VESZETT FARKAS - 3 / 3 : A háború vége (Írta: VLK)

(Egy Fallout -szerű világban játszódó Post Apokaliptikus novella utolsó része. Ebben a részben már kialakulnak az új népek, városok, és az emberek lassan elfelejtik a régi világot...)

Mostanra már mindent tudtam. Több hibát nem követtem el. Az emberekkel csak ritkán beszéltem. Az új csapatom hat tagú volt. Én. A kocsim. A fekete pisztoly. A szürke pisztoly. A puska. És Csaj, a távcső. Az ő lelke volt benne.
Körülbelül tizenöt-húsz év telt el azóta. Negyven éves lehettem, de nem öregedtem még. Csak megerősödtem. És mostanában alig éheztem. Hetven kiló egész jónak számított. Legalábbis az áldozataimhoz képest.
Tavasz volt, mostanában egyébként is elég fáradékony voltam. Úgyhogy az autó motorjának monoton zúgása miatt kicsit elbambultam, és csak késve vettem észre az út közepén álló két autót, két-három kilóméterre innen. Egy kisteherautót, és egy fekete sportkocsit. Persze mindkettő látott már szebb időket is.
Mi az ott, Csaj? - Kérdeztem.
Emberek. - Mondta.

Ráléptem a tengelykapcsolóra, jobb kezemmel pedig szemeimhez emeltem a távcsövet. Nem láttam senkit.
Levadászom őket.
Jó.
Közelebb gurultam, kezemben mostmár a szürke volt. Sehol senki. Elértem az autókig, de olyan volt, mintha régóta itthagyták volna őket. De háború utániak voltak, az biztos. Hiszen többször jártam már erre. A háború előtti autók kerekei ráadásul általában le voltak eresztve, és mostanra már mind letolták az út menti részekre. Rozsdásak voltak, és valamennyire már elmerültek a sárban. Ezek viszont felfújt kerekekkel, aránylag friss festéssel álltak az úton.
Kikerültem őket, volt még egy rövid szakasz, ahol elfértem.
Bummm!
Valami nagyon hangosan robbant. Az autó alatt. Ráléptem a gázra. Az autó gyorsult. Leellenőriztem a féket, sajnos egyre gyengébbnek tűnt. Amíg haladtam, hangos kattanásokat is hallottam. Öt-hatszáz méterrel később a kézifékkel együtt óvatosan lefékeztem az autót, majd visszafordultam. Ahogy sejtettem. Banditák...
Egy jól öltözött, bőrkabátos alak rohant fekete autójához, és már indította is a motort. Ahogy verejtékezni kezdtem, farmerom és szakadt pulóverem ismét átnedvesedett, felerősítve a mocsok, és az izzadság szagát. Gázt adtam, és kicsit a műszerfal alá húzódtam, ha esetleg rámlőne. Én épp akkor lőttem, amikor beindult a járgánya.
Mivel nem talált, ismét lőttem. Ezt is megúszta. Elhaladtam mellette. Vissza a kis résen. Úgyse robban mégegyszer. Azon gondolkoztam, vajon konkrétan az énrám fáj-e a foga. Napokig - ha nem hetekig - kellene várni arra, hogy erre vetődjön egy autó. Nem is volt túl sok belőlük, és inkább a kisebb utakon használták őket.
Engedtem, hogy megközelítsen. Hátrafordultam, de ő lőtt először. Egyik kerekem bánta. Idegesen próbáltam visszavenni az irányítást a kocsi fölött, de végül inkább megállítottam, mielőtt baj történik. Elszálguldott mellettem. Felkaptam Csajt, és a feketét, majd kiszálltam. A szemem sarkából láttam, ahogy a másik autó is elindult.

