JOHN SMILEY LEGENDÁJA (Írta: HAMLET)
Van néhány
dolog a Rozsdaövezetben, amin nem fog az idő. Ilyenek a fejreállt autóroncsok,
az ötven évvel ezelőtti kataklizma elpusztíthatatlan emlékei...
És ilyen az örökifjú John Smiley is.
Biztosan hallottál már Johnnyról, testvér. Ha valami nagy és értékes eltűnt
vagy megkerült, ha egy híres vagy hírhedt személy meghalt vagy éppen életben
maradt, akkor bizots lehetsz benne, hogy ez a gazfickó benne volt a dologban.
Bitangul szerette kísérteni a végzetét. Én pedig azóta sem ismerek senkit, aki
ennyiszer röhögte volna képen a Halált. Mégis, kevés hiányzott ahhoz, hogy a
Toxikus Barlangokba tett kirándulása legyen az utolsó vadászata. Borzasztó kevés,
cimbora...
Johnny fiú persze az elején még azt hitte, összehozta élete legjövedelmezőbb
vadászidényét, mikor a hegyek között rálelt az aranygekkók barlangjára. Előtte
még soha senki nem látott egy helyen annyi gekkótojást. Ami érthető, hiszen
a másfél mázsás, színizom gyíkokkal való találkozást is csak a Rozsdaövezet
legtökösebb vadászai élhették túl. A keltetőbarlangjukról szóló legendákban
pedig még azok a fogatlan vének sem igen hittek, akik három dollárért, vagy
egy üveg Gamma sörért cserébe a Buckner Motel verandáján üldögélve bárkinek
elmesélték azokat.
Johnny, mint mindig, veszettül bízott magában. Cseppet sem hatották meg a pórul
járt - de leginkább halott - gekkóvadászokról szóló kocsmai történetek. Egyetlen
lestrapált LE RedRyder puskával, és egy kisebb hadseregnek is elegendő BB tölténnyel
indult el északnak, a hegyekbe.
Azt gondolta, hülyére keresheti magát, ha a keltetőfészekben leölt gekkók bőrét
el tudja adni a kereskedőknek. A labirintusnak is beillő sziklaodúkban ugyanis
annyi tűzköpő bestia szunyókált, hogy lépni sem lehetett tőlük.
Úgy hidd el cimbora, nem a levegőbe beszélek. Ezzel a két szememmel láttam.
És örülhetek, hogy ezzel a két lábammal tudtam elfutni előlük, mikor felébredtek.
De ne rohanjunk ennyire előre. Jobb, ha inkább az elején kezdem.
Akkoriban
egészen jól mentek a dolgaim, így nyitottam egy kis éttermet Klamath főterén.
Szakács, csapos, és pincér voltam egy személyben, ráadásul egymagam hoztam össze
mindent, ami csak kellhet egy efféle pöpec kis helyhez. Volt ott látványkonyha,
hangulatos kerthelység, meg kártyaasztalok az alagsorban. Még egy bakelitlemezeket
lapozgató zenegépet is szereztem, áron alul, egy régi cimborától. A pultban
csak igazi fejbekólintós italokat tartottam, a sok vizezett szintetikus szart
meghagytam inkább a konkurenciának. Megengedhettem magamnak az effajta luxust:
a fejvadászmelókért igen jól fizettek már akkortájt is.
Igen, jól hallod, testvér. Fejvadász voltam, ráadásul a legprofibb a Colorado-folyó
innenső oldalán. Embereket, és persze egyéb szerzeteket kerítettem elő, ha kellett,
akár a föld alól is. És igencsak megkértem az árát, hiszen többnyire olyan helyekre
küldtek, ahol a kormány nem spórolt a ,,FOKOZOTTAN VESZÉLYES ZÓNA!'' meg ,,BELÉPNI
CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!'' táblákkal. Az, hogy az illetőt végül élve, halva,
vagy hibernálva adtam át, huszadrangú kérdés volt, és rendszerint senkit sem
érdekelt.
