyógyul, míg egynegyedük néhány visszaesés után lép a kijózanodás útjára. Hazánkban 1990-tõl létezik és terjed az A.A. hálózata, szervezõi jelenleg 25 településen úgynevezett A.A.-meetingeken próbálják felkarolni az alkohol rabjait. A világ más részeihez hasonlóan a csoportok autonómok, a belépéshez elegendõ az alkoholfüggõség beismerése. Tagdíjat nem szednek, külsõ anyagi támogatást nem fogadnak el: mûködésüket olyan adományokból fedezik, amelyeket volt vagy jelenlegi tagjaik juttatnak el hozzájuk. Magyarország elõkelõ helye a világ országainak fogyasztói listáján az utóbbi években sem változott. Mivel a lakosság mintegy 10 százaléka tekinthetõ érintettnek a kérdésben, a hazai szakemberek különösen fontosnak tartják az anonim kezdeményezések megjelenését. Ugyan a szervezõdés életét kizárólag a betegek alakítják, s benne a szakemberek nem jutnak szerephez, mégis sok orvos kifejezetten javasolja pácienseinek, hogy a kezeléssel párhuzamosan járjanak A.A.-találkozókra. A betegek könynyebb tájékozódását már kilenc kiadvány segíti. A megjelentek közül többen érdeklõdtek, hogy a drog vagy a játék rabjai miképpen csatlakozhatnak az A.A.-hoz. A válaszokból kiderült: a tengeren túlról érkezõ mozgalom nyitott mindenki felé, de otthoni tapasztalataik azt mutatják, hogy a különbözõ szenvedélyek áldozatainak érdemes külön szervezõdniük, és így keresni a gyógyuláshoz vezetõ utat.

                                                                                                         Magyar Hírlap, 1995. május 20.

Ebben a rovatban szeretnénk közölni azoknak a társainknak az élményeit, akik külföldön vettek részt A.A.-gyûléseken, konferenciákon, találkozókon. Várjuk beszámolóitokat.
 

Találós kérdés:
Elõttem 5000 km, hátam mögött 5000 km. Mi az? Válasz: repülök Rióba.
Hogy hogyan kerültem a repülõ fedélzetére?
Ez nagy szám!
Ezer kérdés van bennem.
Milyen lesz az elsõ találkozásom Rióval?
Milyenek a riói nõk?
Milyenek a brazil alkoholisták?
 

A következõ számban megpróbálok válaszolni rá.
 