Rohanni kezdtem az út melletti erdőbe, és fedezéket kerestem. A sportkocsi visszatolatott. A férfi a másik oldalon szállt ki, és elbújt autója mögött. Ekkor viszont megérkezett a társa a kisteherautóval. Egy hájas férfi volt, szakadt melegítőben, és mocskos ingben.
Ő nem volt ilyen elővigyázatos. Céloztam a szürkével, és lőttem. Elsőre talált. Fejen, ráadásul. Rongybabaként hullt a földre.
Visszahúzótam egy fa mögé, majd lehasaltam. Szememhez emeltem a távcsövet. A feketeruhás férfit nem találtam sehol. Nagy ívben kerülve - ügyelve arra, hogy a fák, és bokrok takarásában maradjak - szaladni kezdtem egy új búvóhely felé. Találtam is egy kisebb magaslatot, ahol takarásban is lehettem, meg aránylag beláttam a környéket. Láttam előző búvóhelyem, az autókat, és egy nagy részt a környékből. Nem is kellett nagyon figyelnem arra, hogy ne mozogjak, úgyhogy időnként a hátam mögé is kikémlelhettem. Főleg az aljnövényzetnek köszönhettem a védelmet, de ahol én feküdtem, ott nem volt semmi, csak rothadó falevelek, így mikor mozogtam, a csalán, és dudva nem mozgott velem.

Nagyon rég óta feküdtem ott, és kémleltem a környéket. De az autó még mindig ott volt. Ekkor végre meghallottam azt, amire vártam. Valahol a hátam mögött, egy kis domb felől jött a zaj. Arra fordítottam a fejem, de még mindig nem láttam semmit. Csaj se. Ugyanúgy figyeltem a többi neszre is, hátha ez csak valami madár volt. De ekkor felbukkant a feje. Valószinűleg körözött körülöttem, úgy próbált rámtalálni. De én találtam meg először. Elég közel volt, bár kezeim remegtek az izgalomtól.
Bumm! - Egy lövés.
Bumm!
Bumm!
Hátratántorodott, egy fatörzsnek dőlve. Rámnézett.
Bumm!
Elővettem a feketét. De ő már nem nézett. Válla egyre gyorsulva csúszni kezdett, majd összeesett a fa tövében. A Távcsővel leellenőriztem, hogy tényleg meghalt-e.
Rutinos mozdulatokkal átkutattam a ruháját. Kitáraztam a pisztolyát, majd hanyagul az arcára dobtam, végül elvettem a díszes kését, meg a kulcsát is. Kürüljártam a környéket, benéztem a két autóba, majd mikor meggyőződtem róla, hogy sehol senki, átkutattam a dagadtat is. Nem passzolt a képbe. Vajon mit kereshetett itt egy profival?
A fekete autó hátsó ülésén egy egész késkollekciót találtam. Egyébként az egész nagyon hasznosan volt berendezve. Tele volt lőszerrel, robbanó szerkezetekkel, ékszerekkel, sok kulaccsal, és gondosan összecsomagolt élelemmel. Szalonna, szárított hús, szárított gyümölcsök, és kenyér. Eléggé túlélőmániás tagnak tűnt, úgyhogy átvizsgáltam az autót, esetleges csapdák után.
Egyre jobban bírtam a srácot. Az autója alja meg volt erősítve. Igen szép, és aprólékos munkát végzett, aki csinálta. Átvizsgáltam a motorháztető környékét, és meghúztam a nyitószerkezet fogantyúját. Ezután - bár sose csináltam még ilyet - egy bottal emeltem fel a tetőt, elhajolva az esetlegesen kicsapó lángnyelvtől, vagy golyóktól, nyílvesszőktől. Nem lepődtem volna meg.
De minden simán ment. Az egyetlen biztonsági berendezés a riasztó volt. Még mindig kifogástalanul működött. Hátul, a szintén megerősített falú csomagtaróban - melyet ugyancsak nagy óvatossággal nyitottam fel - több kanna benzint, és egy rádiót találtam.
