"Lehet valaki a világ legnagyobb filozófusa,
és lehet akármilyen széles a deszka, amelyen áll,
ha szakadék meredezik alatta,
hiába győzi meg róla az értelme,
hogy biztonságban van,
a döntő szót képzelete mondja ki."

(Pascal)

"Sötétben félek, világosban viszont
gyanakszom."

(Woody Allen)

Természetes, hogy a művészi és vallási megjelenítés azóta problémája és kihívása a filozófiának, amióta az filozófiának tudja magát. Hiszen önnön diszkurzív teljesítményének sajátosságát nyilván mindig is azon mérhette fel leginkább, amit saját ellenfelének, saját ellenvilágának ismer, vagyis a nem-diszkurzív teljesítmények világán. Mondom, nem különösebben meglepő, hogy az, ami "meghatároz", elsősorban azon becsüli fel vagy éppen becsüli alá magát, ami nem ő, tehát ami "megjelenít". Mint ahogyan nincs mit csodálkozni a rangsor, a magasabbrendűség körül zajló küzdelmükön sem, amely szintén nem új keletű fejlemény. Mindamellett a filozófia - mint a meghatározásnak, vagyis a belátás határainak, hozadékának és egész konstitúciójának végső elveiről számot adó gondolati teljesítmény -, úgy tűnik, jogot formál rá, hogy előre kijelölje azt a játékteret, amelyen küzdelembe bocsájtkozik riválisával. Hiszen: már maga az ellenfél is (a nem-diszkurzív) per definitionem, vagyis a meghatározás erejével jelöltetett ki, és a küzdelem maga is a meghatározás és önmeghatározás jegyében zajlik. Mondhatnám, a filozófia mindenkor hazai pályán játszik a megjelenítéssel, és a maga által diktált játékot játssza vele, még ha a küzdelem tétjét esetleg egy magasabb értelemben vett megjelenítésben vélelmezi is.
   Megkockáztatom: abból a szempontból, hogy a játék ezen a pályán és ily módon zajlik, voltaképpen másodlagos is a küzdelem kimenetele. A filozófia győzhet is és veszíthet is, például, bírói segédlettel, attól függően, hogy egy logosz-metafizika vagy egy negatív teológia szavatolja előre a végeredményt. Győzhet úgy is, hogy egy "új mitológia" alkotásának cselével átveszi és kihasználja az ellenfél pánpoétikus játékmodorát, de akár könnyű szívvel veszíthet is, mikor az "esztétizáló" átvétel már-már a játék közbeni mezcseréig is elmegy, és hovatovább kideríthetetlen, hogy a dialogicitás-fikcionalitás-narráció alkotta trió voltaképpen melyik csapat belső hármasát is alkotja. Vannak példák a békés pontosztozkodásra, mint egyes impresszionista és pragmatista metafizikáknál, amelyek úgyszólván "meghalnak a szépségben", de az ellenkezőjére is van példa, mint amilyen a gondolkodás és költés igen kemény küzdelemben elért döntetlene. Ám akár így esik, akár másként, akármennyi hajlékonyság és erudíció lesz is a sajátja: a filozófia, úgy tűnik, mindig meghatározást játszik és meghatározásra játszik.
   Itt állhatok elő azzal a kérdéssel, amely foglalkoztat: mit művel a filozófia, amikor nem meghatározással él, amikor nem "otthon", hanem "idegenben" játszik, a megjelenítés (számára idegennek tudott) pályáján? Egyáltalán előfordul-e, hogy ne meghatározást műveljen, hanem megjelenítsen valamit, ráadásul ne csak negatív módon? Mert az - negatív értelemben - kétségkívül fölfogható megjelenítésnek, amikor a filozófiák esetenként jelzik önnön fogalmiságuk határát, azt a pontot, ahol a diszkurzív "beavattatás" véget ér. Csakhogy föllelhetjük-e a filozófiának olyan - a szó művészetre vonatkoztatott értelmében vett - megjelenítő aktusát, amely túlmegy ezen a negativitáson, és ahol a filozófia nemcsak jelezni akarja önnön határait, hanem meg is akar mutatni valamit abból, ami e határokon belül van?
