Emil Cioran:

A KÉTSÉGBEESÉS CSÚCSÁN

KÉPTELENNEK LENNI A TOVÁBBÉLÉSRE

Vannak olyan élettapasztalatok, amelyeket már nem bírsz túlélni. Ezek után érzed azt, hogy bármihez kezdenél, nem volna értelme. Mert miután elértél az élet határára, miután a végkimerülésig átélted mindazt, amivel ezek a veszélyes peremvidékek kecsegtetnek, a hétköznapi testmozgás és a megszokott lélegzetvétel elveszti minden báját és vonzerejét. Hogy mégis élsz, az csak a tárgyiasítás képességének köszönhető, mely az írás révén felszabadít a végtelen feszültség alól. Az alkotás ideiglenes menekvés a halál karmai közül.
   Úgy érzem, majd szétrobbanok mindattól, amit a halál távlata és az élet megadhat. Úgy érzem, belehalok a magányba, a szerelembe, a kétségbeesésbe, a gyűlöletbe és mindabba, amit még tartogathat számomra az élet. Mintha csak minden élménytől egyre inkább felfúvódnék, akár egy léggömb, amelynek a fala túlfeszül. A legiszonyatosabb felfokozódásban megy végbe az irányváltás a semmi felé. Bensőleg kitágulsz, az őrületig kiterjeszkedsz, odáig, ahol már nincsenek határok, a fény pereméig, ahol elragadja azt az éj, és ebből a túltelítettségből, mint valami vadállati örvénybe, belevettetsz egyenest a semmibe. Az élet fejleszti ki a teljességérzetet és az ürességet, a túláradást és a levertséget; mik is vagyunk mi, szemben a belső örvénnyel, amely az abszurditásig felemészt bennünket? Érzem ahogy recseg-ropog bennem az élet a túlzott intenzitástól, de a túlzott egyensúlytalanságtól is. Olyan ez, mint egy robbanás, amit képtelen vagy uralni, és téged magadat is a levegőbe röpíthet, jóvátehetetlenül. Az élet szélső pontjain az a benyomásod, hogy nem vagy már ura a benned lévő életnek, a szubjektivitás puszta illúzió, a benned kavargó erőkért a legkevésbé sem vagy felelős, lefolyásuknak a legkisebb köze sincs a személyesség bármiféle középvonalához, bármiféle megfogható és egyéni ritmushoz. Az élet szélső pontjain mi ne volna megfelelő alkalom a halálra? Halálod okozója minden, ami létezik, és minden, ami nem. Minden élmény ez esetben ugrás a semmibe. Amikor az élet minden adományát végigélted a csúcspontig, a főbenjáró összerándulásig, eljutsz abba az állapotba, amikor a továbbiakban semmit sem tudsz átélni, hiszen már nincs mit. Még ha nem is jártad végig ezeket az élményeket minden irányban, elég ha csak a legfontosabbakban mész el a végsőkig. És amikor úgy érzed, belehalsz a magányba, a kétségbeesésbe vagy a szerelembe, minden más is csatlakozni fog ehhez a végtelenül fájdalmas kísérethez. Az az érzés, hogy képtelen vagy tovább élni ilyen örvények után, többek közt annak a ténynek köszönhető, hogy tisztán belső színten elhasználódsz. Az élet lángjai egy zárt kohóban égnek, ahonnan nem szabadulhat ki a hő. A külső színtéren élő emberek megmenekülése kezdettől fogva kész tény; de ugyan van-e mit megmenteniük, amikor egyetlen veszéllyel sem szembesülnek? A befelé fordulás és az élettapasztalás csúcspontja bevezet abba a birodalomba, ahol a veszély abszolút, hiszen a saját gyökereit az élettapasztalat során megfeszített öntudattal felszínre hozó létezés csakis önmaga tagadására lehet képes. Az élet túlságosan korlátozott és felaprózott ahhoz, hogy a nagy feszültségeknek ellenálljon. Vajon nem érezte az összes misztikus a nagy extázisok után, hogy képtelen folytatni az életet? Hát azok mit várhatnának ettől a világtól, akik a megszokottnál inkább érzékelik az életet, a magányt, a kétségbeesést vagy a halált?