Nem nagyon értettem hozzá, de bekapcsoltam. Megnyomtam a legszimpatikusabb gombot, majd beleszóltam.
- Haló, haló.
Semmi válasz nem érkezett.
- Haló, haló.
Épp lecsapni készültem a tetőt, mikor valaki megszólalt.
- Ki vagy?
- Bence. - Furcsa volt ismét kimondani a nevem. Talán tizenhat éves lehettem, mikor utoljára hallottam. És beszélni is rég beszéltem mással...
Megint csönd. Én kezdtem magam furcsán érezni.
- Ti kik vagytok? - Kérdeztem.
- Hol van a fejvadász?
- Öööö... mindjárt jön.
- Ki vagy te?
- Hát... utazó.
- Megölted?
- Nem.
Megint csend.
- Hol vagytok? - Kezdtem ismét.
- Mi történt a fejvadásszal? És mi történt Fasirttal?
- Semmi.
- Te vagy a Veszett Farkas. Igaz?
- Hát... nem.
Újra elcsendesedtek, és hiába próbálkoztam többet.
Veszett Farkas... Kezdett összeállni a kép. A biztonság kedvéért átkutattam a kisteherautót is. Ebben nem volt élelem, se fegyverek. Benzin is csak a tankban volt. Viszont ékszereket találtam. Egy zsákban voltak. Arannyakláncok, és drágakövek. Úgy festett, mintha ez lenne a fejvadász fizettsége.
- Hűbazze'! - Mondtam magam elé.
A kesztyűtartóban találtam egy régi térképet. Tollal rárajzoltak, a régi városokat besatírozták, az újakat pedig bekarikázták, vagy X-szel jelölték meg. Még a neve is oda volt írva néhánynak. A legnagyobb karika mellett is ott állt egy név: Amnesia.
Ismertem már a várost. Egy tábla szerint Ingolstadt volt valaha a neve. Én mindig is Amnesia-nak ismertem. Egy város, melyben még én is megittam már egy-két sört. Németek, magyarok, és kínaiak "éltek" itt főleg. De legtöbben csak átutazóban voltak. Ekkora települést a háború óta nem láttam. Egy régi város romjaira épült, ám aránylag jó állapotban volt. Nem sok kedvem volt visszamenni. Balé balhé hátán. Volt, aki direkt azért ment oda. Megszerezni az utazók értékeit. Az utazók pedig kalandért, és szórakozásért. Tele volt a város naplopókkal, őrültekkel, és drogosokkal. Épp ezért a dealerek is ott találtak otthonra, csakúgy, mint a tolvajok, és harcosok. Ezek az emberek pedig az üzletembereket vonzották oda. Én élelemért, vagy benzinért mentem mindig, és ékszerekkel fizettem. Aztán legtöbbször gyorsan távoztam. Töltényem volt elég, de sose adtam volna el belőlük. Egy golyó gyakran egyenértékű volt egy élettel, egy autóval, egy nyugodt éjszakával, vagy egy rakás ékszerrel. És sose tudhattam, mikor fogynak el.
Most információ kellett. Arról, hogy ki akar engem eltenni láb alól. Gyakran szereztem ellenségeket, de mindig ugyanúgy oldottam meg a problémát. Öltem, mielőtt engem ölnek meg. Ez működött. Ezért voltam még életben.
Így csináltam ezt már... több, mint tizenöt éve. Nehéz volt egyedül, de nem fogadtak be egy közösségbe sem, így mióta Csaj meghalt, teljesen magamra maradtam. Féltem az emberektől, és ők is féltek tőlem. Nem éreztem szomorúságot emiatt. Az emberek és törzsek nagy része, akikkel eddig találkoztam, általában hamarosan meghaltak. Vagy én öltem meg őket, vagy valaki más. Én pedig még mindig éltem.

