AZ UTOLSÓ MUTÁNSOK (Írta: JANO)

Itt kezdődik történetük, mely keserű elmúlásukig tart:
Elmesélték nekik a jövő gyermekei, és a múlt emberei a történteket, a vadászatot és, hogy mi vár rájuk odakint a pusztában.
Mikor kiléptünk a menedék falai közül nem tudtuk, hogyan hihetnénk a szemünknek. Minden megváltozott, a város romokban állt miben éltünk, csak kis emberi csoportok maradtak fent, falvakba tömörülve, amit később tudtunk meg. Elbeszélgettünk pár járó-kelővel, de sok közülük drogosnak tűnt. Találkoztunk egy emberrel, aki ismert minket. Dezsőnek hívták, becsületes ember volt, még a múltból, de sajnos az idő eljárt felette és nem volt már tinédzser, mint mi. Enni adott a triónknak, majd megajándékozott minket egy 45-ös pisztollyal, és két tár tölténnyel, majd ezt tette hozzá búcsúzóul:
- Használjátok ezt a fegyvert, mert lesznek, akik vadászni fognak rátok, mert tudják, kik vagytok- eközben kortyolt egy nagyon a pohár vízből és felállt, majd utolsó szavaiként annyit mondott könnyes szemekkel:
- Isten legyen veletek, mert még hosszú út áll előttetek.
Mennünk kellett tovább, hogy autót szerezzünk, mert pár járókelő azt ordibálta, idézem:"Nézd csak a mutáns fattyakat!" Igyekeztünk ki a közeli faluba, hogy elkérjünk egy kocsit. A régi város határán egy rabszolgavadász csapat állt, állig felfegyverezve.
Mi egy felborult kamion mögé rejtőztünk, ami nem volt jó ötlet mert olajtartály volt amit vontatott valaha.
.elkezdődött a csata, osztották a kamiont rendesen, ám az üres volt, és a másik végén a golyó megállt, fedezékben voltunk. Beraktam a 45-ösbe az első tárat. Orsi és Reni eközben összeeszkábáltak valamit a közeli roncsokból, nem tudtam, mire készülnek. A négy fegyveresnek volt egy nagy furgonja is, amit meg kellett szereznünk. Tüzet nyitottam, ám csak a második lövés találta mellkason az egyiket, aki rögtön a földre zuhant és hörögve próbált meg levegőt venni, majd megfulladt a saját mocskos vérében. A lányok felvették a nagy lemezt, amire néhány kiálló fadarabot szereltek, magam sem tudom hogyan. Eléjük tartották, és azt mondták, fedezzem őket. Kirohantak...
.tüzeltem ismét, de csak a lábát találtam el a másik kettőnek mivel a szerencsétlenek egymás mögé bújtak, eközben a két lány feltűzte a harmadikat a fa szöges lemezlapra, és visszahúzódott. A lányokat látszólag nem fenyegette veszély, ám a másik két lebénult vadász felém közeledett. Az egyik gyorsan hátrafordult és rálőtt a lemezre, amit Reni és Orsi eszkábált össze. Nem tudom miből volt, de a golyót visszaverte és a szerencsétlent fejbe találta, aki rögtön a földre esett. A kamion elejéhez igyekeztem, a vezetőfülkéhez, hogy onnan leszedjem a szemetet, de lassú voltam, mert ő ért oda előbb és a fejemnek tartotta a pisztolyát, eldurrant a lövés.
.Reni felvette a másik halott rohadék stukkerét és kilőtt az utolsó támadó nyakából egy darabot. Felugrottam, megköszöntem az életmentést és a jó kis ütközőt a furgon elejére. Rászereltem Orsi segítségével a lemezt a jármű orrára. Kinyitottam az oldalajtót, és tíz-tizenöt szendvics volt becsomagolva, mind a négy fegyveresnek volt elegendő tölténye is, elvettük a fegyvereket. Egy kézifegyver, egy fél automata, és egy mesterlövész puska. Mindhez volt töltény, ráadásul a kézifegyver 45-ös volt, mint amit Dezső ajándékozott nekünk, így volt tíz tár töltényem két 45-öshöz. A fél automata fegyvert Reni kapta, a távcsöveset pedig Orsi. Azokhoz húsz és nyolc tárunk volt, plusz, ami bennük volt. Még a hullákat ellenőriztem valami vértért vagy mellényért, ami megvédene minket a golyóktól, amikor a város felől egy nagy kamion hajtott ki egy rakás gépfegyveressel a pótkocsiján. Félbehagytam a kutatást és beszálltunk a kocsiba. Mivel Reninek volt a legtöbb tapasztalata, őt ültettük a vezető székébe. Elforgatta a kulcsot, de nem indult. A kamion közeledett. Még egy próbálkozásra volt csak időnk, amikor a motor felbőgött és már kanyarodtunk is a falu felé, ami talán biztonságot ad pár napra. A kamion a sarkunkban volt, ám nehezebben manőverezett a nagy szélessége miatt, így beleborult az árokba, és valamilyen furcsa növény rögtön elkezdte mészárolni az embereket. Tudtuk, hogy mi történt, de nem néztünk vissza. Estére Megérkeztünk a faluba. Beszéltem a főnökkel, de balszerencsénkre észrevette, hogy nem vagyunk teljesen olyanok mint a többi ember, gondolom a ruhám nem jó helyen szakadt el. Nekem rontott egy hatalmas vadászpuskával és azt követelte, hogy hagyjuk el a falut. Megpróbáltam beszélni a fejével, de nem értett a szép szóból. Intettem egyet, és Reni az oldalajtón kiugrott, tartva a fegyverét lövésre készen, Orsi pedig a tetőablakon mérte be a csávó fejét. A főnök leeresztette a fegyvert és sírt. Egyrészt, mert nem volt töltényük, más részt, mert azt hitte, megöljük őket. Elmagyaráztuk neki a helyzetet, és szállást biztosított nekünk három teljes napra és éjszakára, de esténként mindig őrködtünk, nehogy észrevegyenek valamit. Nap közben a közeli erdőt jártam, ami nem volt túl jó ötlet mivel tele volt vad kutyákkal és ocsmány szörnyekkel, na meg mutánsokkal. Az egyik mutánst messziről lelőttem. Nagy, robosztus egy korcs volt, csupa izom és úgy nézett ki semmi értelem nincs a fejében. Nem vizsgálgattam sokáig, mert hamarosan gyűlni kezdtek a kutyák a dögszagra. Visszasiettem a faluba, hogy elmondjam, mit láttam. Ám mire visszaértem mindenki halott volt, kivéve a lányok, akik ott sírtak a falu közepén.
- Hát itt meg mi történt, ki tette ezt?- jött a válasz a könnybe lábadt szemek alól.
- Muszáj volt, meglátták az élelmet és a töltényt a kocsiban és egyszerre mind ránk támadtak.
