A SIAVATG VÁNDORAI (Írta: XJENOX)

2050-ben születtem. A nevem nem fontos, és az sem, hogy honnan jöttem. A mai világban ez már amúgy sem fontos. Az a hatalmas tér, ami régen úgy vonzotta a szívem, mára már végleg eltűnt. Nincsenek kontinensek. Nincsenek országok. Csak a nagy pusztaság a föld egyik megmaradt darabján. Bármi is "felügyelt" bennünket, Isten, vagy valami természetfeletti, cserbenhagyott minket. Soha többé nem lesz a régi ez a hely, most már örökre így marad. Az ember, ha még van olyan, nem tanult hibáiból. A régi világ erőszakossága elenyészik a mai mellett. Nincs remény, az már rég elhagyott minket.

A hajdani Európából jöttem, de már arra nem emlékszem, hogy honnan. Furcsának tűnhet, de igazán nem is volt otthonom ott sem. Szüleimet nem ismertem, mert korán meghaltak, és nevelőszüleimet soha nem fogadtam el. Tanulmányimat hiányosan végeztem, de soha nem is voltak nagy álmaim, hogy sikeres, és gazdag legyek. Felnőttem, és 20 éves koromban teljesen magam alá zuhantam. Az utcákra kényszerültem, és a legnagyobb közönnyel figyeltem a nemzetközi eseményeket, valahol London egyik hideg sikátorában. Nem érdekelt a nyersanyagok helyzete, nem érdekelt a világ helyzete jóformán semmi sem érdekelt, és az utcákon kolduló patkánnyá váltam fiatal korom ellenére. Életem e szakaszát a helyi bandák keze alatt töltöttem. Vagy drogot árultam, vagy pedig kisebb nagyobb transzakciókat bonyolítottam le sötét alakokkal. Valamit látott bennem az a banda ahová csatlakoztam, és a főnök megbízott bennem. Nem voltak gátlásaim, és már 22 éves koromban gyilkossá váltam. Rövid idő alatt nagy hírnévre tettem szert az utcákon, mert hamarosan a vezetőnk jobb keze lettem, és a gyilkolásból éltem. Tudtam, hogy egyszer be fog következni, de vártam is, hogy egyszer balul süljön el valami. Egy piszkos meló közepette csapdába sétáltunk, és az utolsó emlékem azon az utcán a vérszag, és a fájdalom. Egy kórházban ébredtem fel, ahol nagy volt a rohanás. Katonák mindenhol. Leszakadt végtagokkal, és átlőtt testel. Nagyon érdekesnek találtam, hogy még élek, és hogy a rivális banda tagjai nem bizonyosodtak meg arról, hogy túlélhetem-e a csetepatét, hiszen csak egy gyenge lövést kaptam a bordáim közé. Sokáig lábadoztam, és sokat gondolkodtam. Hallottam pletykákat, hogy egykori bandám, és egyben otthonom már a többé nem létezik. Egy újabb fejes vette át az uralmat, aki szintén az utcák poros kövein végzi majd. Nekem szerencsém volt, de alternatívám nem nagyon volt mit kezdjek magammal, addig a percig, míg ki nem engedtek a kórházból. A kijáratnál egy valami militáns fejes állított meg, egy olyasfajta toborzó fazon, és munkát ajánlott a seregben. Nem volt túl sok veszíteni valóm. Egy olyasfajta ember, mint én, aki viszonylag már edzett a harcban, és se családja se élete, finom falat a seregnek. Ezért is nem küldtek a darálóba, a frontvonalakra. Már 25 voltam mikor áthelyeztek a helyi bázisról az Államokba. Észak-Nevada sivataga lett az otthonom, és itt végeztünk rendfenntartó, és gyakorlatozó tevékenységet. Pletykák lehetett már ilyenkor hallani naphosszat, hogy valami szörnyű van készülőben. Nemsokára el is jött a várva várt óra. A legsötétebb óra az emberiség történelmében.