Visszamentem a fekete autóhoz, kidobáltam a késeket az útra, majd beindítottam a motort. A kijelzők szerint minden jól működött. Mikor kiszálltam, a régi autómhoz mentem, és egy műanyag csövet vettem elő. A kisteherautó, és a kocsim tankjából leszívtam az összes benzint egy üres kannába, letoltam őket az útról, majd mindent bepakoltam az új autóba. Felbőgettem a motort, és megfordultam a kocsival.
- Hát akkor, irány Amnesia. - Mosolyogtam a távcsőre.

Nem kellett sokat mennem, hamar jött egy kis elágazás, ahol leértem egy igen rossz állapotban lévő úrta. Negyvennel gurultam végig, de nekem húsznak tűnt. Estére értem oda, ahol a város kezdődött.
Amnézia. Jó kis hely. - Mondtam cinikusan.
Ja. De nem csinálsz nagy balhét, igaz?
Persze. Vigyázok. Chief.
Csaj nevetett. Én is.
Behajtottam egy kisebb utcába. Itt még nem laktak emberek. Legalábbis régen így volt. Kiszálltam, és aktiváltam a riasztót. Egy bombaszerűséget gyömöszöltem a kocsi alá elriasztásnak, és ruhákkal tömtem be a kerekek mögött az egyik hátsó tengely, és a karosszéria közti részt. Észrevettem pár kölyköt. Teátrálisam a magasba emeltem a feketét, és leellenőriztem, hogy meg van-e töltve. 6+1 golyó. A kissrácok gyorsan felszívódtak.
A fegyvert becsúsztattam a farmer, és a szíj közé, csöve a zsebemben ért véget. Mély lélegzetet vettem, majd elindultam, mielőtt mégtöbben felfedezik a járgányt. Farzsebemben is egy-egy teli tár lapult, nálam volt még a díszes kés, a szürke, Csaj a nyakamban, és néhány ékszer. Csendesen ballagtam a kereskedőhöz, Hans-hoz. Bár az itt élő embereknél ügyesebb, és okosabb voltam, senkinek nem akartam felkelteni az érdeklődését. Csendesen vonultam végig, az árnyékos részt választva. Elhaladtam egy húszévesekből álló banda előtt, mindegyik tag engem figyelt. Én nem néztem a szemükbe. Taknyok. Az volt az idegesítő, hogy egy szempillantás alatt megölhettek volna. Ha balszerencsém van. Márpedig én nem bíztam a szerencsémben.
Két utcányit kellett sétállnom, míg végül elértem Hans üzletét. Egy német férfi volt az, törte a nyelvünket, de a keletiek elől idevándorló magyarok miatt nagy nehezen megtanulta. Sose éreztem azt, hogy szivesen lát, de sejtettem, hogy jó ember lehet.
Az üzlet sajnos zárva volt. Pedig Hans itt volt éjjel-nappal. Talán meghalt. Engem csak az bosszantott, hogy új embert kell keresnem. Megpróbáltam a kocsmában. Mégbeljebb mentem a városban, undorodva lépkedtem az emberek közt. Részegek, szájhősök, naplopók. Egyik jelentéktelen épület előtt egész sok ember gyűlt össze. Beléptem a korhadó ajtón, a lábam ragadt a földhöz. Körülbelül húsz ember lehetett az épületben. Kértem egy sört egy két centis aranylánc-darabért cserébe, és leültem az egyik magányos férfihoz.
- Üdv. Tudsz valamit a Veszett Farkasról?
Valamit németül magyarázni kezdett. Majd látva arcom, lekezelő stílusban folytatta.
- Nem tudok semmi. De hallottam már a nevet.
- Hol hallottad.
- Itt.
Belekortyoltam a sörbe. Kenyérdarabok úszkáltak benne, és elég meleg volt. Én inkább löttynek hívtam volna, ha rajtam múlik. Majd mivel nem folytatta, felálltam.
- Danke. - Mondtam.
A pulthoz sétálltam. Bár kicsit tartottam a csapostól. Ő már sokszor látott. Lehet, hogy sejt valamit.
- Mi kell?
- Hallottál már a Veszett Farkasról?
- Igen.
- Érdekel.
- Leszarom. Mit érdekel téged Veszett Farkas? A fél fogára se lennél elég.
- Legalább mondd el, mit tudsz róla?
- Te is meg akarod ölni?
- Nem. Valakit fel akarok bérelni.
- Nincs neked annyi cuccod. Egyébként az egyik falu már felbérelte Swarzot. Ott. Az a nő ott a faluból jött. - Mutatott egy fegyveresre. - Kell még sör?
- Majd kell. - És a félig teli korsómra mutattam.