   Ami itt a megjelenítés gyanújának tápot adhat, az talán a szemléletesség mozzanata. Megítélésem szerint ugyanis vannak bölcseletek, amelyek különös szemléletességről tesznek tanúságot, mikor bemutatják önnön talapzatukat, gondolkodásuk kiindulópontját. Alapgondolatukat a diszkurzivitás körén túlinak, sőt, minden szemléleten is túl lévőnek tudják, azok prezentálásában mégis érvényre juttatnak valamilyen szemléletességet. A filozófiai kifejtésben tetten érhető szemléletességükben viszont mintha több rejlene, mint egyszerű példázatosság, sőt meglehet, hogy ez a szemléletesség már eleve sem a diszkurzív meghatározás világosabbá tételét célozza. Pascal fogadás-gondolata vagy, mondjuk, Descartes "csaló Isten"-feltevése nem egyszerűen példázat, nem az igazság vagy bizonyosság rögös útjának egyszerű példázata. Kant víziója a belső törvényszékről nem pusztán látványszerű "megérzékítése" az emberi autonómiába vetett hitének, Kierkegaard Ábrahámja pedig minden, csak nem holmi illusztrációja az abszurd erején nyugvó hit bizonyosságának. Ám hogyha ezek az esetek nem példák, nem példázatok, tehát nem egy már meglévő meghatározás puszta kiegészítői, akkor természetük rokon lehet a célját önmagában és önmagával beteljesítő megjelenítéssel.
   Nos, még ha meg is engedjük, hogy az említett bölcseletek itt inkább megjelenítésre, mintsem meghatározásra tesznek kísérletet - mégis, mi volna az, amit ez a fajta megjelenítés önmagán megmutat. Félreértés ne essék, nem a gondolat élményét, nem a bizonyosságszerzés pszichológiáját tartom itt érdekesnek. Más érdekel: a bizonyosságot tanúsító, de diszkurzív módon nem belátható gondolat szemléletessé tételére tett filozófiai erőfeszítés. Az arra tett erőfeszítés, hogy - hadd nevezzem egyelőre így: - egy bizonyosság gondolattá formálódott látványa képes legyen mindazt megmutatni, amire a principiális meghatározás nem képes. Megmutatni például azt a paradoxont, hogy jóllehet ezeknél az alapgondolatoknál nem kicsi a tét, utóvégre szubjektíve mégiscsak a bizonyosság lehetősége forog kockán, ennek ellenére a bizonyosság látványa, maga a gondolatforma mégsem az igazság evidenciájával tárul elénk, nem azzal a komolysággal, ami egy "megvilágosító" igazságnak kijárna. Sőt, mintha ez a látvány éppen a játék és a komolyság, az igaznak-tartás és a bizonyosság köztes terében mutatkozna meg.
   Mondok néhány példát. Amikor Platónnál a lélek halhatatlanságáról beszél Szókratész, arról, ami "a halandó részben halhatatlan", akkor ez a meggyőződést tanúsító és meggyőződést keltő beszéd egyszerre az övé és mégsem az övé. A Phaidroszban, mint ismeretes, egy beszéd, Szókratész palinódiája fejti ki ezt a gondolatot. Csakhogy a dialógus további részéből éppen az tűnik ki, hogy ami a beszédek körül addig zajlott, az Szókratész számára "valójában játéknak tűnik". És, mint mondja, nemcsak a beszédekben, hanem az írott szóban is szükségképpen sok a játék. Így tehát egyetlen beszéd sem méltó rá, szól a konklúzió, hogy túlságos komolysággal írásba foglalják - hiszen valódi komolysága csakis a lélekbe íródó beszélgetésnek van.
   Játék és komolyság köztességéről még többet mond A lakoma egyik furcsa részlete. Szókratész felidézi, hogyan avatta be őt Diotima a halhatatlanság Erósz-démonológiájába. Diotima beszédét azonban egy kis közjáték szakítja meg, Szókratész váratlanul közbekérdez: "Csakugyan így volna mindez, bölcs Diotima? Ő pedig a tökéletes szofisták módján válaszolt: Erről meg lehetsz győződve, Szókratész." Tudjuk, ez a meggyőződés megszületett Szókratészben, és ez a beszéd a többiek születő meggyőződésénél is ott akart bábáskodni. Az ellenben a legkevésbé sem világos, hogy - e példák intencióját követve - miképp is lehetne itt egynek látni játékot és komolyságot, az igaznak-tartás játékának könnyűségét-könnyelműségét és ugyanakkor a bizonyosságszerzés tétjének súlyát. Hogyan lehetne, mondjuk, egynek elgondolni Diotima bölcsességét és "tökéletes szofisztikáját"?