Emlékszem irtózatosan meleg volt, és az egész csapat teljes mértékben hulla volt a sok gyaloglástól. Tábort ütöttünk aznap este, és mindenki az atomháborúról beszélt, hogy nagyon a küszöbén állunk. Én mint mindig meghúztam magam a sötétben, és csöndesen hallgattam. Soha nem beszéltem, vagy csak nagyon ritkán. Ezért is, és a múltam miatt is és voltam az alakulat fekete báránya, és egyben legfiatalabb tagja. Őrültnek tartottak, de ugyanakkor tudták, hogy nem érdemes kikezdeni velem. Hamar kiharcoltam a magam kis helyét a ranglétrán, ami tökéletesen megfelelt nekem. Békén hagytak, és ez volt a lényeg. Csöndes halotti énem viszont nem talált megnyugvást a világban. Nem éreztem azt a kötődést az élethez, mint mások. Éreztem valami egészen mást. Valami belülről hajtott a végtelenbe, és tovább. Nem találtam a határokat, amik visszafoghatnának. Minden egyes percben szárnyaltam, és arra vágytam, hogy álljon a világ a feje tetejére. Egy világról, ahol nincsenek határok, és megkötések. Ahol önmagam lehetek.
Reggel továbbindultunk. Feladatunk egy fogda létesítményének a teljes irányítás alá vonása, és a nem együttműködő egyének likvidálása volt. Akkor még nem tudtuk, hogy senki sem fog meghalni a kezünk által, és azok az emberek, akikre most vadászunk örök barátaink, és bajtársaink lesznek. Behatoltunk, és méltóságteljes lépésekkel haladtunk a folyosókon. Talpunk biztosan taposta a fényes padlót, ami hirtelen megelevenedett alattunk.

2077. December. Nagy a csend. Végre nem érzem magam különcnek. Senki se mer szólni, és mozdulni is csak ritkán. Valami meghalt most bennük. A félelem itatja át a levegőt. Egyenlőre még senki sem mert az eseményekről beszélni, de tudván tudta mindenki, hogy mi történt. Mindenki csak hallgatott síri csendben, és nem is mert arra gondolni mi lehet odakint. Saját eltorzult lelkemen elámulva, be kellett vallanom, hogy örültem az eseményeknek. A feje tetejére állt a világ.

2079. Február. Sok minden megváltozott közel két év alatt. Megértettük mindannyian, ha életben akartunk maradni össze kellett fognunk. Szerencsére ez a létesítmény több volt annál, amit kívülről mutatott. A háború sötét árnyai ide is elértek, és az egykori vezető több évre elegendő tartalékot halmozott fel, az atomháború esetére. Ez nem egy bunker volt, hanem egy egyszerű épület, egy egyszerű óvóhellyel. Ért minket a sugárzás, de nem kifejezetten káros mértékben. Tudtuk mi van odakint, és sikerült kapcsolatot létesíteni egyes túlélőkkel, bizonyos frekvenciákon. Nem volt olyan elveszett a helyzet, mint hittük. Sokan élték túl a támadást, és a menedékek sikerei is biztatóak voltak. De volt valami, amitől a sugárzástól is jobban rettegtünk. A F.E.V. vírus híre az egész pusztulatot végigjárta, és megkezdte szedni áldozatait, és az áldozat szó alatt most nem halottak értendők. Hallani mutánsokról, és egyéb átalakult szörnyetegekről, amik szabadon kószálnak. Mi itt kitartottunk, de nem húzzuk már sokáig. Hamarosan eljön az a nap, hogy el kell indulnunk. Ki a nagy semmibe, ami lehet, a halálunkat jelenti majd. Meg kell küzdenünk majd a látvánnyal, hiszen saját szemünkkel láthatjuk majd, hogy mit tett az ember, a kipusztulásának határát feszegetve.