Értettem mi történt, és nem hibáztattam senkit sem, főleg nem Orsit és Renit. Tették, amit tenniük kellett, hogy túléljék. Megpróbáltam őket vigasztalni kisebb, nagyobb sikerrel, aztán becsületesen kizsebeltem a jurták polcait, szekrényeit. Igaz ez a csapat többi tagjának ellenére volt, de amúgy sem találtam mást, csak pár meleg téli bundát, meg egy döglött kutyát, amit nem hoztam el. Egy éjszakát még ott töltöttünk. Reggel beszálltunk a kocsiba és most én vezettem, mert a többieket nagyon megviselte az előző napi mészárlás. Pechünkre egy vad kutyafalkával találkoztunk, ám a szöges orrú járműnek nem jelentettek gondot. Nem akartam töltényt pazarolni, így inkább gyorsítottam. Egy hónapig tartott ki az olaj, ami a járműben meg a kannákban volt. Lerobbantunk egy félig romos kisház előtt. Az élelem már egy hete elfogyott, a vizünk még kitartott pár napig, de fáradtak és mocskosak voltunk. Orsi mint eddig mindig elhelyezkedett egy magaslaton, most egy fán és fedezett minket. Elővettem a pisztolyokat, és illedelmesen bekopogtam az ajtón. Egy hatalmas, véres szájú, dús erezetű alak állt előttünk, de nem támadt. Láttam, hogy ember alakja van, de mégis véres volt a szája. Azt mondta hörgő hangon:
- Segítsetek, segítsetek.
És holtan esett össze. Úgy éreztem rosszkor érkeztünk. Orsinak jeleztem, figyelje a környéket, ám lövés egy jó ideig nem dördült el. Ez idő alatt mi behatoltunk a házba, körülnéztünk, találtunk kaját valami ódivatú hűtőben, a víz folyt a csapból, feltöltöttük a kulacsokat, az ennivalót kipakoltuk a furgonba, és találtunk egy plédet meg pár ruhát, amiket szintén elraktunk. A közeli kocsikból kiszívtuk az olajt és tartályokba meg a mi járgányunkba öntöttük.
Reni bement valami fürdőszoba kinézetű helyre, ahol talált egy pénzes zacskót tele valamilyen használhatatlannak tűnő érmékkel. Talált még fésűket, törölközőket vagy kettőt, és néhány fogkefét. Ennyit találtunk, de ez is nagy zsákmánynak számított, főleg az olaj. Mikor pakoltunk a kocsiba, Orsi leadott egy lövést valamire, amiről maga sem tudta mi csak látta, hogy egy emberrel harcol. Mondtam Reninek maradjon a kocsinál és őrizze a zsákmányt. Este volt, s a köd is leszállt már a vidékre. Orsi kémlelte a látómezőt de nem vette észre, hogy a lény megmozdult volna. Az ember nagyokat nyögött és ordított a torka szakadtából, így tudtam, merre kell mennem. Megtaláltam a sérültet, aki mikor jobban láttam kiderült, hogy egy nő.
Megnéztem a támadót is, még mindig csak ott feküdt. Megkérdeztem a haldoklót mi történt:
- Meneküljetek, kérlek, menjetek el innen messze, amennyire csak tudtok. Jönnek a vadászok, rájöttek, hogy ti is, mint én, a félreértettek közé tartoztok.
Mondta remegő és ijedt hangon, majd kifolyt a szájából az utolsó vércsepp is. Meghalt. Megnéztem mi támadta meg, egy nagyon erős izomzatú állat, nem tudtam mi volt, de hosszú karmai voltak két lábon járt, és valami irányító műszer volt a fején, amire rá volt írva:
"Halálkarom Irányított Katonai Egység"
Bizonyára ez a lény volt maga a halálkarom, amiről oly sokat hallottunk, egy kis irányítással.
Gyorsan szóltam Orsinak másszon le, Reninek pedig hogy indítsa a motort. Orsival a kocsihoz igyekeztünk, mert nem hallottuk a motor zúgását. Rátaláltunk Renire az első ülésen egy halálkarom társaságában akit megpróbált kilyuggatni, de az bizonyára kiverte a kezéből a fél automatát. Orsival határozott mozdulatok sorával szitává lőttük a mocskos halálkarmot, ami egy utolsó legyintésével kettészelte a kormányművet. Az autónk tönkrement, de ennél is nagyobb baj volt, hogy egy barátunkat, társunkat, szinte már rokonunkat ebben az új világban megölték. Reni csak utolsó szavaiban azt mondta, nyitott hasfalára és a rémre nézve:
- Te is velem jöttél, te rohadék! - majd ránk nézett könnyes szemmel.
- Orsi vigyázz erre az idiótára, sajnálom, hogy ilyen keveset lehettünk hárman együtt.
Majd lehajtotta fejét, és elment egy jobb helyre. Mi meg csak bőgtünk egymás vállán, sírtunk, mint akikben meghalt egy érzés. Felvettem a fél automatát és a megmaradt tárakat a többi fegyverhez. Orsival elindultunk a vadászok felé, hogy lerendezzük az ügyet, de csak a halálkarom csorda volt ott a bigyókkal a fejükön. Osztottuk őket rendesen, megöltünk vagy öt-hat rohadékot mire a fél automata kifogyott, és Orsinak is csak egy tára maradt. Nekiiramodtunk, futottunk, ahogy a lábunk bírta, be az erdőbe. A szemetek követtek minket, és a vadkutya falka is. A halálkarmok csak egy legyintéssel kettészelték a kutyákat. Egyet a kutyák is megöltek, de a többi négy feldarabolta a négylábúakat és követett minek erőltetett iramban.
Orsi megállt a domb tetején, hogy megöljön párat, de a homály miatt egyet sem talált el, és üres tárral csak a fegyvert vágta hozzájuk, de arra sem volt ideje, mivel az egyik rögtön ráugrott és megölte. Megharapták és vágták Orsit, aki sírás és ordítás közben átszúrta az egyik halálkarom nyakát. A többi három utánam eredt miután végzett szegény Orsival. Legurultam a domb oldalán, egy sziklának ütközve és eltört a bal lábam. Kiabáltam, és a szenvedés közepette megpróbáltam menekülni, de a két 45-ös ott volt az oldalamon. Hát elővettem őket és tüzeltem. Az egyik hamar kiürült, és egy lény is földet ért. A Dezsőtől kapott maradt csak. Egy tárral, nyolc golyóval. A másiknak is kiosztottam hét golyót, és rögtön szörnyethalt. Az utolsó nagyon gyorsan közeledett, és az az egy golyó kezdett szimpatikussá válni. Megragadtam a pisztolyom, majd a lény fején lévő irányítóra céloztam. Szétlőttem a műszert, és a halálkarom rögtön a saját tudatához kapott. Lepörgött előttem eddigi életem, a pár hónap ebben az új és mocskos világban, a gyilkosságok, amiket az életben maradásért követtünk el. A nap kezdett látszani a domb tetején, láttam, hogy egy emberi alak állt ott, aki látni fogja az utolsó "mutáns" halálát. Becsuktam a szemem, és csak arra gondoltam, hogy a családomhoz, barátaimhoz kerülök, vissza a múltba.
