Azt a címet is adhattam volna ennek az írásnak: "a hülomorfizmus kísértete". A hülomorfizmus ugyanis valóban kísérti a filozófiát. A modern filozófusok sokszor próbáltak megszabadulni tőle. De valamiképpen nem megy. A hülomorfikus elméletek főszereplői, vagy inkább szereplőpárosai, mint "anyag és forma", továbbá "tartalom és forma" már réges-régen átmentek a mindennapi szóhasználatba, ahonnan valaha a filozófusok merítették őket. Lehet ezeket a hagyományos alapszavakat újraértelmezni, lehet új szavakkal helyettesíteni őket, de nem szűnnek meg kísérteni. Állandóan beszélünk anyagról és formáról, tartalomról és formáról. De ha megkérdeznénk, miért, kiderülne, hogy fogalmunk sincsen. Miért mondjuk, hogy a köztársaság egy államforma? Mi benne a forma? És a tartalom? Vagy az anyag? A társadalom vajon tartalom-e, az ember az anyag-e? Ezek, úgy hiszem, nem nagyon értelmes kérdések. Vagy miért beszélünk kormányformákról? Vagy életformáról? Ha van életforma, mi akkor az élettartalom vagy életanyag? Vagy lehetséges életforma élettartalom és anyag nélkül? De akkor minek a formája? Avagy az élet tartalom és forma egysége? Vagy talán anyag és forma egysége? Vagy mi az, hogy papírforma? Miért forma? Csak úgy? Valamikor Moličre nevetségesség tárgyává tette az arisztoteliánus filozófust, aki azon elmélkedett, hogy vajon a kalap alakja vagy formája ugyanaz vagy nem ugyanaz. Ezen mi is nevetünk, mégsem szűnünk meg forma-tartalom viszonyában gondolkozni. Még akkor sem, ha nem is tudjuk, hogy ezt tesszük, még akkor sem, ha nagyon is tudjuk, és el akarunk szakadni ettől a hagyománytól.
   A hülomorfizmus kísérti a filozófiát. Mégsem adtam ennek az írásnak azt a címet, hogy "a hülomorfizmus kísértete". Az utóbbi időben Derrida beszél sokat és szellemesen kísértetekről. Ha ezt a címet választottam volna, akkor azt hihetnék, hogy dekonstruálni akarom a hülomorfizmust. Mint minden reflexiós meghatározás, a hülomorfizmus is tálcán kínálja önmagát a dekonstruálásra. Mégsem ezt fogom tenni, részben mert szerintem a hülomorfizmus nem dekonstruálható rendesen, részben azért sem, mert a dekonstruálás mestere is sokszor, és nem is jelentéktelen helyeken, a hülomofizmus hagyományos fogalmaiban fejezi ki azt, amit mondani akar. Hadd idézzek röviden egy reprezentatív gondolatmenetet a Grammatológiából a differance elemzése kapcsán. (Magyar kiadás: Életünk, Szombathely, 1991, 99-100. o.) Azért tartom ezt a gondolatmenetet reprezentatívnak, mert a hülomorfikus hagyomány majdnem minden - Derrida általa is kritizált - elemét tartalmazza, s ezeket a szerző tudatosan építi be egy új gondolatmenetbe. "Nem a létrejött differenciáról van itt szó, inkább a tartalom mindenfajta meghatározása előtt, arról a tiszta mozgásról, amely differenciát produkál. A tiszta nyom, ez a differencia. Nem függ semmilyen érzékelhető...teljességtől. Ellenkezőleg, éppenséggel feltétele… A differencia ennélfogva nem annyira érzékelhető, mint inkább érzékfeletti… Magának a működésében felfogott differenciának, különbségnek nem lehetséges tudománya, minthogy nem lehetséges magának a jelenlét eredetének, vagyis egy bizonyos nem-eredetnek a tudománya… A differencia tehát a forma megformálódása. Másrészt azonban a lenyomat lenyomott volta is…" (Minden kiemelés tőlem - H. Á. ) A hülomorfikus hagyomány, úgy látszik, hasonlít egy főnixhez, mindig feltámad poraiból. De hát miért? Amikor a legtöbb esetben, amennyiben egyáltalán gondolkozni kezdünk azon, hogy mit is jelent anyagról és formáról, tartalomról és formáról beszélni egy adott kontextusban, kiderül, hogy semmi értelme nincsen, vagy hogy az adott kontextusban éppen fordított az értelme, mint más kontextusokban? Miért kísér akarva-akaratlanul mindenhová ez a reflexiós meghatározás?