A legutolsó
megbízóm, Arida Buckner nem nézett ki úgy, mint a tavalyi Miss Rozsdaövezet,
de szőke volt, bájos arcú, és ő sütötte a legfinomabb nyolctojásos hagymás omlettet
a környéken. Sokan örökre szögre akasztották volna a puskájukat azért, hogy
vele élhessék a klamathi földművesek egyhangúan unalmas életét. Én is így voltam
vele. Nem csoda hát, hogy ingyen és bérmentve ajánlottam fel neki a segítségemet,
mikor kiderült, hogy eltűnt a férje. Beértem egy köszönömmel. És a gyöngyházfényű
mosolyával.
Senki sem értette, mit kedvelt annyira a veszett hírű John Smileyban, hogy végül
hozzáment - elkövetve ezzel élete legnagyobb baklövését. A vén gekkóvadász persze
tíz évvel ezelőtt még a szemtelenül jóképű csavargók irigylésre méltó szerepkörében
tetszelgett. Valahonnan szert tett egy üzemanyag-szabályozó cellára - a legnagyobb
kincsre itt a Rozsdaövezetben -, amivel a halálból hozta vissza a klamathi roncstelep
büszkeségét: egy tűzpiros, '58-as Chevrolet Impalát. Ha valaki egy ilyen verdával
dönget az autópálya megmaradt aszfaltdarabjain, az akkor is minden órában más
lányt vihet az ágyába, ha rútabb, mint a Pokol Hercege.
Az effajta alakokért az ember nem szívesen viszi vásárra a bőrét. A máskor mindig
mosolygós Arida Bruckner szomorú pillantása azonban elég volt ahhoz, hogy az
éttermemre ,,BIZONYTALAN IDŐRE BEZÁRTUNK!'' tábla, a zsákomba pedig nyolc hevedernyi
medveölő kerüljön.
Az alkonyati
égbolt fesletten szürke, a hegyekbe vezető út hosszú és unalmas, a gekkók keltetőbarlangja
pedig nyirkos, büdös, és koromsötét volt.
Ráadásul - a fene se tudja miért -, a dögök valami savas tócsa kellős közepén
rakták le odabent a tojásaikat. Eljátszadoztam persze a gondolattal, hogy vajon
Arida mekkora omlettet tudna rittyenteni az emberfejnagyságú, ragyás gumókból...
... de közben a bakancsom talpa pont úgy olvadt szét, mint a rochfortsajt a barack
tetején, mikor csirkemellet készítesz, kaliforniai módra.
Veszettül égette a talpamat az a takonyszínű anyag, cimbora. Kétembernyi magas,
rozsdás tartályokból folyt a padlóra - sajnos túl későn vettem észre az oldalukra
ragasztott rikítósárga, sugárzásveszélyre figyelmeztető matricákat. Addigra
már jókora radioaktív dózist kaptam, azt hittem, ott helyben le fog rohadni
a lábam. De semmi ilyesmi nem történt. Sőt!
Két héttel később - és ezt így hidd el, testvér - nőtt egy hatodik lábujjam.
Még a vízszállítók karavánjához csapódva is három hónapomba, és legalább kétévnyi
zsoldomba került, mire Menedékvárosban találtam egy olyan dokit, aki hajlandó
volt leműteni.
Ami megmaradt a hatodik ujjamból, egy kis fémdobozban tartom. A szekrényem legmélyére
dugtam el, és mivel elég erősen bűzlik, még csak egyetlen egyszer mertem kinyitni.
Förtelmes látvány, cimbora, inkább ne akard megnézni.
Egyébiránt Johnny még élt, mikor rátaláltam, de kevés híja volt, hogy félholtra
ne verjem. Kiderült ugyanis, hogy ő lyuggatta ki a savas tartályokat, amikor
a dögök elől menekült. Lehetett volna annyi esze, hogy a barlangból kifelé,
és ne befelé fusson - egy ötven éve bezárt atomhulladék-temető szívébe.
A folyosókon
ameddig a szem ellátott, rozsdavörös konténerek sorakoztak. Kisebbek, nagyobbak:
egy részükön a West Tech emblémája, némelyiken más társaságoké.
Egész városok elpusztításához elegendő sugárzó anyag volt elrejtve ide - Smiley
Johnny viszont olyan nyugalommal sétálgatott a szivárgó fémhordók között, mintha
azok csak Nuka-Cola automaták lettek volna. Joggal tehette. Narancssárga vegyvédelmi
ruhája nem volt ugyan se kényelmes, se divatos viselet, de a célnak tökéletesen
megfelelt. És úgy tűnt, a tűzgekkók még nálam is jobban utálták, ha valahol
térdig kell gázolni a savtócsákban.