2079. Március. Eddig tartott. Lejárt az időnk, tenni kellett valami. Eddig a közösség, ami körülbelül 70 emberből állt, fegyencekből, börtönőrökből, és katonákból hatékony egységet alkotott a túlélés érdekében. Most egy vezetőre volt szükség, és mindenki hallgatott. Egy darabig. Az egykori parancsnokunk erős ember volt, de meglátszott rajta az elmúlt pár év nehézségeinek nyoma. Ő állt először a sarkára, és utasított rendre minket. Nem tehetett mást ő is tudta, hogy mennünk kell. Vagy nekivágunk a pusztulatnak, és kapunk egy esélyt, hogy éljünk, vagy maradunk, és meghalunk. Tehát nyolcan indultunk útnak, a parancsnokkal az élünkön, és sejtésünk se volt mi vár majd ránk.

Én, és a hét útitársam volt a legelitebb réteg, és nekünk kellett útra kelni. Az óvóhelyet elhagyva, kezeink közt szinte megolvadt a fegyver annyira féltünk. Az épület kihalt folyosóin a lehető leghalkabban haladtunk, és figyelmünk egy pillanatra sem lankadt. Egyre közelebb értünk a kijárathoz, mikor hirtelen zajokat hallottunk az emeletről. Mindenki ijedten kapta a fejét, és fegyverét a lépcsőházra, és csak figyeltünk. Nem haboztunk sokat, egymást fedezve elindultunk felfelé, és egyre közelebb, értünk a hang forrásához. Az emeleti folyosót tartottuk célban, és hallottuk amint sűrű, és gyors léptekkel mászik valami az egyik szobában fel, s alá. Csöndben figyeltük az ajtót, míg ki nem lett adva a parancs. Figyelmeztető lövés fúródott a padlóba, bár senki sem tudta mit akartunk figyelmeztetni. Hirtelen csönd lett, és a lépéseket sem hallottuk. Hátrálni kezdtünk mikor, a hangok sűrűsödni kezdtek. Nem hittünk a szemünknek, és másodpercekig le voltunk fagyva, amint csak úgy özönlöttek ki az ajtón nagyobbnál nagyobb rovarok fenyegető sebességgel közeledve felénk.  Tüzet nyitottunk, de hamarosan bebizonyosodott, hogy ennyivel nem bírunk el. Folyamatos tűz alatt tartottuk a gusztustalan bogarakat, és közben folyamatosan hátráltunk. A csoport felbomlott, és két részre szakadt. Fejvesztve rohantunk a kijáratok felé, mikor megtorpantunk a folyosón, és reményvesztetten nyugtáztuk, hogy szemből lezárja utunkat, egy még nagyobb raj rovar.