   Ebben az előadásban csak a művészetfilozófára szorítkozom. De mivel a hülomofizmus karrierje a metafizikában kezdődött, és a metafizikai eredet rányomja bélyegét a művészetfilozófiai értelmezésekre is, fel kell elevenítenem egy néhány tipikus metafizikai értelmezést, persze anélkül, hogy mélyebben elemezném őket. Köztudomású, hogy a hülomorfizmus Arisztotelésznél születik a platóni ideaelmélet kritikájaképpen. A hülomorfikus képzelet legalább három döntő gondolatot kapcsol össze. Az egyik, hogy a világban minden létező vagy lehetőség szerint vagy valóság szerint létezik, dynamis vagy energeia. A másik az egységgel kapcsolatos. Egységes a dolog, ha az egész együtt mozog. Ez megint csak háromféleképpen lehetséges. Vagy úgy, hogy a dolog egy fogalom, vagy úgy, hogy forma (morfé) vagy pedig úgy, hogy mozgása folyamatos. A harmadik gondolat, hogy a kozmoszban minden egy cél felé mozog. Minden fajnak megvan a maga célja, ahogy a kozmosznak, mint egésznek is van célja. A cél a maga fajában elérhető tökéletesség. A három gondolat együtt a mai témám szempontjából így foglalható össze: minden dolog anyag (hülé) és forma (morfé) egysége. Az anyag puszta lehetőség szerint létezik, a forma valósága szerint létezik. Minden dolog esetében változik a forma is. A legvalóságosabb dolog az egynemű dolgok sorában az, ahol a forma elérte a maga tökéletességét (a természetben a felnőtt férfi, az etikában a politikai lény, a megismerésben a helyesen gondolkozó-beszélő lény, a politikai intézményeknél a politeia stb. ) A kozmosz célja a tiszta anyagtalan forma, ez az a mozgató, mely maga nem mozog, az örök, változatlan, önmagát gondoló istenség.
   Arisztotelész maga nem alkalmazza, vagy legalábbis nem egyértelműen a hülomorfikus koncepciót Poétikájában. Mondhatnánk persze, hogy amikor felsorolja például a tökéletes tragédia jellemvonásait, ezzel felvázolja a tragédia mint műfaj formáját is. De - hogy későbbi kifejezésekkel éljek - ezek a formai meghatározások afféle szabályok, melyek inkább a tartalomhoz, mint az anyaghoz rendelődnek (a drámának lehetőleg egy nap leforgása alatt kell lejátszódnia, hogy a cselekmény befogadható legyen). A tragédia voltaképpeni anyagára, a költői nyelvre, csak egy-két norma vonatkozik, mondjuk, hogy milyen versmérték illik hozzá, míg a tragédia legfőbb normái meghatározott tartalmi kérdésekre vonatkoznak (például, hogy milyen legyen a tökéletes felismerési jelenet). Arisztotelész metafizikájában azonban tartalom-forma viszony nem létezik. Ez a művészetfilozófiából kerül majd vissza a metafizikába, ha egyáltalán bekerül. Ahol nem kerül be, így például Plótinosznál, a művészet modellje a szobrászat marad, az egyetlen művészet, melyre a metafizikai hülomorfizmus gondolata alapjában problémátlanul alkalmazható, minthogy a szobrász valóban anyagot formál. Plótinosz ehhez azt is hozzáteszi, hogy a cél, a forma, a szobrász fejében (az eszmében) megvan, mielőtt anyaggá válna.
   A keresztény gondolkodás összeolvasztotta az arisztotelészi metafizikát a bibliai teremtés hagyományával egyrészt, az inkarnáció gondolatával másrészt. Ha a teremtésből indulunk ki, akkor így gondolkozunk: Isten saját képmására alkotta az embert, azaz az Isten-szobrász az agyag- gyurmából a maga képmására alakot teremtett. Amennyiben anyag, az ember nem hasonló Istenhez, de amennyiben forma, annyiban Isten képmása (simul iustus et peccator). Ha az inkarnációból indulunk ki, akkor viszont igy gondolkozunk: Isten emberré vált, így amennyiben "tartalom", annyiban tiszta szellem, azaz Isten, de amennyiben alak, forma vagy kép, annyiban ember, érzéki és érzékelhető. Az egyik koncepcióban az érzéki az anyag és a forma az eszmei, a másik verzióban a tartalom a szellemi és a forma az érzéki. A keresztény világ hülomorfizmusa igy kétféle, egészen különböző verzióban fog megjelenni. Miután ezt megszoktuk, nem szokott nekünk feltűnni.