Tisztáznom kellett egy-két dolgot Johnny fiúval. Az addig rendben van, hogy
a gekkók nem jönnek a hordók közé, de mi sem tudunk a dögöktől visszamászni
a felszínre. A hulladéktároló özönvíz előtti áramellátó generátora sem fog az
idők végeztéig duruzsolni - és a dögökkel ellentétben mi nem nagyon látunk a
sötétben. Ha pedig leáll a generátor, leáll a szellőzőrendszer is. Szebb halált
képzeltem el magamnak, mint félvakon, fulladozva hadakozni egy egész csordányi
tűzgekkóval.
Abba pedig
még belegondolni is félelmetes, mi van, ha az egyik lángfújó dög véletlenül
belobbantja az egész, évtizedeken át felhalmozódott radioaktív hányadékot.
Johnny jobb tervvel is előállhatott volna, ideje bőségesen volt rá a hegy gyomrában
eltöltött két hét alatt. Az az eszelős ötlete támadt, hogy beindítja a telep
önmegsemmisítő rendszerét, mert szerinte a sziklafészkekben olyannyira elszaporodtak
a gekkók, hogy az már veszélyes lehet a klamathiak testi épségére. Az, hogy
a mi testi épségünkre ez az akció már az első másodperctől kezdve több volt,
mint veszélyes, egyáltalán nem zavarta.
Egy kivételével az összes szellőzőkürtőt le akartuk zárni, és acélzsilipekkel
blokkolni minden olyan folyosót, ahol még nem rozsdásodott szarrá az automatika.
Az egyik gond az volt, hogy a vezérlőtermet két emelet választotta el tőlünk.
A felvonók bedöglöttek, így az egyetlen lefelé vezető út a savas medencén túl
lehetett Johnny szerint - de ebben egyáltalán nem volt biztos a fiú.
Abban viszont igen, hogy nekem kell elterelni a dögök figyelmét, amíg ő csöndben
megkeresi azt a lejáratot.
Johnny úgy kalkulált, hogy nyolc vagy kilenc gekkótojás fér el a zsákomban -
és ennyi gyíkbölcső eltűnése valószínűleg elegendő lesz ahhoz, hogy utánam vesse
magát az egész dühös tűzköpő kolónia, szabaddá téve az utat a központi számítógéphez.
Kevés eleve halálra ítélt akciótervet ismertem akkortájt - hol volt még az Acél
Testvérisége, cimbora... - de Johnnyé rögtön bekerült az első ötbe.
A prémvadász
csirkefogója csak egy lyukas vegyvédelmi overált adott, minden más cuccot megtartott
magának. Vérvörös fejkendőjével, és az övébe tűzött Ripper gyártmányú harci
késével szakasztott úgy nézett ki, mint a régi akciófilmek szögletesállú főhősei.
Már csak egy helikopterről leemelt gépágyú kellett volna a kezébe, de hatvan
láb mélyen a föld alatt sajna híján voltunk az ilyesminek. Johnny két nappal
korábban lődözte el az utolsó töltényeit - az a magányosan kóborló óriásgekkó
ugyanolyan szívós volt, mint amilyen kíváncsi - pár órával később pedig egy
életre megtanulta: ha unalmas óráidban gekkótojással támad kedved baseballozni,
ne egy RedRyder puskatusát használd ütőnek.
Betáraztam az FN-FALt - a keltetőbarlangok egyetlen működőképes lőfegyverét
-, és a feltartott középső ujjammal intettem Johnnynak: indulhat a tánc, cimbora!
Az elején minden simán ment.
Egyetlen gekkó járkált csak a tojások környékén - bár ez a dög kétszer akkora
volt, mint a társai. Nem zavarta különösebben, hogy térdig kell gázolnia a sistergő,
zöld undormányban. Örökké éber, savószín szemeiben gonoszság csillogott; aranypikkelyektől
fénylő, tarajos hátát elnézve ő lehetett a szörnysereg vezérnősténye.
De öreg volt már és süket. Jobb őrt nem is állíthattak volna a keltetőfészekhez.
A tojások ellopása gyerekjátéknak tűnt...
...ám a Johnnytól kapott katonai rádió pont akkor váltott át veszett sípolásra,
mikor az utolsó lüktető gumót tüntettem el a zsákomban.