a szeretet szolgálata
 

A szeretet bizonyítéka a szolgálat. Szolgálat. Nem divatos szó manapság. Csúnyán meghajolt gerinc, alávetettség, alázatoskodó kutyatekintet, szolgaság, szolgalelkûség jut róla eszembe. Nem jó mástól függeni, nem jó más kénye-kedve szerint élni. Nem errõl szól ma a világ. Az önkifejezés, az önmegvalósítás korában nem hordozhat pozitív tartalmat egy ilyen szó.
Szolgálat. Egy alaposan félreértett szó manapság. Nem jelent meghajlott gerincet, alávetettséget, alázatoskodó kutyatekintetet, szolgaságot, szolgalelkûséget. Ezek jutnak róla eszembe, hogy megnyugtathassam lelkiismeretemet, hogy elfelejthessem, mi is a valódi jelentése. A Magyar értelmezõ kéziszótár hat meghatározását adja ennek a szónak. Az elsõ két jelentése valóban a munkaviszonnyal kapcsolatos. A harmadik jelentés a kereszténységhez kapcsolódik, a protestáns egyházakban az istentiszteletekhez kötõdõ tevékenységet hívják így. A hatodik jelentés egy kicsit elvontabb tartalmat jelöl, mely tartalom egyes kifejezésekhez kötõdik, például: szolgálati szabályzat, egy készülék felmondja a szolgálatot stb. Negyedik és ötödik jelentése azonban elgondolkodtató: „A közösség szükségleteit szolgáló tevékenység, ill. ennek szervezete." „Valamely ügy érdekében végzett tevékenység."
Szolgálni, ezek szerint, elsõsorban egy közösségbõl kiindulva lehet. A közösség pedig attól közösség, hogy van bennünk valami közös, s ezt a közös valamit tudatosan vállaljuk, sõt éppen ez köt össze bennünket. Jelenti azt is, hogy nem tartom magam többnek, jobbnak közösségbeli társaimnál, annak ellenére, hogy egyéniségemet sem tekintem fölösleges sallangnak, eldobni való szégyenoknak, hogy belesimulhassak az egyformaság tükörsima szürkeségébe. A közösséghez tartozás nemcsak a lét egyik alternatívája, hanem maga az élet. Közösség nélkül kihal biológiai életünkbõl az élet.
Szolgálni lehet elveket, rendszereket, ideológiákat is. A valódi szolgálat nem zárja ki ezeket, de belsõ tartalmát az egyénhez való viszonyában lehet lemérni. Az elvek, rendszerek, ideológiák vonzásában a szolgálat szellemi háttere hajlamos rugalmasan viszonyulni az új helyzetekhez, az egyénhez kapcsolódóan azonban hamar kiderül, hogy csak dogmákból építkezõ papírformáról van szó, vagy van mögötte szeretet is. Elvekkel, tanrendszerekkel, ideológiákkal manapság Dunát lehet rekeszteni, szeretni tudó szívek iránt azonban óriási a kereslet.
A szeretet nagyon félreértett, nagyon kiüresített szó. Szeretem manapság a kókuszfagylaltot, az új farmernadrágomat, az autómat, a töltött káposztát, kedvenc íróm könyveit, ahogy szeretem a feleségemet, a gyermekeimet és a közösségbeli társaimat. Ugyanaz a szó, de zongorázhatatlan a különbség. A tárgyak felé irányuló vonzódás az én érdekeimet, érzékeimet mutatja meg, az emberek felé irányuló igazi szeretet pedig másokat tart szem elõtt. Az egyik belõlem indulva hozzám tér vissza, a másik belõlem indul, de másban éri el célját. Ha nem ér el máshoz, akkor baj van. A szeretet, az igazi szolgálat egyet jelent az adni tudással. Ha nem adok (vagyis nem szeretek), akkor vagy nincsen mit adnom, vagy nem akarom továbbadni azt, amim van. Ha van valamim, de nem adom tovább, akkor nincs bennem adni tudás, tehát önzõ vagyok még mindig. Ez a Biblia álláspontja is a szeretetrõl, a szolgálatról: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az õ egyszülött fiát adta, hogy valaki hisz õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen... az embernek fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon és az õ életét váltságul adja sokakért."
Zoltán vagyok, nem alkoholista. Csak szimpatizáns, az A.A. szimpatizánsa, immár két éve. Tagja vagyok egy keresztény közösségnek, s barátomat is egy keresztény összejövetelen ismertem meg, rajta keresztül pedig az A.A.-t. Az õ kérésére most cikket írok. Címet is kaptam hozzá: „A szeretet bizonyítéka a szolgálat." Szívesen teszem, mert látom, hogy az A.A. szolgáló közösség. Mások felé forduló, mások speciális problémájára koncentráló, hatékonyan segíteni tudó közösség. Nem A.A.-himnuszt zengek. Pusztán megtaláltam magamnak azt, ami közös hitemben és az A.A. tevékenységében. Alkalom és idõ mindig van a szolgálatra – A.A.-tagként is, keresztényként is. A szolgálat gyakorlati szeretetet jelent A.A.-tagként is, keresztényként is. Keresztényként bûnnek hívom, A.A.-sként alkoholnak hívnám a legyõzendõt. Keresztényként evangéliumot kell továbbadnom (ami jó hírt jelent), A.A.-sként a józanság reális lehetõségét mondhatnám el. Keresztényként is, A.A.-sként is Istent hívjuk segítségül, ha némileg másképpen gondolkodunk is Róla. Ennek hátterén merem csak leírni: mindegy, hogy keresztényként, vagy A.A.-sként, de ha nem hirdetem tettekkel is az általam ismert jó hírt, akkor még nem tanultam meg adni, tehát önzõ vagyok, tehát nincs bennem szeretet, tehát képtelen vagyok a szolgálatra. Isten, a Felsõbb Erõ pedig éppen ezért emel ki onnan, ahonnan magunk nem tudnánk szabadulni.

                                                                                                                              moha
 

ahogy a szakember látja
 

Ma még egyáltalán nem egyértelmû a megítélése a professzionális gyógyító eljárások mellett helyet keresõ önsegítõ csoportok munkájának. Minden új tapasztalat közreadása és minden új módszer megismertetése hozzásegíthethet a helyzet reális megítéléséhez.