   Hegel a nagy Logikában és az Encyklopaedia Logikában nem teljesen ugyanúgy vezeti le vagy eredezteti az anyag-forma és tartalom-forma reflexiós meghatározásait (Reflexionbestimmungen). A nagy Logikában a levezetés viszonylagos kiindulópontja az abszolut alap, melynek reflexiós meghatározásai az anyag és a forma. Nos, a tartalom-forma reflexiós meghatározás itt egy újabb lépcsőfokot jelent, mivel a tartalom maga anyag és forma egységeként van meghatározva. A dolog (Ding) majd ebből lesz levezetve. Az Encyclopaedia Logikában viszont a dolog a kiindulópont, melyben a különböző matériák egy matériába olvadnak össze az azonosság egzisztenciájával, ami maga a forma, mint egy jelenség totalitása. A gondolatmenet ennél bonyolultabb, de azért kellett megemlíteni, mert Heidegger A műalkotás eredete című esszéje is a dologból indul ki, és a dologra mint egységre történő reflexió során fogja kibontani saját kategóriáit, melyek úgy hasonlítanak a hagyományos reflexiós meghatározásokra, mint egyik tojás a másikra. Nem is kell különös erőfeszítést tenni, hogy abban a gondolatban, mely szerint a szépség az igazság érzéki megjelenése, az inkarnációból eredő hagyomány inspirációját fedezzük fel, s a föld fogalmában vagy inkább metaforájában sok mindennek az összefoglalását, amit (történelmi) tartalomnak és anyagnak egyszerre lehetne nevezni.
   Ha azonban nem Hegel Logikáját, hanem esztétikai előadásait vesszük figyelembe, akkor azt kell hinnünk, hogy teljes esetlegességgel beszél formáról. Az a szó, hogy forma, itt majdhogynem Jolly Jokerré válik. Azért mondom, hogy az a szó, mert valóban egy köznapi szó csupán, melyről feltételezi, hogyha használja, akkor mindenki tudja majd miről van szó, anélkül hogy magával a szóval foglalkoznia kellene. S ez az ő idejében valóban így is volt, s talán mindmáig is van. A szimbolikus, klasszikus, romantikus művészet a művészet három formája, minden művészet a művészet egy formája, de minden műfaj is egy forma, valamint minden egyes műnek megvan a maga formája. Hegelnél persze a reflexiós meghatározások Jolly Joker-ként való kezelése szándékos, hiszen a fogalmak jelentése rendszerében attól a poziciótól is függ, melyet a fogalom a kontextusban elfoglal. De akárhogyan is, a hülomorfizmus hagyományos tartalmai (most már én beszélek megint tartalomról!) nem értelmezhetők a forma fogalmának mindhárom használatában, vagy ha igen, egészen különbözőképpen. Kierkegaard - többek között - ezt a szándékolt slamposságot is helyre akarja hozni, mikor egy mű eszméjét és médiumát megkülönböztetve absztrakt és konkrét eszméről, továbbá absztrakt és konkrét médiumról beszél, s ezek sajátos kombinációjáról a különböző művészetekben. Ő finomítja és differenciálja a hülomorfizmust, de nem veti el. Erről azonban most nincs időm beszélni.

Röviden áttekinteném a hülomorfikus hagyomány néhány alappillérét, hogy megkérdőjelezzem magától értetődőségüket.
   a) A forma a tökéletesség. A műalkotás akkor a legtökéletesebb, ha megfelel tiszta formájának. Ez úgy is értelmezhető, hogy egy műalkotás akkor a legtökéletesebb, ha megfelel műfaja minden követelményének. Nos, ha ezt mondjuk, akkor vagy egy redundáns közhelyet fogalmazunk meg (az a tökéletes, ami tökéletes), vagy pedig a formát szabályrendszernek tekintjük, melynek minden egyes mű meg kell, hogy feleljen. Ezt a normát már a modern idők kezdetén is kétségbe vonták. A nagy művész új formát teremt. - De mit jelent, hogy új formát teremt? Valami mást hoz létre, valami sosem voltat, a semmiből teremt egy még nem létezőt. De miért mondjuk, hogy új formát teremt? Mert, ahogy Kant fogalmaz, megváltoztatja a szabályokat. De akkor nem lehet elfogadni azt a kiindulópontot, hogy a legtökéletesebb mű az, amelyik a szabályoknak megfelel, hanem inkább azt kellene mondani, hogy a legtökéletesebb mű az, amelyik új szabályokat teremt. A műalkotás legtökéletesebb formája akkor a hagyományos forma megszegése, felbontása, tehát a hagyomány szempontjából formátlanság. És fordítva, ha egy mű megfelel minden normának, attól még nem lesz tökéletes. Mondjuk egy tökéletesen megirt szonett még rossz (tökéletlen) vers lehet. Erről szól A nürnbergi mesterdalnokok.