- Úgy látszik, megvan a fészek, amit kerestünk uram! - mondta egy talpig páncélba öltözött katona, és arrébb rúgott egy hatalmas kiégett svábbogár tetemet.
- Maguk kik, és honnan jöttek? -Kérdezte, egy még az arcát teljesen fedő sisakot viselő fegyveres.
- Amint látom, Arizonai század. Még a háború előttről. - Vágott közbe, és nyugtázta szavait gúnyos vigyorral, egy másik.
Mi csak akkor tértünk magunkhoz a sokkból, mert az elmúlt percek eseményei, egy kissé felkavartak bennünket. Egyik pillanatban még az életünkért küzdünk marha nagy svábbogarak ellen, a másikban pedig lángol az egész folyosó körülöttünk hamuvá égetve a dögöket.
- Igen Arizona C század. -Helyeseltem.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszerű óvóhelyeken találunk túlélőket. Mióta vannak itt?
- 77- óta.
- Hmm. létszámuk?
- Kb. 70 ember. -Mondtam, és ahogy a mondat végére értem, egy másik csoport páncélos fordult be a sarkon, támogatva a nyolcas kis csoportunk többi tagjait.
- Kik maguk, és mit akarnak, honnan jöttek? - Ordibált a kapitány, az egyik karjai közt kapálózva.
- Engedje el! - mondta a sisakos, és levette az arcát leplező maszkot. Ősz hajú, mogorva arcú ember volt, akinek egy hatalmas heg szelte végig jobb arcfelét.
- Nos, az magát ne érdekelje kik vagyunk, és az se honnan jöttünk. Nem maga, és a szerencsétlen emberei miatt jöttünk ide, hanem kiirtani ezt a rohadt rovarfészket. Adok egy tanácsot: maradjanak itt, és ne csináljanak semmi hülyeséget, mert a sivatag kegyetlen, és hamarabb végez magukkal, mint gondolnák.
- De elfogyott az élelmünk, és a víz! - Szólt közbe egyikünk.
- Hmm. rendben. -mondta, és egyik emberét félre hívta.
Halkan beszéltek, hogy véletlenül se halljuk, mi az amit a fejükben forgatnak. Amíg várakoztunk végignéztem jövevényeken. Érdekes páncélzattal, és fegyverekkel rendelkeztek. Ez talán az a technológia lehet, amiről annyit regéltek a hadseregnél. Valami erőpáncél, amihez ezek a nagyon durva fejlett fegyverek is társultak. A mi kis Mp5-ös arzenálunk vízipisztolynak tűntek mellettük. A vezetőjük hátán valami háromszögszerű ábra volt, de nem ismertem fel mi az. Megfordult, és újra velünk folytatta a társalgást:
- Rendben! Amint láttuk, rengeteg hasznos holmi van még ezen a helyen, amit itt hagyunk maguknak. Elkísérjük önöket a legközelebbi városig, és ott remek fizetőeszközök ezek a háború előtti technikák. Azt ajánlom, rendezkedjenek be itt, és adjanak valami célt az életüknek, mert a remény már rég elhagyta a pusztulatot, hogy valaki helyreállítsa a rendet itt. Szóljanak a többieknek, is, hogy előjöhetnek. - Azzal sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.

Ezek a tagok nagyon kemény fiúk. Három napja szinte folyamatosan mennek, és cseppet sincsenek tekintettel arra, hogy mi pihenni is szeretnénk. Mikor egy kisebb oázishoz értünk, ott megálltak, és mondták, hogy most pihenhetünk. Hiába kérdeztük őket, semmit sem mondtak arról, hogy mi is történt az elmúlt években, csak azt hajtogatták, hogy a pusztulat kegyetlen, és vigyázzunk magunkra. Kissé felfrissülve továbbindultunk, és nemsoká elkezdett kirajzolódni előttünk az első város körvonala, ami, elsőnek valami szemétdombnak tűnt.

Modoc. Micsoda egy szánalmas hely. Sejtettem, hogy hasonló körülmények közé kényszerülnek az emberek a háború után, de ezek itt úgy élnek, mint az állat. Vezetőink szerint, még messze vagyunk a céltól, de itt megpihenhetünk. Modoc egy egész jó hely az átutazók számára, de többre nem. Itt csak nyugalom, és étel van, de más kézzelfogható nem. Ugyanakkor mikor megérkeztünk, nyugalomnál, és valami harapnivalónál többre nem is volt szükségünk. Nem tudtam, hogy hol lehetünk, de a térképeket nyilván eléggé eltorzította a háború. Nem találkoztunk három teljes napon át semminemű élettel, és ez aggasztó volt ahhoz képest, hogy a sivatagot már rég elhagytuk. Végül is itt már minden sivataggá vált, de ennyi út megtétele után, dél felé már rengeteg város mellett elhaladtunk volna. Mivel ezekkel a fiúkkal nem igazán lehetett építő jellegű beszélgetést kezdeményezni más merre kalandoztak gondolataim. Látván a pusztaságot, és érezve a bőrömön a sugárzás gyenge, de félelemmel eltöltő hatását, örülni kezdett a szívem, mert valahogy otthon éreztem magam. Ez volt az a dolog, amire vártam. A világot már túlságosan ellepte a civilizáció, és az én lelkemnek nem ezekben az időkben kellett volna testet öltenie. Nekem azokban az időkben kellett volna élnem, és ott, ahol még az életben maradás volt a cél, és nem a hatalom, és a pénz. De most itt vagyok. Végre itt. A pénz, és a hatalom eltűnt, és helyére a haláltól való félelem költözött, és méltó helyettesévé vált.