De egyszer csak valamilyen furcsa oknál fogva úgy éreztem, élek. Nem sokat láttam, csak azt, hogy ott fekszik még Reni és Orsi is két ágyon és egy csomó orvos ott áll mellettük. Gyorsan iderohannak az orvosok, de én álomba merülök. Majd felébredek megint, azt mondták három napig aludtam. Nem hittem el, hogy visszahoztak a halálból mindhármunkat, de amúgy ők sem tudták mi történhetett, csak úgy életre keltünk, miután összevarrták sebeinket. A lányok még aludtak. Felültem de nagyon szédültem. Meg akartam vakarni a fejem, de látom, hogy a kezeim félig robotkarok. Megragadtam az egyik orvost és addig szorongattam, míg ki nem nyögte, hogy a karjaimat le kellett operálni, hogy életben maradjak. Megértettem a helyzetet de nem örültem neki. Végül is ugyanúgy működött, mint az előző, és néha szépen csillogott. Majd beszélgettem, kérdezősködtem kicsit:
- Megmondja, hol vagyunk?
- Igen, persze. A csatorna rendszerben vagyunk, amit az FSZ főhadiszállásának használunk.
- Mi az, az FSZ? És kik maguk?
- Mi ugyanolyanok vagyunk, mint önök, félreértettek, és az FSZ az a Félreértettek Szervezete.
- Visszakapjuk a fegyvereinket és felszerelésünket?
- Természetesen, mint láthatja, az asztalán van a két 45-öse és a társainál a saját fegyvereik szép állapotban, felerősítve és tárakkal mellékelve.
- Nos még mindig nem tudom, hogy hoztak vissza minket, de mindenesetre köszönöm Mr.?
- Hívjon csak Józsefnek, én vagyok itt lent a főnök, és szívesen segítünk a velünk egy sorsúakon.
- Ha nem bánja körülnézek kicsit. Viszlát!
- Tessék csak nyugodtan, viszlát!
Kimentem a zöld műtőnek berendezett teremből, biztos kezekben hagyva a lányokat. Reméltem hamarosan felébrednek, itt akartam hagyni ezt a naptól és örömtől mentes helyet, ami talán a legnagyobb védelmet nyújtotta volna nekünk. Láttam fegyver és gyógyászati raktárakat. A gyógyszerekből és az elsősegélyládákból loptam, mert kevés volt és biztos nem adtak volna. Rátaláltam a kijárattól nem messze a furgonunkra, felpáncélozva és megerősítve, ráadásul a kormánymű is új volt rajta. Bepakoltam és gondosan elrejtettem a lopott holmit, a lepedők és ruhák alá. Visszafelé igyekeztem a műtő helységbe, hogy megnézzem Orsi és Reni felébredt-e már. Örömmel láttam, hogy semmi bajuk nincs, és jobban keltek, mint én. Nekik is elmeséltek mindent a sorstársak, akik kb. 10-12-en voltak összesen. Felsegítettem a lányokat a kocsira, és hoztam a fegyverüket is. Kaptunk olajt, ami sokáig kitart, és az autó fogyasztásán is bütykölt a technikai zsenijük. Máris indultunk volna, ám a vezérüknek nem tetszett, hogy ott akarjuk hagyni őket. Fegyvert szegeztek ránk, ám mi gyorsabbak voltunk. Kemény tűzharc kezdődött. Bevédtük magunkat a kocsihoz egy-két acél asztallal, amit rendesen megsoroztak.
Két-három idiótát lőttünk le összesen Renivel, miközben Orsi gyújtást adott. Végül beindult a kocsi, fedeztük egymást, de az egyik szerencsétlen ellenfél eltalálta a szennyvízvezetéket, ami rögtön megrepedt. Mi éppen kihajtottunk a csatorna végén a rácsot miszlikbe törve (hát igen tényleg megerősítették a gépet) és továbbhajtottunk. Sajnos az FSZ tagjai mind megfulladtak a bűzölgő és undorító szennyvíztömegben. Hát ezt is megúsztuk, és még sok dologgal gazdagodtunk is. Balszerencsénkre az úton halálkarmok gyülekeztek pár ember társaságával. Nem tetszett a képük, mondtam Orsinak, ne lassítson, tartsa a tempót. Kihajoltunk Renivel két oldalt és elkezdtük sorozni a mocskokat. Legtöbbször a halálkarmok fején lévő ketyeréket lőttük szét, és ennek következtében azok megfordultak, majd vérfürdőt rendeztek a mestereikből. Mi meg csak simán elhajtottunk mellettük, egy kis töltény veszteséggel. A város felé tartottunk, hogy megkeressük Dezsőt, aki még sok mondanivalóval szolgálhatott. A város határáig értünk csak, mikor láttuk, hogy a katonaság elállja a bevezető utat. Egy közeli garázsban leparkoltuk a furgont, majd mindenki két tárral elindult a városba. Be kellett jutnunk, de úgy, hogy ne vegyenek észre. Este volt, kúszásban haladtunk előre a mocsokban és az irdatlan mennyiségű szemétben. Az őr sorhoz értünk mikor megadtam a jelet Orsinak, hogy szedjen le egy távolabbi őrt. A katonának átütötte a sapkáját a golyó és átfúrta az agyvelejét. Ebben az volt a legrosszabb, hogy ezt a véres, agyvelőben gazdag ruhát nekem kellett felvenni. Intettem a lányoknak hogy siessenek vissza a kocsiért. Eközben én kiadtam magam a váltásnak a kapunál. Odamentem a kapunál lévőkhöz, akik az embereket ellenőrizték, és azt mondtam:
- Na jó éjszakát megjött a váltás!
- Na végre megyek és kialszom magam, császtok!- sajnos csak az egyik ment el, de a másiknál más trükköket próbáltam. Megpróbáltam leitatni, de nem ivott szolgálatban, megpróbáltam megvesztegetni, de ez sem jött be. Mikor sejteni kezdett valamit, azt kérdezte:
- Ki vagy te katona? Sorozatszám? Osztag?