   De tegyük fel, hogy a tartalom-forma, anyag-forma reflexiós meghatározást nem egy művészeti ágra, hanem egy műre alkalmazzuk. Azt mondjuk, hogy minden tartalomnak vagy anyagnak megvan a maga tökéletes, adekvát formája. Ez is egy redundáns kijelentés, melynek redundáns karakterét csak az intuíció vagy az ízlésítélet vagy a hagyomány fedi el. Eszerint az a tökéletes mű, mely rosszabb lenne, ha bármit hozzátennénk vagy bármit elvennénk belőle. Vagy, ha szubjektívebben, modernül akarjuk kifejezni ugyanazt, akkor azt mondhatjuk, hogy tökéletes mű az, melyhez én nem akarok semmit hozzátenni, s amiből nem akarok semmit elvenni sem. Úgy kell, ahogy van. Ha a tökéletességet formaként értelmezzük, ahogy szoktuk, akkor tökéletes formáról akkor beszélünk, ha egy műből semmit sem lehet elvenni, és a műhöz semmit sem hozzátenni anélkül, hogy csorba ne essen szépségén vagy jelentőségén. Így például egy szobor esetében. De gondoljunk például egy torzóra, mondjuk a híres Belvederi torzóra. Michelangelo tökéletesnek látta a Belvederi torzót. Pedig furcsa lenne azt mondanunk, hogy semmit sem lehetne hozzátenni, minthogy nem torzónak készült. Ilyenkor a hülomorfizmus úgy segít magán, hogy azt mondja: a mű torzóként is totális és tökéletes, mert egy tökéletes mű minden pontja az egész művet tartalmazza (így Hegel). A totalitás tehát akkor is megvan, ha az egész mű nincs meg. Mit jelent akkor a tökéletesség? Azt, hogy mi valamit tökéletesnek látunk, hogy kiegészítjük. Hogy beleálmodjuk az egészet. Adorno sokat gondolkozott azon, hogy Beethoven miért nem irt harmadik tételt az opus 111-es szonátához. Azért, mert így tökéletes. Nem írhatott egy harmadik tételt, mert az nem adhatott volna hozzá semmit. Ez a gondolatmenet azonban inkább Adornóról szól, mint Beethovenről, hiszen Adorno az, aki számára a modernségben a tökéletesség a fragmentáltsággal rokon. De ha Adorno értékelését nem önvallomásaként értelmezzük, akkor megkérdezhetjük, hogy hátha csak azért nem komponált Beethoven egy harmadik tételt az opus 111-hez, mert nem maradt rá ideje? Ha komponált volna hozzá egy harmadik tételt, sokan győztek volna meg róla, hogy a mű csak éppen így tökéletes. Az egyes mű tökéletessége végül is vagy egy hagyományos kánon előítélete vagy pedig egy igen szubjektív megítélés kérdése. Manapság inkább az utóbbi. Heidegger többnyire fragmentumokat vagy versszakokat idéz és elemez. Hic volo hic jubeo. Tökéletes, mert így van. Mert ilyen. Mert szeretem. Mert így szeretem. Szerelmünk azért tökéletes, mert őt szeretjük. - Annak, aki nem szereti, tökéletlen. Nehéz mit kezdeni a forma fogalmával ha azonosítjuk a tökéletességgel.
   Hegel harmadik - történeti - forma fogalmát, mely szerint a klasszikus plasztika a legszebb minden műalkotások között, mert a forma és az eszme itt harmonikus egységben vannak, nyugodtan kihagyom ebből a kurta elemzésből.
   b) A (tiszta) forma a cél. Ha azt mondom, hogy a mű öncélú, akkor megint egy szép tautológiát ejtettem ki a számon. Ha a mű szép, ha tökéletes, akkor elérte a célját. A művészetfilozófia azonban a mű célját többnyire nem magába a műbe szokta helyezni, hanem a hatásba, vagy a recepcióba, vagy legalábbis az utóbbiba is. Kérdés, hogy létezik-e műalkotás, mely nem hat, melynek nincsenek recipiensei vagy interpretálói, de nem kérdéses, hogy ha van egy ilyen műalkotás, az nem érte el célját. Hogy csak olyan gondolkodókat említsek, akik a művészetnek semmiféle nevelő szándékot nem tulajdonítottak. Arisztotelésznél a tragédia célja a néző katarzisa, míg Hegel szerint a művészet az abszolút szellem birodalmába tartozik, s így az objektív szellemben (egy történelmi népközösség életében) és a szubjektív szellemben (az egyed életében) létezik. Heidegger is valami hasonlót fogalmaz meg. De ha így van, akkor a mű célja nem a mű formája, és semmiképp sem a művészet formája, bármit jelentsen is ez, akkor legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a tökéletesen megformált mű tökéletesebben teljesíti be a mű célját. De hát a mű tökéletessége és céljának beteljesítése közötti kapcsolat inkább történeti, mint ilyen esetleges, és műről műre változik.
