Sivatagi remetéből megkeseredett szuperkatona (Írta: INFERNO)

1. Rész

A sivatag kellős közepén, egy hatalmas, főleg föld alatti katonai bázison és egyben kutatólaboratóriumban járunk.- mondja Chris, az egyik újonc, akit nemrég vettek fel. Most pedig azt a feladatot rótták rá, hogy igazítsa el a még újabb (ma felvett) katonákat a bázison, vigye körbe őket, a séta után pedig vezesse be a csapatot a legnagyobb konferenciaterembe, ahol, életükben először (és talán utoljára is) találkozhatnak egy élő legendával aki, katonai pályafutásuk kezdetén ízelítőként elmeséli nekik, hogy hogyan jutott el idáig. Éppen most nyílik a felvonó ajtaja s az ifjú katonák álmélkodva néznek körül. Ilyet még soha életükben nem láttak. Hatalmas páncélfolyosókon vezet végig az útjuk, melyek oldalán a biztonsági rendszer vezérlő-számítógépei sorakoznak, az ajtók mellett pedig az energiamezők kapcsolótáblái láthatóak. Nos, ha nem bánják akkor én el is kezdem a mondókámat -szól Chris, ezzel akaratán kívül megszakítva az ifjak álmodozását, arról, mi lesz majd, ha ők fogják kezelni ezeket a szuperintelligens számítógépeket, vagy éppen, robotpáncélban, hatalmas mordályokkal a kezükben visszatérnek világmegváltó küldetéseikről. Krhmmm - köszörüli a torkát vezetőjük, mert az egyik újoncnak annyira elkalandozott a figyelme, hogy majdnem belelépett az egyik tesztlabor előtt álló vödörnyi biomasszába. Kövessenek! - mondja és szépen körbevezeti a főként 18-20 évesekből álló csoportot a bázison, visszafelé pedig betereli őket a nagy konferenciaterembe, ahol pár tucat állig felfegyverzett őr és még néhány korábban érkezett katona állt, azon a hatalmas, robotnak , vagy mutánsnak tűnő valamin kívül, ami kétszer akkora volt, mint egy jól megtermett ember.

Amikor mindnyájan elfoglalták a helyüket a valami a terem közepén tűnődve megszólalt: Honnan kezdjem el életem történetét? Hát talán onnan, amikor egyedül nekivágtam a sivatagnak és elhatároztam, hogy soha de soha nem megyek többet emberek közé... De előbb bemutatkozom. Daniel Bright vagyok, volt magánnyomozó és fejvadász, az Acél testvériségének néhai kísérleti alanya, később katonája. U- u -u -uram, kezdte az egyik fiú, aki mihelyt belépett a terembe kezdte a bátorságát gyűjtögetni ahhoz, hogy megszólítsa a legendát .Tudom, mit akarsz kérdezni fiam, mondta Daniel. Aki látott, idáig mindenki ezt kérdezte tőlem előszőr, hogy mutáns vagyok-e. Én nem a klasszikus értelemben vett mutánsokhoz tartozom, akik a sugárzás vagy a" régi katonai bázison" lévő forró radioaktív vírustenyészetbe való mártogatás következtében mutálódott. De erre majd a későbbiekben kitérek. Nos, a lényeg az, hogy mikor felvettek az Acél Testvériségébe, kiderült, hogy éppen akkor fejlesztettek egy szupertitkos szert ami megnöveli használója minden képességét egy ideig, de miután elmúlik a hatása, nem okoz sem szellemi sem fizikai visszaesést. Ennek tesztelésére pedig én voltam a tisztek szerint a legmegfelelőbb alany. ( Azt persze nem mondták, hogy ezért hoztak ide. Szépen csőbe húztak. ) Addig nem is volt semmi baj, míg ki nem derült hogy az anyag hatása nem akar múlni rólam és ezzel párhuzamosan egyre több allergiás rohamot kaptam és a kísérlet végén szinte már alig éltem, folytonos megfigyelés alatt kellett tartaniuk, mert bármelyik pillanatban meghalhattam volna. Kiderült, hogy a szer ezen "aprócska" mellékhatásával nem számoltak. A bázison mindenki nagyon sajnált, mert meg kell hagyni, nagyon tehetséges srácnak tartottak, ezért a Főlovagok és a Főkrónikások úgy döntöttek, hogy készítenek nekem egy olyan különleges robotpáncélt, amiben nem érhet többé semmilyen káros környezeti hatás. Beültettek az agyamba egy olyan érzékelőt, ami továbbítja a parancsokat az izmaimhoz, így tudok majd mindent elvégezni benne. ( Az anyagcsere-folyamataimat is a páncél végzi, elő tudja állítani a táplálásomhoz szükséges anyagokat.) Éppen időben készültek el vele, mert már nem tudtak volna sokáig életben tartani. .Be kell vallanom újdonsült "testemben" először meglehetősen furcsán éreztem magam, sehogyan sem tudtam irányítani a páncélt. De ebben is segítettek a kutatók és tudósok és hamarosan már úgy tudtam vele mozogni, hogy az idegenek észre se vették, hogy nem kézileg vezérlem. De még nem meséltem el nektek, ifjú növendékek hogy miért is szöktem el otthonról. Az apám rabszolga-kereskedő volt , pénzért mindenre képes volt , még a saját anyját is eladta volna , ha nem ölte volna meg egy rivális kereskedőbanda épp akkor amikor az ő "Drága Kicsi Fia" összeakasztotta velük a bajuszt. Még el sem ásta. De most nem ez a lényeg ... Szóval amióta csak az eszemet tudom, utáltam az apámat a munkájával és a haverjaival együtt. Anyámat is szinte mindennap verte, nem bánt vele és velem se jobban , mint a rabszolgáival. Féltünk is tőle , mert ha nem tesszük azt amit mond , minket is megölethetett volna. De kb. 15-16 éves koromban találtam a város (Dusty Debris, röviden Dupla D. Így hívták az utazók, vadászok. ) szélén mászkálva egy elhagyott pincét, ami tele volt mutáns patkányokkal, hangyákkal és skorpiókkal. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet ott, mert senki nem beszélt sem magáról a helyről, sem arról hogy mit rejthet a pince mélye. Belopództam hát, kipucoltam a patkányoktól és bogaraktól és a legmélyén egy fegyverraktárra bukkantam, ami tele volt különféle, jobbnál jobb fegyverekkel. Mindet elhoztam, felfegyvereztem a barátaimat és tervet készítettünk , hogy miként szabadítjuk ki a rabszolgákat. Egy éjszaka elhatároztuk, eljött a cselekvés ideje. A riasztó és a ketrecek kódját apám az íróasztalában őrizte, s eszébe se jutott volna, hogy én ezek után kutakodni fogok , így hát kockázat nélkül leírhattam őket .Az őrök figyelmét eltereltük azzal , hogy kieresztettük az udvar másik végében található brahmincsordát , és amíg azok kergetik őket , mi kiszabadítjuk a rabokat. Vagány, fekete bőrdzsekiket is vettünk a megtakarított pénzünkből. ( Kupakokból, tallérokból és doboznyitókból.) Igaz , egy kicsit már kopottak voltak , de álcázásra tökéletesen alkalmasak. Azért volt rájuk szükség, hogy azt higgyék , egy másik ellenséges bandától jöttünk , akik mindig ilyen cuccban jártak , és még véletlenül se fogjanak gyanút. De sajnos egy hiba csúszott a számításunkba. Mégpedig az , hogy meg se fordult a fejünkben , hogy a rabszolgák is félnek attól hogy más kereskedők elrabolják őket. Pedig teljesen logikus is volt , mert a bőrkabátosok , vagy ahogy akkor hívták őket , a "Fekete Rablók" még kegyetlenebb banda hírében álltak ( Ez már nagyon nagy szó. ) és ellenségei is voltak a mi bandánknak. Így hát amikor már a ketrecekhez értünk , és a zárakkal babráltunk , a rabok éktelen ordítozásba , sikítozásba kezdtek, és az őrök inkább őket mentették , mint a brahminokat , ugyanis apámnak többet értek , mert drágábban lehetett eladni őket. Ez volt a mi vesztünk.

Eszünket vesztve menekültünk, néhányunkat így is elfogták, s még gondolni sem mertünk rá, miféle kínzásoknak fogja őket apám alávetni. Mikor már jó messzire futottunk, megálltunk, hogy kilihegjük magunkat.

Gyötört engem a lelkiismeret-furdalás, hogy ilyen akcióba rángattam a legjobb barátaimat. Bevallom, a nagy menekülésben eszünkben sem volt a fegyvereket igénybe venni, s maga az is csoda volt, hogy nem dobtuk el őket futás közben. Pedig ha használtuk volna őket, szétrombolhattuk volna vele az apám által szerényen csak " A Környék Urának Legerősebb Védelmi Célt Szolgáló Bázisa "-ként emlegetett putrinegyedet. De azért nem akartam ellene fegyverrel fellépni, hisz ' ekkor még úgy gondoltam, akármiket is követett el ellenünk, mégis hálával tartozom neki, mert felnevelt. Úgy döntöttünk tehát, hogy nekimegyünk a sivatagnak, itthon úgyis körözni fognak minket. S ha maradunk, nem számíthatunk sok jóra. A lényeg az, hogy elindultunk, és nekivágtunk életünk legnagyobb kalandjának. Sokszor elkaptak minket a rablók, banditák, sokan elhullottak közülünk. Az életben maradottak hamarosan megtört, fásult emberek lettek, a végén már csak Thomas meg én maradtunk. Thomasszal szinte együtt nevelkedtem, testvéremként szerettem. A szomszédban lakott, apám kapta el a szüleivel együtt. Csak azért nem dolgoztatta, mert szerinte "sorvadt, béna, gizda, egyszálbél, mihaszna kölyök" volt (Nem csoda, hisz' alig kapott enni.). Sok közös tulajdonságunk volt, többek között az, hogy ő is nagyon utálta apámat. (mér' ki nem?!) Gyakran elmélkedtünk hordótüzeink mellett, hogy vajon megérte-e. Röviden arra jutottunk: Nem. Beláttuk, ostoba, lázadó cselekedet volt, és nem volt semmi értelme, mert minden maradt a régiben. (Kivéve az, hogy elfogott társainkat most biztos brahminjelölő vassal sütögetik, sokkolóbotokkal ütik-verik, meg még ki tudja, hányféle módon kínozzák, miattunk, főleg miattam.) Tudtuk, szüleinket, ottani barátainkat soha többé nem látjuk már. Rosszul tudtuk... De ezt majd később elmondom. Szóval egy este épp a naplementét néztük, s közben azon tűnődtünk, meddig bírjuk még víz és élelem nélkül, mikor hirtelen éles sikoly hasított bele a puszta csendjébe.