Közelebb léptem a nőhöz. Valami amazon-féleségnek néztem. Vékony volt, de szálkás, és magabiztosság sugárzott belőle. Csípőjén lazán átkötve egy pisztolytáska lógott. Feszes nadrágja, és bő pólója kihívó volt, de a fegyver elég komolynak tűnt. És lemertem fogadni, hogy .50 -es golyó kell bele.
- Üdv. Szólítottam meg.
- Mi van?
- Veszett Farkasról szeretnék kérdezni...
- Mi közöd hozzá?
- A csapos mondta, hogy a falud már küldött utána fejvadászt.
- És?
- Csak érdekel, hogy mi van.
- Igen, küldött.
- Van már hír?
- Nincs. De kérdezd meg inkább őket. Én nem tudom. - Majd vigyorra húzta száját. - Mer'? Veled is kibaszott?
- Veletek mit csinált?
- Hé, én kérdeztem előbb.
- Semmit.
Felhúzta a szemöldökét.
- Ki a fasz vagy te?
- Senki.
- Senki, akinek semmit nem ártott Veszett Farkas. Jó volt veled beszélgetni.
- Hol van a falutok?
- Miért érdekel?
- Tudnom kell, ha meghalt.
- Zoltán vezeti a falut. A főúton kell Magyarország felé menni, a kiégett kamionnál pedig jobbra lemenni. Onnan már csak az úton kell menni. De azt ajánlom, siess. - Rejtélyes mosollyal nézett rám. Szép arca volt. De a ragadozó tekintete jött be a legjobban.
- Miért siessek? - Próbáltam barátságosan viszonozni a mosolyát.
- A németekkel csinálunk egy kis balhét ott.
- Érdekes.
Felnevetett. Nem tudtam, hogy épp most akar-e behúzni a csőbe, vagy komolyan beszél.
- Mi bajod a faluddal?
- Köcsögök! És gyengék. Csak azért vártunk eddig, hogy elkapják Veszett Farkast. De két nap, és támadunk.
- Okos. Mekkora esély van rá, hogy elkapják?
- Nagy. Egy fejvadászt küldtek rá. Azok nem hibáznak.
- Nem ismerem a falut, de...
Megvetően fújt egyet.
- Mihez értessz?
- Pisztolyok, puskák... Ilyesmi. - Ittam egy kortyot a sörből.
- Érdekel a munka?
- Ja.
- De a fegyvereidet te hozod.
- Persze.
- Nem ígérek semmit, de ha holnap este itt leszel, talán elviszünk. És talán kapsz valamit a zsákmányból. Van kocsid?
- Nincs.
- Nem gáz.
A söröm végére értem.
- Rendben. Itt leszek. Akkor holnap. - Letettem a korsót az egyik asztalra.
- Viszlát, holnap.

Kisétálltam. Mély levegőt vettem, majd a kocsimhoz siettem. Még senki nem figyelt fel rá. Arra gondoltam, talán most... most megtalálom a fajtám. Hatástalanítottam a riasztót, a bombát visszaraktam a csomagtartóba, a ruhákkal együtt. Beültem, és a kietlen külvárosba hajtottam.
Egy leégett kertesház garázsát nagyjából kitakarítottam, és beálltam a kocsival. Itt senki nem találja meg.

Másnap délutánig ott voltam, ettem, ittam, aludtam, figyeltem a környéket, gondolkoztam, és énekeltem. Elég hamar elérkezett az idő. Hátamra vettem a puskát, övembe dugtam a szürkét, és a feketét, valamint egy hátizsákot is magammal hoztam, kevés élelemmel, és vízzel. Zsebeimben tárak, és 7.62-es golyók voltak. Persze Csajt se felejtettem ott.

Az út hosszú volt, de szerencsére még ott találtam a csapatot. A kocsma előtt álltak, egy nagyobb téren, elég távol egymástól. Olyanok voltak, mint én. Mindenkinek megvolt a kedvenc tárgya, fegyvere. Mindegyiken látszott, hogy az utóbbi éveket végigharcolta. Volt egy mesterlövész is. Még életemben nem láttam mesterlövész puskát. Ezzel le lehet mészárolni egy egész hadsereget. Ők mosolyogtak. Tudták, hogy én is egy vagyok közülük. Egy túlélő, aki nem tisztel semmilyen törvényt, erkölcsöt, elvet. És ezért voltunk még életben.
A kocsma ajtajánál felbukkant az amazon is. Ő volt az egyetlen nő. Eszembe se jutott, hogy árulónak nevezzem. Egyszerűenértette, hogy mennek mostanság a dolgok. Persze ha engem árult volna el, megöltem volna, és a hulláját fellógattam volna, fejjel lefelé.
A velem egykorú, barna hajú férfi megszólalt. De németül, úgyhogy semmit sem értettem. Úgy tűnt, hozzám nem szólt. Odamentem a csajhoz.
- Csövi. Mit mondott a tag?
- Semmit. Nem érdekes. Gyere velünk.