   c) Minden anyagnak megvan a megfelelő formája. Minden mű anyag és forma egysége. Az anyag beleolvad a formába, felolvad a formában. Ez az összefüggés, mondhatnám, a hülomorfikus balett alapállása. Mint már említettem, Arisztotelésznek és a Teremtés mítoszának igen egyoldalú, és ezerszer (tudtommal utoljára Levinas által) kritizált interpretációjához nyúlik vissza. Ha visszamegyünk az alapálláshoz, a gondolat egyszerű, érthető. Legalábbis annak látszik. Persze csak a szobrászatban vagy a hasznos és haszontalan, de szépen megformált dolgok esetében. Mi az, hogy szépen megformált, kérdezhetnénk ma? A válasz: akkor szépen megformált valami, mondjuk egy edény, egy füstölő, egy lámpa, ha az anyag és a forma megfelelnek egymásnak, áthatják egymást. Ez sem olyan világos, de tegyük fel, hogy igen. Most voltam egy a kínai művészetet bemutató nagy kiállításon. A kiállítás anyagok szerint volt csoportosítva. Terrakotta szobrok, tárgyak, utána bronzból készült tárgyak, majd jöttek a kőből, majd a fából, ezüstből, porcelánból készült szobrok, tárgyak, mázasok és máztalanok, festettek és festetlenek, berakottak és berakás nélküliek. Ott pontosan értettem, hogy mi az anyag, mi a forma. Nem mindegyik anyagból lehet ugyanazt megalkotni. Vagy például: itt van egy zoomorf üst. Zoomorf, itt a morfé alakot jelent, ebben az esetben egy állatot. Ez egy bronz üst, állat alakú fogantyúkkal. Mi az üst tartalma? Ha nincs benne folyadék, semmi. A folyadék, amit az üst tartalmaz, nem tartozik sem az anyaghoz sem a formához, de mondjuk az üst céljához. Az üst célja, hogy a folyadékot tartalmazza. De ehhez nem kell egy zoomorf üst. A zoomorf és az üst két különböző dolog egy dologban. De mégis egy a forma: ez egy zoomorf üst. Esztétikai tárgy, nem azért mert üst, hanem, mert zoomorf üst. Mert, amit bronzból ki lehet tökéletességben hozni, az ott van a madárban, a kígyóban, az oroszlánban stb. De hát, mi a kígyó, az oroszlán, a madár jelentése? Egyszerűen csak állatok? Vagy van-e valami mitológiai, históriai közlendőjük azon kívül, hogy vannak? Rámutatnak-e valamire, ami nem csak ők? Én ezt nem tudom, a szakértő talán tudja, de nem hiszem, hogy ettől tökéletesebb lesz a zoomorf bronz a szakértő szemében, mint az én szememben. De azért nem tagadhatom, hogy ez a jelentés, mondjuk ki, ez a tartalom, valamiképpen hozzátartozik ahhoz a zoomorf üsthöz. Hátha ezért hozták létre? Lehet, hogy a szakértő sem tudja, a szimbolika elveszett, nincs többé, már ötezer éve nincs, és én mégis látom és élvezem ezt az üstöt, ezt a tartalom nélküli zoomorf üstöt New Yorkban, a Guggenheim Múzeumban. De hasonlóképpen érzek nemcsak a zoomorf üst esetében, hanem az antropomorf tárgyakkal kapcsolatban is, mint amilyenek a terrakotta katona figurák. Itt vannak például X császár katonái. Mit nékem Hekuba, azaz X császár, és az, hogy voltak-e vagy sem katonái? A tartalom valahogy eltűnt, felszívódott az anyag-formában. De ez nem mindig van egészen így. Itt van például egy Buddha kőszobor. Mindenki ráismer Buddhára. Ez ő. De Buddha tartalom-e? Rámutatok: ez Buddha, ahogy rámutatok: ez egy kígyófej. Azonosítottam.
   d) A tartalom megjelenik a formában, a tartalom felszívódik a formában. Már a szobrok és tárgyak esetében is bajom van a tartalomtól teljesen megtisztított anyag-forma összefüggéssel. De ha belép a tartalom, akkor az egyszerű hülomorfikus értelmezést összezavarjuk. Az anyagról könnyű beszámolni (azonosítható). Ez ezüst, ez bronz. A formáról is: ez egy madárfej, ez egy emberfej. Az anyagra és formára rámutatok. De a tartalom nem azonosítható ilyen egyszerűen, és bizonyosan nem tudok rámutatni. Ezért hiszem, hogy az: "ez a szobor Buddha" egyáltalán nem tartalomra mutat. A tartalom valami (hogy mi, az mindig kérdés), amire nem tudok rámutatni, amit vagy le kell írnom, vagy el kell beszélnem. Azért mondom, hogy a tartalom lehet kérdéses, ahogy egyáltalán nem kérdéses, hogy a bronz bronz vagy a madárfej madárfej. A tartalom kérdésessé válhat, mert történelmi, és mert ennek következtében - és más, most nem elemezhető okok következtében - interpretálandó és interpretálható. Ha azt mondom, hogy a tartalom és forma egységes, hogy - legalábbis a tökéletes műnél - a tartalom felolvad a formában, akkor nem hiszem, hogy mást mondok mint a következőt: "a tartalom interpretálása a forma interpretálása is egyben". Igen, de a tartalom leírható vagy elbeszélhető, azaz nincs olyan tartalom, mely ne lenne leírható vagy elbeszélhető. De úgy írom le és beszélem el, hogy "elformátlanítom", amennyiben más nyelvre fordítom le. Itt jelenik meg a hülomorfizmus második variációjának, az inkarnáció modelljére alkotott variánsának az értelmezése. A forma érzéki, mivel az anyag formája, míg ha a tartalmat elbeszélem vagy leírom, akkor lefordítom az érzéki nyelvet a nem-érzéki nyelvre, tehát megfosztom a tartalmat formájától, az eszmét inkarnációjától, holott csak attól művészi a tartalom, hogy egy formában érzékileg inkarnálódik. Egy vers tartalmát le lehet írni egy 500 oldalas könyvben, manapság ez gyakran meg is történik, de ha komolyan mondjuk, hogy a tartalom felszívódik a formában, akkor mindez csak hiuság, mert akkor csak rámutathatunk a műre: ez éppen az, ami.
