Sivatagi remetéből megkeseredett szuperkatona (Írta: INFERNO)

2. Rész

Az ebédszünet vége után újra megtelt a nagy konferenciaterem, az ajtók becsukódtak, és egy pisszenést se lehetett hallani.
- No, most már folytathatom? – kérdezte Daniel
- Igeen! – kiáltották kórusban az ifjak, hisz eddig is nagyon lekötötte őket a történet, hát kíváncsiak voltak a folytatásra
Szóval úgy döntöttem, otthagyom Firey Fieldset, és visszamegyek D.D.- be. Hosszú, és viszontagságos út következett, át a pusztaságon. Nappal a nap szinte égetett, éjszaka pedig majd megvett az Isten hidege. Nem is beszélve a prédára váró fenevadakról, azzal a különbséggel, hogy ők nem meg akartak venni, hanem meg akartak enni. ( He he. ) No meg, azért az emberek szíve sem csupa jóindulat. Sokszor csak egy hajszálon múlott, hogy ki nem múltam. Mire odaértem, már mindenem tele volt finomszemű sivatagi homokkal. A város nem változott sokat, csak annyit, hogy még kopottabb, és lerongyoltabb volt annál, amire emlékeztem. Most már nem féltem szembenézni apámmal. Tudtam, nem fog tárt karokkal fogadni. De először nem hozzá mentem, hanem a közeli fürdőházba, hogy lemosassam magamról a sivatag porát. Kértem egy egyszerű kézi dörzsölést, lepengettem a pénzt, és máris sokkal jobban éreztem magam. Senki nem ismert meg az utcán. Beértem a nyugati városrészbe, és megpillantottam apám főhadiszállását. Amikor az őrök megláttak, fenyegetően nyújtogatták felém kihegyezett lándzsáikat, melyek, gondolom sok vért láttak már.
- Hívjátok ki Jackót! - mondtam
- ki vagy te, hogy csak így parancsolgatsz nekünk, he? – lépett előre dühösen egy nagy, tagbaszakadt ember, Cole Rá emlékeztem, ő volt apám legjobb ( legkegyetlenebb ) embere.
- A fia, Dan. Hát te se ismersz fel, Cole?
- Mi?! Azt hittük, rég kipurcantál. Hogyhogy még élsz! Nem volt jó húzás a rabszolgafelszabadító-akciód. De mit kotyogok én... Hívom máris. Majd kapsz tőle eleget! – mondta, azzal bement
Hallgatóztam. Odabentről ezt hallottam:
- Főnök, főnök!
- Mi van! Szöknek a rabszolgák!?
- Ó nem, dehogy! Itt van a fia!
- Mármint kié?
- Hát a magáé!
- Hogy! Mi! Hát nem döglött meg a sivatagban? Hogy meri idedugni a képét, azok után, amit velem tett? Na várj csak! Majd megtanítlak én kesztyűbe dudálni! És még én menjek elé! Hozzátok ide! Még ilyet!
Hagytam magam elfogatni, és bevitetni. Nem volt kedvem rögtön hadakozni.
- Nocsak, fiam! Jól megnőttél... De minek jöttél vissza? Mert nekem ugyan egy cseppet sem hiányoztál. Csak anyád sírta ki a szemét utánad...
- Nyugi, nem miattad... Anya hol van?
-Meghalt – mondta csevegő hangon Elrabolták, mert azt hitték, fontos nekem, és váltságdíjat követeltek érte.
- Kik?
- A bőrkabátosok.
- És nem fizettél?!
- Nem. Minek? Az utóbbi időben már nem is dolgozott, annyira beteg volt.
- De mitől?
- Hmm, azt mondta, belefáradt már, hogy rabszolgaként kezelem... Szerintem túldolgoztattam...
- Hogy lehetsz ennyire kegyetlen, érzéketlen, pipogya, ( ekkor az őrök idegesen mocorogni kezdtek )
- Hagyjátok csak! Hadd mondja!