- Mi a fene volt ez?! - kérdezte Tom.
- Fogalmam sincs. - mondtam.
- Nézzük meg! Tommy, hozd a törött nyelű lándzsám, a csorba tőröm, a vacak légpuskám, meg a gyógyporokat!
- O.K. De a többi fegyvert?!
- Kifogyott a lőszer belőlük, vagy tönkrementek.
- Ja, igen. Már emlékszem. Nem lesz könnyű dolgunk, de ha csak...
- Hozd már!
- Ja, persze. Bocs.

(A párbeszédekre azért emlékszem ilyen pontosan, mert akkoriban minden nap naplót vezettem, amelybe minden apró, mások számára jelentéktelennek tűnő dolgot is leírtam.)

Kibukkantunk a sziklák mögül, ahol tábort vertünk, s hirtelen olyat láttunk, amit még soha. Egy hatalmas, dinoszaurusz-szerű, háromembernyi lényt, hatalmas karmokkal, és két nagy szarvval a fején. A bestia egy lányt tartott a mancsában, és arra készült, hogy a szájába tömje. Ekkor oldalra pillantva megláttam Thomast. Ilyennek még soha se láttam. Kezében tartotta a vén légpuskát, a teremtményre célzott vele, izmai meg voltak feszülve, Gyenge teste mintha lángolt volna, arca kipirult, és így kiáltott: Hé, te dög! Ide nézz! S abban a percben meghúzta a ravaszt. A szörny meglepetésében elejtette a nőt. Láttam, ahogy a lövedék lepattan páncéljáról. Tom a lányra meredt, és szinte ordította: Fuss! Rohanj, ne hálálkodj! És ne nézz vissza! A lány engedelmeskedett, gondolom nem esett nehezére. Ebben a pillanatban a szörny megindult Tom felé. Neee!- kiáltottam, és elé akartam vetni magam, de ő eltaszított, és csak ennyit mondott elfúló hangon. Eredj te is, Danny, rajtam már úgy se segíthetsz. Míg én a porban gurultam, hallottam a lény diadalordítását, amint Tommyt elkapta. Ekkor hatalmas ütést éreztem a homlokomon, és elsötétült előttem a világ... Aztán arra ébredtem, hogy valami belehasít a karomba. Hitelen felültem. A fejem is lüktetett. Megtapogattam a homlokomat. Egy kis csomócskában gyűlt össze rajta az alvadt vér... Kinyitottam a szemem. Két férfit és két nőt láttam magam körül, az egyik férfi a karomat fogta. és véres volt a szája. Rájöttem, kannibálok karmai közé kerültem. Az egyik hirtelen elkurjantotta magát:
-Héjj, Dick E mé gél!
- Há ullátom vót benne szufla, Bud!- mondta a másik fickó.
- De má nemcsokáigg! - szólt egy nő, és fenyegetően közeledett felém egy rozsdás késsel a kezében.
- Belezd ki, Rima ! - mondta a másik csaj.
-Egy pellanat! -hallatszott a hátuk mögül, és egy izmos, barna bőrű férfi lépett ki egy nagy kaktusz takarásából.
- Jajj! Nyema! Mámegin te vagya, Tashim?!- mondta a Bud nevű kannibál.
- Én hát! Mit gondoltál? Már megmondtam ezerszer, hogy ez a Halászok, vagyis a MI területünk. Úgy látszik, még mindig nem fogtátok fel!
- Hám mos' mit akarsz most tenni velünk? Csak nem gyilkolsz meg minket?!
- Nem. Pedig jól be lehetne etetni veletek a piranhákat, De nem. Nem szennyezem be veletek a kezem. Csak annyit mondok, kotródjatok el innen, vagy gondoskodom róla, hogy legyen mit enni a vadkutyáknak! És hagyjátok békén azt a fiút!