A vezérrel az élen elindultunk egy másik utcába, ahol egy hatalmas teherautó-szerűség, meg három motor várt ránk. A teherautó teteje le volt vágva, és egy fémkémény nyúlt az égbe a vezetőfülke mögött.
Hárman felszálltak a motorokra, én 4 emberrel a teherautó platójára, a lány és a főnök pedig a teherautó utasterébe másztak. Ketten a gyengén lobogó tüzet táplálni kezdték, hogy felforrjon a hatalmas boilerekben lévő víz, majd pár perc múlva betoltuk a monstrumot, és nehézkesen elindultunk.
Az egyre erősödő szél ellenére nagyon meleg volt hátul, és nem is ment túl gyorsan a jármű. Véleményem szerint egyszerűbb lett volna biciklivel mennünk, de nem akartam akadékoskodni. Meg úgyse tudtam németül.

Még mindig elég sötét volt, de azért már kezdett hajnalodni, mikor megérkeztünk. A többiek arcán egyre gyakrabban láttam, hogy idegesen vigyorognak, ahogy egymást vizsgálták. Mikor végre leugrottunk a platóról, és mindenki leellenőrizte a fegyverét, pár ember molotov-koktélt készített elő. A távolban egy nemrég épült város körvonalai rajzolódtak ki. Átvágtunk a város előtti szántóföldön, de félúton egy lövés dörrent. A földre vetettem magam.
Aztán még egy, és még egy.
Valaki megpróbált visszarohanni, pedig a többiek már szintén a földön voltak. Egy lövés eltalálta.
- Bassza meg! - Mondtam. De a mesterlövészünk már ki is szúrta a lövés leadóját, és leszedte.
Távcsövemmel a távolt kémleltem. Egyre több ellenséget fedeztem fel a föld szélén lévő bokrok mögött rejtőzve.
Elővettem a puskát, és én is lőni kezdtem, mint ahogy a többiek. Sokan csak vaktába.
Az ellenséges lövések elhalkultak, úgyhogy tovább kúsztunk. Elértünk a bokrokat. Innen már láttuk a várost körülvevő fém-és betonkerítést. És láttuk azt is, hány embert szedtünk le. Három férfi. Ruházatuk, és fizikai felépítésük alapján nem tűntek túl képzettnek a harcokban. Inkább parasztok lehettek.