Az USA orvosainak véleménye egyértelmû: elismerik az A.A.-t, nem tekintik riválisnak, s a betegeket az A.A.-hoz irányítják. Mi a helyzet Magyarországon?
– Az A.A. nagyon okosan nyúl az alkoholizmushoz – válaszol dr. Szentesi Péter. – Klinikai szemlélet szerint van csak értelme az alkoholizmus típusait taglalni. Gyakorlatban, praktikus megközelítésben a következmények felõl kell nézni a betegséget. Alkoholizmus minden olyan alkohollal való visszaélés, amely beleszól az illetõ életébe. Testileg, lelkileg, egzisztenciálisan. Az alkohol következményeivel számolni kell, s itt nem számít a mennyiség. Valakinek napi két üveg sör is iszonyúan beleszólhat az életébe, ha emiatt megy tönkre a házassága. Valakivel egyetlenegy ivászat során is történhet olyan dolog, amibõl le kell vonnia a következtetéseket. Ez a szemlélet nagyon hasonlít az A.A. alkoholizmusképéhez. Az A.A. nem ragozza azt, hogy ki mennyit iszik. Az a lényeg, hogy ne igyon. Szóba sem jön a szociális ivóvá, alkalmi ivóvá válás lehetõsége. Ebben a kérdésben az A.A. – nagyon okosan – a „minden, vagy semmi" módján jár el. Azt mondják, hogy ha valakinek már okozott problémát az alkohol – akár csak egyetlen alkalommal –, vonja le a következtetéseket, fogalmazza meg alkoholizmusát, és ne igyon. Egy cseppet sem.
Az én tapasztalataim szerint az A.A.-nak igaza van az elsõ pohárral kapcsolatban. Volt olyan betegem, aki húsz alkalommal került vissza az osztályomra elvonó kezelésre. Mind a tizenkilenc visszaesése egy pohár itallal kezdõdött. De mások visszaesése is egy korttyal kezdõdik. Ennek a menete a következõ: azt gondolja, egy pohár nem fog megártani, majd utána leáll. Valóban le is áll, majd következik egy önmegnyugtatási szakasz, amely arról szól, hogy „Na ugye, nincs is nekem semmi bajom! Legalábbis olyan nagy bajom nincs, amilyenrõl az orvos beszélt a legutóbbi elvonókúrán! Itt a bizonyíték, hogy meg tudtam állni egy pohár után." S tényleg meg is állta, akár hónapokig is. Majd megint következik egy alkalom, amikor bizonyít önmagának. Az illetõ személyisége, egzisztenciális helyzete, kapcsolatai beszabályozzák a visszaesési folyamatot. Lehet, hogy két évig nem esik vissza, de ezek a bizonyítási alkalmak már jelzik, hogy arrafelé halad. Biztosra lehet venni, hogy egyszer vissza fog esni! Ezért helyes az A.A. „minden, vagy semmi" megközelítése.
Van még egy tényezõ, amely az absztinencia mellett szól. A rendszeres alkoholfogyasztás – valamennyi szesz mindennapos fogyasztása – a strukturált önkép kifejlõdését akadályozza. Az önkép kialakításához ugyanis valóságvizsgálat szükséges. Aki naponta iszik, az mindennap letöri a valóságérzékét, megfosztja önmagát a valóságvizsgálattól, olyan mértékben, amilyen mértékben alkoholt fogyaszt. Mindennap feltesz egy torzító szemüveget, s az ital mennyisége csak a dioptriát határozza meg, a szemüveg mindenképpen ott van. A valósághoz képest másképp látja magát és helyzetét a világban. Megáll benne az önkép kialakításának folyamata.
Az A.A. bölcs, mert azt mondja, hogy van a kijózanodás és van a józan gondolkodás. Kell a szeszmentesség, de nem elég.
Ahogyan valaki a szeszmentes állapotban a Lépéseket követi, elérheti a józan gondolkodást. Éppen ebben a pontban hozza be az alkoholista az önképbéli lemaradását, és a valóságérzékelése helyreáll. Ezt nevezi az A.A. második kijózanodásnak.
Az A.A. arra az idõtartamra koncentrál, amit az alkoholista be tud látni, még a kezében tud tartani: a mai napra. A kéznek különös jelentõsége van, hiszen a pohár a kézben van. Az alkoholista csak a kézben tartható dolgokra tud igazán figyelni. A pohárhoz viszont a száj is kapcsolódik. Az A.A.-sok fantasztikus mennyiséget beszélnek, de jól teszik, mert csak így oldható meg a problémájuk. Ha egy alkoholista nagyon hallgatni kezd, akkor a keze fog mozdulni, s abban már ott lehet a pohár.
Az A.A. módszert talált arra, hogyan kell a misztikumot kezelni a tagok életében. Azt mondja: válaszd ki a te Felsõbb Hatalmadat! Ez lehet akármi, akár egy székláb is, de válaszd ki! Lásd be, hogy vannak olyan hatalmak az életedben, amelyeknek ki voltál szolgáltatva. Ez a kérdés nem kerülhetõ meg, mert ha letagadod, az már a visszaesés eleje. Ennél eredményesebb misztikumkezelõ eljárást nem ismerek alkoholisták számára.
Sokszor éri az a vád az A.A.-t, hogy lényegében nem tesz mást, mint az egyik függõség helyére egy másik függõséget léptet. Az alkohol felcserélése a gyûléssel. Nem tudok egyetérteni ezzel a váddal. Az A.A.-tag nem függõségi viszonyban van a gyûléssel, csak egyszerûen igénye van rá. Van olyan ember, akinek az az igénye, hogy hetente egyszer templomba menjen, vagy kártyázzon a barátaival. Az A.A. tag – igényének megfelelõ sûrûséggel – gyûlésre jár. Létezik normális dependencia, elemi függõség. Mindannyian függünk a víztõl, az ételtõl, hiszen ha abbahagyjuk a fogyasztásukat, elpusztulunk. De függünk a civilizációtól, az ellátóhálózattól is. Ezek nem patológiás függõségek. Ha az A.A.-tag gyûléssel kapcsolatos igényét mindenképpen a függõségek közé akarom sorolni, akkor csakis a normális függõségek csoportjába kell tenni. A gyûléssel kapcsolatos igény egy olyan viszony a beteg és az A.A. között, ami adja, segíti a lélek és az életvezetés dinamikáját, nem pedig gátolja, mint az alkohol.
Az A.A. logikája, módszerei sajnos nem mentek át a szakmai-klinikai gondolkodásba. A hagyományos pszichiátriai osztályon dolgozók – akik kapcsolatba kerültek alkoholos kórképben szenvedõkkel –, bár tudnak az A.A.-ról, mégsem küldik betegeiket oda.
S ami még nagyobb baj: ma még nincsenek A.A.-stílusú gondolkodáson alapuló intézmények sem.
 