- Ige ! Nazonna lelmegyünk! Futáss rácok!
- Fussatok csak! Gyáva férgek... hé, te fiú! Jól vagy?
- Igen, köszönöm! - mondtam, és már a fejem is kitisztult.
- Nem akarsz velünk jönni? Jó dolgod lenne...
- Most nem... Amúgy kösz mindent...
- Szívesen! - mondta Tashim Vigyázz velük! A legjobb messziről elkerülni őket! Ez a Dögevő klán volt, A legalantasabb klán, ahogy a nevük is mutatja. Ez a fő vadászterületük, úgyhogy jobban teszed, ha sietsz! A legközelebbi település Firey Fields. DNY felé. Na szevasz!
- Viszlát, és sok szerencsét!
Miután a férfi és csapata porfelhő kíséretében eltűnt a távolban, kimerülten rogytam le a homokba. Megvizsgáltam a karomon lévő sebet. Már nem ömlött belőle a vér, de fájt. A szél is jól telehordta apró szemű sivatagi porral. Nem volt mivel kitisztítanom, így csak reménykedhettem benne, hogy nem fertőzik el. De abban biztos voltam, hogy örökre megmarad. Meg is maradt. Végiggondoltam a történteket, és hirtelen eszembe villant Tom. Ó Drága jó Tommy! Ő volt az egyetlen anyámon kívül, akitől igaz szeretetet kaptam, s már ő sincs. (Egyébként a lényt, aki Tommal végzett, később tudtam meg, halálkaromnak hívják. Kétségkívül beszédes név.) Itt vagyok egyedül a sivatag közepén, nincs se vizem, se kajám, se barátom, se reményem. Már nem érdekelt semmi. Kibukott belőlem a hangtalan zokogás. Ki tudja meddig feküdtem ott a koszban, mert mire feleszméltem, besötétedett. Eldöntöttem, soha többé nem megyek emberek közé, nem tudtam a szemükbe nézni, magamat hibáztattam Thomas haláláért. Mert biztos voltam benne, hogy meghalt. Meg kellett halnia. Ezt nem élhette túl. Nem fogom föladni, és önként a vadállatok közé vetni magam. Felálltam, és elindultam. Nem volt kedvem visszamenni a maradék cuccainkért, főleg azért, mert nem akartam látni, hogy a szörnyeteg mit hagyott meg Tommyból. Teljesen le voltam törve. Addig mentem, míg végül összeestem. Hogy a fáradtságtól, a kimerültségtől, vagy az étlen-szomjan levéstől-e, nem tudom. A lényeg az, hogy amikor magamhoz tértem, épp mutánspatkányok rágták a bőrdzsekim ujját. A franc belétek!- nyögtem, és feltápászkodtam. A patkányok észrevették, hogy mozgok, és támadni készültek, vesztükre. Annyi erőm még maradt, hogy ezeket elintézzem. Végül is isteni szerencse volt, hogy ide jöttek, mert ha nem, hamarosan éhenhalok. Tehát megettem a patkányokat, szőröstül-bőröstül, mind egy szálig. Rájöttem, megvan a képességem a túléléshez a sivatagban. Különösen hamar észreveszem azokat a dolgokat, melyek segítségemre lehetnek az életben maradásban. Eldöntöttem tehát, mit fogok tenni. Élni. Ha a sors is ezt akarja. Sokáig bolyongtam a pusztában, amíg megtanultam alkalmazkodni, tájékozódni. Az embereket, karavánokat szándékosan elkerültem. Pár hónap múlva találtam egy elhagyatott tanyát. Itt be is rendezkedtem. Elég félreeső helyen volt ahhoz, hogy ne zavarjanak. No meg aztán, volt kertje, kútja, brahminkarámja brahminokkal, néhány vértócsa, pár hulla ( Gondolom a néhai lakóké ) és bent a házban találtam fegyvereket is. Akik erre tévedtek, azokat valahogy mindig elijesztettem. Egyiket huhogással, másikat morgással, s hamarosan olyan históriák kerekedtek rólam, s tanyámról, hogy aki nem tudja az igazságot, a történetek hallatán libabőrös lett, felállt a szőr a hátán és eszébe sem jutott a ház közelébe jönni, aki pedig tudta (mármint én) az röhögőgörcsben fetrengett a földön egy fél óráig, aztán pedig azon gondolkozott, hogy lehetnek az emberek ennyire gyávák, hiszékenyek, és nagyotmondóak. Találkoztam már olyan emberrel, aki még mindig azzal riogatja a kölkeit, ha rosszak, hogy eljön értük a " Sötét Remete" és megeteti őket a " Fekete