Átnyestem a torkát a hullánál talált késsel és nem nagyon kérdezősködött utána, pedig addig nagyon belejött. Egy órára rá megérkeztek a lányok a kocsival, eddig volt időm eltüntetni a holt testet, amit a madarak szétrágtak egy idő után. Beszálltam a kocsiba, hogy én vezetek, mivel nem tudtuk mi vár ránk a városban. Behajtottunk a kapun, ám ami bent várt minket nem volt üdítő látvány. Az emberek darabokban, menekültek, sok ártatlan hullája vagy darabjai hevertek a földön, páran még segítségért is kiáltottak ám a katonák le voltak foglalva az igazi, robosztus mutánsokkal, való harccal. Nem tudta egyikünk sem, hogy hova kapjunk. A kocsival visszamentünk kintre, és megállítottuk ott, mivel még szükség lehet majd rá. Megfogtunk fejenként négy-négy tárat, és berohantunk a katonák oldalára. Nem kérdezték kik vagyunk és honnan jöttünk, mert látták hogy segítünk a tisztogatásban. Orsi felment a legmagasabb pontra ami szabad volt és fedezett minket. Reni ment elől, most ő vezetett, mivel én nem emlékeztem a helyre. Megpróbáltunk bemenni a menedékbe, de a szupermutánsok elfoglalták azt. Két robosztus korcs állt a bejárat előtt, akiket mesterlövészünk két golyóval ajándékozott meg pont a homlokukba. Bevártuk Orsit a menedék előtt egy biztos helyen, majd hárman indultunk neki, hogy megtudjuk, végre mit is akarnak a szupermutánsok. Bejutottunk a menedék harmadik szintjére, a szellőzőn keresztül. Bent egy undorító lényt láttunk, aki kicsit emberi volt és kicsit mutáns jellemzői voltak. Körülötte hat-hét szupermutáns volt, akik mesternek szólították a csökevényt. Rájöttünk, hogy arra készülnek, hogy a hibernáló gépek segítségével lefagyasszák ezt a félig ember lényt, hogy a távolabbi jövőben folytathassa az ocsmányságait. A katonák betörtek az épületbe, a harmadik szinten kutakodtak a Mester után. Áttörték az ajtót és velük párhuzamosan mi is tüzet nyitottunk a mutánsokra és vezérüknek vélt lényre. A szupermutánsokból ömlött a vér, mint a locsolóból a víz. Meghaltak mind, de a fél ember köcsög elmenekült valamilyen fura járaton, amit addig nem vettünk észre. A katonák ránk szegezték a fegyvert. Hat katona volt ott, és egy köztük az volt, akit kerestünk.
Dezső előlépett és követelte, hogy rakják le a fegyvert, mert mi a civil egységek egyikéhez tartozunk. Jó ötlet volt, mert csak két tára maradt mindenkinek a csapatunkból. Kimásztunk egy kis segítséggel e szellőzőből, és felkísértek minket a felszínre. Üdvözöltük Dezsőt, aki elvezetett minket egy félreeső helyre, hogy beszélhessünk. A csata még folyt, de a mutánsok nagyon vesztésre álltak. Vér folyt mindenhol, emberi, és zöldes vér keveredett a porral és a szeméttel. Elmeséltük Dezsőnek mi történt, és hogy az FSZ-esek megmentettek minket. Megkérdezte rögtön:
- És az FSZ-esektől hogy menekültetek meg?
Orsi rávágta:
- Úsztak egyet, és közben integettek.
- Pedig nekem meg kellett szöknöm. - mondta Dezső meglepetten.
Megkérdeztünk pár dolgot, azt is hogy ő tényleg kereskedő-e? Azt felelte igen, és vásároltunk egy térképet azért a halom érméért, amit korábban találtunk. A térképen rajta voltak a régi városok felé épített újabb falvak és települések, igaz egy levolt húzva, mert meghalt mindenki rejtélyes okok miatt. Elköszöntünk Dezsőtől, adtunk neki egy kis kaját, majd elindultunk a hosszú útra. Most felváltva vezettünk, hogy a másik kettő aludhasson is. A két lány ébren volt és beszélgetett, míg én fél füllel hallgattam a mondandójukat:
- Te Reni, figyelj csak, neked hogy tetszik ez az új világ? Mert szerintem ez egy rakás szar, még zene sincs és ráadásul vadásznak ránk.
- Hát nekem sem nagyon tetszik, sok undorító szörny, vad kutyák, és igen a mutánsvadászok. Nézd csak! Egy lerobbant kocsi, egy férfi, egy nő meg egy kisgyerek. Álljunk meg, míg Janó alszik, mert ő biztos nem egyezne bele, hogy megnézzük őket!
- Jól van ez jó ötlet, de a fegyvereket vigyük azért.
Érdekes beszélgetés volt. Túl óvatosnak tartanak de mindegy ez nem nagyon érdekelt abban a pillanatban. Megragadtam a 45-ösöket és úgy tettem továbbra is mintha aludnék.
Csak annyit hallottam:
- Jó napot hölgyeim. Nincs egy kis élelmük, amit nélkülöznének?- nekünk is kevés kajánk volt.
- De persze, szívesen adok egy kicsit önöknek. - mondta Reni nagyon lágy hangon, fegyverrel a kezében.
Ébredést szimuláltam, mikor ki akarta venni a szendvicsek felét. Megfogtam a kezét, és azt súgtam a fülébe:
- Egyet adj fejenként csak. Még azt hiszik, nekünk is sok van.
- Ne legyél önző, hisz éhezhetnek!- mondta fennhangon.
A férfi leütötte Orsit, mikor nem figyelt oda, és elvette a fegyverét. Gondoltam, hogy ennek a kis megállónak nem lesz jó vége. Orsinak fogta a fegyvert, és azt pofázta:
- Ide a cuccokat és a kocsit, vagy szétlövöm a fejét!
A gyerek sírni kezdett, Reni meg sem mozdult. A csávónak lett volna szíve lelőni a saját gyereke előtt egy fegyvertelen embert. Az anyuka megpróbálta csitítani a kisgyereket. Reni a fegyveréjért nyúlt, de a férfi azt is észrevette, és szólt, nehogy valami butaságot tegyen, mert valaki meghalhat. Meleg helyzet volt. Izzadtunk, mint a lovak, ráadásul az apukán látszott, hogy nem viccel, mindent képes megtenni egy kis kajáért. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek.
Lelőjem a fickót, a nőt, és a kölyköt, vagy adjuk oda nekik a cuccokat és haljunk éhen pár napon belül. Döntöttem. Reni útban volt, félretoltam majd az apukát és anyukát is kinyírtam két lövéssel. A kisgyerek meg csak sírt anyja holtteste mellet, és rám nézett hogy, hogy tehettem ilyet. Orsi felállt, és közben felkapta a puskáját Sírva beszállt az első ülésre. Reni is ugyanígy tett. Sírtak mindketten, ugyanazért, amiért a kisgyerek. Gombóc volt a torkomban. Gyereket még nem öltem. És nem is akarok. De muszáj megtennem, ha túléli vadászni fog ránk. Ráfogtam a fegyvert. Sóhajtottam egyet, majd meghúztam a ravaszt. Talált. Hideg kis teste a földre hullott, halott anyja és apja ölelésében. Nem voltam erre büszke, de muszáj volt. Bemásztam a furgonba és elraktam a gyilkos 45-ösöket a pisztolytáskákba. Sírtam. Sírtunk mind hárman, mert még csak négy hónapja vagyunk ezen a furcsa és gonosz világon, de én máris beleszoktam a muszáj szó jelentésébe. Egy szót sem szóltak hozzám. Csak tovább mentünk. Reni gyújtást adott, majd elszáguldottunk a hullák szagától és a keserűségtől bűzlő helyről. Két nap telt el, míg egy másik hármassal nem találkoztunk az autópályán. Reggel volt, a nap megvilágította az arcukat. Paraszt embereknek tűntek, földművelőknek, arcuk azt sugallta, ha megállnék, nem lenne semmi gond. Én vezettem, a lányok aludtak. Rájuk fért a pihenés az utóbbi napok miatt. Úgy döntöttem megállok. Én is elleneztem, de valami azt sugallta minden rendben lesz. Megálltam, elővettem az egyik 45-öst és kiszálltam.