Az aranypikkelyes óriásgyík meglepően gyorsan, kísérteties sziszegéssel fordult
meg. Állkapcsai szétnyíltak, és a gekkókirálynő, mintha csak ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga, hatalmas tűzgolyót köpött felém.
Leszartam a perzselő fájdalmat. Felugatott a kezemben szorongatott FN-FAL, és
már nem is csöndesedett el. Az óriásgekkó lábait leszaggatták a jól irányzott
sorozatok. Mindazt, ami maradt belőle, a rohampuskám utolsó lövedékei a haragoszöld
savtócsa mélyére lökték.
Soha életemben nem fűztem be olyan gyorsan géppuskahevedert, mint akkor, cimbora.
A dögök
addigra már minden létező irányból rajzottak felém. Meglódultak, fenyegetően
sziszegtek, és még azelőtt cafatokra szakadtak, hogy útjára küldhették volna
a gyomortájékról felbüfögött lángnyelveket.
Tisztára, mint abban az özönvíz előtti játékprogramban, ahol láncfűrésszel meg
duplacsövűvel kell irtanod a rémeket - mielőtt ők zabálnának fel téged, egy
őrült főpap valóságba álmodott labirintusának mélyén. Mikor az ember efféle
klaviatúra-gyilkos dolgokkal múlatja az idejét, rendszerint nem gondol bele,
milyen veszedelmes lehet egy igazi, vérre menő lövöldözés. Ahol csak egyetlen
életed van.
Az atomhulladék-temető legalsó szintjén kibontakozó eszeveszett mészárlás pontosan
ilyen volt. Kibaszottul megéreztem, mikor az egyik dög a vállamba mart - van
az úgy, hogy szart sem ér az IDDQD, cimbora - de megérezte ő is.
Negyven darab 7,62-es töltény másodpercenként nem tréfadolog, testvér. Hullottak
is a drágáim, mint a legyek, de egyre többen jöttek. Aztán egy furcsa hang azt
mondta nekem, itt az ideje lelépni.
Nem én hülyültem meg, a hangszórókból jött. Kellemesen lágy női alt volt, a
huszonegyedik századi számítógépek tipikus konzervhangja.
Zsiliplezárás aktiválva. Önmegsemmisítési szekvencia indul. Felhívás a személyzet
minden tagjának: haladéktalanul ürítsék ki a D, E és F szinteket!
Kétlem, hogy a gekkók értették volna, mit recsegnek a hangszórók, mégis ideges
sziszegésbe - és fejvesztett rohangálásba kezdtek.
Én is futni
kezdtem. Rögtön ahhoz az ajtónyíláshoz, aminek a vezérlőpaneléből a legkevesebb
lógott a megfeketedett végű, ózonszagúan sercegő vezetékekből.
Az egyik gekkó utánam kapott. Vadászkésemet vágtam a fejébe viszonzásul, de
a mögötte felbukkanó társaira pillantva úgy döntöttem, megtarthatja. Az egyfolytában
sziszegő, egyre vérszomjasabb tűzgekkók közül ketten is átnyomakodtak a résen,
mielőtt döngve lezárult volna a mázsás acélajtó. Fejbe rúgtam az első rohadékot,
a másodiknak pedig azzal az emberfejnyi, kőkemény gumóval zúztam szét az állkapcsát,
aminek a mélyén talán pont az ő hüllőfattya mocorgott.
T mínusz húsz perc a teljes önmegsemmisítésig. Figyelem! Személyzet a vészkijáratokhoz!
A mindig vidám Johnny azt mondta az adóvevőből, ne aggódjak. A vészkijáratok
- nesze neked gyors menekülés - mind abban a zónában vannak, ahol ujjlenyomat-
és retinaellenőrzés nélkül még a mosdóba sem osonhatsz ki bagózni. A gekkók
most sajnálhatják csak igazán, hogy nem léptek a törzsfejlődés rögös útjára.
Kellő intelligencia - no meg ujjak - nélkül legfeljebb csak harapdálni tudják
a bezáródott ajtók melletti, SECURTEK biztonsági terminálokat.