   A kínai művészetről a Guggenheim Múzeumban rendezett kiállítás esetében megpróbáltam a tartalmat negligálni. Ezt már nem lehet egy festménynél, egy drámánál, vagy egy versnél. Ezeknél a művészeteknél lesz a napnál világosabbá, hogy a két tradíciót, az arisztotelészi és Teremtés-mítosz hagyományát egyrészt, és a szellem, az Isten, az igazság inkarnációjának gondolatát másrészt nagyon nehéz együtt elgondolni. Az anyag-forma illetve tartalom-forma reflexiós meghatározások ugyanakkor nem pontosan fedik le az első vagy a második koncepciót.
   Gondoljunk például egy versre. Mi a vers anyaga? Azt szokták mondani, hogy a nyelv, pontosabban költői nyelv. A költői nyelv persze, mint tudjuk, nem csak a vers anyaga. Hanem, mondjuk, a tragédiáé is. De maradjunk a lírai versnél. Mi a formája, alakja? Mondjuk a hexameter vagy a szonett vagy a szabad vers. Mi a tartalma? Mondjuk a gondolat, az eszme, az érzés vagy valami, tehát az, amiről a versben szó van. És miről van a versben szó? Hogy Heidegger állandó kérdését ismételjem: "Mit mond a költő?" De hát itt baj van. Kezdjük a nyelvvel. A nyelv nem úgy anyaga a műnek, mint a bronz a szobornak. Ha a nyelvet nem értem, a művet sem értem, de a bronzot nem kell értenem. Eszerint a nyelv nemcsak anyag, hanem tartalom is. De lehet-e azt mondanom, hogy a költői nyelv, elsősorban a lírai költészet nyelve, nem éppen a forma? Hiszen mi a lírai költészetben az, ami egyszerűen úgy van, ahogy van, amire rá lehet mutatni, azaz amit csak idézve (megidézve) lehet művészetként megérteni, ha nem éppen a költői nyelv? A vers tartalmát nem értem, ha szavait nem értem, de ha szépen hangzik (mint a zene) akkor szól hozzám, akkor is ha nem értem. S csak a forma szólhat hozzám akkor, ha nem értem. De ez nem hogy nem volt benne a forma eredeti hülomorfikus meghatározásában, hanem különbözik mindkét változatától. Ha azt mondom, hogy a forma az igazság (a szép) megjelenése (Schein) az érzékiben, akkor a nyelv forma, de mi a tartalom? Az Igazság, szellem. És akkor mi az anyag? Ugyanaz. De a vers médiuma a nyelv, és a médium anyag és semmi más. Mit kezdünk mindezzel?
   Az eredeti hülomorfikus gondolat úgy hangzott, hogy a forma szellemi, az anyag érzéki. Ilyen forma a kategória is. Olyan, mint a palacsinta, mindennel meg lehet tölteni. Kant már tiltakozott a logikai formalizmus ellen, de azért nála is csak a rózsa puszta formájának cél nélküli célszerűsége váltja ki az esztétikai tetszést. De hát a műalkotás nem lehet fogalmi, mert akkor nem műalkotás, érzékinek kell lennie. Éppen ebben jött a modern esztéta segítségére az inkarnáció. Az eszme jelenik meg az érzékiben. De hát akkor mi a forma, az eszme, ami megjelenik, vagy az érzéki, amiben megjelenik? Ha őszinték akarunk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy amennyiben a megkülönböztetésnek értelme van, akkor vagy a tartalom, vagy az eszme az anyag, az érzéki éppen a forma. Persze a tartalom és az eszme nem azonos, legfeljebb a lírai költészetben. Hegelnek igaza van, mikor történelmi anyagról beszél az elbeszélés vagy a dráma tartalma esetében, s ez a konkrét történelmi tartalom semmiképpen nem azonos az eszmével, amiről nem nagyon tudjuk, hogy voltaképpen micsoda, csak azt, hogy az inkarnáció-koncepció nincs meg nélküle. Már említettem, hogy Heidegger, mikor aletheiáról beszél a művészetben, az inkarnáció-koncepciót használja fel. Ez a megoldás csak az irodalmi-költői műfajok kapcsán mond valami lényegeset, elsősorban a tragédiáról és a költészetről, mivel az a variáció, hogy az igazság jelenik meg a zoomorf vázában, vagy egy bauhaus épületben, de akár a Calais-i polgárok szoborcsoportban, nehezen értelmezhető.