MIT TUDOM ÉN

Mit tudom én, mi a jó és mi a rossz; mit szabad és mit nem; képtelen vagyok bármit helyteleníteni vagy magasztalni. Egyetlen tartható szempont sincs ebben a világban, sem egyetlen következetes alapelv. Értetlenül figyelem, hogy egyesek még mindig ismeretelmélettel foglalkoznak. Ha őszinte lennék, kénytelen volnék bevallani, milyen kevéssé érdekel ismereteink relativitása, tekintve hogy ez a világ nem érdemes a megismerésre. Gyakorta érzem magam teljes körű ismeretek birtokában, melyek egészében kimerítik a világ tartalmát, hogy aztán máskor semmit se fogjak fel a forgatagból magam körül. Keserű szájízt érzek magamban, valami ördögi, vadállati keserűséget, miközben maga a halál kérdése is érdektelennek tűnik előttem. Első ízben látom át, milyen nehéz meghatározást adni erre a keserűségre. Talán az is közrejátszik ebben, hogy elméleti szintű magyarázat után koslatok, míg ez egy kiváltképpen elmélet-előtti tartományból tör elő.
   Jelen pillanatban abszolút semmiben sem hiszek, és egyetlen reményem sincs. Jelentés nélkülinek találom mindazokat a kifejezéseket és valóságokat, amelyek az életnek bájt kölcsönöznek. Sem a múltat, sem a jövőt nem tudom átérezni, a jelen pedig olyan a számomra, mint valami mérgezés. Mit tudom én, vajon kétségbe vagyok-e esve, hisz minden remény hiánya másvalami is lehet, nem pusztán kétségbeesés. Semmiféle minősítés sem tud zavarni, minthogy nincs már mit vesztenem. Olyannyira elveszítettem mindent! S ha közben arra gondolok, hogy most is nyílnak virágok és énekelnek a madarak! Mennyire távol áll tőlem mindez!


A SZENVEDÉS MONOPÓLIUMA

Kérdem én: miért csak egyesek szenvednek? Van-e valami ésszerűség abban a válogatásban, ami a normális emberek soraiból kiemeli a kiválasztottak egy osztályát, hogy a legszörnyűbb kínzásoknak vesse őket alá? Egyes vallások azt tanítják, hogy a szenvedés révén az Istenség tesz próbára, illetve ezzel vezekelsz valamiféle bűnért vagy hitetlenségért. Csakhogy míg ezt a felfogást érvényesnek találhatja a vallásos ember képzelődése, olyasvalaki azonban semmiképp sem, aki átlátja, hogy a szenvedés az egyes egyéneknél értékeiktől mennyire függetlenül fordul elő, sőt olykor épp az ártatlanoknál és a tisztáknál a leggyakoribb. Nem létezik semmilyen értékeken alapuló magyarázat a szenvedés jelenségére. A szenvedésnek a világon semmiféle értékhierarchiára való alapozása sem lehetséges. Arról nem is szólva, hogy az még egy további kérdés, egyáltalán lehetséges-e bármilyen értékhierarchia.
   A szenvedők legkülönösebb vonása a szenvedésük abszolút voltába vetett hitük, ami aztán arra a meggyőződésre készteti őket, hogy szenvedésük valamiféle monopolhelyzetben van. Az a benyomásom, hogy csak én szenvedek, hogy a világ összes szenvedése bennem összpontosul, hogy csak nekem van jogom a szenvedésre, noha tisztában vagyok vele, hogy ennél nem egy borzalmasabb szenvedés is létezik, hogy kitépett húscafatok is okozhatnák a halálodat, miközben saját szemed láttára darabolnak fel, és a lehető legtökéletesebb öntudat állapotában válsz illúzióvá. Léteznek szörnyűséges, gyilkos és elfogadhatatlan szenvedések. Azt kérded magadtól: hogy is fordulhat elő ilyesmi, és ha már előfordul, hogy is beszélhetnénk még célszerűségről meg a többi esti meséről? Olyannyira felindulást érzek a szenvedés látványától, hogy szinte minden bátorságom az inamba száll. És azért száll az inamba, mert nem tudom felfogni, miért van szenvedés a világon? Az élet bestialitásából, ésszerűtlenségéből és démoniságából való eredeztetése csak a világban való meglétét magyarázza, de igazolást már nem adhat rá. Talán csak nem az volna a legvalószínűbb, hogy a szenvedésnek éppúgy nincs semmilyen igazolása, mint általában véve a létezésnek? Kell-e léteznie a létezésnek? Van-e valami értelme a létezés tényének? Avagy a létezésnek csak valami immanens értelme volna? A létezés pusztán létezésként létezik? A létező puszta létező? Miért ne ismernénk el a nemlétező végső diadalát, miért ne ismernénk el, hogy a létezés a nemlét felé halad, a létező pedig a nemlétezőbe? Nem éppen a nemlétező az egyedüli abszolút valóság? Akkora paradoxon ez, mint amekkora paradoxon maga ez a világ.
   Habár a szenvedés jelensége felkavar, és olykor elbűvöl, mégsem lennék képes a szenvedésnek védőbeszédet írni, mert a tartós szenvedés - márpedig az igazi szenvedés csakis tartós lehet - míg a kezdeti szakaszban tisztulást, a végsőben elhülyülést, rendellenes működést, pusztítást és a bomlásba torkolló anarchiát eredményez. Az esztétáknak és a szenvedés dilettánsainak jellemzője az a felkiáltásaikban kifejezésre jutó felszínes lelkesedés a szenvedésért, ami egy kalap alá veszi azt holmi szórakozással, nem fogva fel, micsoda bomlasztó erő lakik a szenvedésben, micsoda széthullás és micsoda méregpohár, ám ugyanakkor micsoda termékenység is, amiért azonban drágán fizetsz. A szenvedés monopóliumának birtokában lenni annyi, mint egy szakadék felett lebegve élni. Márpedig bármely igazi szenvedés egy szakadék.