korszellem
 

Amióta az emberiség belépett a konferenciák és pártnapok tarka érájába, azóta a haladást szeretõ Belzebub is legalább négyhetenként egyszer tanácskozást tartott. Ezeken az alkalmakon elsõsorban arról folyt a szó, hogy milyen módon lehetne az emberi lelkek tömegeit még hathatósabb módszerekkel csapdába ejteni, továbbá miként lehetne azt, ami fekete, fehérre, s ami fehér, feketére változtatni, valamint mi lenne a leghatékonyabb eszköz, amivel a viszálykodó keresztényeket végképp el lehetne egymástól szakítani.
Ezek a sátánkonferenciák mindeddig igen célravezetõ és harmonikus lefolyásúak voltak. Most is, amikor már mindnyájan együtt voltak, meg lehetett nyitni az ülést.
– Ezúttal – kezdte Belzebub – munkánkban minden téren hanyatlásról számolhatunk be. Valami olyan határozott lépést kellene tennünk, amellyel az egész emberiség egy csapásra a kezünkbe kerülhet. Hozzátok elõ a varázsüstömet és mágikus házipatikámat!
Újra nagy zajongás támadt e szavak hallatán, miközben néhány szolgálatkész démon a konferenciaközpont közepére, az emelvény elé hurcolt egy hatalmas üstöt, amelyben tüzes kénkõ bugyogott. A kívánt házipatika is megjelent: hatalmas tálcán rengeteg üvegcse állt egymás mellett, amiken furcsa feliratok voltak.

A felületes tudás és látszólagos képzettség keveréke
A gondolatszegénység és szószátyárság keveréke
A vallási fanatizmus és közönyösség keveréke
A szociális ideák és a pénz büszkeségének keveréke
A nagyzási hóbort és butaság keveréke
A babona és felvilágosodottság keveréke
A humanitás és kegyetlenség keveréke
A divat és erkölcstelenség keveréke
A világbéke és militarizmus keveréke
A haladás és eldurvulás keveréke
A dõzsölés és eksztázis keveréke
A spiritizmus és buddhizmus keveréke

