Nincs abban semmi meglepő, hogy a metafizika destrukcióját meghirdető Heidegger végül az esztétikán való túljutás és annak legyőzése (Überwindung) gondolatához is eljutott. A program többi kidolgozási kísérletéhez hasonlóan az 1936-ra datált Überwindung der Metaphysikban kijelenti, hogy a reprezentáció a reflexióban megalapozott, azaz végső soron a kiindulási alapként szolgáló szubjektum felől egy már előre, illetve eleve rögzített vonatkozást foglal magába a létezőhöz, majd ezt követően a létet mint tárgyiasságot határozza meg (vö. Heidegger 1978. 81. o.).
   Heidegger szándéka, hogy az esztétika legyőzésével a művészetről való gondolkodást visszasegítse jogaiba, melynek folytán az eddig irányt adó (Leitfrage) metafizikai kérdés, amely tehát a létezőt egy a szubjektum felől/által rögzített vonatkozásban vette tekintetbe, átfordulhat abba az "alapkérdésbe", amely már nem hagyja figyelmen kívül a művészet létvonatkozását. Ez a "Grundfrage" a gondolkodást a tudattól a lét mint lét felé fordítja (vö. Heidegger 1986. 345., 387. o.), azaz a művészet tapasztalatában megrendíti az alapként tételezett tudati pozíciót, aminek folytán ebben a radikális kívül-létben (vö. uo. 383. o.) vagyunk.


ONTOLÓGIAI DIFFERENCIA

Az esztétika destrukciója tehát elválaszthatatlan a létnek magát kitevő, vagyis a létre tekintettel levő gondolkodás fordulatától (Kehre), amely olyan művekben fogalmazódott meg először mint az Ursprung des Kunstwerkes, a Wille zur Macht als Kunst, a Beiträge zur Philosophie, Vom Ereignis vagy a tavaly megjelent Besinnung. Ezek a művek persze nem előzmény nélküliek, és legfőbb alapjukat az a felismerés képezi, amit Heidegger ontológiai differenciának nevezett. A lét és létező közti differencia az az alapvető viszony, amely többé nem a tudat kénye-kedve szerint tételezett, hanem az emberi létezésben (Dasein) úgy bomlik ki, illetve megy végbe (Vollzug), hogy az, amit megért (Sachverstehen), és aminek folytán magát érti valamiként (Sachverständigung), ebben a radikális kívül-létben és különbségében mutatja a létezőt mint a léttel teljességgel nem-azonosat. "Az exisztencia annyit jelent: »e különbség kifejlésében/végbe-menésében lenni«." (Heidegger 1975. 454. o.)
   A megértendő dolog felől, a dolog alteráló megmutatkozása felől magát értő ember a teljességgel fel nem táruló lét vonzatában él. Az ekként élő és értő ember a faktikus az, hogy van és nem pedig valami tételezett mi (esszencia/lényegiség) felé tájékozódik. Ezért mondja Gadamer még 1989-ben is, hogy a fakticitás hermeneutikájának korai heideggeri programja érvényes, mint ami által az ember "a magát állandóan megvonó és éppen ezért mindig jelen levő" (Gadamer 1995. 64. o.) felől érti magát. A fordulat tehát Gadamer állítása szerint korábban, tehát már a húszas években megjelenik. A reflexió és a tételezés filozófiai világkorszaka, ami nem hagyja érintetlenül az esztétikát sem, tehát ezzel a felismeréssel rendül meg. Derrida joggal él a le temps de la thčse megjelöléssel (vö. Derrida 1997.), aminek kezdete azonban elképzelhetetlen a heideggeri fordulat nélkül.


