A VÉG (Írta: INFERNO)

Zörejek ... Hallod magad mögött az ajtó csukódását. A kis fényt, ami eddig beszűrődött a résen, elnyeli a homály... Visszanézel...  Talán utoljára. A gondolattól megborzongsz, végigfut a hideg a hátadon... Halk csattanás, hideg fémek érintkezése. Tekinteted ködös, révedező. Még mindig hátrafelé nézel... Hirtelen előre fordulsz. Ahogy a szemed hozzászokik a sötétséghez, kivehetővé válnak a folyosó körvonalai. Minden tagod remeg, a szíved a torkodban dobog. Gyorsan, ütemesen... Koncentrálsz... A dobbanásokra... De mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakadba, újra föleszmélsz. Vérfagyasztó suttogás. A falakból jön, és téged szólít. Elered az orrod vére, de nem törődsz vele. Elönt a veríték, a füled lüktet... Megpróbálsz nem törődni a hangokkal, de kegyetlenül, könyörtelenül befészkelik magukat az agyadba. A fejed is megfájdul...
-Csak látomások... Rémült elmém játékai a lelkemmel... Mindjárt elmúlik...
Eszedbe jut, hogy még egyetlen lépést sem tettél előre...  Agyad ugyan kiadja az utasítást, de végtagjaid nem akarnak engedelmeskedni. Mintha ólomsúlyokat kötöztek volna a lábadra...  A fejfájás lassan tompa nyomássá alakul...Idegesen gyűrkéled köpenyed szélét. A suttogó hangok egyre távolabbról hallatszanak, de nem szűnnek meg. Lépsz.. Egyik lábad rakod a másik után. A mindennapos életben úgy teszed ezt, mint ahogy levegőt veszel... Ösztönösen, oda sem figyelve rá... Most mégis minden erődre szükséged van ahhoz, hogy meg tudd tartani magad, és ne ess össze... Időközben azon gondolkozol, miért is kell eljutnod a Mesterhez... Miért pont neked? Az egész a vízchippel kezdődött, és mi lett a vége? Miért kellett belemenned ebbe? Az egyik lábad megcsúszik, majdnem hanyatt vágódsz...  A falhoz támaszkodsz, hogy elcsitítsd immár újabban zakatoló szíved, de abban a pillanatban undorodva kapod vissza a kezed. Elszörnyedve nézed a markodban csordogáló gennyet. Elviselhetetlen bűz csapja meg az orrodat... Rájössz, hogy kiszakítottál egy darabot a falból... Ez a szag... Hisz szinte az egész fal ilyenből áll! Hirtelen nem tudsz mit tenni, csak viszolyogva meredsz a tenyeredre... Majd egy szemgolyót pillantasz meg az egységes bűzölgő masszában... Aztán egy levágott ujjat... És néhány férget...