Halálkarmaival". Egyszóval nem sokszor zavartak idegen látogatók. Egy pár év múlva már nagyom untam magam, és úgy gondoltam, felesleges lenne egész életemre elszigetelnem magam a világtól, egy olyan dolog miatt, amiért (arra az elhatározásra jutottam) nem én vagyok a hibás. Így hát elindultam délnyugat felé, amerre Firey Fields található megmentőim elmondása szerint. Mesebeli fordulattal élve mentem három nap, s három éjjel, míg megérkeztem. Koszos, szürke, romos város volt ez is, mint az összes többi. Bevallom, jobbat vártam. Lepusztult környék, sok helyütt radioaktív szemét, porban játszadozó hippi gyerekek, drogosok, akik bármit megtennének egy szippantás Jet-ért, utcalányok. Tiszta Dupla D. Rabszolgahajcsárok legalább nem voltak. még csak az hiányzott volna. Seriff sem volt. A zsebtolvajok büntetlenül tevékenykedhedtek fényes nappal a nyílt utcán. Az emberek tudták, hogy nem odavalósi vagyok. Azt mondták, látszik a modoromból. Egyszer észrevettem, hogy az egyik drogos egy törött Rotgutos üveggel közeledik egy sráchoz, és közben azt sziszegi:
-Megmondtam! Én megmondtam! Megmondtam, ha nem hozol nekem Jet-et, akkor kifilézlek! Mit filézlek! Szétmarcangollak! Darabokra téplek! És azután, hogy kicsináltalak, bedoblak egy pöcegödörbe, vagy csak simán eláslak valahol! Nem tudja meg senki! Itt nem mer szólni senki! Nem törődnek a másikkal! Nem fognak keresni! Ezt garantálom!
- Há' de... Há' de-de én nem... Én nem tudtam kitől...
- Hiába dadogsz itt nekem, kishaver! Úgyse ment meg senki! Há háá hahaha!
- Ebből elég volt!- kiáltottam.
- He!? Mi a franc... - mondta a drogos.
- Itt vagyok! Én mondtam! Igen, én... Mi az ne nézz így rám! Talán megzavartalak valamiben!? Beszélgessünk egy kicsit!
- Te meg ki a fene vagy!?- kiáltotta elhűlten az ipse.
- Te nem az a fajta fazon vagy, akinek ezt feltétlen tudnia kell! - mondtam, és a nyomaték kedvéért megpörgettem a kezemmel kedvenc magnumomat ( Ekkor már a járókelők is feszülten figyeltek. )
- Hagyd békén azt a srácot vagy különben...
- Jó jó ne is mondd tovább! Már itt se vagyok! Oké?
- Melegen ajánlom. -mondtam, mire a pasas magában dünnyögve elkotródott Te kölyök! Te meg ne gyere ide köszönetet mondani, hanem fogadd meg ezt a tanácsot: Ne üzletelj effajta gyanús alakokkal (Mondjuk ki ne lenne gyanús egy ilyen kuplerájban, amit városnak becéznek?!) de ha már üzletelsz, próbáld megtartani a szavad. Minden jót!- mondtam, még mielőtt a fiú magához tért volna, és elsétáltam a tett színhelyéről.
Ettől fogva kerestek meg az emberek a bajaikkal. Nem tudom, honnan tudták meg rejtekem helyét, ( magyarán azt, hogy hol rejtőzöm ) a lényeg, hogy e esemény óta nevezem magam volt magánnyomozónak. Sok "ügyet" oldottam meg nekik, természetesen valamilyen juttatás fejében. Volt egy eset, amikor egy csodás szerelem volt az. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor mát néhány hete itt éltem, a roncstelepi öreg koldus kopogtatott pléhajtómon.
- Mit keresel itt, Lame? -kérdeztem ( Be kell vallanom, alaposan meglepődtem, álmaimban se gondoltam arra, hogy ő is segítséget kér majd tőlem, úgy gondoltam, nincs semmije. Jól gondoltam. )
- Segícsségé gyüttem, ( szipp ) fijam.
- No, azért kerülj beljebb! -mondtam, erősen megszédülve attól a szagorgiától, ami Lame-mel együtt belibbent a szobámba.
- Kössz! Ebbe a cudar városba ( szörcs ) még csenkicse endedte be az öreg Lame-et ( szipp ) a csajá tázába! (Nem véletlenül. - gondoltam. Büdös, pletykás vén guberáló, ráadásul állandóan szívja az orrát, ami undotító.)
- Nos, mi az ábra?
- Hát - mondta, miközben gátlástalanul elterpeszkedett a kedvenc karosszékemben - az a hejdzet, ( szörcs ) ho ellabolták a jányomat.