ONTOLÓGIAI DIFFERENCIA ÉS MŰVÉSZET

Amennyiben a művészethez való viszonyulás része az emberi létezésnek, és ki tagadhatná ezt, akkor Heidegger joggal jegyzi meg, hogy a szokásos esztétikai megközelítéseket fel kell váltsuk azzal a kérdéssel, hogy miként kérdezhetünk mértékadó módon a műre. Amennyiben a kérdést nem az alkotó és nem a befogadó felől tesszük fel, hanem a mű mértéke szerint, akkor "a lét és a jelenvalólét alapjait érintő változás felé tájékozódó alapkérdés" (Heidegger 1990. 6. o.) az, amiben vagyunk. A mű bármifajta tárggyá alacsonyítása, vagy inkább eltárgyiasítása lehetetlenné tenné azt az egyedülálló lehetőséget, hogy egy esemény részeseivé legyünk, amit a mű "inszcenál" nekünk. A Husserltől származó fogalom, amely újabban Isernek a Das Fiktive und das Imaginäre című könyvében kapott figyelmet, végső soron azt jelenti, hogy soha nem puszta tárgyként rögzült a megjelenő/a jelenség, minthogy nem nélkülözi azt a testi vonatkozást, amit mi biztosítunk neki, azaz "ahogy valaminek a megjelenése lefut/kibomlik, együtt jár inszcenáló mozgásokkal" (vö. Husserl 1986. 67. o.). Iser a teljességgel soha meg nem jelenő, a lét vonatkozásában álló, ki-álló embert mutatja meg így, amint a művészet tapasztalata azzal szembesíti az embert, hogy az őt mindvégig érintő létezés teljességgel nem birtokolható ("das Sich- nicht-haben-Können als solches zu haben" - Iser 1993. 504. skk. o.). A műként megjelenő tehát nem egy puszta tárgy, hanem azzal az esemény-jelleggel bír, hogy mindazt, amit az ember előzetesen birtokol (Heidegger korai Vor-Habe fogalma) felfüggeszti, és egyidejűleg egy olyan pozícióba juttatja, amely radikálisan megfoszt a tényleges, világorientációnkat képező szokásos pozícionáltságtól, vagyis az előzetesen valamiként értett viszonylatában valami nem várt jelenet(ek) részévé tesz minket. Sohasem értünk mindent, azt értjük, ami felé, vagy aminek vonatkozásában vállaljuk ezt a ki-állást. Az, ami valamit önmagán felmutatva egyben értésre ad, az a mű nyugtalanító vonatkozása, ami nem enged kitérést. (A mű ilyen "disturbing" jellegéről még Danto sem mert megfeledkezni!) Ezt az excentrikus pozicionáltságot (Iser Plessnernek a Stufen des Organischen című művéből vett fogalmat használja) nevezhetjük Fritz Kaufmann fordulatát alkalmazva "indifferens világértésnek" (vö. Kaufmann 1960. 199. o.), ami egyértelművé teszi, hogy a műalkotás sem vonhatja ki magát az ontológiai differencia alól. Ebben az indifferenciában van idő és van tér (Kaufmann Kantnak Az ítélőerő kritikája 12. §-ra utal "weilen bei der Betrachtung des Schönen"!), a döntés nem általunk meghozott, hanem a mű dönt felőlünk, ad valamit értésre, tehát mértéket szab, ami szerint az elénkbe tűnő mű értelmes megközelítést nyújt.
   A műalkotás eredetében a következőképpen fogalmazta ezt meg Heidegger: "A kibomló világ napvilágra hozza a még el nem döntöttet, a mérték nélkülit, és így felnyitja a mérték és döntés rejtett szükségszerüségét." (Heidegger 1988. 98. o.) Ez a szükségszerűség, vagy inkább minket alapjainkban érintő polémia, nem a szubjektum döntésén áll és nem is valamiféle olyan mértéken múlik, amit mi alkalmazunk a dologra, hogy értelmet vigyünk bele. Ha a művet mint a szokásos világunkban elkülönülő elemek értelmes egybegyűjtését (logosz) gondoljuk el, ami a széttöredezettnek újra kontúrt, az egy-ben látás lehetőségét adja meg, akkor már nem olyan meglepő Heideggernek az a gondolata, hogy a megjelenő "mértéke és határa szerint körvonalazza a szembefordulót" (uo. 99. o.), azaz engedi elő- vagy inkább ki-tűnni azt a rejtett igazságot, amit csakis a mű által fogunk fel (aisztheszisz). A műnek ez a megfellebezhetetlen elsőbbsége és a benne végbemenő eseményszerűség lökése (Stoß), megnyitja a nem feltűnő, nem nyilvánvaló illeszkedés (Hérakleitosz 97. fr.) látványát. A tűnékeny, ám időt adó pillanatban mindazon kívül vagyunk, amiben szoktunk lenni. A tűnékeny módon felragyogó igazság illesztéke (vö. 99. o. "die Fuge des Scheinens der Wahrheit") előre nem látható, nem tételezett. Ebben a nem tételezett jellegű művészi igazságban marad - akár Nietzschével szólva - az ember hű a Földhöz ("bleibt der Erde treu"! Zarathustra, Vorrede I. 3.).