Ez volt Belzebub „házipatikájának" tartalma. Az üvegcsékbõl a nagy varázsló egymás után jókora adagokat öntött az elõkészített üstbe. A démonok tánca és fékevesztett üdvrivalgása közepette kékes, lilás füstfelhõ szállt az ég felé, hatalmas, tûzijátékszerû szikrák kíséretében. A vezér lassan magasba emelte kezét, mire csend lett a hatalmas teremben. Belzebub ekkor elõszólított egy jellegtelen démont, aki igyekezett a többiek háta mögé bújva észrevétlen maradni. Õ volt a Jellegtelenség Démona. A hívásra félénken, alázatos képpel, lassú léptekkel ment parancsnokához, aki egy díszesre faragott kupát puszta kézzel merített meg a fortyogó, szikrázó üstben, majd odanyújtotta a megszeppent lénynek: Idd fenékig!
Ahogy a Jellegtelenség Démona ajkához emelte a kupát, különös változások mentek végbe rajta. Minden korttyal egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a varázsital félelmetes átalakulást idéz elõ a szervezetében. Ábrázata torz görcsökbe rándult, miközben kékes villódzás ölelte körül szellemtestét. Megnevezhetetlen tagok nõttek ki hol itt, hol ott belõle, hogy a legkülönbözõbb állati szervekké formálódjanak. A démon elvette szájától a kupát. Fejét az ég felé vetette, és félelmetes, dübörgõ üvöltést eresztett a mennyezet felé. Testének iszonytató változásai síri csendet parancsoltak a teremben. Hirtelen elborították a lángok, és a döbbenettõl kiszáradt torkú démonok ekkor figyeltek fel a legkülönösebb változásra, amely társukon végbement. Mihelyt kialudt a testét elborító tûz, egy csodálatos alak állt a Jellegtelenség Démona helyén. Arcán ott volt minden új tulajdonsága: egyszerre volt szelíd és gúnyos, kedves és ravasz, mosolygós és alattomos, jámbor és kegyetlen. A látvány összbenyomása mégis kellemes volt a szemnek. Valahogy mindenki számára egyértelmû volt, hogy itt egy olyan egyetemes zseni áll elõttük, aki mindannyiuknál tökéletesebben tudja végrehajtani a Sötét Mester terveit. Az újjávarázsolt démon ekkor karjait szélesre tárva, mélyen meghajolt Belzebub elõtt.
– Parancsolj velem, Sötétség Fejedelme!
Belzebub elégedetten, büszkén nézte mûvét, miközben gonosz félmosolya egy pillanatra sem hagyta el ajkát.
– Szívem vágyának szülötte vagy, kedves fiam! Legfõbb erényed tevékenységed gyakorlásakor jellemnélküliséged lesz. Változandóságod és alkalmazkodóképességed hihetetlen eredményeket hoz majd mûvem tökéletessé tételében. Minden lépésed után nõ a sötétség hatalma. Most, hogy ne légy névtelen, elnevezlek téged. A neved ezentúl, fiam, KORSZELLEM legyen! Te légy ennek a földi kornak a szelleme! Menj, és kezdd el mûködésedet! Keverj össze mindent. Keverj, keverj, ahogy te magad is kevert vagy! Keverd össze a világosságot a sötétséggel, a zsenialitást a közömbösséggel, a vallást a pénzéhséggel, a mûvészetet a perverzitással. Keverd, keverd, édes fiam! Hurcolt be az egyházat a színházba, és a színházat az egyházba, vidd a családot a vásárra, és a vásárt a családba! Ihlesd a sajtót, hogy a jó, a rossz, a szép és az utálatos szétválaszthatatlan elegyét nyújtsák az embereknek! Öltöztesd a bûnt az erény hófehér ruhájába! Bódítsd el a gyenge fejeket éretlen, rothadt szabadság- és szépségideákkal! Kereszteld át, kedves fiam, a régi, elhasznált neveket: nevezd a lopást kleptomániának, a mázolást mûvészetnek, a vérszomjat örökölt terheltségnek, a hivalkodó szemérmetlenséget esztétikai nevelésnek! Látom rajtad, hogy meg fogod oldani feladatodat! Ezért hát utadra bocsátalak, kedves Korszellem, és végy magad mellé annyi segítséget, amennyire csak szükséged van.
S Belzebub kezét a tömeg fölé tárta, és a sötétség nevében bezárta a konferenciát. Korszellem azóta itt van a Földön. Eljutott mindenhová, beférkõzött minden kulcslyukon, minden kis résbe bepasszírozta gondolkodásának csíráit... egyszóval híven teljesíti közöttünk feladatát.

                                                                                                         Ernst Schreiner nyomán
  

közben
 

Személyes meggyõzõdésem, hogy minden emberi lény alapvetõ szükséglete – a bölcsõtõl a sírig –, hogy találjon legalább egy másik emberi lényt, aki elõtt a maga meztelen valóságában mutatkozhat, mindenféle színlelés és védekezés nélkül: akiben megbízhat, hogy nem fog ártani neki, mert a másik is teljesen lemeztelenítette magát elõtte.
Ennek az egész életen át tartó szükségletnek a kielégítését jelenti az elsõ A.A.-találkozás. Az A.A. egyik korai felismerése – hogy az alkoholizmus betegség – ma már nem vitatható. Míg a vitának – hogy mi ennek a betegségnek a lényege, és mi rá a gyógyír – talán sohasem lesz vége, nincs olyan értelmes ember, aki a betegség tényét kétségbe vonná. Ennek ellenére óriási a hatása, ha egy alkoholista egy másik alkoholistától hallja ezt. „Rájöttem, hogy beteg vagyok és megtaláltam a módját, hogy úrrá legyek a betegségemen." Ezek a szavak reménykedéssel töltik el a magát bûnösnek érzõ, szégyenkezõ alkoholistát. Ez a gondolat azonnali feloldozást jelent néhány alkoholista számára, a többiek elõtt pedig legalább felcsillan a remény, hogy egyszer majd feloldozást nyernek.
Úgy látom, hogy az alkoholista, amikor elõször találkozik az A.A.-val, rájön, meghívást kap arra, hogy megossza felépülésének tapasztalatait másokkal. A lényeges szó itt a megosztás. Nem fontos, hogy azonnal elfogadja-e ezt a meghívást, vagy csak késõbb. Az a fontos, hogy a meghívás megtörtént, és fenn is áll: a meghívás pedig az egyenrangú partnernek, nem pedig a koldusnak szól. Bármi legyen is elsõ reakciója, még a legbetegebb alkoholistának is nehéz visszautasítani a megértést, az egyenlõ bánásmódot és a már kipróbált kiutat, amelyet felkínálnak neki. Azt is éreztetik vele, hogy erre joga van, sõt kiérdemelte egyszerûen azzal, hogy alkoholista.