Az az átkozott prémvadász viszont elegánsan megfeledkezett arról, hogy egy kéttenyérnyi
vastag acéllemezt a gyíkok borotvaéles karmaival csak idő kérdése áttörni. És
a folyamat jelentősen lerövidül, ha csupa olyan nyálkásbőrű hüllőből áll a bontóbrigád,
akiknek lángszóró van beépítve a nyelve alá.
Úgy döntöttem, a mögöttem sziszegőknek inkább nem adom meg azt az örömöt, hogy
eleven fáklyaként végezzem.
Megfordultam és lőttem.
Az első
sorozat letépte a legelöl vicsorgó tűzgekkó állkapcsát. A második a lehanyatló
torzó mögött felbukkanó ronda gyíkpofát robbantotta szét. Az utolsó golyók egy
újabb dögöt emeltek fel a levegőbe. A nyavalyás úgy kapálózott a mellső lábaival,
mintha valami repülni tudó mesebeli sárkánynak hinné magát - aztán nyakát szegve
terült el a folyosó végében.
A következő pikkelyes fattyú tárcsere közben vetette rám magát. Puskatussal
hasítottam ketté a koponyáját. Társa épp hogy csak kitátotta a pofáját, a tarkóján
át távozó golyók jónéhány taréjt letéptek a fejéről.
Hiába végeztem velük, hadseregnek is beillő gekkócsapat lehetett már a nyomomban.
Futás közben, vaktában lövöldöztem rájuk. Alig láttam valamit a veszettül villódzó
neonlámpák fényében, de biztos voltam benne, hogy nagy a baj - az acélfalú,
labirintusszerűen kusza folyosók minden sarkon ingerült sziszegést visszhangzottak.
Johnny természetesen nem volt a megbeszélt találkahelyen a megbeszélt időben.
Nem csak rekedtre ordítottam magam a gégemikrofonba, az utolsó szálig minden
töltényt eldurrogtattam, mire megkerült.
Nem jött üres kézzel. Állítása szerint régóta bökte a csőrét, mi lehet a ,,BELÉPNI
SZIGORÚAN TILOS!'' feliratú, kopott, zöld acélajtó mögött, a generátorkamrával
szemben. A központi számítógép megbuherálása után szabaddá vált az út - és Johnny
beszabadulhatott a földalatti bázis biztonsági szintjének fegyverraktárába.
Ahogy ott állt előttem, mellkasán a keresztbevetett hevederekkel és a kezében
tartott Avanger gépágyúval, egyetlen pillanatig még én is elhittem, hogy ő Rambo
tizenharmadik reinkarnációja.
Hamar kiderült, mennyire ért Smiley Johnny a nehézfegyverekhez.
A legtehetségtelenebb 'kopterlövészek is jobb találati átlagot érnek el az Alfa
bunkerben, mint akkor ő - pedig a vértől csatakos folyosó padlója nem is kezdett
olyan észvesztő táncba, mint amikor Wilcoék röptetik a Gépmadaraikat.
Akkor elégeltem meg a dolgot, amikor Johnny a harmadik sorozatával is csak a
szemközti falban szaporította a golyónyomokat. Kirángattam a gépágyút a kezéből,
előírásszerűen letámasztottam a giroálványt...
Figyelem! Kilenc perc a teljes önmegsemmisítésig.
...és emberesen
rendet vágtam a gyíkok közt.
Aztán futottunk.
Még úgy is háromszor eltévedtünk, hogy Johnny a központi számítógépről letöltötte
a bázis térképét a csuklóján viselt adattárolóba. Végül csak megtaláltuk az
egyetlen olyan szellőzőalagutat, ami a hatalmas légcsavarhoz - és legjobb reményeink
szerint a külvilágba - vezetett.
Az addigi gyér világítás először csak pislákolni kezdett, aztán végleg elhalványult.
Alig néhány másodperccel lemaradva a riadószirénák felharsanó visításától, szembántóan
vörös szükségfények gyúltak ki a végtelennek tűnő folyosón.
Akkora csattanással buktunk orra, hogy beleremegett az egész bázis. Rútabbul
már ki sem babrálhatott volna velünk az a szobányi, lyukkártyákon társalgó bádoghalom
- lefogadom, végig a gyíkoknak drukkolt.
Gyíkból pedig akadt bőven, testvér.