   Az 1956-ban A műalkotás eredetéhez írott kiegészítésben Heidegger a félreértéseket elkerülendő még egyértelműbben fogalmazott (vö. Holzwege 1980. 68-69. o.): kizárja a görög theszisz (Stellen) értelmezési köréből az újkori tételezést, amely a megismerendőt mint az én-szubjektummal szembenállót rögzíti (fest-stellen), minthogy annak értelme éppen az, hogy valamit hagy a maga tűnékeny módján fellépni. Nincs szó szilárd rögzítésről, s főként nem biztos és mozdulatlan előttünk levésről ("…dann kann das »Fest« im Feststellen niemals den Sinn von starr, unbeweglich und sicher haben" - uo. 68. o.). Az, ami mértékadó módon ki-tűnik, az adott határok (perasz) között nem mozdulatlanul körülzárt, hanem éppen hogy a "létező pályáit megnyitó" újra mozgásban-lét (energeia). "Grenze gibt frei ins Unverborgene" (uo.), azaz a határ szabad és nyílt az el-nem-rejtett irányában, ahol semmi sem rögzül puszta tárgyként.
   A Johns Hopkins egyetem német tanszékének kiváló tanára Werner Hamacher egy nemrégen publikált kötetében maga is felveti a tételezés vége gondolatot: "Ezzel a nyitottba/nak való kitettséggel (Aussetzen), amelyben valami mint valami más jelenhet csak meg, a megértés elhagyja ontothezeológiai (kiemelés - B. B.) horizontját, azaz többé nem alávetett a pozíció vagy tételezés gyakorlatának és elméletének, többé nem fut ki egy rögzített helyre (Stand) - ahol a tárgy szemben áll velünk (Gegenstand) -, vagy éppen reprezentációra (Vorstellung), hanem ki-iktatja a tételezést (Aus-setzung der Setzung)…" (Hamacher 1997. 43. o.) Majd Heidegger ellenében megjegyzi, hogy a nyitottban fellépő és magát értésünkre adó nem a megjelenő mint olyan, hiszen éppen a nyitott teszi lehetővé a mozgásban-létet. A ki-iktatás vagy kívülre-helyezés (Aus-setzen) éppen a megértésnek ez az előre-el-nem- gondolható "előfeltevése" ( "diese unvordenkliche »Prämisse« des Verstehens" - uo.) az, ami megrendíti "a tételezésként és a pozícióként felfogott lét logikáját", hiszen nincs olyan előzetes (pre/Vor), amire bármit is visszavezethetnénk.
   Aligha kétséges, hogy éppen Heidegger az, aki a tételezés logikájával szakít (vö. még Heidegger 1994. 62-64. o.), minthogy semmiféle előre rögzített előfeltevést nem hagy meg a megértendő vonatkozásában jelentkező viszonyunkban, vagy inkább azt hangsúlyozza - már korai Arisztotelész- értelmezése óta -, hogy a dolog változni és elváltozni képes voltából tanuló ember az, aki ért. Ez az a phronetikus okosság, amely az adott pillanatban képes belátni, hogy mi és mi nem a dolog (vö. Gadamer /Arisztotelész 1998. 19. o.).
   Ha a mű éppen annak megrendítése - a műalkotás a phüszisz tektonikus, előre nem kiszámítható mozgásait hordja magában -, ami látszólag oly jól értett, azaz szilárdan rögzített, akkor bárminemű megértés csak abból ered, hogy csak utólag értjük azt, aminek teljességgel sohasem vagyunk birtokában. Ez az értés pedig nem más, mint hogy arra derül fény, hogy mi az, ami nekünk, minket érintve megmutatkozik. Arisztotelész a Poétikában (vö. 4. fejezet 48b 5-19.) utal arra, hogy a művészet nem egyszerűen visszaad valami már létezőt, hanem felismerteti, amit már vagy még nem értünk, s ilyen módon arra tanít, hogy mi micsoda (Sachaufweisung). John Sallis a Mimesis and the End of Art című tanulmányában a következőképpen írt erről: "Az utánzással teremtett művek szemlélése során elragadtatatással/örömmel tanulunk meg valami olyasmit, aminek közvetlen látása fájdalommal teli lenne. Mind az öröm, mind a tanulás abban a különbségben konstituálódik, ami a képként elénkbe tűnő és a dolog között lép fel: nem fordítjuk el tekintetünket szomorúan, hanem elragadtatottan szemléljük a megjelenőt, és eközben tanulunk a dologból/ ismeretet szerzünk a dologról. Az, hogy a képként elénkbe tűnő különbözik vagy éppen távolságot teremt az igazságtól, többé nem az ámítás forrása, hanem éppenséggel bizonyos fajta tanulás lehetőségének a feltétele." (Sallis 1995. 177. o.)