 
*

Uraim és Hölgyeim, ki merészelne elemezni egy jelenséget, lerajzolni vagy részekre bontani egy csodát? Csak balga ember. Remélem, ma nem voltam ilyen balga ember.
Csak azt próbáltam Önöknek elmondani, hol jártam az elmúlt 16 esztendõben és milyen hitre jutottam zarándoklásom során. Jövõ vasárnap sok templomban fogják felolvasni Máté evangéliumából azt a szakaszt, amely leírja, hogyan szenvedett Keresztelõ János Heródes börtönében és hallván rokonától Jézus tetteirõl, elküldte két tanítványát a kérdéssel. „Te vagy-é az, aki eljövendõ, vagy mást várjunk?" Jézus pedig szokása szerint hagyta, hogy János maga döntse el a kérdést, és ezt válaszolta a tanítványoknak.: „Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, amiket hallotok és láttok. A vakok látnak, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik."
Gyermekkoromban, amikor hittanra jártam, azt tanultam, hogy a „szegények" itt nemcsak a fizikai értelemben vett szegényeket jelenti, hanem a lelki szegényeket, és akiket belsõ éhség és szomjúság gyötör. Azt is megtanultam, hogy az „evangélium" szó szerint „jó hírt" jelent.
Több mint 16 évvel ezelõtt négy ember: a fõnököm, az orvosom, a plébánosom és az egyetlen megmaradt barátom – olykor egyedül, olykor együtt fáradozva – az A.A.-ba manõvereztek engem. Ha õk megkérdeznék tõlem, hogy mit találtam ott, azt válaszolnám, amit Önöknek is mondok:
Csak azt mondhatom el, amit láttam és hallottam: úgy tûnik nekem, hogy a vakok bizony látnak, a bénák igenis járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, s újra meg újra, a leghosszabb nap, a legsötétebb éjszaka közepén is a lelki szegényeknek hirdetik a jó hírt...

Adja Isten, hogy mindig így legyen.

nyitott oldal
 

Dermedten ültem és hallgattam a férfit: „Elhagytam a családomat, tönkretettem a feleségemet, és nem tudtam többé a gyerekeim szemébe nézni... A munkahelyemen persze felmondtak, s már nem maradt más meg velem, csak az ital. Az mindig rám talált. A fogcsikorgató ígéretek és erõtlen fogadkozások mögött mindig ott vigyorgott – és üres hazugságként kongott minden szavam. Nem tudtam többé szabadulni – pedig akkor már akartam magam is."
Hogy szerettem volna, ha az az elsõ meeting sohasem ér véget! Azt kívántam, többé ne kelljen visszazökkenni a harsány és céltalan hétköznapok szürkeségébe, ahol tapogatózva keressük egymást, de nincs hallásunk az emberi szóra, s vakon araszolva ellépünk egymás mellett... Itt a bizakodó derû felhangjával az egyik ember a másik után tárja fel élete retteneteit...
Itt lehet, mert az ugyanolyanok közt mindenki egyformán érti a szót. Nem a bizonytalan jövõbe – a mának szól minden szavuk. Csak ennek a napnak a tennivalóit veszik számba, amelyeket el kell végezniük ahhoz, hogy ma is józanok maradhassanak, és azon az úton, amelyen járni kezdtek, megmaradhassanak.
Fontolgatás nélkül törnek fel a megrendítõ, fájóan igaz önvallomások az elveszett évekrõl, a sivár kitaszítottság élményérõl, a csontig hatoló hiányokról... És minden megosztás zárszava egybecseng: csak a mai napon kell számba venned, mit értél el és mit kell még megtenned. Nem hallottam arról, hogy ha ma nem, holnap majd biztosan, de holnapután egészen bizonyosan elkészülnek az éppen most épülõ légvár égig érõ falai. De legalábbis elkezdjük. Hacsak addigra nem pukkannak szét az ideaszépítgetõ légbuborékok...
Milyen józanná teszi a lelki útvesztõkbõl kitalálót a felismerés: én már mindent elveszítettem, amit egyáltalán egy ember elveszíthet. Most, hogy már nincs semmim, ideje õszintén szembenézni a múlttal, önmagammal.
Olyan egyszerû leírni, kimondani, sõt még megígérni is. De én mégis képtelen voltam azon az elsõ meetingen érteni. Nem értettem, honnan az erõ, a bátorság, a bizalom. És nem értettem a mindannyiunkat körülölelõ, újjáteremtõ szeretetet sem, amely összekötött az eddig ismeretlen emberekkel. Nem tudtam róluk akkor még többet, mint hogy nekik már sikerült harmincegy, hatvanöt, ezeregyszáznegyven napja, öt éve józannak maradni. Ahogy egymás után „beszélték ki" a mások által oly féltve õrzött, szégyellnivaló bukásaikat, minden szavukkal erõsítve a valóst és az ígéretet, hogy még így is, még most is, még innen is van fölfelé ívelõ út. Ki lehet igazítani, talán még jóvátenni – ha nem is egészen mindent.
Mi az az azonosság, mi az a lelket gyógyító erõ, amely egybebevon bennünket? A görög nyelv a mi fülünknek is gyönyörûen hangzó szóval jelöli: AGAPÉ. Feltétel nélküli szeretet. Szeretlek – mert szeretlek. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Nem értékelõen, de mégis értékelve a MÁSikat.
Az elsõ meeting óta már jó néhányon részt vettem. S minden alkalommal ugyanolyan hálás várakozással ülök le, mint az elsõn. Ma mit kapok Tõletek? Mit vihetek magammal az életnek nevezett életveszélyes ringbe?
Amit eddig megtanulhattam, nem kevesebb, mint hogy hogyan lehet a MÁSikat elfogadni, befogadni – és szeretni.