***

Mennyi gyávaság rejlik azok felfogásában, akik szerint az öngyilkosság az élet visszaigazolása! Az ilyen azért talál ki különféle indokokat és tehetetlenségét igazoló mozzanatokat, hogy mentséget nyerjen merészségének hiányára. Valójában nem létezik az öngyilkosságra irányuló akarat vagy ésszerű elhatározás, hanem csakis az öngyilkosságra predesztináló szervi, bensőséges kényszerítő erők.
   Az öngyilkosok patologikus indíttatást éreznek a halálra, melynek tudatosan ellenállnak, de elfojtani mégsem képesek. Oly mértékig felborult bennük az élet egyensúlya, hogy azt már egyetlen ésszerű ok sem állíthatja helyre. Nincs olyan öngyilkosság, amelyik ésszerű döntésekből, a világ hiábavalósága vagy az élet semmissége fölötti elmélkedésekből fakadna. Ha ellenünk vetnék azon antik bölcsek példáját, akik magányukban követtek el öngyilkosságot, azt fogom válaszolni, hogy öngyilkosságukat csak az a tény tette lehetővé, hogy az életet magát számolták fel magukban, hogy az élet bármely pislákolása, a létezés minden öröme és az összes kísértés volt az, amit elpusztítottak. Sokat gondolkodni a halálról és egyéb veszélyes kérdésekről persze valóban többé vagy kevésbé halálos döfés az életnek, de az sem kevésbé igaz, hogy az az élet és az a test, amelyben ilyen kérdések háborognak, már előzőleg hatásoknak kellett legyen kitéve, hogy efféle gondolatoknak helyt adhasson. Senki sem külsődleges események okán lesz öngyilkos, hanem saját belső és szervi egyensúlyvesztéséből kifolyólag. Ugyanazok a kedvezőtlen külső körülmények egyeseket hidegen hagynak, másokat befolyásolnak, míg megint másokat öngyilkosságba kergetnek. Az öngyilkosság rögeszmés gondolatáig elérkezni annyi befelé forduló vívódást, annyi fájdalmat kíván, és a benső gátak olyannyira erőteljes áttörését kívánja meg, amennyi az életből nem hagy meg többet, mint valami végzetes szédülést, drámai örvénylést és holmi furcsa izgatottságot. Már hogy volna az öngyilkosság az élet visszaigazolása? Azt szokás mondani: azért lettél öngyilkos, mert az élet csalódásokat váltott ki. Következésképp vágytál utána, várakozásaid voltak vele szemben, amiket az nem tudott beteljesíteni. Micsoda hamis dialektika! Aki öngyilkos lesz, mintha csak nem is élt volna a halála előtt, nem is lettek volna törekvései, reményei, fájdalmai vagy elkeseredései. Az öngyilkosságban a fontos a továbbélésre való képtelenség, ez pedig nem holmi szeszélyből, hanem a legiszonyatosabb belső tragédiából következik. Vajon hát a képtelenség a továbbélésre volna az élet visszaigazolása? Minden öngyilkosság pusztán öngyilkosság voltánál fogva lenyűgöző. Csodálkozom, hogy kereshetnek az emberek alapokat és indokokat arra, hogy rangsorolják az öngyilkosságokat, vagy igazolást találjanak rájuk, már amikor nem becsülik alá azokat. El sem tudok képzelni ostobább kérdést, mint ami az öngyilkosságok rangsorolására irányulna, és az öngyilkosságok emelkedett