Tovább haladtunk, én mentem utoljára. Pár rúgással ledöntötték a védőfal egy részét. Egy újabb lövés leterítette a mesterlövészünket. Láttam az arcát, mert esés közben visszafordult. Talán én voltam az utolsó ember, akit látott. Kétségbeesve próbálta visszafogni az erős vérzést a torkán. De úgy tűnt, nem szenvedett sokáig.
Újabb lövést hallottam, ez nem talált el senkit. Fedezékbe ugrottunk.
Az egyik német vállán felmászott egy kicsit távolabbi ház tetejére egy másik, majd onnan folytatta a lövöldözést. A ház fala a védőfal egy része volt. Én megkerülve a falut egy megint más irányból próbáltam bevenni azt. Halkan kitéptem néhány fémelemet a falból, így sikerült észrevétlenül bejutnom. A puskát ledobtam, és a két pisztolyt vettem elő. Az egyik ház felé lopakodtam, berúgtam az ablakát, majd hátrébb szaladtam. Semmi reakció. Közben hallottam, ahogy beljebb új tűzharcok alakulnak ki.
Távolabb mentem, és egy másik ablakot rúgtam be. Egy lövés volt a válasz. Intettem az egyik arra járó molotov-koktélosnak.
A férfi közelebb lopakodott, és rámvigyorgott. Én az ablak alatt a másik oldalra lopakodtam. Fejemmel jeleztem, hogy cselekedjen. Ő mégjobban vigyorgott, majd benzines gyújtójával lángra lobbantotta az üvegből kilógó rongyot, és bevágta az ablakon.
Gyorsan behajoltam, és lőttem. A lángoló terület egy fotelt kezdett felégetni, de az ellenfél megzavarásán kívül nem tett nagy kárt. Szinte azonnal visszalőttek, de messze elkerülték a fejem. Az én lövésem viszont talált. Bentről káromkodás, és kétségbeesett ordítás halatszódott ki. Két ember is volt talán. Bólintottam a németnek, hogy ő jön. Előkapta a fegyverét, és belőtt párat. Két lövés is válaszolt, de egyik se találta el. Mivel ezután nem lépett vissza az ablak mellé, hanem bután vigyorgott a hullákat nézve, mentem a következő épülethez.
Egy ajtó vágódott ki nem messze tőlem. A kilépő férfi pont a másik irányba rohant. Még arra is volt időm, hogy meggyőződjek róla, hogy ez egy falusi, és nem a társaim közűl való. Hátbalőttem. Egy német lépett ki a következő sarkon. A férfi valószinűleg őt akarta volna lelőni. Én rámosolyogtam a bandatagra, aki szintén ezen gondolkozott, a földön fekvő embert nézve. Röhögött, majd folytatta útját.
Hátranéztem, ekkor egy edény esett a vállamra. Hatalmasat koppant, és a fülemet majdnem letépte. Egy pillanatra lebénultam a fájdalomtól. A következő elől épp el tudtam ugrani. A két szintes ház tetejéről dobált valaki.
Bevetődtem az ajtón. Sehol senki. A lépcsőn elkezdtem felfelé lopakodni, mindkét fegyvert az esetlegesen előbukkanó ellenségekre tartva. Mikor felértem, csak egy nőt láttam. Épp az utcát figyelte, majd megfordult. Ilyedt szemeiből könny folyt végig bájos arcán.
- Fel a kezekkel.
Ő kétségbeesetten felém dobott még egy edényt. Félrerúgtam. Kezdett idegesíteni. Ugyanakkor izgatni. Fegyvertelen volt. Sírt, és félt tőlem. Már csináltam ehhez hasonlót. Eddig mindig megbántam, de úgy gondoltam, hogy most nyugodtan megtehetem. Hiszen majdnem megölt. A szürkét kitáraztam, hagytam, hogy tárja a földre hulljon. Csajjal együtt leraktam az asztalra. Ennyi jár nekem.

- Nem, ez nem ő! Ich bin sicher! Er ist eine...
- Er ist Szürke Farkas.
Ezekre a beszélgetés-foszlányokra lettem figyelmes. Az alsó szintről szűrődtek fel. A lány arca közömbös volt, még vele voltam, de most furcsán nézett rám. Hogy kerülhet szóba Veszett Farkas? Újra betáraztam a fegyvereim, és kikémleltem az erkélyen.
Ketten álltak kinnt, mit sem sejtve. A feketével célbavettem őket, és lőttem. Nem volt nehéz. Két német elterült a proban.
Gyorsan a lépcső felé fordultam. Senki. Ismét az erkély. Egy harmadik közeledett feléjük.
Ismét a lépcső.
Bumm!!!
A lövéstől megtántorodtam, és a fekete a földre esett.
Bumm!!!
A seb fájdalmas volt, de sikerült félreugranom.
Bumm!!!
Sikerült eltalálnom. A bal kezemben tartott szürkével.
Bumm!!!
A tetőbe lőtt, ahogy a lépcsőn gurulni kezdett lefelé. Kezdett homályosodni a látásom. Jobb kezemen áthaladt a töltény, és oldalamban átt meg. A pulóvert, és a pólót épphogy átszakította. Felkarcsontot nem ért, csak bordát. De talán az se tört el.
Hörögve borultam térdre.
Az amazon rohant fel kétségbeesve.
Bumm!!!
Nem talált. Megzavarodva a pisztolyáért nyúlt.
Bumm!!!
Őt is oldalba kaptam. De neki nem érte a karját. A fegyver a tokban maradt. Ő is térdre rogyott, és vért köpött. Aztán megcsúszott, és legurult a lépcsőn. A francba. Ezt nem kellett volna.
Kilestem az erkélyen. A két hulla mellett már nem volt ott az utolsó életben maradt bandatag. Csengett a fülem a lövésektől, ezért nem is hallottam a lépteit. Lépcső. Erkély. Lépcső. Kijjebb lopóztam az erkélyen, és lenéztem. A férfi a pisztolyát két kezében fogva nézett épp az alsó szintre.
Bumm!!! Bumm!!! Bumm!!!
Összeesett. Visszamentem a szobába. A meztelen nő riadtan nézett rám. Azt hitte, ő következik. Látásom rendbejött, de karom nagyon fájt. A szemébe néztem. Ő letépett egy darabot a szoknyájából.
Még mindig őt néztem. Közelebb jött, és elszorította a sebet a karomon. Sokáig ültem ott, és gondolkoztam. Szörnyű gondolatok jutottak az eszembe. Felálltam, és mivel hallottam még nyögdécselést, a lépcsőhöz lopakodtam. Egy lövéssel végeztem a vezetőnkkel. Észre se vett engem. Csajt az asztalon hagyva lesétálltam az udvarra. Csak a szürke volt nálam. Hangokat hallottam a szemben lévő házból. Mikor beléptem, egy gyerek holttestét láttam, félig a falnak dőlve. Meg egy németet. Valami szalmából készült ágyon feküdt, fegyvertelenül. Beszélt hozzám valamit.
Odaléptem hozzá, és fejbelőttem. Csak az utolsó másodpercben tudta meg, hogy mit akarok.