Legszívesebben ordítanál, de egy hang sem jön ki a torkodon... Őrjöngve vágod földhöz a maradványokat, és tébolyodva keresgélsz hátizsákodban... Közben mindent összekensz, mire végre találsz egy rongyot... Őrült gyorsasággal kened bele a lehető legjobban, ami még a tenyereden maradt, majd eldobod. Közben kezed beleakad egy fél üveg rotgutba. Minden erődet összpontosítva dugóhúzó nélkül kitéped a dugót, és nyeled magadba az italt... Érzed, ahogy marja a torkodat. Köhögsz, egy kicsit öklendezel is, közben a szesz vékony csíkokban csurog az álladról lefelé, be a ruhád alá... De nem érdekel... Iszod, amíg csak az utolsó cseppet is le nem nyeled... Az üveget tartó kezed lehanyatlik, hangos csörömpölés hallatszik... Érzed, ahogy néhány üvegszilánk belevág a kezedbe. A vér lassan, egyenletesen bugyog, ujjaidat elönti a forróság. Ez sem zavar különösebben. Még nem tértél magadhoz az előbb látottak után, ezért lassan, gépiesen kotorsz tovább a hátizsákban, kötszert keresve. Megtalálod, letépsz egy darabot, és bekötözöd a sebeket. A géz beléjük ragad, már előre feláll a szőr a hátadon a gondolatra, hogy milyen érzés lesz majd leszedni. Ha egyáltalán sor kerül rá... Szánalmasnak, és gyengének érzed magad, egész életed értelme eltörpülni látszik a most folyamatban lévő események mellett... Észbe kapsz, hogy ideje továbbmenned. Ki tudja, mióta vagy már itt? Az időérzéked teljesen cserbenhagyott mostanra. Reszkető térdekkel felállsz, majd még egy stimpakkot kiveszel a zsebedből, és a nadrágodon keresztül a combodba vágod. Arcizmaid egy pillanatra megrándulnak, majd elernyednek. Szinte derűsen meredsz magad elé, majd eszedbe jut, hogy a tűt ki is kéne húzni... Lendületesen kirántod, majd elhajítod... Már egy kicsit jobban érzed magad. Tekinteted előreszegezed... Már majdnem félúton jársz! Még sosem gondolkodtál azon, hogy vajon hogy nézhet ki a Mester...  Hát... Ez is ki fog derülni... Már majdnem vidáman indulnál tovább, mikor fájdalmasan beléd hasít a felfedezés...
-De hiszen ez a valóság! Nem egy film, vagy egy előadás! Ez velem történik... Az én sorsom, nem egy színészé, aki eljátszik egy darabot, aztán szépen hazamegy, és éli tovább az életét... Én éppen egy őrült mutánst akarok megfékezni egyes-egyedül, aki mindent elkövet céljai elérése érdekében, és a fél világ istenként tiszteli... Innen nincs visszaút...-
Hirtelen felcsendülnek tudatodban apád szavai:
"Soha se mondd, hogy soha!"
-Ha már meg kell halnom, méltósággal teszem, és azzal a tudattal, hogy minden tőlem telhetőt megtettem az emberi faj fennmaradásáért... És persze a 13-as Menedékért... Még ha kitagadtak is...-
Elindulsz tehát. A kezed egy kicsit hasogat... Mélyebb a vágás, mint gondoltad. Minden lépésedre odafigyelsz, és igyekszel nem törődni a még mindig terjengő bűzzel, és a körülötted a plafonról csepegő, a falakból folydogáló, és a padlón csordogáló biotrutymóval...
-Undorító...-
Mintha mások gondolatai kavarognának a fejedben... Mintha egy láthatatlan erő turkálna az agyadban, és előszedné fájdalmas emlékeidet... Hirtelen éles sikolyt hallasz... Megtorpansz... Szíved újra lüktet, akár egy kitörés előtti vulkán... Tudatod azt súgja:
Ne nézz hátra! Ne nézz hátra! Ne tedd!
De nem engedelmeskedsz... Lassan fordulsz, mintha húzni akarnád az időt, késleltetni az eljövendő pillanatot. De minden hiába. Fejed lassan, csukott szemmel felemeled, majd nehézkesen felnyílnak szemhéjaid... Hátrahőkölsz... Egy véres, fehér hálóinges nő közeledik feléd... Testéből innen-onnan infúzió-maradványok és kábelek lógnak... Könyörgő tekintetét rádfüggesztve, csak jön, és jön... Keze kinyújtva, mintha el akarna érni, magához húzni, hogy segíts rajta... Nem mozdulsz... Már nem félsz, inkább oda akarsz menni hozzá... Látható testrészein semmi seb, mégis vérzik... Elhaló hangon nyög, majd összeesik, és zokogni kezd... Nem tudsz cselekedni... Segíteni akarsz rajta, de nem tudsz... Tehetetlenül nézed, ahogy szenved, és embertelen összpontosítás eredményeképpen sikerül mozgásra bírnod végtagjaidat... Odaérsz hozzá, éppen hajolnál le, hogy felsegítsd, mire az egész látomás szertefoszlik... Szinte sokkos állapotban állsz, vagy inkább görnyedsz a tett színhelyén... Előtted a gennyes acélpadló, melletted a gennyes, kongó acélfalak, melyek körülölelnek...