vagy alantas indokait és az ehhez hasonlókat firtatná. Vajon saját életed kioltása nem elég lenyűgöző ahhoz, hogy mindenféle indok keresése kicsinyességnek tűnjék? A lehető legmélyebb megvetés él bennem azokkal szemben, akik nevetnek a szerelmi öngyilkosságokon, hisz ezek nem fogják fel, hogy egy beteljesülni nem tudó szerelem a szerelmes számára egyenértékű lényének felszámolódásával, minden értelem teljes elvesztésével, a létezésre való képtelenséggel. Amikor szerelmes vagy, és lényed teljes tartalma, szubjektív létezésed teljessége kimerül ebben, egy ilyen szerelem kielégületlensége nem vezethet máshoz, csakis lényed egészének összeomlásához. A nagy szenvedélyek, hogyha nem áll előttük nyitva a megvalósulás, hamarabb vezetnek halálhoz, mint a jelentős fogyatékosságok. Hiszen a nagy fogyatékosságok fokozatos haldoklás révén emésztenek fel, míg a hatalmas, önellentmondásos szenvedélyek közepette úgy hunysz ki, akár a villám. Csak két fajtáját tudom csodálni az embereknek: akik bármikor képesek megháborodni, és akik bármely pillanatban készek az öngyilkosságra. Csak ezek nyűgöznek le, mivel csak bennük forranak nagy szenvedélyek és csak bennük formálódnak nagy színeváltozások. Akik pozitív hozzáállással élik az életet, magabiztosan minden pillanatban, lelkesedve a múltért, a jelenért és a jövőért, legfeljebb a tiszteletemet érdemlik ki. Egyedül azok kavarnak fel ellenállhatatlan erővel, akik minden pillanatban drámai kapcsolatot létesítenek a végső valósággal.
   Miért nem követek el öngyilkosságot? Mert a haláltól legalább annyira undorodom, mint az élettől. Egy ilyen embert, mint én, be kellene hajítani valahová, egy lángoló kazánba. Egyáltalán nem is értem, mit keresek itt, ebben a mindenségben. Jelen pillanatban szükségét érzem, hogy ordítsak egyet, hogy kiadjak magamból egy üvöltést, amely elborzasztja az egész világot, reszketést hoz mindenkire, majd egyfajta őrületbe átcsapó iszonyattá robban szét. Valami szörnyű mennydörgést érzek lappangani magamban, és értetlenül figyelem, miért nem tör elő, hogy semmivé tegye ezt a világot, amelyet legszívesebben egészében nyelnék le benső nemlétembe. A történelem során valaha létezett legszörnyűségesebb lénynek érzem magam, egy apokaliptikus fenevadnak, tele lángolással és sötétséggel, lendülettel és kétségbeeséssel. Egy groteszk vigyorú vadállat vagyok, ami az illúzió fokáig magába zárkózik, és átfogja a végtelenséget, egyidejűleg kimúlik és gyarapszik, fellelkesülten lebeg a semmi és a minden között, magán kívül ingadozik a semmibe vetett remény és a minden okozta kétségbeesés közt, illatszerek és méregkivonatok közt nevelkedett, kiégett a szerelemtől és a gyűlölettől, majd megsemmisítették a fények és az árnyak. Az én jeképem a fény halála és halál tűzfénye. Bennem alszik ki minden ragyogás, hogy mint villám és mennydörgés szülessen újjá. És a sötétség maga - vajon nem éppen az, ami lángra kap bennem?