                                                                                                                                                          Ági

Hétfõ
11.00 XII., Kékgolyó u. 29.
 (az udvarban hátul)
17.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 X., Elõd u. 1., KÖSZI

Kedd
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 VII., Dohány u. 20.
 (idõsek klubja)
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
 (családsegítõ központ)
20.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.

Szerda
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
11.00 II., Pasaréti út 137.
 templom, hittanterem
16.30. VII., Hársfa u. 40.
18.00 VII., Kertész u. 28.
 (családsegítõ központ)
18.00 VII., Dohány u. 20.
 (idõsek klubja)

Csütörtök
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
16.30 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 XII., Kékgolyó u. 19.
 (az udvarban hátul)
18.00 VII., Kertész u. 28.

Péntek
11.00 VII., Hársfa u. 40.
17.00 X., Elõd u. 1., KÖSZI
17.00 XIII., Visegrádi u. 96/B
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
18.00 XVIII., Kondor Béla sétány 13.
18.30. VII., Rózsa u. 3.
 (családsegítõ központ)
18.30. VII., Hársfa u. 40.

Szombat
11.00 VII., Hársfa u. 40.
14.30 II., Pasaréti út 137.
 templom, hittanterem
16.00 VII., Hársfa u. 40.
18.00 VII., Hársfa u. 40.

Vasárnap
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
18.30 VII., Hársfa u. 40.
 
 

Minden hónap elsõ keddjén 18.00:
 VII., Dohány u. 20.
Minden hónap elsõ csütörtökén 18.00:
 XII., Kékgolyó u. 19.
Minden hónap második péntekén 17.00:
 XIII., Visegrádi u. 96/B
Minden hónap utolsó péntekén 18.30:
 VII., Rózsa u. 3.
Minden pénteken 18.00:
 XVIII., Kondor Béla sétány 13.
Minden szombaton 14.30:
 II., Pasaréti út 137., templom