Akárcsak a félelem... Hatalmába kerít, és nem ereszt...
-A nő... Olyan ismerős volt... Igen! A menedékben... Anyával sétáltunk éppen, az egyik orvosi kutatórészleg mellett, amikor megtörtént az eset... Kb. 5-6 éves lehettem... Ugyanúgy történt minden, mint most... Egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy nő tántorgott ki rajta... Az orvosok nem vehették észre, amikor kijött, mert egy másik szobában voltak, és egy számítógép körül lebzseltek... Az egyikük biztos valami marha érdekes dolgot fedezett fel... Na de mindegy... Szóval a nő fehér, steril hálóingben volt, és vérzett... Nem tudni, hol, és mitől, de erősen... Csöpögött róla a vér... És félig kitépett infúziók meg kábelek lógtak minden testrészéből... Anya és én... Mindketten megdermedtünk... Aztán anya megpróbálta eltakarni a szemem, és beszélni a nővel, hogy menjen vissza, minden rendben lesz... De az egyre fájdalmasabban nyögött, rám nézett, szemeiben könnyek csillogtak... Irtózatos kínokon mehetett keresztül... A kezét nyújtotta felénk, majd hirtelen nem bírta tovább, összeesett, és zokogni kezdett... Ezt már észrevették az orvosok, és bevonszolták a nőt... Az ablakon keresztül csak annyit láttam, hogy megfogják, hozzászíjazzák egy hordágyhoz, és eltolják... Anyának meg azt mondták, hogy jó lenne, ha nem beszélne senkinek erről a "kis incidensről"... Nem tudtuk meg, hogy mi baja volt, de a nyakamat rá, hogy azok a szadista dögök embereken végeztek kísérleteket... Éjszaka, amikor a mellékhelyiségbe mentem, többször is láttam fényeket kiszűrődni az orvosi részlegről, pedig oda ilyenkor tilos volt a bemenet. Az ügyelet nem ott volt, más meg nem mehetett volna be... Elvileg... Ráadásul a nő terhes volt... Aztán az esetre két nappal bejelentették, hogy Elizabeth Sanders és magzata idézem "sajnálatos körülmények között elhunyt"... Egyébként még a vécére menetelhez is kilépőt kellett kérni... Még egyszer önként nem mennék oda lakni... Nem is beszélve a szaporodásról... A bázis vezérlőszámítógépe összeválogatta a legelőnyösebb génkombinációval rendelkező sejtpárokat, amiket aztán, mesterségesen megtermékenyítve beültettek annak a nőnek a méhébe, akitől a petesejt származott... Így szerintük mi voltunk a genetika csúcsa, a tökéletes emberek... Házasság, mint fogalom nem igen létezett...  Férfi és nő egymással nemi kapcsolatba nem léphetett... Nem tudom, hogy élhettünk így, fehér falak, szigorú, értelmetlen, és agyament szabályok, és mesterséges fény mellett generációkon keresztül... Hiába, az ember sok mindent kibír... Persze egy bizonyos határon belül... Meg hát, nem tudták, hogy van más is... Boldogok voltak, hogy egyáltalán élhetnek... Jogosan. Még mindig azt hiszik, hogy odabent jobb... Bizonyos szempontból biztos. De a szabadságvágy és a kíváncsiság hajtja az embert. Igen. Amiből kint sokkal több van, az a szabadság...-
Felegyenesedsz, mert a hátad már szinte hasogat a görnyedéstől. Tagjaid zsibbadtak. Még egyszer körülnézel, de nem látsz semmi szokatlant, kivéve a körülötted található húscafatokat, és a folyton sercegő, és bugyogó hangokat adó falakat...