- Nocsak -mondtam és felcsillant a szemem (Xila mindenben tökéletesen az apja ellentéte volt. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig tisztán, elegánsan, tisztességes, és nem kihívó ruhákban jelenjen meg, még ha csak az utcára ment, akkor is. Titoktartó volt, semmi pénzért el nem kotyogta volna a neki elmondott titkot, munkából akart megélni, és nem guberálásból, olyan friss és üde volt, mint kiégett mutánsfűszálon a radioaktív harmatcsepp, és mellesleg talán ő volt az egyetlen lány aki ilyen idősen (18 évesen) még szűz volt, vagyis nem űzte az ipart.)
- Mondd tovább! (Annyira érdekelt a dolog, hogy azt is elfelejtettem megkérdezni, mit ajánl érte, ha megtalálom a lányát. Meg amúgy is volt már elég pénzem.)
- Háta zúgyvót (szipp) ho a jány épp nálam vót a szeméttelepen, oszt má megin arró beszétt nekem, ho ideje lenne má valami tittecsségecs munka utá nénnem oszt nem kén guberánnom, amikó gyütt egy ember, osz asztat mondta ho: (Lame olyan nagy hévvel magyarázta ezt, hogy még az orrát is elfelejtette szívni):
- No kislány, pont te kellesz a főnöknek. Szűz személyi rabszolga kell neki, és én úgy hallottam, itt te vagy az egyetlen, aki szűz, ebben a korosztályban, és felfelé! Most velem jössz, vagy ha nem, hát elkábítlak, és úgy viszlek el!
- Engem te nem viszel sehova sem! - mondta a lányom, oszt elővette a kizsbicskáját, és várta, hogy az ipse támadjon. De annak ecébe se vót a közelébe menni, hanem az övén matatott valamivel, s miután kivette, eldobta. Bictos altatógráná tvol taz, mer ott helyben eldűlt Xila is me gé nis. Ennyit tudok.
- Aha. Meglátom, mit tehetek. Nyomokat nem láttál?
- De -mondta most már újra az orrát szívva Lame. Böszme nagy lánnyomokat. Me gis mutatom. Gyüssz?
- Rendben, csak várd meg, míg elkészülök! (Eközben már rángattam is fel magamra a tesla páncélomat, ami híres volt az elektromosság elleni ellenállásáról, és különösen edzett acélból készült, és már húztam felfelé a feltuningolt (ehhez legalább értettem. (Mármint a fegyvertuningoláshoz) Dupla D.-ben tanultam Bolondos Billtől) energiacellákkal működő vaskesztyűmet, begyömöszöltem néhány stimpakkot a hátizsákomba , (Amiben már szintén volt pár hasznos holmi) és magamhoz vettem néhány gránátot.)
- Gyó van!
- Mindjárt kész!
- Okéj, okéj!
- Mehetünk!
Kis idő múlva kiértünk a szeméttelepre, vagy ahogy kéregető barátom nevezte, beléptünk " Lame Birodalmába" , és csakugyan. Az öregnek igaza volt. Tényleg böhöm nagy lábnyomok voltak. És én is jól sejtettem. A lábnyomok az én régi tanyámhoz vezettek. Ez megmagyaráz mindent. De főképp azt, hogy mért találtam holtan a régi tulajdonosokat. Rájöttem, hogy a tanyát a fosztogatók foglalták el, de egy kis időre elmentek, és én ekkor szabadon beköltözhettem. Aztán pedig meghallották a róla szóló történeteket és nem mertek visszajönni. A fegyverek is azért voltak ott. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy későn érek oda. Gondolni sem mertem arra, mit művelnek szegény lánnyal, amíg meg nem érkezek.
-Mikor történt az eset? -kérdeztem (nem történhetett később, mint egy nap, hisz a lábnyomok még látszottak a homokban, és most szerencsére szélcsend volt, így remélhettem, később is látszanak majd, hogy követni tudjam őket.
- Há moss. Moss tőtét, mihejj felérettem, gyüttem röktön hoddzád!
- Ezt nagyon jól tetted, Lame! Jobban nem is cselekedhettél volna! Ne aggódj, igyekezni fogok! Megteszek minden tőlem telhetőt És ne féltsd Xilát! Nem esik bántódása! Ígérem!
- Nadon vigyá rá! - mondta , most már könnyeivel küszködne az öreg guberáló. És sok cerencsét!
- Kösz! Na szevasz!
- Viszlá!