Megkérdeztem:
- Mit csinálnak itt?Nincs olajuk?
- Adj Isten barátom! Örülök, hogy valaki erre vetődött végre! Úgy bíz a nincs benzinünk, nem tudna nékünk adni egy kannással?- szólt békésen az egyik
- Nekünk sincs sok, csak négykannányi, de egyet szívesen odaadok.
- Azt nagyon megköszönnénk drága idegen!
Kinyitottam a kocsi oldalajtóját, hogy kivegyem az egy kanna benzint. Ott aludtak a lányok a kannák és a felszerelés mellett egymásnak bújva a paplanok és törölközők alatt. Hideg reggel volt, de legalább derűsen indult. Betöltöttem a parasztok rozzant kocsijába az olajt, és közben kérdezi az egyik:
- Te barátom, hogy-hogy két nővel utazol együtt? Tán a testvéreid?
- Nem, de a barátaim, szinte már rokonaim.
- Nem adod el az egyiket nékünk?- kérdi a földműves furcsa hangnemben.
Megállítottam a töltést. Kihúztam a csövet, rácsavartam a kannára a fejét majd beraktam a kocsiba a szerszámokkal együtt. A szemétláda csak néz maga elé, és majd szétvetette az ideg, hogy le se szartam. Visszaszaladt a kocsijukhoz, akkor még nem tudtam miért. Éppen bezártam a kocsi oldalajtaját, mikor a három jólelkűnek tűnő ember közeledik, hatalmas kalapáccsal, lapáttal és vasvillával. Előveszem a pisztolyomat, és feléjük tartottam. Nem voltak messze kb. húsz-harminc méterre tőlem. Simán eltalálhattam volna őket. A lapátos nekiiramodott, majd lábon lőttem és felnyalta az aszfaltot. A lapát elém csúszott. Felvettem, beültem a kocsiba, és látom hogy Orsi meg Reni már fel is ébredtek a durranásra. Beraktam melléjük a lapátot, hátha még jól jön valamire, majd elhajtottam. Megkérdezték mire lőttem.
Csak azt feleltem pár vad kutya volt egy kocsi körül és azokat ijesztettem el. Nem akartam megmondani az igazat, nehogy még jobban utáljanak. Gurult a kocsi az aszfalton csendben, minden gond nélkül. Váltogattuk a sofőröket, míg el nem kezdtünk beszélgetni, onnan én vezettem. Örültem, hogy engem is bevonnak a szóváltásba, mert azt hittem, hogy utálnak, pedig csak megdöbbentette őket a gyerekgyilkosság. De egy olyan világ szabályai miatt ők is megértették ezt a cselekedetemet. Folytatódott a beszélgetés, míg estére egy leágazáshoz nem értünk. Mindannyian elcsendesültünk és fegyvert ragadtunk. Ki-ki a sajátját. Nem sok tárunk volt, sajnos fejenként három, nekem hat a két fegyverhez. Egyik kezemmel a kormányt, másikkal a 45-öst fogtam. Valamilyen épületeket láttunk, az egyikre az volt kiírva "Rózsa Bisztró" valami ütött-kopott tábla volt. Úgy nézett ki, megérkeztünk a régen Budapestnek nevezett helyre. Kiderült, hogy ez egy falucska volt a város határán. Leparkoltam a kocsit, majd mondtam a lányoknak, kövessenek. Bementünk a faluba, fedeztük egymást, de egy
kutya ugatni kezdett. Már majdnem lelőttem, mikor észrevettem ki van kötve. Ki jött a gazdája, egy öregasszony, lehetett vagy 80-an éves. Közelebb mentem és rá tartottam a pisztolyt a többiekkel, kérdeztem, mint mindig:
- Ön kicsoda?
- Ahh, fiam én csak egy öregasszony vagyok, a falu vezetője.
- És mit akar velünk csinálni?- kérdeztem bizonytalan hangon
- Az tőletek függ fiam.
Leeresztettük a fegyvereket. Közelebb léptem majd megkérdeztem a nevét:
- Hogy hívják?
- Sajnos arra már nem is emlékszek, de amúgy sem fontos az fiam.
Csak néztünk csodálkozva, hogy lehet valaki ennyire feledékeny. De mindegy volt, tényleg nem volt fontos a vénasszony neve. Behívott minket a kunyhójába. Meleg vizet forralt, és teát készített nekünk. Mi csak pislogtunk a gyönyörtől. Elkezdte mondani teázás közben, hogy mi miért vagyunk itt. Információkat akarunk, mondta az öreg nő, és pedig arról mi is történt. Eltalálta, feleltünk egyszerre mindhárman, és elkezdte a történetet:
- Nos hol is kezdjem, ja igen megvan! A mutáns vadászatról már hallottatok ugye?
- Persze hallottunk, és a félreértettekről is, és mi is azok vagyunk. - mondta Orsi, kicsit elszólva magát, de nem haragudtunk rá.
- Jól van, akkor a nagy részét tudjátok. Gondolom csak az igazi mutánsok vezetőjéről nem hallottatok, ami elég érdekes. Nem tetszenek neki az emberek, ezért ki akarja irtani őket. De amúgy egy okos tojás tudós volt, de történt vele valami és egy szörnyszülötté vált. Magam sem tudom mi, de az biztos, hogy mutánsok gyártásába kezdett, amit most egy talpig becsületes úriember valami menedéklakó akar leállítani. Reméljük sikerül neki.
- Köszönjük szépen a teát öreganyám, lenne még egy kérdésünk.
- Szívesen! Mondjad csak fiam!
- Hogyan mehetünk vissza a múltba?
- Hát fiam ez jó kérdés, ezek szerint ti hibernáltak voltatok. - szürcsöl egyet és folytatja- Nem lehet visszamenni a múltba, nincs rá módszer, amúgy sem jó ötlet. De hallottam egy helyről innen messze nyugatra, ahol még van zöld fű, és nem kétfejű tehenek legelnek, hanem őzek és más vadak.
- Köszönünk mindent öreganyó és minden jót a továbbiakban. Viszlát!
- Viszlát fiam! Vigyázzatok magatokra, sok rosszat rejt a mai világ!