-Bizonyára a tudatom ezeket alakította suttogássá...-
Kezdesz újra reálisan gondolkodni... Homlokodról folyamatosan csordogál az izzadtság. Ruháddal törölgetni kezded, majd eszedbe jut, hogy ideje elővenni fegyvereidet... Az övedbe dugsz néhány plazma-és elektrogránátot, és egy lézerpisztolyt. Az egyik kezedre felhúzod az erőkesztyűdet, majd a kezedbe veszed plazmapuskádat. Mélyeket lélegzel. Idegesen kotorsz a zsebedben, mire végre találsz egy doboz buffoutot, és néhány szem mentátot. Kiöntöd a tablettákat a markodba, és egyszerre lenyeled. Majd elszopogatod a mentátokat is... Érzed, ahogy érzékeid élesednek, szíved a szokottnál gyorsabban dobog, de nem a félelemtől. Tudatod kitisztul, izmaid erőtől duzzadnak... Már nem gondolsz semmire, lendületesen megindulsz előre. Alig teszel néhány lépést, mikor alattad a padló megelevenedni látszik. Valami felkúszik a lábadra, és belemar. Éles fájdalom nyilall a sípcsontodba. Megpróbálod lerúgni a lényt, és hallod, ahogy az hangos plattyanással a falhoz csapódik. Nem tudod kivenni a formáját, de az biztos, hogy éles fogai vannak. Villámgyorsan kirántod övedből a lézerpisztolyt, célzol, és lősz. Látod, ahogy a kilőtt sugárnyaláb szénné égeti a falon levő undorító nyálkát, és vele együtt támadódat is... Émelyítő égésszagot érzel. Megvetően elfordulsz, és megnézed az újabb sebet. Kis fognyomok sorakoznak egymás mellett, mindegyikből szivárog a vér... Úgy gondolod, hogy valamiféle méreg műve lehet a duzzanat, amelyen a nyomok találhatóak.
-Na tessék... Már megint... Ha innen élve kijutok, jelentkezhetek elvonókúrára...-
Előveszel egy palack méreg elleni löttyöt, és beleiszol... Elég kesernyés íze van, alig megy le a torkodon... Miután lehajtottad a felét, visszarakod zsákodba. A daganat mintha kezdene lelohadni, és a vérzés is lassacskán eláll. El sem tudod képzelni, hogy mi volt az az undormány, ami rádtámadt... Tovább nem is foglalkozol vele. Véletlenül oldalra fordulsz, de rögtön meg is bánod... Egy rég nem látott ismerősöd rothadó hullája lóg ki a falból. A gyomrod háborogni kezd, mint a tenger, és már nem tudod legyűrni hányingered. Egy ideig öklendezel, majd megkönnyebbülve felállsz, és előrefordulsz. A hányadékban apró, félig elolvadt tablettákat vélsz felfedezni...
-Már csak ez hiányzott...-
Kezd teljesen eleged lenni ebből a helyből...