- ... megátalkodott, senkiházi, kapzsi, lökött, önző, nemtörődöm, rátarti, beképzelt, öntelt, hazug, erkölcstelen, szemét, kiállhatatlan, idegesítő, sunyi, fösvény, utálatos, érzéketlen...- már hirtelen nem jött több szó a számra Kimerülten roskadtam le a padlóra. Tehát ide is feleslegesen jöttem. Bosszút esküdtem a bőrkabátosok ellen. De még apámmal is volt elintézni valóm...
- Hányan maradtatok? – ez térített vissza a valóságba
- Mi?
- Hányan maradtatok életben, miután innen elmenekültetek?
- Senki. Csak én. Egyes-egyedül...
- Aha. Az már kettő ...
- Mi! Mi kettő ??? Azt mondtam egy... én....
- Meg az a vézna, béna, gyenge, sze...
- Úgy érted, Tommy?
- Ő ... – mondta némi undorral és megvetéssel a hangjában apám
- Hát él ?!
- Már nem...
- Mit tettél vele !? - ordítottam teljes erőből az arcába, és minden csepp önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy most azonnal neki ne ugorjak
- Hát tudod ... – mondta tettetett elmélkedéssel a hangjában, elég közel a városhoz, egy sziklás vidéken találtunk rá, miközben rátok vadásztunk. Tudod, fiam, nagy szerencsétek volt, hogy akkor nem találtunk rátok, mert akkor már te se élnél... De most nem erről van szó... Krhm. Ahogy ott feküdt, azt hittük, halott. egyszer csak megmozdult. A teste meg volt csonkítva, és valami hatalmas lény harapásnyomait véltük felfedezni rajta..
- Jól van, jól van, mondd már! – mondtam remegő hangon
- Ó! Valaki milyen türelmetlen? Nos, ha pár perccel később érünk oda, már nem élt volna. Parancsomra a tábori orvosaim összefoltozták. Csak azért mentettem meg, hogy kihúzzam belőle, hol rejtőztök. De nem mondott semmit. Akárhogyan kínoztuk is.
- Kínoztátok !? – mondtam most már szörnyen ideges hangon
- Igen... – mondta apám diadalittas hangon De ezzel még nincs vége. Mivel nem vallott, úgy döntöttem, felköttetem egy karóra, hadd égesse szét a tűző nap.
- Te szadista disznó! – ordítottam, és már a könnyem is folyt Hogy voltál képes erre! Mit vétett ő neked! – mondtam, megragadtam a grabancát, fölemeltem, és arra készültem, hogy teljes erőmből a falhoz vágjam Ebben a pillanatban az összes őr rámszegezte a fegyverét. Erre én leraktam.
- Nem ajánlom, hogy ezt még egyszer megpróbáld, Dan! Bevallom, egész soká bírta. És így sem vallott. Egyébként megnézheted a maradványait, ha akarod. Ja! És még nem mondtam, hogy többé nem szeretnélek itt látni.
- Nem is fogsz! Önszántamból nem jövök ide többé. – mondtam még mindig el-elfúló hangon A viszont nem látásra!
- Ahogy mondod! – szólt apám, s elváltak útjaink
Azóta csak néhány testvériségi küldetés miatt kellett bemennem a városba. Persze apám, amikor meghallotta a hírem, meg hogy milyen gazdag vagyok, szabadkozott, hogy hát ő nem gondolta komolyan, meg hogy ne haragudjak rá... De ez már nem hat meg. A tettei beszélnek helyette. Amikor még nem voltam híres, nem is akart látni... No, de a lényegre térek. Szóval teljesen tanácstalan és kedvetlen voltam. Nem tudtam, mit csináljak, hova menjek ... Elindultam hát a pusztába. Már ismerős volt nekem ez a lelkiállapot. Most már végképp nem volt semmi remény arra, hogy olyan rokonokat találjak, akik még élnek, és legalább megtűrnek maguk mellett... Elintéztem a bőrkabátos bandát, nem esett nagyon nehezemre. Néhány hírvivőt hagytam csak, de azokat is jól elvertem. ( Ma már belátom, nem ez lett volna a helyes megoldás, de a bosszú elvette az eszem. ) Aztán pár napig csak mentem céltalanul. Ezután arra gondoltam, semmi értelme sincs annak, hogy a végtelen sivatagban lézengjek, valamit kezdenem kell az életemmel. Nem bolyonghatok itt örökké. Bár ekkor minden felettébb kilátástalannak látszott, eldöntöttem, most sem adom fel. Így hát egy jó ideig csak vártam, hogy emberi lénnyel találkozzam. Próbáltam bejáratott kereskedelmi útvonalat keresni, hisz ott nagyobb eséllyel botlok bele valakibe. Hamarosan megkérdeztem az első karavántól, akikkel találkoztam, hogy merre van a legközelebbi emberlakta település.