Elindultunk. Érdekes volt hallgatni az öreganyó bölcs okfejtéseit, és tapasztalatait, na meg ez az utolsó édenszerűség is tetszik, főleg a többieknek. Nos visszamentünk a kocsihoz, félórányi járás csak. Végig gondolkoztunk, majd visszatérve a pályára, közös döntéssel nyugatnak vettük az irányt. Ennivalónk nem volt sajnos. Már csak vizünk maradt. Három-négy óra múlva megálltunk egy benzinkútnál. Reni lecsapolta az olajt, feltöltötte a kannákat s a kocsit miközben Orsi a tetőn figyelt, én meg bementem a régi bolt részbe. Szinte üresek voltak a polcok. Pár chips, konzerv és előre gyártott szendvics volt. Találtunk pár kést, fekete bőrdzsekiket pár hullán. Felvettük, a zsebükben a fizetőeszköz volt, amivel vettük a térképet Dezsőtől. Elraktuk. Mikor kimentem láttam, hogy Reni megpróbálja kifosztani a kóla automatát. Rugdosta, ütötte, verte, de az csak behorpadt. Golyót senki sem akart pazarolni, de egy kis pia jól jött volna. Elővettem a négykerekűből a lapátot, amit utazótársainkkal cseréltem el egy golyóért. Rásuhintottam vele egyet, semmi. Még egyet, de megint semmi. Orsi észre vett valamit, amire rögtön tüzet nyitott:
- A rohadt kutyák! Siessetek, pakoljatok be a kocsiba! Van 5 percünk! - ordította meglepetten.
- Sietünk, gyere le!- kiáltottam vissza
Ráugrottunk az automatára, egyszerre, de üres volt. Már más biztos kifosztotta. Eldörrent még három lövés, összesen négy eb döglött a porba, de voltak vagy huszonnégyen. Orsi és Reni már rég bent voltak a kocsiban mikor én a talált cuccokkal szerencsétlenkedtem. Ordibáltak, hogy siessek, siessek. Beugrottam az oldalajtónál. Reni a kormánynál ült, Orsi előttem, kezemben a lapát, a másikkal az ajtót fogom, hogy le ne essek. A sofőrünk gázt adott, de az egyik kutya elkapott. Csüngött a lábamon és tépte a húst, ahogy bírta. Folyt a vér a lábamból, és a kurva kutya még idegesebben rángatott. Orsi egy gyors mozdulattal kivette fém kezemből a lapátot, és olyat ráütött vele a kutya fejére, hogy az rögtön berepedt, és elhagytuk a dögöt. Még jó, hogy loptam elsősegély ládát. Bekötöztük a sebemet, a lányok csak szörnyülködtek, hogy lehetek ilyen hülye, hogy az utolsó pillanatig várok. Igazat adtam nekik, azt hittem a kutya kihúz, és ott maradok. Mikor visszanéztem, láttam, hogy a többi társa, a hullából táplálkozik. Remélem mi nem fogunk így járni. Mindent összevetve találtunk kaját, remek bőrdzsekiket, benzint, költőpénznek valót, és ostobaságomra megharaptak. Tovább hajtottunk nyugatnak, a zöld fű, és a rémektől mentes világ reményei felé. A régi országhatártól már csak tíz kilométerre voltunk. Zökkenőmentes utunk volt, mióta elhagytuk a vad kutyákat. Kissé már gyanakodtam, hogy nem támadtak ránk sem halálkarmok, sem mutánsvadászok, vagy nem kellett kutyákon átgázolnunk. A határhoz értünk. Csak egy ki bádog kunyhó volt, egy tábori budi kíséretben. Kiszálltunk mind hárman, a fegyvereink kíséretében. A motort is megállítottuk, nem kellett a háttérzaj. Én kint őrködtem Renivel, míg Orsi bement és szétnézett. Pár perc múlva sikoltást hallottunk. Berohantunk, a pisztolyokat, és fél automatát a kezünkhöz kapva. Nem volt ott más, csak egy nagy, undorító mocskos hulla, amit valaki, vagy valami ügyesen kibelezett, meg valamilyen pikkelyes állati bőrök is voltak körülötte a vértócsában. Valami árnyékot láttunk a földön. A sor végén voltam, ösztönösen hátrafordultam és lőttem. De elvétettem, a hatalmas fehér színű gekkó szerű lény rámugrott, és lábaival leszorította a karjaimat. Tehetetlen voltam, de szerencsémre ott volt Orsi és Reni, akik szétlyuggatták a gyík lényt. Az undorító savas vére megégette a bal karom kábeleit, és kisült a karom. Nem tudtam használni, és iszonyúan fájt a fejem. A lányok fel segítettek, majd belöktek a kocsiba, ahol rögtön eszméletemet vesztettem. Közben egy-két dologra emlékszek, kisebb nagyobb ébredezésekből, mikor hajtunk át a határon, a legközelebbi faluba, hogy technikust keressenek. Bealudtam megint, és csak a műtőasztalon tértem magamhoz. A karom mozgott, de le voltam kötözve, és a lányokat sehol sem láttam. Bepánikoltam. Berohant egy félszemű, hosszú hajú fekete csávó, valami szakadt rongyban, és abban a percben felvett, kivitt a furgonhoz. Kibaszottul nem tudtam mi történt, csak a kocsiban ott ült az első ülésen Reni és Orsi, most Orsi vezetett. Megkérdeztem őket:
- Kösz, hogy segítettetek rajtam, de mégis hova sietünk? Nem is köszönjük meg?
- Nem, mi már megköszöntük egy golyóval a technikus, Arnold asszisztensének, hogy kihívta a vadászokat.
- Ezek szerint megint tudják, hol vagyunk?
- Mit gondolsz?- szinte egyszerre feleltek ideges hangon
Hirtelen a fejemhez kaptam. Reni szólt, hogy fedezhetnénk a kocsit. Ők nem  páncélozott járgánnyal voltak, hanem valami kis szar ősjárgánnyal, ami éppen, hogy tartotta a tempónkat. Orsi hátra mászott, kinézett a tetőablakon, de nagyon lőttek minket. Fedeztem, ahogy tudtam, a sofőrjüket vállon lőttem, de sajnos neki is két keze volt. Orsi most már tudott lőni. Egyszer lőtt csak, de az a lövés még a kocsinak is ártott. A golyó átment a hűtőrácson, és valami olyat talált el, amitől az egész járgány a levegőbe repült. Én csak vigyorogtam még vagy öt percig, majd meg dicsértem a társunkat ezért a szép lövésért. Az olaj és a cuccok fogyóban voltak, de nagyon megszerettük a kocsit. Fél óra múlva lerobbantunk. Megnéztem, de a környéken semmilyen benzinforrás nem volt. Belerúgtam egyet a furgon kerekébe, és az rögtön kiesett.