-Miféle pszichopata skizofrén borult elméjű mutáns lehet ez a Mester?! Aki ilyen környezetben érzi jól magát... Hát ezzel állok szemben...-
Összeszeded magad, és tovább indulsz... Már közel a folyosó vége... Egyenletes hörgést, és gépek sípolását, pityegését hallod. Óvatosan jutsz előre, már félhomályban vagy... Folyamatosan előre kémlelsz, és egyre jobban elborzaszt, amit látsz... Előtted egy olyasmi szoba, mint amilyen a te menedéked vezérlőhelyisége, ahol a főnök tartózkodik. A számítógépek szokásos elhelyezésben, körbeveszik az emelvényt, ami úgy tűnik, mintha lélegezne, és ahol ezúttal egy, szinte a felismerhetetlenségig eltorzult mutáns "ül". Bele van olvadva az emelvénybe... Régen bizonyára ember volt... Körülötte két védelmi robot, és rengeteg genny, és emberi testrész... A fekália beborít mindent... Az egykori fehér falak sötét, undorító seszínű árnyalatot vettek fel... Az egész olyan, mint egy rémálom. Szinte el sem hiszed, hogy mindez a valóságban történik... Minden olyan valószerűtlen... Mintha a saját bázisodat látnád... Igaz, az egész hely olyan, csak trutymóba öltöztetve, és őrültekkel televágva...  Ez az egész "menedék" , úgy ahogy van, egy őrült elme játszadozásának eredménye... Nagyon jól van álcázva, ez kétségtelen... Mert ugyan kiben merülne fel, hogy egy hatalmas katedrálisban, ahol az emberek "a fájdalom útján talán egyszer majd elérik a tökéletességet", és csak a hitüknek élnek, ahol a falakat átlengi valamiféle ősi szellemiség, ahol a vétkezők megtérnek, a bűnösök feloldozást nyernek, rejtőzik egy őrült szekta, meg egy rakás tudós és kutató a Mesterrel az élén, akik az egész világot mutánssá akarják változtatni... Eszmefuttatásodból egy hörgés riaszt fel, és észreveszed, hogy elővigyázatlan voltál... A Mester orra előtt állsz, ebből következik, hogy ha vak lett volna, is észrevett volna. Látod, amint undorító arcán feszültség tükröződik, homlokát összeráncolja. A hideg is kiráz, úgy érzed, a vesédbe lát. Csontig ható félelem tör rád, legszívesebben ordítanál... Csak reménykedhetsz benne, hogy előbb kérdez, és csak utána lő... Ujjad akaratlanul is puskád ravaszára csúszik, készen arra, hogy bármelyik pillanatban tüzelj.
Hirtelen a háttér, a körülötted lévő falakból lógó testrészek, végtagok megelevenednek. Undorítóan tekeregnek, néhány ki is esik a helyéről, mire te elkapod tekinteted róluk. A Mester sipító hörgést hallat, amit nevetésnek vélsz, majd csikorgást és kattogás zaja üti meg füledet, amely félreérthetetlenül azt jelzi, hogy a vezérlőtorony gépágyúinak tárazási folyamata zajlik.
-Ez élesben megy. Ennek már a fele se tréfa-
Célzol, és lősz. Hallod a plazmalövedékek egymás utáni becsapódását, és a sistergést, ami azt jelzi, hogy a küldemény célba talált. A Mester csak pár fájdalmas nyüszítéssel nyugtázza ezt. A következő pillanatban viszont a tőled telhető leggyorsabban oldalra vetődsz, elejted a puskád, a golyók centiméterekre süvítenek el a füled mellett. Miután újra hallod a tárazás zaját, felkapod a puskát, és egy újabb csomagot küldesz, egyenesen a Mester pofájába. Ez leégeti az egyik kocsányon lógó szemét, ami miatt láthatóan roppantul berág, és, ha lehet, még ádázabbul szórja az áldást. Egy pár golyó belefúródik testedbe, de a drogok hatására ezt észre sem veszed. Egyelőre. Lőni akarsz, de a puska bedöglik. Dühöngve vágod földhöz, és kirángatsz övedből vagy három plazmagránátot. Hátrálsz, kibiztosítod az összeset, és egyszerre dobod az emelvény felé. Gyorsan hasra vágod magad, mert hirtelen jókora robbanás rázza meg a helyiséget, és