VILÁGOSSÁG ÉS SÖTÉTSÉG

Hogy mennyire a semmivel egyenértékűek a vallásokról adott filozófiai és történeti értelmezések, azt mi sem bizonyítja jobban, mint annak tökéletes félreértése, hogy mi az értelme a világosság és a sötétség kettősségének a keleti vallásokban és bármely misztikában. Ezen értelmezések szerint a világosság és a sötétség metafizikai őselvek szintjére emelése a nappal és az éjszaka váltakozásának megfigyeléséből származna, ahol is az előbbi képviselné az élet őselvét, az utóbbi pedig a rejtélyét és a halálét. Szemmel láthatólag az értelmezés nem is lehetne magától értetődőbb. Aki azonban mélyebb összefüggések után kutat, annak ez ugyanúgy teljesen elégtelen, mint minden külsődleges magyarázat. A világosság és a sötétség kérdése az eksztatikus állapotok kérdésével függ össze. Senki sem jutna odáig, hogy ekkora magyarázó erőt tulajdonítson ennek a kettősségnek, ha nem volt még része abban a bonyolult és csodálatos rögeszmében, ami a világosság és a sötétség erőibe való egyidejű vagy egymást követő bebörtönzés velejárója. Az eksztatikus állapotokban összemosódnak az árnyékokkal a szikrák, amelyek bizarr táncot járnak a sötétségben, a hirtelen felvillanások a tovatűnő árnyak rejtélyével drámai látomássá forrnak össze, az árnyalatok valóságos lépcsősora áll elő a világosság és a sötétség között. De nem is ezek kibontakozása a lenyűgöző, hanem maga a tény, hogy uralnak, kitöltenek és a megszállottjukká tesznek. Az eksztázis csúcsát a legvégső élményben éred el, mikor már szinte halálba kerget a világosság és a sötétség. Végtelenül csodálkozást ébresztő az, hogy az eksztatikus látomásban felszámolódik minden környező tárgy, minden jelenlegi forma, ami a világot individualizálja. Már csak árnyékok és fények monumentális kivetülése létezik. Nehéz magyarázatot találni rá, hogy ez a kiválogatás és letisztulás hogyan megy végbe, és legalább ennyire nehéz megmagyarázni, hogy az erejük, amivel megbabonáznak és uralnak, miképpen férhet össze anyagtalanságukkal. Annyira különös démoniság van minden eksztatikus önkívületben! Ha pedig mindabból, ami a világban van, az extázis során csak a világosság és a sötétség marad meg, hogy is ne tulajdonítanánk ezeknek abszolút jelleget? Egy egyszerű megfigyelés e két aspektus külső változásáról sohasem vezethetett volna az abszolutizálás ilyen fokához. Az eksztatikus állapotok gyakorisága Keleten és minden idők misztikáiban alkalmas rá, hogy feltevésünket visszaigazolja. Odakint senki sem talál egy abszolútumot, hanem csak idebent. Márpedig az eksztázis, a befelé fordulásnak ez a csúcspontja pusztán belső villanásokat és árnyakat hoz a felszínre. Ezek színei mellett a nappal és az éj minden kifejező erőt és bájt elveszít. Az eksztatikus állapotok egy olyan lényegiség szintéjig hatolnak el, hogy behatolásuk a létezés mélyrétegeibe egyfajta megvakulás, metafizikai hallucináció érzetét váltja ki. Az eksztázis csakis tiszta, és következésképp anyagtalan lényegeket fogad magába. Ám anyagtalanságuk olyan szédületeket és rögeszméket idéz elő, melyeket csak úgy rázhatsz le, ha metafizikai őselvekké alakítod őket.