- Jó napot! Bocs, hogy zavarom, de nem tudná megmondani, merre van a legközelebbi város? – szólítottam meg a karavánvezetőnek kinéző pasast
- Ahh. Nem zavar. Észak felé van Putrid Fort. Várjunk csak! Maga olyan ismerős nekem! Ja, persze! Daniel Bright! A hős magánnyomozó! F.F.- ből jövünk! Mér' tűntél el, He?
- Áh! Romero! ( Karavánokat vezetett Firey Fieldsből. ) Te kértél meg, hogy derítsem ki, hogy a karavánutak előtt ki lopja a vizeteket! Milyen kicsi a világ! Nem gondoltam volna, hogy itt, a puszta közepén találkozunk!
- De há' Mér' húztál el F.F.- ből? Mindenki hiányol. Ki lesz eztán, aki segítsen a népnek?
- Majd akad más...
- Jól van. Úgy látom, nem akarsz róla beszélni. Akkor beszéljünk másról!
- O.K.
- Gyere velünk! Éppen Putrid Fortba megyünk.
- Hát jó.
- Bemutatlak a srácoknak. Hé skacok! Ez a férfi csatlakozik hozzánk, úgyhogy neki is jár a közösből a napi adag, és ő is kiveszi a részét a harcból, ha arra kerül sor! Tartsátok nyitva a szemeteket! Nem szeretném, ha megint bajba kerülnénk... Egy tagot már vesztettünk...
- Kit? – kérdeztem
- Nem érdekes! Egy elfuserált balek volt. Nem nagy kár érte, de mégis... Na, indulunk! A pihenőnek vége.

Út közben bemutatott a többieknek. Nick, Jack, Jane, Mira és én. Öten voltunk. Az út hosszú volt, így volt időnk összeismerkedni. Jane első pillantásra megtetszett... De nem akartam megszeretni. Még túlságosan élt bennem Xila emléke... A csilingelő hangja... Boldogságtól fénylő szemei... ( Ha rám nézett, mindig mosolygott, és szemei elkezdtek csillogni.) Nem akartam, hogy meghaljon. Hülyeségnek hangzik, de egy kissé babonás lettem. Komolyan elhittem, hogy akit én megszeretek, az meghal. ( Ez igaz is volt majdnem mindig, de nem azért, mert megszerettem őket.) Nem tudom, hogy lehettem ilyen lökött. De hiába türtőztettem magam, hiába voltam távolságtartó vele, egy napon utat tört a szerelem ... Éppen túl voltunk egy fárasztó csatán, (Egy pár szörnyúr támadt ránk a vérszomjas brahminjaival. Nem mondom, kemény menet volt.)
és az elejtett állatok húsát sütögettük nyárson, mikor hirtelen mellém ült. (Mármint Jane) Közel... Nagyon közel. S közben úgy tett, mintha észre sem vette volna. Mira irigy szemekkel méregetett minket. (A két csaj egész úton veszekedett rajtam. De én csak Jane-nel szimpatizáltam. ) Kérsz egy kis brahminhúst? – kérdezte, és meg sem várva a választ, a kezembe nyomta az elszenesedett külsejű, de ellenállhatatlan illatú szeletet. Ő előbb megsütötte, én azt vártam, hogy parázson piríthassam.)