   Vagy - hogy egy másik démont említsek - vegyük Descartes Elmélkedéseit, a híres "csaló Isten" feltevést. A minden igazságot megsemmisíteni képes démon gondolatában, ebben a destrukció-próbában egyetlen vízión belül kap helyet az (egyébként külön tárgyalt) dubito- és cogito-érv. Mit mond Descartes erről a démonról? "Tévesszen csak meg amennyire tud, azt mégsem lesz képes elérni sohasem, hogy amíg azt gondolom, vagyok valaki, semmi se legyek", vagy később: "…tévesszen csak meg, aki képes rá, mégsem érheti el sohasem, hogy semmi legyek, amíg azt fogom gondolni, hogy valami vagyok…" Bizonyosságáról ad itt számot Descartes? Kétségtelenül. Viszont hogy a destruktív démonról szóló gondolat pusztán egy fölmerült, majd pedig elvetett hipotézis volna, afféle példázatos segédkonstrukció az igazság birtokában - nos, ebben már korántsem vagyok biztos. Hiszen láthattuk, Descartes e démon-gondolattal valódi kísérletet végez el magán és ilyet akar elvégeztetni olvasójával is: "Tévesszen csak meg, amennyire tud…"
   Az a kommentár pedig, amit Descartes a szóban forgó kísérlethez fűzött (a Válaszokban), a bizonyosságnak és igaznak-tartásnak pontosan abba a köztességébe, játékos-komoly félhomályába vezet, amiről beszélek. Oda, ahol már nem félelmetes a minden határt elnyelő sötétség, de még nem kelt gyanakvást a diadalmas meghatározások világossága. Arra a vádra ugyanis, hogy e föltevéssel csak egy új előítéletet vett a nyakába, ahelyett hogy lerázta volna a többit, Descartes a következőképpen felel. Egy filozófus egyrészt "megpróbálta volna bizonyítani, hogy ebből a feltevésből tévedés veszélye fakad", másrészt viszont "nem is csodálkozott volna ezen a föltevésen jobban, mint azon, ha olykor - hogy a görbe botot kiegyenesítsük - a botot az ellenkező irányba görbítjük el. A filozófus ugyanis tudja, hogy gyakorta hasznos hamis dolgokat igazként föltételezni, hogy ezáltal világítsuk meg az igazságot". Megintcsak azt kérdem, miféle játékot űz itt a bölcselet, hogy bízvást megvallhatja (s mi több, egyenesen a "filozófia nyíltságával" ismerheti be, mint Descartes fogalmaz), hogy amit felvet, az néha nem más, mint pusztán bizonyos fogások alkalmazása elgörbült gondolkodásunk kiegyenesítésére… És vajon minek tudható be maga ez a distancia az evidencia-találás próbájának komolysága és az igaznak-tartás játéka között?
   Hadd zárjam a példák sorát egy nem kevésbé ismert démonnal, Nietzschéével. A dionüszoszi pesszimizmus démonára gondolok, aki a Vidám tudomány egyik aforizmájában (341. aforizma) a visszatérés-gondolattal kísért meg minket. Itt már szó sincs valamely "igazság" közvetlen állításáról. Nietzsche egy evangélium-paródiát játszat el ezzel a démonnal, aki egy "rettenetesen" jó hírt hoz az emberiségnek, azt, hogy minden ugyanakként visszatér. Azért beszélek játékról, mert Nietzsche különös módon nem áll oda a démon állítása mellé, hogy a maga részéről is tanúsítsa a tan igazságfedezetét. Nietzsche nem igazságot állít tehát, hanem e démon képviselte gondolatra kérdez: képesek volnánk-e vajon egy ilyen gondolatot elementáris bizonyosságunknak tudni, maradéktalanul igenelni, vagyis úgyszólván "hitként" bekebelezni. Gyanítom, hogy itt is a filozófia egyik "démonikus" játszmájának vagyunk a tanúi (vagy sokkal inkább kibicei) - kérdés: mennyire komoly ez a játék. Platónnál és Descartes-nál inkább az igaznak-tartás "lebegtetésére", játékterének meglétére kellett bizonyítékot hoznunk, Nietzschénél viszont az ellenkezője az, ami nem nyilvánvaló. Az, hogy kölcsönöz-e bármi is valamilyen bizonyossághoz fogható komolyságot hírhedetten változatos maszkjátékainak.