a biotrutymón kívül már jelentős mennyiségű plazma is csordogál a falakon és a padlón. A mester ki se látszik a zöld ragacsból, de a golyózápor tudatja veled, hogy még él és virul. Szerencsére ismét időben mozdulsz. Már csak a lézerpisztoly maradt. Hogy mi lesz, ha ebből is kifogy a töltény, arra megpróbálsz nem gondolni. Amíg a szörnyeteg táraz, annyit lősz, amennyit csak tudsz. A lény cafatjai ide-oda röpködnek, jelezvén, hogy már nem bírja sokáig. Mögé szaladsz, ezt hatásos módszernek találod a gépágyútűz ellen. Mikor elhallgat a fegyverropogás, kiugrasz elé, és beleürítesz egy újabb tárat. Újra visszarohansz rejtekedbe, de... Elfogyott a lőszer. Újra csönd. Egy pillanatig se tétovázhatsz. Hirtelen elhatározással eldobod a pisztolyt, nekirugaszkodsz, és felkapaszkodsz az emelvényre a Mesterhez. A torony belsejében egyenletesen szétfolyva terül el a mutáns nyálkás, sikamlós anyaga. Megpróbálsz megkapaszkodni, de minduntalan csúszol. A Mester szemlátomást meg van lepődve az akción, és a dühtől, hogy már semmit sem tehet, eszelősen lövi a páncélfolyosót. Hallatszik a levegőben a visszapattanó lövedékek surrogása. Miután úgy-ahogy biztos kapaszkodót találtál, az erőkesztyűs kezeddel teljes erővel csépelni kezded a trutyit, majd jól orrhelyen vágod, mert az orrát már leégette a plazma. Közben a fülébe -már ami megmaradt belőle- üvöltöd, hogy:
-Most megdöglesz, te hígagyú szörny!
És csakugyan. A hígagyú szörny megdöglik... Ezt onnan lehet tudni, hogy az emelvény nem lüktet tovább, és a gépágyú is elhallgatott.
-Ez volt hát a híres Mester ...-
Undorodva mászol le az állványzatról, és összeszeded eldobált cuccaidat. Egyedül vagy, a szíved dübörög, gyomrod háborog. Valami ketyegést hallasz.
- A francba! A Mester halála beindította az önmegsemmisítőt!
Egy monitoron, amit nem borított el a genny, a következő felirat villog:
HÁTRALEVŐ IDŐ AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉSIG: 230 MÁSODPERC
- Jó lesz sietni!
Bekapcsolod a Stealth Boyodat, és teljes erővel rohanni kezdesz. A Mester Katonái, és az Éjfajzatok már észrevették, hogy történt valami, és most megzavarodottan rohangálnak az egész menedékben, már ahogy egy mutáns rohanni tud. Mikor kiérsz a folyosóra, már ott is szembetalálkozol eggyel. Épp nyúlnál a fegyveredért, amikor eszedbe jut, hogy most nem láthatnak téged. Futsz tovább, mit sem törődve a téged körülvevő undormányokkal. Szlalomozol a megbolydult lények között, majd mire észbe kapsz, már a katedrálisban vagy. Feltéped az előtted lévő ajtókat. Minden lépéssel közelebb kerülsz a kijárathoz. Kirontasz az épületből, fellökve egy lelkes hívet, aki úgy néz utánad, mint aki szellemet látott. Ez érthető is, mert az embert ritkán szokta a semmi fellökni. Nincs időd tovább foglalkozni a szerencsétlennel. Az egyetlen célod most rohanni, a lehető legmesszebbre. Nem nézel hátra. A lábad szinte már nem éri a földet. Ekkor hatalmas robbanás lökéshulláma dönt le a lábadról, és besodor a közeli városromok mögé. Repülés közben volt szerencséd benyelni pár marék finomszemű sivatagi homokot, ezért köhögve, tüsszögve roskadsz össze egy védelmet nyújtó falmaradvány mögött. De még élsz. Kikapcsolod a Stealth Boyt, és eszedbe jut, hogy valószínűleg nagy sugárdózist kaptál, ezért kiveszel csomagodból egy pár Rad Awayt, alkarodba döföd a tűt, és hagyod, hogy az anyag szép lassan bekerüljön véráramlatodba. Érzed, ahogy a szer felszívódik. Majd egy marék Rad-X-et is leerőltetsz kiszáradt torkodon. A kimerültség, és a gyógyszerek hatására szinte ájulásszerűen tör rád az álom.