   e) Az anyag lehetőség, a forma valóság, a tiszta forma örökkévaló. Ezt a gondolatot megpróbálhatnánk értelmezni anélkül, hogy újra és újra megkérdeznénk, hogy mi az anyag, vagy jobban mondva, hogy mi az egyes művészetek anyaga, és mit jelent, hogy ez az anyag puszta lehetőség. A lehetőség mindig valamihez viszonyítva lehetőség. Tehát azt, hogy egy mű anyaga e mű lehetősége, csak retrospektíve, magából a kész műből lehet megragadni. Ez különben egy ősi arisztotelészi gondolat. A fiúgyermek lehetősége szerint férfi, de valósága szerint fiúgyermek. A templomi zene lehetősége szerint Bach Máté passiója, de valósága szerint templomi zenei mű.
   A hülomorfikus tradícióban a tiszta forma örökkévaló. Tudjuk, nem minden forma az. A formák, melyek anyaggal telítődnek a célszerűség láncának különböző pontjain, mulandók. Ez a hagyomány őrződik a művészetfilozófiában is. A nagy mű olyan, mint a tiszta forma, örök. A mű persze el is veszhet, s ilyenkor lehetősége szerint örök, nem pedig valósága szerint (mint például Szophoklész elveszett tragédiái), azaz ekkor az örök megy veszendőbe. Ez egy filozófiai paradoxon, amivel keveset tudunk kezdeni. Továbbá, mivel minden mű anyag is (a színek kifakulnak, a nyelvet már senki sem érti) az örök mű másképpen is elenyészhet, méghozzá úgy, hogy lefokozódik tökéletességében. Végül elvékonyodhat a tartalom is, amennyiben ez a tartalom egy történelmi élményben, egy közösség életében gyökeredzik, és kontextusát már nem ismerjük, bár a művet ismerjük. Mi ekkor az örök? Újfent csak a forma. De ha azt mondjuk, hogy a tartalom tökéletesen feloldódott ebben a formában, akkor megint nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mit is értünk ezen valójában. A műveket ugyanis olvassuk, generációról generációra másként interpretáljuk, ezzel a mű változik, azaz legalább a tartalma minduntalan változik, de mégis azt mondom, hogy formája örök. Az interpretáció mindig változó tartalmai azok, melyeknek az örök forma megfelel, és mindig megfelel, akárhogyan interpretálok is. De hogy éppen ezt a művet olvassák vagy hallgatják vagy nézik generációról generációra azért, hogy újraértelmezzék, ez az, ami örök vagy közel örök, a forma, a tökéletesség, mely minden változó tartalomnak úgymond egyaránt megfelel, melyben minden állandóan változó tartalom, úgymond, maradéktalanul feloldódik.
   Így variálta a művészetfilozófia a hülomofrikus hagyomány legfontosabb elemeit, így ütközött újabb és újabb paradoxonokba, melyekről többnyire nem vett tudomást. A tartalom és forma fogalmaiban lehet persze a hülomorfizmus hagyományos elemeinek kiiktatásával is gondolkozni. Például, hogy a tartalom a "mit", és a forma a "hogyan". Ez és hasonló - szerintem legalábbis - lapos gondolatok azonban engem most itt nem érdekelnek.

Oidipusz megfejtette a Szfinx rejtvényét, de nem tudta volna megfejteni a Szfinx titkát. A rejtvény megfejthető, de nem a titok. A műalkotás nem rejtvény, hanem titok vagy rejtély. A hülomorfizmus az európai filozófia módja arra, hogy megszólítsa ezt a titkot, ezt a rejtélyt. A hülomorfikus tradíció cipőjében járó művészetfilozófia gyakorta hitte, hogy megoldotta a rejtélyt, rejtvénynek nézve azt. De ha meg nem is oldotta, körüljárta és megszólította. Talán ezért kísért bennünket.