   Hiszen elég jól ismerjük az "igazság akarásának" kritikusát. Jól ismerjük azt a Nietzschét, aki szerint a filozófus mártiriuma, vagyis önmagának az úgynevezett "igazság oltárán" történő feláldozása nem más, mint szatírjáték. Az, ami a filozófiában zajlik, már csupán egyszerű bohóc- záradék, miként a Túl jón és rosszonban írja, mely éppen arról tanúskodik, hogy az egykor tragédiaként színre lépő filozófia véget ért - és immár a szatírjátéknál tartunk. Csakhogy, tűnjék ez az ítélet bármennyire is végszónak Nietzschénél, ő mégsem ezt, nem a filozófiai szatírjátékok örök reprízét kívánta bejelenteni. Elég, ha csak az említett könyvénél maradunk, a Vidám tudománynál, amely a "nagy egészség" eszméjéről, "egy emberi-emberfölötti jólét és jóakarat ideáljáról" éppen azt írja, hogy "talán mégis ez az az ideál, amellyel kezdetét veszi a nagy komolyság…, és elkezdődik a tragédia". Nem a szatírjáték hangja ez, hanem egy jóval komolyabb műfajé. S minthogy a nietzschei tragédia hangját, a saját bizonyosság hangját ritkábban szokták intonálni nála, mint aforizmáinak gúnyos és kaján szatír-kórusáét, ezért nem állom meg, hogy végezetül ne idézzek tőle még valamit, ugyanebből a könyvből. Az eljövendő és diadalmaskodó dionüszoszi pesszimizmusra célozva ezt írja: "ez a sejtelem és vízió hozzám tartozik és elválaszthatatlan tőlem, ez az a proprium és ipsissimum, amely az enyém…" Ha jobban meggondoljuk, valójában a bizonyosságnak ebben a látványában, ebben a "sejtelemben és vízióban" visszhangzik a démoni "igazsággal" játszó visszatérés-gondolat is.
   A látásban visszhangzó gondolat, "im Sehen nachhallender Gedanke" - ezt a furcsa és elgondolkodtató kifejezést Wittgensteinnél olvashatjuk; és ezzel szeretnék visszatérni a kérdéshez, vajon mennyiben tekinthető megjelenítésnek az említett filozófiai kísérletek sajátos szemléletessége. Mert igaz ugyan, hogy ez a szemléletesség egy gondolat képében jelenik meg, pontosabban annak prezentálásában ölt testet, de valójában mégsem "képet ad" valamiről, hanem egy gondolati cselekménybe, egy megjelenítő gyakorlatba von be minket. Nem mintha valamilyen ösztönzéssel próbálkozna, vagyis közvetlen módon valamire indítani akarna minket. Szívesebben mondanám azt, hogy itt a gondolat egyszerűen elgondoltatja magát, mindössze azt szemlélteti lépésről lépésre, hogy valami ilyesmi, mint amit éppen művel: elgondolható. Ez a szemléletesség - mint művelet vagy eljárás - mindenesetre nem megvilágít valami mást, ami rajta kívül van, hanem inkább bevilágítja önmagát, vagyis saját posztulációinak terét tanúsítja.
   Ennyiben viszont többet vagy legalábbis mást tanúsít, mint önmagában egy gondolatot - megmutat valamit a gondolatban, ami túlmegy a meghatározás teljesítményén. Megmutatja azt is, hogy számára aktuálisan - horizontot és perspektívát teremtően - mi bizonyos és mi nem az. Megmutatja tehát, hogy saját látásmódjában mi az, ami elidegeníthetetlen tőle, hogy mi az ő propriuma és ipsissimuma. Szemléletessége tehát nem valami máshoz nyújt szemléletet, hanem végső soron önmaga bizonyosságpontjait szemlélteti, azokat jeleníti meg. Némi játékossággal igaznak fogadtat el velünk egy alapvetésnek tetsző gondolatot, holott talán csak annyit tanúsít vele önnön bizonyosságaként, hogy lehetséges így látni és így gondolkodni, semmi mást.
   Így hát, mindent összevetve és minden bizonytalanságom ellenére, hajlok rá, hogy ezekben a filozófiai kísérletekben inkább megjelenítéseket lássak, mintsem meghatározásokat. De, bevallom, zavarba hozna az, aki ennek logikus folyományával szembesítene, és azt mondaná: ha igaz az, hogy a filozófia tud megjelenítő is lenni, és ennyiben rokona tud lenni a műalkotásoknak, akkor nyilván igaz az is, hogy érvényes rá a műalkotásokat megillető ízlésítélet. Ezek szerint lehet egy alapgondolat szép is, de lehet nagyon ronda is. Mármost, kérdhetné az illető, miről ismerszik meg egy filozófiailag igen csúnya gondolat? Továbbá: volna-e értelme, mondjuk, "némileg ormótlan" fenomenológiáról vagy esetleg "virtuóz formaérzékről árulkodó" történelmi materializmusról beszélni? Ha tehát azt kérdezné valaki, van-e olyan, hogy "bölcseleti szép", akkor nehéz helyzetbe hozna. De talán azt válaszolnám neki, hogy igen, van. Igaz, hozzátenném: már amennyire egy bölcs esernyő és egy tökéletesen szofista varrógép véletlen találkozása szép lehet egy diszkurzív boncasztalon…