Álmodban visszasétálsz a romokhoz. A katedrálisból csak néhány az ég felé meredező, égett és kormos falrész maradt, benne egy hatalmas kráter, ennek folytatása lehetett régen a menedék liftaknája. Lenézel. Nem fogad más, mint a tátongó, üres mélység, a fenyegető sötétség, a homály. Megrohannak az emlékképek. A kongó folyosók... A laboratóriumokból kiszűrődő ordítások... a holtak és megkínzottak képei... Aztán hirtelen mindez eltűnik. A kráter szélén állsz, a távolból egy ember alakja bontakozik ki. A menedéked felvigyázója. Felcsendülnek elmédben nemrég kimondott szavai:
- Miután elvégezted a feladatod, ne gyere többé vissza! Nem akarjuk, hogy mindenki elhagyja a menedéket... A fiatalok is mind a veszélyes pusztaságba vándorolnának. Ezt nem kívánhatod!
Aztán a ki nem mondott szavak:
-Te nem vagy közénk való ... A külvilág átformált. Te más vagy ... Kitaszítunk, mert félünk tőled. Félünk az ismeretlentől. Mutáns vagy. Gyanakszunk rád, bizalmatlanok vagyunk veled... Mert már nem az vagy, aki elment... Nem akarunk látni!
Szemtől szemben áll veled. Szemében ugyanaz a bizalmatlanság, ami akkor fogadott, amikor először visszatértél a menedékbe. Szája nem mozog, mégis hallod a kiejtetlen szavakat. A fejedben szólnak. Ekkor két erős kéz ragadja meg a vállad, és a kráterbe taszít. Csak zuhansz, zuhansz a feneketlen aknában. Kiáltani akarsz, de egy hang se jön ki a torkodon. Elmédre csend telepszik.
Felriadsz. Valaki az arcodat pofozza. Homályos foltokat látsz magad körül, majd tisztulni kezd a kép. Megpróbálsz felülni. Közben a négy idegen alak igencsak meg van lepődve.
-Mi a fene történt veled, bakker?! - kérdezi a legvagányabbnak tűnő
-Elaludtam. - válaszolod, ami ebben a helyzetben elég valószerűtlennek tűnik
-Aha. Jó kis rémálmod lehetett... A nevem Nick. Ezek itt Michael, Joy, és Roy. Ők tesók.
-Biccent a két utóbbi felé.
-Helló!
-Szevasz! - köszönnek, szinte egyszerre
-Nem tod' mi lett a katedrálissal? Jól néz ki... Na mindegy. Jól vagy, haver?
-Kösz, már jobban... -szólsz, és bemutatkozol
-Sztem azér' nem ártana, ha Michael barátom egy kicsit kezelésbe venne... Tudod, ő amolyan orvosféle...
-Iigen... Értek egy kicsit a gyógyításhoz ... - szólal meg némi gondolkodás után, egy leheletnyi határozatlansággal a hangjában
-Nem bánom...
Kezelésed közben Nick minduntalan szövegel valamit, ami ugyan nem nagyon érdekel, de legalább elvonja a figyelmedet vérző sebeidről
- Tudod, mink elvileg karavánosok volnánk, de néha bevállalunk egy-két kisebb-nagyobb munkát. Roncsvárosba megyünk. Nem tartasz velünk?
-Kösz, most nem. Majd talán máskor. Remélem, még összefutunk.
-Na ja.
Az orvos még egy ideig matat körülötted, addig Nick is beszél. Mindenről, ami eszébe jut. Mosolyogsz, miközben hallgatod.
Miután a Michael nevű fickó nagyjából összefoltozott, megköszönöd segítségüket, elbúcsúzol tőlük, és elindulsz. Nem tudod hová, nem tudod miért, de mész. Vár a pusztaság. A szabadság, az élet ebben a poszt-nukleáris sivatagban, amely befogadott.

INFERNO