MŰALKOTÁS ÉS LÉTTÖRTÉNET

Kétségtelen tény, hogy a művészetről való gondolkodás görög tapasztalatát újra emlékezetünkbe idéző Heidegger kettős harcot folytatott, egyrészt a tradíció rejtett előtörténetét értelmezte a művészet vonatkozásában is létfeledt modern emberiség számára, másrészt a művészetről való gondolkodást mint a léttörténeti fordulat lehetőségét állította elénk. A szándék egyértelmű, nem a műalkotás lényegének időtlen érvényű rögzítése a cél (vö. Heidegger 1989. 503. o.), hanem annak az esztétikának a destrukciója, amely "a létezőt tárgyként re- prezentálható módon fogta fel" (uo.). Ez persze nem érhető el a görög művészi tapasztalatban jelentkező rácsodálkozás (thaumadzein/ Erstaunen) historizáló visszaidézésével, hanem a Heidegger által második kezdetnek nevezett léttörténeti fordulat részeként azáltal áll elő, hogy megütközünk, megfosztottá válunk minden tételező, rögzítő tárgyiasító beállítódásunktól, vagy a német kifejezést kijátszva, alkalmazva: éppen a tételezéstől vagyunk megfosztva - Entsetzen. (Vö. Heidegger 1989. 158. o.) Ekkor válunk annak a sajátunk felé térítő/magunkhoz térítő eseménynek (Er-eignis) a részévé, amely a mű által tűnik elénk, és az embert alapjaiban érintő jelenetekben teszi kérdésessé létezésünket (az "ereignen" heideggeri etimológiája szerint a "vor Augen stellen" és a "von eigen beeinflußt sein" egymásra utal).
   A megütközés mint a tételezés hiánya előhívja bennünk azt a törést, mely azonban nem végleges el- vagy szétválás, hanem a szép és igaz még eredendőbb egymásnak feszülése és illeszkedése. A léttörténeti fordulat nem egy gondolkodó akarataként nyilvánult meg, hanem éppen azoknak az újkori emberiséget alapjaiban érintő kérdéseknek a szülötte, amelyek minket a lét vonatkozásában döntés elé állítanak. A művészetről való gondolkodás sem térhet ki ez elől.



IDÉZETT MŰVEK

Aristoteles: Nikomachische Ethik VI. Gadamer fordításában és kísérő írásaival, Klostermann, 1998.
H-G. Gadamer: Hermeneutik und ontologische Differenz (1989). In Hermeneutik im Rückblick. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1995, G. W. 10. kötet.
J. Derrida: Punktuierungen - die Zeit der These (1980). In Einsätze des Denkens. Zur Philosophie von Jacques Derrida. Kiad. H-D. Gondek, B. Waldenfels, Suhrkamp, 1997.
W. Hamacher: Prämissen. Zur Einleitung. In Entferntes Verstehen. Suhrkamp, 1998.
M. Heidegger: Zur Überwindung der Ästhetik Zu "Ursprung des Kunstwerkes". In Heidegger Studies. 1990. Vol. 6.
M. Heidegger: Überwindung der Metaphysik (1936). In Vorträge und Aufsätze. Neske Verlag, 1978, 4. kiadás.
M. Heidegger: Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis) (1936-1938). Kiad. F-W. von Herrmann, Klostermann Verlag, 1989, G. A. 65. kötet.
M. Heidegger: Vier Seminare (1973). In Seminare. Kiad. C. Ochwadt, Klostermann Verlag, 1986, G. A. 15. kötet.
M. Heidegger: Die Grundprobleme der Phänomenologie (1927). Kiad. F- W. von Herrmann, Klostermann, 1975, G. A. 24. kötet.
M. Heidegger: Der Ursprung des Kunstwerkes (1936), Zusatz (1956). In Holzwege. Klostermann, 1980, 6. kiadás; magyarul: A műalkotás eredete. Európa, 1988.
M. Heidegger: Einblick in das was ist (1949). In Bremer und Freiburger Vorträge. Kiad. P. Jaeger, Klostermann, 1994, G. A. 79.
E. Husserl: Analyse der Wahrnehmung. In Phänomenologie der Lebenswelt. Ausgewählte Texte II. kiad. K. Held, Reclam, Stuttgart, 1986.
W. Iser: Das Fiktive und das Imaginäre. Suhrkamp, 1993.
F. Kaufmann: Kunst und Phänomenologie (1940). In Das Reich des Schönen. Kiad. H-G. Gadamer, Kohlhammer Verlag, 1960.
J. Sallis: Mimesis and the End of Art. In Double Truth. State University of New York Press, 1995; magyarul Jelenkor, 1998. július-augusztus.