   Mondjuk azt, a műalkotás egy dolog. Abban az értelemben az, ahogy Hegel a Dasein fogalmát leírta. A dolog, a Dasein körülhatárolt. Körülhatárolt a peras platóni értelmében. A Philebosban Platón arról beszél, hogy az apeiron (a körülhatárolatlan, a határtalan) esetében végtelenül haladhatunk mind a több, mind pedig a kevesebb irányában. A szám, a mérték, az egység, az azonosság azonban körülhatárol. Itt a több vagy kevesebb egyúttal más is. Az azonosság sem nem több, sem nem kevesebb. Platón példája többek között a hangsor. Az egyes hangok (a mai skálán például c, cisz stb. ) körülhatároltak, kozmoszt teremtenek a káoszban. Végtelen sok hang van közöttük, de ha ezeket ütjük vagy játsszuk le, vagy énekeljük el, az a hang hamis azaz "nem igaz", nem illik a kozmoszba. Nincs zene peras (határoltság) nélkül, ahogy nyelv sincs, így beszéd sincs, írás sincs, kommunikáció sincs, emlékezés sincs, mert identitás sincs. Ami a műalkotásban, ebben a dologban, bármi legyen is, körülhatárolt, arról lehet beszélni, de arról, ami körülhatárol, nem, hiszen az maga a körülhatárolt körülhatároltsága. Ha arról akarok beszélni, ami körülhatárol, akkor nem a művészi alkotás formájáról beszélek, tehát nem magáról a műről, még akkor sem, ha a körülhatároló nélkül, mint amilyen például a templom és a templom fala, vagy a könyv, amit a kezembe veszek, vagy a színpad, melyen eljátszok egy drámát, a mű sincs. De ha a műről beszélek akkor csak arról beszélhetek, ami körül van határolva. Biztass valakit, hogy mondja el egy regény vagy festmény tartalmát. Az készségesen megpróbál a felkérésnek eleget tenni. Elkezd leírni vagy elbeszélni. És ugyanakkor tudja azt is, hogy leírása nem írja le, és elbeszélése nem beszéli el azt a tartalmat, melyet leír vagy elbeszél. Miért nem? Mert az ő leírása és elbeszélése nem lehatárolt abban az értelemben ahogy a regény vagy a festmény az. De mondd valakinek, hogy írja le egy regény vagy festmény formáját! Ezzel képtelen feladat elé állítod. Legfeljebb azt mondhatja, ha őszinte, hogy ez a regény ez a regény, és ez a festmény ez a festmény. Ha ehelyett azzal próbálkozik, hogy a jellemek és szituációk formális viszonyát, a nyelvet, a színeket és a perspektívát elemezze, akkor felbontja a formát, azaz nem a formáról beszél. Azaz nem egy mű formájáról, hanem a mű formájáról, arról, ami nincsen.
   A forma mint olyan nem a hogyan, de nem is a tiszta szellem, sem az igazság érzéki látszatban való megjelenése. Mindezek a kifejezések csak körülírják a formát a maga általánosságában. A körülhatárolt - a peras - a mértékben született azonosság, maga az ez és ez, és így kimondhatatlan. Ezért lehet csak rámutatni. A forma, mint olyan, a maga általánosságában ugyanis nincs. Hogyan ismered fel a formát? Nézd, olvasd, hallgassad! A forma kinyilatkoztat. Kinyilatkoztatja saját igazságát. És erről nem tudsz beszélni, mert éppen ez a rejtély, a titok. Nem az titok, amit kinyilatkoztat a kinyilatkoztatás (ez rossz ellentmondás is lenne!), hanem a kinyilatkoztatás maga. Ez a csoda. A csoda körülírható, mindig ezt is tesszük, de sem nem írható le, sem nem beszélhető el. Ezért lehet csak rámutatni. A kinyilatkoztatás-rámutatás nem "reflexiós meghatározás". De a tartalom-forma, anyag-forma reflexiós meghatározások ezt a csodát, magát a megmagyarázhatatlant akarják magyarázni. A hülomorfizmus a nyugati hagyományhoz tartozik. Ahhoz a hagyományhoz, mely mindent meg akar érteni és meg akar magyarázni. Ezt nem kritikai éllel mondtam.
   Én ma úgy látom, hogy a hülomorfizmus körüljárja a kimondhatatlanságot. Talán ezért talált otthont a teremtés mítoszában és az inkarnáció misztériumában. Cusanus azt mondta Istenről, hogy olyan, mint egy kör, melynek középpontja mindenütt van, kerülete viszont sehol. Az efféle meghatározások, hogy a tartalom eltűnik a formában, hogy az anyag tökéletesen formálódik meg, hogy a forma totalitás, ugyanúgy metaforák, ahogy Cusanus hasonlata Istenről az. De vannak üres metaforák, ahogy vannak tartalmasak is, melyeket nem könnyű kimeríteni. Ilyen tartalmas metaforákat - nem is egyet! - kínál a hülomorfizmus. Azt hiszem, hogy ezért kísért bennünket is olyan kitartóan.