- Ööh, köszönöm! - mondtam, és a számhoz emeltem, miközben ő úgy tett, mintha érdeklődve nézné a folyamatot, de az igazság az, hogy közben végig engem nézett... (Egyébként Jane nagyon sok mindenben különbözött Xilától. 1. Nem igen ügyelt a külsejére. Sohasem volt elhanyagolt, de nem volt a patyolattisztaság híve sem. 2.Nem volt szűz. Ezt onnan tudtam meg, hogy hallottam, hogy mit beszél Mirával, aki egyébként a barátnője volt. : D Az előző kapcsolatáról mesélt neki. Bevallom, ez nem zavart különösebben, hisz akkor még nem ismertük egymást, így nem is tudhatta előre, kibe lesz majd szerelmes... 3.Nem viselt sem kihívó, sem túlzottan merész ruhákat, de nem volt olyan típus, aki a nyár közepi kánikulában is vastag, bokáig érő nagykabátban mászkál. 4. Nem kérette magát. 5. Ha kellett, minden trükköt bevetett, hogy tetsszen nekem. 6. Stb, stb...) Ebből is látható, hogy nem csak egy stílusra vagyok beállítva. Tehát, ahogy ott ültünk egymás mellett, kellemesen pattogott a tűz, a többiek azon vitáztak, hogy melyik brahmin trágyája a legjobb a húsevő növények termesztéséhez, úgymond újra fellobbant az a bizonyos láng. Hirtelen leraktam a húst, és átkaroltam. Észrevettem, hogy ezen ő is meglepődött, nem csak én. De egyáltalán nem bánta. A nap éppen lemenőben volt. Ez mindig Tommy halálát juttatta az eszembe, most mégse gondoltam rá ... Egész máson gondolkodtam. Újra boldog voltam, hogy élhetek. Régóta nem éreztem ezt... Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, aztán hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy Jane az ölemben ül, karjaink összefonódnak, és mi egymáshoz simulunk. Nem szóltunk egy szót se. Fölösleges lett volna. Már szavak nélkül is értettük egymást. A csókok már maguktól jöttek. Rég nem voltam ilyen boldog... Utoljára 2 éve, Xila karjaiban. Tudtunk a másik előző kapcsolatairól, de engem sem zavart David ( Így hívták az előző pasiját. Úgy látszik, a D-betűsekre bukott... ) és őt sem zavarta Xila. Már Mira sem volt féltékeny. Örült, hogy barátnője végre megtalálta az " Igazi "-t ( Így is szólított. Ha találkoztunk, ezt mondta: Hogy, s mint, Igazi? Ő (Jane) Putrid Fortban lakott, eddig egyedül, eztán velem. Szép éveket éltünk le itt. Kb. 5-öt. Én a helybéli katonai bázison dolgoztam, innen kapta a város nevének egy részét, a fortot. (fort = erőd ) Összeismerkedtem Daviddel, és bevallom - itt Dan hátrakacsintott az egyik – szintén mosolygó Főkrónikásra, aki mindvégig érdeklődve hallgatta a történetet, egész jófej srác volt, és az is. – ekkor a teremben lévőkön általános derültség futott át Szóval ő lett a legjobb barátom. Innentől kezdett helyes vágányra térni az életem. Persze ezután is volt elég bajunk, de korántsem annyi, mint ezelőtt. Xila emlékét azonban soha nem tudtam kiverni a fejemből, és nem is fogom tudni. Bevallom, ha ő még élne, rá sem néztem volna más nőre. Persze a feleségemnek erről egy szót sem szóltam. Nem akartam, hogy tudja. Halálosan megsértődött, faképnél hagyott volna, amit teljes mértékben megértettem volna. Elég, ha mi tudjuk. Nem arról van szó, hogy nem szerettem. Nagyon is szerettem. Sőt, imádtam. De ha Xila élt volna, nem szerettem volna bele. Néha még ma is álmodom Xiláról. Felejthetetlen éveket töltöttünk együtt...