Fent állok egy roncsokból összeeszkábált emelvényen, és bal kezemben fegyveremmel az ég felé lövök. Erre több ezer ember, és más lény követi a példámat. Élükre állok, és kémlelve a vörös eget rosszat sejtek. Hatalmas repülő szerkezetek jönnek felénk, és tüzet nyitnak ránk. Üvöltésem megrázza a leomlott falakat, és homályos képekben lepik el a horizontot az ellenség csalódott fegyverei. Robbanások, és fröccsenő vér. Magam is futni kezdek, és együtt az emberiséggel eltűnök az alattunk beszakadó hasadékban. Zuhanok.
- Ébredj már! Ébredj fel! - Szinte majd kitépi a vállamat a társam.
Különös álom, és most a valóság.
- Ébredj ember! Nagy gáz van!
Ijedt, és félelemtől remegő szemek meredtek rám a katonatársam fehér arcából, és nem tétováztam sokat. Felkaptam a fegyverem, és még álmos szememet a tisztuló pusztulati horizontra szegeztem, amerre ő mutatott. Foltok a messzeségben, amik felénk jönnek. Nem ez volt az aggasztó, hanem az, hogy a kísérőink is elég idegesnek tűntek, és a páncéljuk csak siralmasan csikorgott, a nagy sietségük közben. A kapitányuk hozzánk fordult, és szólt:
- Ezeket a rohad gyíkokat el tudtuk kerülni, már egyszer, de most észrevettek minket! Készüljetek, mert nem lesz könnyű dolgunk!
Ahogy a seregnél tanultuk. Vonal formáció, és fegyverek ellenőrzése, majd földbegyökerezett lábakkal várni a véget. Közelebb értek, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a lényeket nem az isten alkotta.
- Mik ezek? - kérdeztem, majd fordultam a fejes felé -, és hova célozzunk?
- Hogy mik ezek, még mi sem tudjuk, de lőjetek a fejükre! - jött a hideg válasz.
Csak úgy verte a port a hatalmas lábuk, és hamarosan lőtávolba, értek, és félelmetesen emelni kezdték karjaikat, melyek végén a karmok a napot is eltakarták.
- Tűz!!!
Több se kellett, és az ujjaim úgy szorították a markolathoz a ravaszt, hogy szinte belenyomódott a forró fekete fémbe. Láthatatlan gyenge lövedékeink nagy része lepattant a hatalmas lényekről, de néhány szerencsésebb lövedék a puha szemgolyókon talált utat, és megkezdte keserves életét az agyban. Azok a fegyverek, amik mellettünk a fémes kezek között másodpercenként százával köpték a lövedékeket hatásosabbak voltak, és néhány lézer szinte kettészakította az ocsmányságokat, de túl sokan voltak, és ideértek.

Egymásra nézünk, és ülünk a földön, vagy egy elesett mellett térdelünk. Kevesen maradtunk, de éppen elegen. Ez megrázó élmény volt mindannyiunk számára, és látszik a most már vöröses színű páncélozott keményfiúkon, hogy ők is meglepettek, és elgyengültek. Ez az én formám. Tizenegyen indultunk a mieink közül, és az öt túlélő közül én vagyok az egyik. A szerencse most mellém állt, de a gyász töltötte el az én szívemet is.
- Indulnunk kell tovább! - Szólt, és fordult el tőlünk az új kapitányunk. - sajnálom a vezetőtöket, de tovább kell mennünk. Szedjétek össze az elesettektől a hasznos holmikat, és induljunk!
Hamarosan újra, egy elsőre biztonságosnak tűnő helyen roskadhattunk össze, Renóban.