Most már tényleg semmi esélyünk nem volt, hogy ezzel a kocsival maradjunk. Mindenkinek volt egy tára minden a fegyveréhez. Felmarkoltuk a vizet, kaját, amiket Reni hozott. Én meg hoztam a tisztálkodási cuccokat, a ruhákat, és a plédeket. Orsi meg a tárakat cipelte. Semmi sem volt nehéz, gyorsan haladtunk, de sajnos hamar egy kihalt városba értünk. Nem hiszem, hogy lakott ott valaki, de elég szép állapotban voltak a házak. Az egyik háznak a tetején próbáltunk meg aludni a hideg éjszakában, közeledett a tél. Mint mindig felváltva aludtunk. Reni és Orsi volt őrségben, mikor én megpróbáltam aludni, de nem sikerült sehogy sem. Ők jót beszélgettek a mostani világ, és a régi dolgairól, na meg egymásról érdeklődtek. Már megint előtört belőlem az a rossz előérzet, hogy tudom, hogy történni fog valami, főleg a vinnyogások és sátáni üvöltések miatt. Orsi gyorsan felrázott, hogy ébredjek-ébredjek, mert jön valami. Felálltam és Orsi távcsöves puskájával megnéztem mik azok. A gekkók voltak, ráadásul egy falkányi kis szemétláda, egy nagy zöld és aranyozott fejű döggel a sor elején. A kicsik nem, de a nagy fel tudott mászni a házra. Összesen voltak vagy 13-an. Volt elég golyó mindnek. Rápróbáltam a nagyra Orsi fegyverével, de a golyó nem ment át a fején, csak földre küldte. Felállt és idesietett. Hozzávágtam Orsihoz a távcsövest, Renihez a fél automatát, és elkezdtük osztani őket. Majdnem mindegyiket megöltük, de a nagy sehogy sem akarta megadni magát. Ideért még két kicsivel az oldalán. A kicsiket felhozta magán, mi meg lerúgtuk őket, és a földdel való találkozáskor reccsent a nyakuk. Ocsmány vérük csak úgy özönlött a kihűlt testükből. De nem lankadhattunk, mert a nagy felmászott. Lőttük, ahogyan csak bírtuk, de a bőrén nem fogott a golyó. Sarokba szorított minket. Kinyitotta ocsmány száját, amibe rögtön belelőttem, és a feje tetejében koppant a golyó, a pikkellyel találkozva. Gondolom az agya is megsérült, mivel egy kis lökéssel letaszítottam a ház tetejéről. Lent rohadt a többi hullával. Hát mondhatom nem volt jó szag, de ez már csak ilyen. Reggel továbbálltunk, mert nem tűnt biztonságosnak ott maradni. Bementünk az erdőbe, és egy kis fehér házikó állt ott kerítéssel és fallal körbevéve. A kerítés áramos volt, mert iszonyatosan megrázott. Vaskezeimmel kisütöttem a kerítést, majd bementünk a lakat leütése után. Nem volt más bent, csak egy nő egy nagy mordállyal amit rám szegezett, mikor kinyitottam az ajtót. Meglátta, hogy ember vagyok és leeresztette. Szép lakása volt, és az egyik szobában észrevettem egy kisfiút. Tiszták és jó emberek lehettek, velünk ellentétben. Mi mocskosak, éhesek és fáradtak voltunk. És ami engem illet eléggé hozzászoktam a gyilkoláshoz, és ehhez a durva élethez. Leültetett minket az asztalhoz, vizet, kenyeret, és húst adott nekünk. Szobát kínált, és fürdési lehetőséget. Mind ez megtörtént. Aludni készültem, Orsi és Reni már rég elmentek lefeküdni, gondolom nagyon fáradtak voltak. A kisfiú odajött hozzám és azt mondta:
- Ti emberek vagytok? Ugye nem fogtok minket bántani?- kérdezte csillogó szemekkel
Mosolyogtam egyet, ő visszamosolygott és azt válaszoltam:
- Nem fogunk bántani titeket, és megvédünk, amíg itt vagyunk.
A kisfiú örömteli kacajjal ment, elújságolni anyjának a híreket. Jól esett végre valami emberibb, ártatlanabb lénnyel beszélgetni, mint azok, akikkel a városokban találkoztunk. Jól el voltunk, szinte ez volt a mennyország maga, csak egy gond volt. A nőnek nem tetszett, hogy mi fegyvert tartunk magunknál. Egyik este bejött a szobámba, és az ostoba megpróbálta elvenni a pisztolyövemből a 45-ötösöket. Nem is figyeltem, ki az, csak lőttem. Lelőttem az anyukát, és arra gondoltam, mit ígértem a kisgyereknek. Mindenki felébredt, és felrohant a szobámba. A kisfiú, síró és dühvel teli szavakat vágott hozzám, miközben Reni megpróbálta lenyugtatni, és Orsi pedig eltüntetni a halott anyukát a gyerek elől. Én csak ott feküdtem és sírtam, ahogy bírtam az ágyon. Olyan sok jót tett értünk ez a nő, és így kellett elmennie. Az én robot kezem által. Visszafeküdtem. Mindenki visszafeküdt aludni, mindenki sírt, hogy tehettem ismét ilyen szörnyűséget. Reggel arra keltem, hogy valaki kést tart a nyakamhoz. A kisfiú volt az. Segítségért kiáltottam, de nem jött senki, nem jött válasz. Csak a fiú volt ott a kést a nyakamhoz szegezve, a pisztolyaim pedig a kisasztalon. Elvettem a gyerektől a fegyvert. Elkezdett sírni. Nem tudtam megtenni, nem tudtam még egyszer gyereket ölni. Otthagytam, bár tudtam, hogy vadászni fog rám, ha nagyobb lesz. Megragadtam a 45-ösöket, lementem az alsó szintre, de sehol senki. Az ablakon látszott, hogy az anyuka ott fekszik egy kupac kidomborodó föld alatt. Észrevettem egy cetlit az asztalon. Az volt rá írva:
ELSZAKDUNK TŐLED, TALÁN MEGINT ÖSSZEHOZ A SORS, VISZTLÁT!
Megértettem mindent. Nem tetszett nekik, hogy lelőttem a nőt, pedig reflexből volt. Elmentek, és itt hagytak egymagam, a 45-ösökkel. Sírtam, mert hiányoztak, és csak úgy elhagytak. Tovább álltam, mert nem tudtam a kölyök, mit csinál. Kimentem az erdőbe, semmivel nem találkoztam, csak nyomokkal, egészen egy tóig. Bizonyára a lányok nyomai voltak, és megpróbálták eltüntetni. A térkép még nálam volt legalább. Elindultam a legközelebbi faluhoz. Bementem a faluba, szép, napos idő volt, délután három óra fele volt. A szél fújt, és láttam a falusiakon, nem vagyok ínyükre. Bementem a főnök sátrába:
- Jó napot uram! Janó vagyok, egy utazó. Áthaladt erre két nő?