De ennek már rég vége, s most, úgy-ahogy boldog vagyok... No de, hol is tartottam? Tehát, amikor még Xila élt, fiatalabbak voltunk. Ő 18, én 20 éves a kapcsolat elején. De Jane-nel már a családalapításra is gondolnunk kellett. Gondoltunk is. 21 éves volt, amikor ikreink születtek. Egy fiú, és egy lány. A lányt Jessie-nek, a fiút ifjabb Danielnek neveztük el. Ez volt életem legboldogabb időszaka. Még Xilát is elfeledtem. De Jane 5 év múlva hirtelen gyengülni kezdett. Mint kiderült, olyan fertőzést kapott, amire az egyszerű városi doktor nem ismerte a gyógymódot. Pedig szedtünk gyógynövényeket, adtunk neki stimpakkot, még a legközelebbi törzs sámánját is idehívtam, hogy végezzen egy gyógyító szertartást, nem ért egyik sem semmit. Minden hiába volt. Az állapota nem hogy javult volna, hanem rosszabbodott a különféle főzetektől, kencéktől, gyógyszerektől. Ereje napról napra fogyatkozott. Éjt nappallá téve virrasztottam az ágya mellett, és fogtam a kezét. Ő megígérte, hogy nem hagyja magát, meggyógyul. Nekem eközben gondoskodnom kellett az ikrekről, tartani bennük ( és magamban is ) a lelket. A bázisra akkor már nem mentem dolgozni. Ezért ki is rúgtak onnan. Nem érdekelt senkit, ( Daviden kívül ) hogy mi baja a feleségemnek. Azt mondták, más is jár dolgozni, akármi baja is van. Én is járjak, vagy ha nem, elbúcsúzhatunk egymástól. Ez akkor egyáltalán nem érdekelt. David is sokszor eljött meglátogatni Jane-t. (Ekkor Daniel szomorúan pillantott a Főkrónikásra, aki szintén bánatosan nézett rá.) Egy reggelen viszont arra ébredtem, hogy Jane kihűlt, és mozdulatlan testtel fekszik mellettem. Tudtam, mindennek vége. De mégis megdöbbentem. Nem számítottam erre. Az igazság az, nem hittem, hogy meghal. Vártam a csodát, azt hittem, egy nap majd kikel az ágyból, és újra a régi lesz. Ez nem történt meg. Nem is történhetett volna. Férfi létemre sokszor sírtam, de mindig csak akkor, amikor senki se látta. A gyerekeknek azt mondtam, hogy édesanyjukat nem láthatják többé. Már nincs itt. a Földön. Elment egy másik. talán jobb világba. Ez igaz is volt. Majd megtudják, ha nagyobbak lesznek. Ez volt eddigi életem utolsó tragédiája. Új munkahely után kellett néznem. A katonai bázisról nem is eshetett szó, hiszen, annak idején ők adták ki az utamat. A környéken viszont nem volt hasonló létesítmény. Alkalmi munkákból még egy kis ideig megéltem, de ez hosszútávon nem ment. El kellett költöznünk. Csak azt nem tudtam, hová. Felpakoltunk tehát, vettem egy brahmint, eszkábáltam egy ócska szekeret, és elindultunk. Kaját és vizet bőven vittünk magunkkal. Eredetileg egy közeli faluba mentünk volna, de egyszer csak szokatlan kinézetű embereket pillantottam meg. Hatalmas erőpáncélokat viseltek, melyek ragyogtak a nap fényében, kezükben a legmodernebb technika csodái. Vágyakozva néztem feléjük. Szívesen mentem volna velük, de erre pillanatnyilag nem láttam egy fikarcnyi esélyt sem. De mégis... A férfiak felém közeledtek. Való igaz, megrémültem, a gyerekeket bebújtattam a csomagok közé, és mondtam nekik, hogy legyenek csendben. Nem tudtam elképzelni se, hogy miért akarnak beszélni velem. Megállítottam a szekeret. Az egyik páncélos előre lépett, és így szólt:
- Elnézést, hogy zavarom! De nem maga az a pasas, aki Firey Fieldsben segített az embereken, és Putrid Fortban a katonai bázison dolgozott?
- De. ( Be kell, hogy valljam, ez nagyon megdöbbentett. Kik ezek, és honnan tudnak rólam?
- Akkor üdvözlöm, Daniel!