VISSZATÉRÉS A KÁOSZBA

Vissza az őseredeti káoszba, az abszolút káoszba! Bonyolítsuk le személyes szinten azt a folyamatot, ami a mindennél korábbi összevisszaságba, a világ kezdetének örvényébe való belépést képviseli. Fejlődjék ki bennünk egyfajta nekirugaszkodás a kozmikus gomolygás felé, amely korábbi minden formánál, minden individuációnál. Érzéseink lángoljanak ettől az erőfeszítéstől és ettől az őrülettől, e lángcsóváktól és e szakadékoktól. Vesszenek ki bensőnkből a világ törvényei, annak összes összefüggéseivel együtt, amiképpen az összes kristályrács és szerkezeti váz is, hogy aztán ebben az olvadásban és egyensúlytalanságban az abszolút örvény befolyása teljes legyen. Minthogy nincsenek többé törvények és individuális létezők, újrateremthetjük személyes formában a kozmosztól a káoszba, a természettől az eredeti osztatlanságba, a formától az örvénybe vezető folyamatot. A világ összeomlásában a kozmosz kifejlődésével ellentétes folyamat valósul meg, mely hozzá képest ellenirányú és visszamenőleges. Egy feje tetejére állított apokalipszis, mely azonban ugyanabból az érzékenységből és ugyanazokból a törekvésekből fakad. Hisz senki sem kívánhatja a visszatérést a káoszba, hacsak nem szenvedte el az apokalipszis minden szédületét.
   Mekkora iszonyat és mekkora öröm fut végig rajtam a gondolattól, hogy egyszer talán magával sodorna az őseredeti káosz örvénye, zavaros és ellentmondásos szimmetriája. Ezen örvény szimmetriája az egyedüli szimmetria, ami kaotikus, amiből minden formális kiválóság és mértani értelem hiányzik.
   De minden örvényben benne rejlik egy jövendő forma lehetősége, mint ahogy a káoszban ott a kozmosz lehetősége. A világ kezdetén akarok élni, az eredeti káosz démoni örvényeiben. Hadd létezzenek bennem formák lehetőségei, de egyikük se valósuljon meg, és ki ne fejtse hatását. Remegjen minden a kezdet egyetemes nyugtalanságában, mely mintha csak ébredés volna a nemlétből.
   Ennek a világnak csakis a kezdetén vagy a végén bírok élni.