Mogorván, pusmogva azt válaszolta:
- Tudjuk, hogy mit tettél, s ki is vagy valójában! Húzd el a beled innen, mielőtt megöletlek!
- De talán maradhatnék éjszakára?
- Azt mondtam, kotródj! Őrök, öljétek meg!
Nem tettem mást, csak kérdeztem, de az is nagy baj volt. Nem volt fegyverük, csak pár lándzsaamivel nem is tudtak bánni. Egyesével lelőttem őket, olyan volt, mint valami kivégzés. Aztán az öreg közelébe hajoltam, és azt mondtam:
- Jártak erre nők vagy nem öregember?
Nem jött válasz, csak egy vágás. Megpróbálta elvágni a karom, ami nem sikerült, mert fémből volt. Lelőttem, mert ezt volt, muszáj. Mindenki meg akart ölni a faluban. Elfutottam az erdőbe, de üldöztek. Futottam, és nem lőttem vissza. Nők és gyerekek, más nem volt ott. Kővel, lándzsákkal dobáltak, de kőből talált el vagy kettő. Szemben egy farkas horda kezdett kirajzolódni a homályban. Arra gondoltam, bassza meg, ezt jól megszívtam. Elfutottam a farkasok mellet, és visszafordultam a falusiak irányába. Nagyon fáradt voltam, nem tudtam gyorsan futni. Fejbe vágtak egy-két kővel, de semmi gondot nem okozott, a farkasok rájuk ugrottak, és a szó szoros értelmében, élve felfalták a gyerekeket és nőket. Egy- két farkas vinnyogott, gondolom, megszúrták őket a lándzsákkal. De mikor visszanéztem, csak egy jött utánam. Futott, ahogy a lába bírta és egyszer mikor hátrafordultam, beleestem egy kisebb gödörbe. A farkas megállt a gödör szélén. Vicsorgott rám és a nyál patakként folyt a szájából.
Ugrani készült, de golyót kapott, amitől rögtön kiszakadt egy méretes darab az oldalából. Gondoltam, mi lehet ez? Pedig csak egy ember volt, egy kereskedő, aki pont jókor jött. Semmim nem volt, nem tudtam vásárolni. Fejbelőttem, mikor a háta mögé kerültem. Elvettem a pénzét, kocsiját, töltényeit, tárait, kajáját. Egyszóval megöltem, mert sok cucca volt. Beszálltam a kocsiba, és elhajtottam, hogy felkutassam a lányokat.
Sok ideig semmi hírt sem hallottam. Egy éven át, gyilkoltam, raboltam, loptam, csaltam és hazudtam. Senki sem szegődött mellém, mert tudták, hogy gyilkos vagyok, és azok közül is a legrosszabb, aki sosem kérdez hanem csak lő. Találkoztam katonákkal, mutánsokkal, gekkókkal és még sok más ocsmánysággal is. Egy és fél év után hallottam, hogy mutánsok egy csoportja lemészárolt egy karavánt tíz-tizenegy kereskedővel, és az egyik félreértett volt. Csak egy ilyet ismertem, Dezsőt. Rossz hír volt, és az egyetlen, amit régóta hallottam. Sok ideig búslakodtam emiatt. Megbosszultam a mutánsokon, akikkel találkoztam. Gyilkos vagyok. Sokakat öltem és ölök most is meg. Jó ideje magam vagyok a világban, a két 45-ösömmel. Senki sem kedvel. Elfordulnak és sugdolóznak, tudják, ki vagyok, és milyen. Dezső halála után három évvel kifüleltem egy hírt, ami nagyon érdekes volt. Miszerint két nőnek az a feladata, hogy kiirtsák az utolsó mutánst, aki mindenkit megöl, de ebben a hírben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a fejvadászok Reni és Orsi voltak. Tudtam, hogy egy kis idő múlva eljönnek értem. Kilenc hónapig tartott, míg megtaláltak. Robogtam az egyik régi autóúton a rég lopott kocsival és a cuccokkal. Egy nagyon megerősített, szinte már katonainak tűnő gépjármű kanyarodott mögém, a tetőablakon kinézett Orsi, a vezető Reni volt. Elővettem az egyik 45-öst a jobb kezemmel, a ballal vezettem. Felhajtottam az autópályára, és ők követtek. Orsi kilőtte a bal hátsó kerekemet, Reni közbe sorozta az ablakot, hátha kilövi a fejem. Felborultam a kocsival, és az oldalán csúszva ment vagy négy métert. Kimásztam a gépből, közben Reni sorozott, és Orsi kiszállt. Nem tudták még mindig ki vagyok. Azt hittem, észrevettek. Futottam, de nem lőttem rájuk. Loholás közben azon gondolkoztam, hogy menjek le a pályáról. Átvergődtem a sövényen, és egy vas oszlopon leereszkedtem. A kezemet jól lecsiszolta az oszlop, de az sem járt jól. Leértem, de mire felnéztem tüzeltek rám. Ők kötélen másztak le. Az autópálya alatt voltunk, pontosabban a híd alatt. Elbújtam a sötétben, az egyik résnél a falban. Egymás után mentek fedezve a másikat. Egy próbálkozásom volt csak. Nem hibázhattam. Kilőttem a kezükből a fegyvereket. Kimásztam a lyukból, ők csak néztek, a besült fegyverekre. Azt várták megölöm őket, de nem. Ledobtam eléjük a földre a Dezsőtől kapott 45-öst. Felismerték. Nem tudták, hogy én vagyok a mutáns, aki gyilkol. Felnéztek, és csak azt láttam, könnyezik a szemük, mint nekem. Örömkönnyeket hullattunk, hogy megtaláltuk egymást, de sajnos itt még nem volt vége. Katonák jelentek meg. Tüzeltek, és mi futottunk. Hárman, átkulcsolt karokkal, csak egy 45-össel futottunk, ami nálam volt. Nagy nehezen lelőttem mindet, egy sem maradt életben. Az út végén, ott állt egy fiú, tizenhat éves lehetett, mint én majdnem öt éve, mikor elváltunk. A fiú elmondta ki ő, és miért jött. Rá tartottam a fegyvert, és lőttem. Egyszer sem találtam el, annyira fáradt voltam. Egy golyó maradt. Megszorítottam a lányok kezét, fussanak. Nekiiramodtak, de a gyereknek, nem az életnek. Megölte őket. Lelőtte mindkettőjüket. Kegyetlenül és reflexből, akár csak én az anyját. Tudtam, hogy most én jövök. Nem engedhettem, hogy még egy ilyen megszállott gyilkos legyen, mint én. Felemeltem a pisztolyomat, az utolsó golyóval. Lőttem, de a fiú is lőtt. Ő abban a minutumban a földre hullott, és folyt a fejéből a vér. De engem is eltalált. Oda kúsztam a lányok és a halott fiú mellé. Átgondoltam az eddigi életemet, és csak halál előtt jöttem rá, hogy mi voltunk az utolsó mutánsok.