- Honnan tudják a nevemet?
- Az Acél Testvériségének hírszerzése figyelemre méltó...
- De hát...
- Ne féljen... Nem akarjuk bántani. Csak meg szeretnénk kérdezni, nincs-e kedve csatlakozni hozzánk...
- Nekem?!
- Egy barátja, bizonyos David krónikás ajánlotta... Tőle tudtuk meg, hogy errefelé tart...
- David krónikás! Ezt nem is mondta!
- Biztos meglepetést akart szerezni...
- Ezért még lesz egy-két szavam hozzá... – morogtam (Az Acél Testvériségéről már hallottam, így tudtam, hogy milyen jelentős szervezet...) Hát persze, hogy szeretnék! Csak hát a két gyerek...
- Ne aggódjon, Daniel. Van elég szállásunk. És a felügyeletet is tudjuk biztosítani. Szóval, ha csatlakozni kíván, jöjjön velünk! Ha nem, nem erőltetjük, Isten áldja!
- Megyek, megyek!- mondtam boldogan
Ennél nagyobb szerencsét el sem tudtam volna képzelni. Menet közben elmondtam a gyerekeknek is. Ők is örültek. De az anyjuk még mindig nagyon hiányzott nekik... Ez ellen nem tudtam mit tenni. És ma sem tudok.
Ekkor fordult végleg jóra az életem... A többit már tudjátok. De azért elmondom. Szóval beleegyeztem a kísérletbe, miután nem a várt eredményt hozta, leállították, (mármint a kísérletet) létrehozták számomra ezt a páncélt, és ettől fogva lettem szuperkatona. Előtte is azt mondták, van érzékem a harchoz. A gyerekek persze nehezen szokták meg, először megijedtek. Nem tudták elképzelni, ki ez a hatalmas szörny. Nekem is furcsa volt tudomásul venni, hogy ebből a bádogdobozból többé nem szabadulhatok... De ha az időt vissza lehetne forgatni a kísérlet elkezdése előttre, akkor is beleegyeznék. Ez a világ rendje. A sorsnak nem lehet ellenszegülni... Egyetlen dolgot változtatnék csak meg az életemben. Bárcsak ne ismertem volna meg Xilát. Ha nem lehetett ő a gyermekeim anyja, mért kellett találkoznom vele? Hogy az együtt töltött gyönyörű évek fájó emlékként örökké kísértsenek?! Na de mindegy...

Ennyi volt. mesélhetnék még akár egy hétig is, hogy az összes izgalmas kalandomról tudjatok, de nektek szükségetek van még a képzésre, nem tarthatlak fel a történeteimmel titeket. Előttetek az élet. Kérlek benneteket, tanuljatok életem számtalan hibájából, és szerencsétlenségéből, hogy legalább ti élhessetek boldogabban ebben a háború utáni, megviselt világban. (Daniel utolsó mondatát mindenki megfogadta. Elgondolkodtak rajta, és e történetből levonták a tanulságot. Mindenki azt, amit annak gondolt. Egy ideig a teremre nehéz csend telepedett, majd Daniel felállt, és végleg búcsút vett az újoncoktól:
- Isten veletek! Remélem, még találkozom mindanyiotokkal! Itt, a bázison bárkivel bármikor összefuthatok, és gondolom, nem fogtok összetéveszteni senkivel sem. – mondta, halvány mosollyal a szája csücskében, és távozott
- Viszontlátásra! – mondták az ifjak, és ők is elkezdtek szállingózni ki a teremből Boldogok voltak, és valamennyien bölcsebben, (és jobban értékelve az életet) léptek ki az ajtón. Eközben a bázis egyik másik folyosóján két boldog gyermek (ikrek, egy fiú és egy lány) szaladtak apjuk elé, aki őszinte örömmel kapta fel mindkét csemetéjét egyszerre, és karjaiban a csöppségekkel, díszkíséretben távozott a bázisról, hogy a hosszú nap után, életét újragondolva, végre kipihenhesse magát.

Vége

INFERNO

Kritikát a névre kattintva lehet küldeni!