Azzal elindultam, és csak követtem, követtem a nyomokat. Ha szerencsém van, még utol is érhetem őket. - gondoltam (Ilyen szerencsém azért nem volt.) Pár napig így is eltartott az út. Erőltetett menetben mentem, szinte futottam. Szerettem volna már biztonságban tudni Xilát. Nem láttam még soha, de a hallottak alapján csak jót gondoltam róla. Bevallom, nem kellett csalódnom. Mardosott a kétségbeesés, hogy talán nem is jó nyomokat követek, minden percet, amikor megálltam pihenni, elvesztegetett időnek éreztem. Igyekeztem nem gondolni ezekre, de minduntalan befurakodtak az agyamba és nem hagytak nyugton. Kb. úgy a harmadik napon, éjféltájban kirajzolódtak a távolban a tanya körvonalai. Na végre! - sóhajtottam megkönnyebbülten Pedig még csak most kezdődik majd a buli. Azon gondolkodtam, törjek be csak úgy, vagy nézzek körül, majd lopakodva próbálkozzak. Az utóbbi mellett döntöttem. Odalopóztam tehát a fal mellé, és hallgatóztam. Nem hallottam se sikítást, se ordítást, csak monoton beszéd zaját, melyet néha félbeszakított egy-egy irdatlan nagy röhögésáramlat. Tehát vagy még időben érkeztem, vagy már elkéstem... Néhány őr lézengett csak részegen, vagy benyomva az udvaron, a többi ,gondolom bent volt a házban. Ezek tehát nem jelentettek nagy problémát, hamar ártalmatlanná tettem őket hátizsákomba rejtett tőröm segítségével. Úgy tűnt, bent semmit sem vettek észre. Az ablakok be voltak deszkázva, gondolom pont a magamfajta alkalmatlankodók miatt. (Amikor még én laktam itt, nem voltak.) Úgy döntöttem tehát, ideje a tettek mezejére lépnem. Betörtem az ajtót. Mihelyst beléptem, öt fegyver csöve meredt rám, mint sötéten tátongó alagutak, kik alig várják, hogy elnyeljék a világ összes fényét, velem együtt. A főnöknek kinéző, félhosszú hajú, bőrdzsekis fazon rám nézett, és ezt mondta:
- Hát te meg ki a fene vagy, kispofám? Gondoltam, hogy odakint azokat a részeges marhákat bárki el tudja intézni, de sebaj. Megspóroltál nekem néhány golyót. Mert ha valaki nálam rosszul végzi a munkáját, az végzetes következményekkel jár. - mormogta alig hallhatóan.
Mire én:
- Inkább én kérdezhetném, hogy te ki vagy!
- Óóó! Úgy látom, tökös csávóval van dolgunk, srácok! Na én megmondom: Én vagyok Rettegett Rick! Hallottál már rólam?
- Még nem...
- Milyen kár De most már te is mondd meg, hogy ki vagy, ha nem akarod, hogy golyót eresszek a fejedbe!
- Na jó. Ha már ilyen szépen kéred... A nevem Daniel Bright. Azért jöttem, hogy engedd el a lányt, akit úgy három napja raboltattál el Firey Fieldsből!
- Na ne mondd! És mér' ?
- Mér'? Hát azér' mert szerintem nem illik valakit csak úgy elrabolni, és magaddal cipelni egy elhagyatott tanyára, úgy, hogy közben otthon nem tudnak róla semmit!
- Nahát! Milyen erkölcsös valaki! Tudod, mit? Ha legyőzöd az összes emberemet, plusz engem is, akármilyen fegyverrel, akármilyen páncélban, MOST, viheted! Támadás, srácok! - mondta, de közben én már kint voltam az udvaron. Kb. húsz percig véres dulakodás folyt. Én kijátszottam őket, kihasználtam a terep, és a helyzet nyújtotta előnyöket, és úgy ugráltam, hogy a rablók egymásra lőjenek, egymást üssék-verjék. Így végül én kerültem ki győztesen a harcból. Véresen, izzadtságtól csatakos hajjal, sebzetten léptem be a házba. Átkutattam a fosztogatók zsebeit, és találtam egy kulcsot, bizonyosan annak a szobának a kulcsát, ahol a rabokat tartják. Valóban azé a teremé volt. Belepróbáltam a zárba, és elfordítottam. Hallottam, hogy valaki odabenn a kattanásra összerezzen, és egy halk sikkantás tör fel torkából. Biztos hallotta a harc zaját. Beléptem. A földön megkötözve egy gyönyörű teremtést láttam. Azon nyomban beleszerettem. Szerelem volt első látásra. Ebben a pillanatban megértettem, mit érezhetett Tommy, miért áldozta életét egy vadidegen lányért. Mert beleszeretett. Úgy, mint én Xilába. Gondolom, egy fél percig csak álltam ott bambán, mire feleszméltem.
- Te ki vagy? - kérdezte a bájos lány.
- Öö... Daniel... Daniel Bright... Te vagy Xila?
- Igen, én vagyok.
- Azért jöttem, hogy elvigyelek.
- Hová? Csak nem egy másik mocskos bandához? - kérdezte haragosan
- Dehogy, dehogy. Eszemben sincs. hazaviszlek...
- Jaj - sóhajtott fel megkönnyebbülten - Hála az égnek! Tehát megmentesz.
- Hát öö, izé...