BAJA, Pokorni u. 9. (víztoronynál)
 Kedd 17.00
BÉKÉSCSABA, Ifjúsági Ház
 Péntek 17.00
DUNAÚJVÁROS, Vasmû út 4. (322. szoba)
 Hétfõ 17.30
EGER, Kolozsvári út 49. (Rév)
 Szerda 18.00
GÖDÖLLÕ, Szabadság út 23.
 Családsegítõ központ
 Vasárnap 16.30
HÓDMEZÕVÁSÁRHELY, Zrínyi u. 9. (belsõ ép.)
 Kedd 18.00
JÁSZÁROKSZÁLLÁS, Móczár tér 5.
 A fogorvosi rendelõ felett
 Hétfõ 18.00
KALOCSA, kórházporta, hátsó faház
 Hétfõ 17.30
KAPOSVÁR, Füredi út 65.
 Szerda 17.30
KECSKEMÉT, Egressy u. 5., családsegítõ közp.
 Szerda, péntek 17.00, vasárnap 16.00
 Megyei Mûvelõdési Központ, I. em. 84
 Kedd 17.00
KOMLÓ, Templom tér, Mûvelõdési Ház
 Szombat 16.00
MOHÁCS, Jókai u. 28.
 Szombat 15.00
NAGYKANIZSA, Olaj Mûvelõdési Ház (Ifj. Klub)
 Szerda 19.00
PÁPA, Szent Anna tér 9., plébánia
 Hétfõ 18.30
PÉCS, Dischka Gy. u. 4.
 Kedd 17.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap elsõ kedden
 Székesegyház, plébánia
 Péntek 18.30
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap harmadik péntekén
 Szabadság út 35., református templom
 Vasárnap 17.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap elsõ vasárnapján
PÉCSVÁRAD, Kossuth u. 4. (Gyógyped. Int.)
 Szombat 17.30
SIKLÓS, Kossuth tér 4.
 Szerda 16.30
SIMONTORNYA, Iskola u. 6.
 Téli idõszámítás szerint: kedd 17.00
 Nyári idõszámítás szerint: kedd 19.00
SIÓFOK, Batthyány u. 46.
 Csütörtök 17.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hónap elsõ csütörtökén
SOMLÓSZÕLLÕS, Kossuth u. 65.
 Szerda 17.15
SOPRON, Gyõri út 5.
 Kórház, szociális foglalkoztató
 Szerda 17.30
 GYÁÉV pályaudvar, Mátyás étterem
 Hétfõ 17.00
SZEGED, Torontál tér 6. (Rk. templ. alagsor)
 Csütörtök 17.30
SZÉKESFEHÉRVÁR, Sütõ u. 12.
 Családsegítõ központ
 Kedd 18.30
SZENTLÕRINC, Templom tér 2., plébániahiv.
 Szerda 17.30
SZIGETHALOM, Mû-út 131/c
 Hétfõ 18.00
SZIGETVÁR, Széchenyi u. 25., ref. templom
 Kedd 16.30
 Széchenyi u. 105., védett szállás
 Szombat 16.00
 NYITOTT GYÛLÉS:
 Minden hó utolsó szombatján
SZOLNOK, Helyõrségi Mûvelõdési Otthon,
 Táncsics M. u. 5–9.
 Szerda 17.30
SZOMBATHELY, 11-es Huszár út 138.
 Kedd 17.45 (érdeklõdni a portán)
 Bem J. u. 9. Humán Egészségház
 Péntek 17.00–19.00
VESZPRÉM, Mûvelõdési Ház, 116-os terem
 Minden második hétfõn 17.30
ZALAEGERSZEG, Kiss út 8. (Családs. közp.)
 Szerda 16.00
 
 

A névtelen alkoholisták tizenkét hagyománya
 

 1. Közös boldogulásunk mindennél elõbbre való: egyéni felépülésünk
     az A.A. egységétõl függ.

 2. Csoportjaink számára csak egy abszolút tekintély létezik, a szeretõ Isten,
     amiként Õ megnyilatkozhat csoportjaink lelkiismeretén keresztül.
     Megbízott vezetõink szolgálnak bennünket, nem uralkodnak rajtunk.

 3. Az A.A.-tagság egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának vágya.

 4. Legyen minden csoport önálló, kivéve azokat az ügyeket, amelyek más
     csoportokat vagy az A.A. egészét érintik.

 5. Minden csoportnak elsõdleges célja az, hogy eljuttassa üzenetét a még
     szenvedõ alkoholistához.

 6. A.A.-csoport soha nem támogathat, finanszírozhat semmilyen kapcsolódó
     intézményt vagy külsõ vállalkozást, és nem engedheti az A.A. nevet
     ilyenek használatára, nehogy pénz, vagyon, vagy a presztízs eltérítsen
     bennünket elsõdleges célunktól.

 7. Minden A.A.-csoport legyen önfenntartó, hárítsa el a külsõ adakozást.

 8. Az A.A. maradjon mindig nemhivatásos, bár szolgálati központjaink
     alkalmazhatnak szakdolgozókat.

 9. Az A.A. mint olyan, soha ne szervezõdjék, bár alakíthatunk szolgálati
     választmányokat vagy bizottságokat. Ezek közvetlenül felelnek azoknak,
     akiket szolgálnak.

10. Az A.A. nem formál véleményt kívülálló ügyekben, ezért az A.A. név
      sohasem vonható be nyilvános vitába.

11. A nagy nyilvánossággal való kapcsolatunk nem a hírverésen, hanem a
      vonzerõn alapul. Személyes névtelenségünket a sajtó, a rádió és a film
      szférájában egyaránt meg kell õriznünk.

12. Minden hagyományunk lelki alapja a névtelenség, amely folytonosan
      emlékeztet bennünket arra, hogy az elvek elõbbrevalók, mint az egyes
      személyek.