Nem tudom pontosan, hány aranygekkó sütkérezett addig a mozdulatlan szellőzőventillátor
ajtónagyságú légterelő lapátjain - a negyvenedik vicsorgó dögnél káromkodva
hagytam abba a számolást. A hangszórókból recsegő negédes konzervhang egyértelműen
értésemre adta: ha nem tisztítom meg kurva gyorsan az egyetlen kijáratot...
Egy perc a teljes önmegsemmisítésig. Ötvenkilenc másodperc. Ötvennyolc. Ötvenhét.
...nincs
több sörözés a hegytetőn, háttal a naplementének. Soha többé.
A végeredményt nem nehéz elképzelned, testvér. A fegyverkatalógusokban az áll,
az efféle ,,kényes helyzetekre'' az Avanger gépágyú a legideálisabb megoldás.
A fegyvergyártó cégek szürkeöltönyös, örökké szivarozó, PR-os seggarcúinak tökéletesen
igazuk van.
Lövöldözés közben annyi üres töltényhüvelyt szórtam a padlóra, hogy ha mindet
összeszedik és beolvasztják, abból már PAK-ágyút is önthettek volna a Sierra
Hadiraktár mázsás öklű fiai.
De sehol nem akadt olyan marha, aki visszament volna a keltetőbarlangokhoz.
Annál is inkább, mivel az atomtemető központi számítógépe századmásodpercre
pontosan vezényelte le a robbantást.
Fél évszázad összes titokban elásott veszélyes hulladéka borult lángba, kráterlyuggatta
holdbéli tájjá változtatva ezzel a Klamathtól északra fekvő hegyvidéket.
A helybéliek azt hitték, kitört valamelyik régóta szunnyadó vulkán. A túlságosan
kíváncsiaknak - márpedig egy ilyen tűzijáték hallatán ki ne lenne az - jócskán
jutott is a radioaktív porfelhőből.
A bádogtetős nyomornegyedben, a csapkodó sátorponyvák között még napokig szitált
a szúrós szagú pernye - és pillanatok alatt csontig marta a fedetlenül hagyott
testrészeket, ha nem készült fel ellene kellőképpen az ember.
Hiába álltunk háttal a robbanásnak, a Klamathba visszavezető út egyik felét
egy idejekorán elszabadult föld-levegő rakéta sebességével; a maradékot bezúzott
koponyával, törött karral, seggen csúszva tettük meg.
Légvonalban.
A hátizsákomba rejtett gekkótojások csodával határos módon egyben maradtak,
nekünk viszont alig maradt ép csontunk.
A ronda, lüktető gumók már a robbanás másnapján kikeltek - féltucatnyi örökké
éhes, veszettül nyivákoló, tüzet köhögő gyíkfattyú pótpapái lettünk. Miután
mindkét lábáról lecserélhette a fekvőgipszet, Johnny a Buckner Motel hátsó udvarában
kezdte nevelgetni őket. Lenyúzott bőrük épp hogy csak fedezte a Vault Cityből
hozatott RadAway-szállítmány költségeit.
Biztosan ismered a RadAwayt, testvér. Olyan, mint a mi RadX-ünk, csak ez nem
kapszula, ami azonnal hat, hanem egy zacskónyi intravénás vegyi oldat. Fél nap
alatt megköti a radioaktív részecskéket, így azok ki tudnak ürülni a szervezetből.
Jóllehet, egyidős a posztnukleáris világ Menedékekből előbújt pionírjaival,
feltalálása óta valószínűleg senki sem vásárolt belőle egyszerre annyit, mint
Smiley Johnny.
Két hónappal később hozta el egy vízszállító karaván. Egy egész falura való,
feldühödött sugárfertőzött lihegett Johnny nyakába - némelyiküknek már egészen
szép bonsai sarjadt a halántékából -, mikor a karaván orvosával kitöltötte az
átvételi papírokat. Ipari mennyiségű gyógyszerről lévén szó, ez bizony elhúzódott
egy darabig.
Johnny gekkófarmról szóló álmai hamarabb szertefoszlottak, mint hogy elkezdje
őket szövögetni. Később persze mindig azt mondogatta, nem is olyan nagy baj,
mert a háziasított gekkók húsa sosem lesz olyan ízletes, mint a vadon élő társaiké.
Elhittük neki - és tiszta szívünkből reménykedtünk, nehogy egy nap meggondolja
magát.
HAMLET
Az írás először az rpg.hu oldalon jelent meg.