- Olyan vicces vagy! - kacagott fel csilingelve
- De már igazán kioldozhatnál - mondta, s a szeméből láttam, én sem vagyok közömbös számára
- Ja, persze. Igen azonnal. - mondtam, és azon nyomban hozzá is láttam
Hát így kezdődött románcunk. Mire visszaértünk Firely Fieldsbe, addigra már szinte lángolt köztünk a tűz, de mégsem csattant el az első csók. Xila sokáig, majdnem egy hónapig kérette magát, míg eljött velem randira. Hamar rájött, hogy én nem vagyok az a tipikus "pusztai férfi". Nem akarok az első találkozáskor lefeküdni vele, és ez roppantul tetszett neki. Nagyon izgultam első vacsoránk előtt, vettem egy csomó finom kaját: Szárított húst, gyümölcsöt, nuka colát xxxsört, piát, rotgutot, nyárson sült gekkót, szeretetpitét, stb. stb. Még gyertyákat is szereztem valahol, no meg gyufát. A leomlott plafonú szobámban terítettem, hisz a másik a hálószoba volt. Mikor megérkezett, én kifogástalanul, kipolírozott teslapáncélomban, mosolyogva nyitottam ajtót. Ő pedig egyenesen lélegzetelállító volt. Szőke, hosszú haját kapdosta a szél, látszott, hogy frissen van mosva. Arca pedig ragyogott a holdfényben.
- Kerülj beljebb, és érezd magad otthon! - mondtam
- Köszi! Egyébként szia!
- Szia!
Ezután leültettem az asztal mellé, falatoztunk, és közben beszélgettünk. Csodás, felejthetetlen este volt. A hold úgy ragyogott ránk, mint ahogy a lézerpisztoly fénycsóvája világít becsapódás előtt. Éjfél körül megszólalt Xila:
- Ne haragudj, fantasztikusan éreztem magam. Tényleg. De már mennem kell. Tudod, megígértem apámnak, hogy majd beugrok hozzá a telepre, és már így is késésben vagyok. (A vén guberáló rendszerint éjszaka volt ébren, (ilyenkor járt kukáról kukára) és nappal aludt.)
- Semmi baj. De ígérd meg, hogy hamarosan újra látlak. - mondtam, miközben fölsegítettem a kabátját
- Megígérem - amikor ezt mondta, már nagyon közel voltunk egymáshoz, éreztük egymás leheletét, és az orrunk majdnem összeért. A következő pillanatban megtörtént, amire, mióta megláttam, vártam. A csókja, az érintése olyan lágy volt, mint a városi szemetet hordozó szellő. Az idő és tér megszűntek létezni, és ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt számomra. Attól kezdve minden percben csak rá gondoltam. Hiányzott. Mindig és mindenhol. De egy napon szörnyű hírt kaptam. Életem talán legszörnyűbb hírét. Lame egy idő múlva újra kopogtatott. Mikor kinyitottam az ajtót, már láttam, valami nincs rendben vele. A szokottnál is elhanyagoltabbnak látszott, és orrszívás helyett most nagyokat csuklott, és erős alkoholszag áradt belőle, amit a szokásos, elviselhetetlen bűzén kívül is éreztem. A fenébe! - gondoltam Már megint leitta magát. Csontrészeg. Látszik rajta.
- Mi történt? - kérdeztem meglepődve
- Há ( hikk ) én acta tel csem tudom monndani!
- De Lame! -szóltam most már erélyesenn - Tudnom kell! Xiláról van szó? Már napok óta nem láttam. Aggódom érte!
... ( csend , néma zokogás )
- Mégis mi a fene történt, az Isten szerelmére!
- Meghótt!
- Mi?! Ki?? Ugye nem azt akarod mondani hogy...
- De ige!
- De ez nem lehet! Nem lehet! -ordítottam
Napokba tellett, míg felfogtam, Xila elment. Nincs többé. Sokat gondolkoztam abban az időben az élet mulandóságáról. Mint kiderült, éppen a szokásos napi sétáját kezdte el, keresztül a bűzös városon, aztán ki a környezö pusztába, amikor nekitámadt egy vadkutya-falka, és üldözés közben lelökték a Firey Kanyonba.
Teljesen összetörtem. Azon elmélkedtem, mért vesz el tőlem mindenkit a sors, akit szeretek. Bevallom, erre még ma sem tudom a választ. Xila halálát talán máig nem tudtam feldolgozni. Már nem volt semmi, ami ehhez a városhoz kötött volna, úgy döntöttem tehát, otthagyom Firey Fieldset a fájó emlékekkel együtt, és visszamegyek Dusty Debrisbe, s ha anyám még él, magammal viszem, akárhová menjek is.
Ebben a pillanatban Daniel kénytelen volt megszakítani történetét, mert kopogtak.
- Elnézést, Dan! - mondta a belépő főlovag Csak az ebédszünet miatt szólok.
- Ja persze. Menjetek csak, újoncok! Akik még ehetnek... No, én addig rendezem a gondolataimat .- mondta történetünk főhőse, s az ebédszünet idejére elmerült csöndes magányában.

INFERNO

A második rész ide kattintva olvasható...