Kémlelő szemek az utcákon, amelyek csak arra várnak, hogy az lankadjon a figyelmed. Bűnözők, és söpredékek, miegymás. Ez a kevés idő is éppen elég volt arra, hogy kialakuljon a háború előtti mocsok aminek, én is egy ideig fontos része voltam. Nem volt idegen számomra ez a környezet, és tudtam azt is hogy kell kezelni az olyasfajta helyzeteket amikbe nap mint nap beleütköztünk. A város egyik negyede, még éppen csendes volt, és ott üzletemberek éltek. Ezek a jómódú kereskedők a gyorsaságuknak köszönhetik vagyonukat, hiszen a nukleáris havazás után mindenki rá akarta tenni a kezét a megmaradt, és ép dolgokra, és itt ők voltak a leggyorsabbak. Egy időre magunkra maradtunk a városban. Elhagytak minket vezetőink, és megtartották szavukat. Elvezettek minket a célunkhoz. Itt tudtunk üzletelni a már "bázisnak" nevezett régi fogda megmaradt értékes holmijaival, és karavánokat szerveztünk élelemmel, és felszereléssel. Ihletet kaptam, és céltudatosan cselekedtem. Ezek a páncélos "lovagok" segítettek rajtunk, holott semmi hasznuk, sőt veszteségük származott belőle. Az ember jó természete nem halt még ki, és talán még nem láttunk eleget ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az új világról.

Túlélés, és szenvedés? Nem csak ennyiből állt a sugárzó világ. Lassan öregszem, és eljárt az idő a fejem fölött. 2090 van, és sok minden megváltozott azóta, hogy visszatértünk a bázisra. Csatlakoztak hozzánk, majd elhagytak minket, majd megint csatlakoztak, és ismét meghaltak. Egyvalami viszont  nem változott: Az a dolog, amiért élünk. Még élünk. 40 éves vagyok, és ugyanolyan céltudatos, mint mikor végre bekövetkezett az aminek már a háború előtt be kellett volna. Értelmet találtam az életemnek, és most itt tartunk. Szakadó eső, és a hideg nedves fal, amihez most teljesen hozzátapad a hátam. Vándorok voltunk. A pusztulat vándorai. Ha úgy tetszik a sivatag vándorai. Csak mentünk a nagy semmibe, és onnan vissza. Sok mindent láttunk, és sok mindent tettünk. Az újvilág rendjében is vannak gyengék, védelemre szorulók, akik csak élni akarnak, és olyanok, akik elveszik a gyengék reményét az életre. Rosszak, és jók. Szinte az egész pusztulat a rossz, és mi vagyunk a jók, a sivatag vándorai, a gyengék védelmezői. Kevesen voltunk, de szervezettek, és elhívatottak. Azok, akik nem tudták követni az idő múlását. Egyszerű katonák. Harcosok, akik arra esküdtek fel, hogy a törvényt védik. Most nem védeni kellett, hanem visszaállítani, és ez volt a célunk. Visszaállítani a törvényt, és megvédeni azt, és most is éppen ezt tettük. Álltunk az esőben, és a hideg falhoz tapadtunk messze az otthonunktól, a bázisunktól, ahol túléltük a halált, ahol most is védelmet lelhetnénk, és ahol megéreztem a halál közelgő érintését. Tudtam, hogy a közelben van, és figyel. Tudtam, hogy a sivatag vándorai hamarosan új vezetőt követnek majd, és az utódom léptei fogják a jövőt jelenteni, mint ahogy az enyémek jelentették, de nincs más hátra, hátam elszakadt a faltól, és futásnak eredtem, nyomomban a követőim, kiket most talán nem győzelemre vezettem.

Emberek kiket oltalmaztam, most koporsót visznek. Nehéz fém koporsó, amiben testem pihen. Lassan halad a csoport, és a délibábos határt a gyász tölti be. Álmom valóra vált. Az új világ, mint szemétdomb volt alattam, és vezettem az élőket abba a csatába, amit nem nyerhetnek meg, de reményt adtam nekik. A föld megnyílt alattam, és most már eggyé váltam vele. Süllyedek a nehéz fémmel, és a nyughelyem résein ömlik be a homok. A sivatag vándorai állnak körülöttem, és újra esküd fogadnak, egy eltévedt lélek utolsó útján.

XJENOX