MENEKÜLÉS A KERESZTRŐL

Nem kedvelem a prófétákat, ahogy a meggyőződéseikben és a küldetésükben sohasem kételkedő nagy fanatikusokat sem. Egy próféta értékének megítélésében számomra a kételkedésre való képessége és a valóban gyötrő, fájdalmasan józan pillanatainak gyakorisága a mérvadó. Hisz a nagy prófétáknál a kétely megrázóbb, mint a többi embernél, jóllehet a próféták és a fanatikusok csak a kételyek közepette emberiek igazán. Minden más puszta abszolútum- hajhászás, szentbeszéd, erkölcsnemesítés és pedagógia. Másokat kívánnak tanítani, üdvözíteni, az igaz útra terelni, új irányt adni a sorsuknak, mintha csak nekik jobb igazságaik lennének azoknál, akiket tanítanak. A kétely az egyetlen helytálló ismérv, ami megkülönbözteti őket a megszállottaktól. De vajon nem túl későn jövő-e a kételyük? Az a valaki, aki magát Isten fiának hitte, csak az utolsó pillanatokban bizonytalanodott el. Krisztus igazi kételye nem az, ami a hegyen, hanem ami a kereszten tört rá. Meggyőződésem, hogy Krisztus a kereszten az emberek legnévtelenebbikének sorsát is megirigyelte, és ha tehette volna, a világ leghomályosabb zugába húzódott volna vissza, ahol senki sem kérlelne tőle minduntalan reményt és megváltást. Amikor pedig egyedül maradt a római katonákkal, szerintem egész biztosan megkérte őket, hogy vegyék le a keresztről, és húzzák ki belőle a szögeket, hadd fusson olyan messzire, ahová az emberi szenvedéseknek még a visszhangja sem ér utána. Nem mintha Jézus hirtelen feladta volna a küldetésébe és az eszméibe vetett hitét - túl elszállt volt, semhogy képes legyen a szkepszisre -, hanem mert a másokért vállalt halált elviselni sokkal nehezebb, mint a saját halálodat, személyes sorsod bevégeztetését. Jézus azért vállalta a keresztre feszítést, mert tudta, hogy csak önmaga feláldozása révén vihetik győzelemre az eszméi.
   Íme, az emberek elvárása: ahhoz, hogy ők higgyenek benned, te mondj le mindenedről és végül magadról. Az emberek gonosz bűnözők; a halálodat követelik, hogy az kezeskedjék meggyőződésed hitelességéről. Miért illetik csodálatukkal e hosszas elvérzésből merített írásokat? Mert ez rázza le róluk a szenvedéseket, vagy adja meg számukra a szenvedés illúzióját. Vért és könnyeket akarnak látni a sorok hátterében, hogy középszerűségük és elégedettségük szemszögéből egy különleges sorsot jeleníts meg, ami kiérdemli a csodálatukat. A csürhe rajongása egészében tele van szadizmussal.
   Ha Jézus nem halt volna meg a kereszten, a kereszténység sem vívhatott volna ki győzelmet. Az emberek hangos szóval kételkednek mindenben, csak a halálban nem. Márpedig számukra Jézus halála jelentette a legfőbb bizonyosságot, a kereszténység alapelveivel szembeni legfőbb bizalmat. Krisztus könnyen elillanhatott volna a keresztre feszítés veszélye elől - vagy könnyen engedhetett volna az ördög figyelemre méltó kísértéseinek, amelyek az élet kísértéseit jelképezik. Aki nem paktál le az ördöggel, annak az élete értelmetlen, hisz az élet lényegét sokkal inkább ez utóbbi, és nem annyira Isten jeleníti meg jelképesen. Egyedül azt sajnálom, hogy az ördög olyan ritkán hozott kísértésbe… Csakhogy Isten sem szeretett. A keresztények mai napig nem fogták fel, hogy Istentől távolabb állnak az emberek, mint tőlük ő. Egy olyan Istenről képzelődöm, aki minden határon túl beleunt ezekbe a csak kéregetésre képes emberekbe, egy olyan Istenről, akit végső elkeseredésbe kerget, mennyire semmitmondóak a teremtményei, a földtől és az égtől pedig felfordul a gyomra. És képzeletemben egy Istent látok, amint fejest ugrik a nemlétbe, úgy, ahogy Krisztus a keresztfáról…
   Mi lett volna ha a római katonák meghallgatják Jézus rimánkodását, hogyha leveszik a keresztről, és futni hagyják? Semmi szín alatt sem azért ment volna a világ más tájaira, hogy prédikáljon, hanem hogy egyedül haljon meg, mellőzve az emberek együttérzését és könnyhullatását. Ha netán Jézus mégsem kérte volna szabadon engedését a katonáktól - aminek csak a gőgje az oka -, azt azonban mégiscsak lehetetlen elhinnem, hogy ennek ötlete rögeszmésen meg ne környékezte volna. Jézus persze minden szín alatt meg volt győződve róla, hogy ő Isten fia, ez azonban szembesülve a másokért hozott áldozattal a legkevésbé sem gá- tolhatta meg abban, hogy kételyei támadjanak, vagy hogy féljen a haláltól. A keresztre feszítés egész előrehaladta során Jézusnak voltak pillanatai, amikor ha talán nem is feltétlenül kételkedett benne, de mindenképpen megbánta, hogy ő Isten fia. A halállal szemközt Jézus Krisztus megbánta, hogy Isten fia. Ha pedig átengedte magát a halálnak, azt csak azért tette, hogy az eszméit győzelemre vigye.
   Könnyen megeshet, hogy Jézus messze egyszerűbb volt, mint ahogy elgondoljuk, hogy ennél jóval kevesebb kétely és megbánás volt benne. Hisz ő csak a végső pillanatokban illette kétellyel és megbánással isteni származását. Bennünk viszont a kétely és a megbánás olyan fokú, hogy soha egyikünk sem képes magát Isten fiának hinni. Emiatt nem lehetünk immár sem szentek, sem prédikátorok hívei. Gyűlölök Jézusban mindent, ami prédikáció, erkölcsiség, eszme és hiszekegy. Bárcsak hagyott volna békén bennünket, bárcsak ne zaklatott volna fel az eszményekkel meg a hitekkel. Mert hogy eszménye és hite, az aztán sokaknak van. Kedvemre valók Jézusnál a kétely és a megbánás pillanatai, létezésének valóban tragikus percei, melyek azonban, úgy tűnik számomra, nem a legérdekfeszítőbbek, és nem is a legfájdalmasabbak. Mert ha csak a szenvedésen múlna, hányaknak állna jogában, sokkal inkább, mint neki, magukat Isten fiának tekinteni! Ki tudja, hátha Istennek nem az összes fia végzi kereszten, függőleges, mértani halállal!


Fordította: MAKKAI BENCE és CZISZTER KÁLMÁN