Ledobtam mellé szürkét.
Kisétálltam a városból. Párszáz méterrel később ledobtam a hátizsákom. Majd a tárakat a zsebemből. Ismét egyedül voltam. A csapat meghalt. Sejtettem, hogy már nem lesz hátra sok. Hátrahagytam a fegyvereket, a mesterlövész puskát is. Napokig sétáltam, fogalmam sem volt merre. Éhes voltam, és fájt a karom, lelkem pedig darabokban volt. Tudtam, hogy már sosem leszek csapatban. Egy magányos szörnyeteggé váltam. Veszett Farkassá, a túlélők rémévé. Meghalt mellettem mindenki. Jó, és rossz, gyenge és erős. Mint minden veszett állatra, rám is halál várt. Imádkoztam Istenhez, hogy minél hamarabb érjen véget. Érjen véget az egész értelmetlen létem.

Arra vártam, hogy elüszkösödjön a karom. Négy nap múlva egész rondának tűnt. Ennek ellenére valamennyire már tudtam mozgatni. A forró aszfalton állva zajt hallottam, az erdő felől. Felkaptam a fejem, de nem láttam semmit. Közelebb lopóztam. Nagyon éhes voltam, azt reméltem valami patkány.
Egy nyílvessző suhant el mellettem. Ekkor egy teljesen beiszapozott férfit láttam meg. Már nyúlt is a következő nyílvesszőért. Szaladni kezdtem felé. Épp akkor értem hozzá, amikor ismét felajjzotta íjját. Reptében elkaptam a vesszőt, jobb kézzel.
Így viszont nem tudtam felhasználni a lendületem, hogy ledöntsem a lábáról. Előtte feküdtem, a jobb karom fájlalva. Belém rúgott. Én felálltam, mint aki meg sem érezte, majd bal vállammal állba vágtam, ő hátraesett a mögötte lévő bokorba. A késéért nyúlt. Egy másik rohanni kezdett felénk, láttam őt a távolban a szemem sarkából.
Ráfeküdtem a férfira, és próbáltam torkonharapni. Szabad bal kezével a szemeim vette célba. Becsuktam a szemem, elhajoltam, és megpróbáltam felállni. Közben hasára léptem. Így ő elő tudta húzni a kését, és el is gáncsolt.
Esés közben torkon térdeltem. Ő elengedte a kését, majd fuldokolni kezdett. Ekkor ért mögém a másik, egy fegyvertelen, és kisebb vadember. Rávicsorogtam, majd felvettem a kést. A kisember felkapott egy nagyobb fadarabot, és hozzámvágta. Oldalba kapott, a golyó által ütött seb alatt, mégse fájt. Felé léptem, és a karjába rúgtam.
Ő hárított, majd megmarkolta a jobb kezemen lévő rothadó sebet.
Felordítottam, elgáncsoltam, és úgy estem rá, hogy a combjába térdeltem, a bal kezemmel pedig - amiben a kés volt - ököllel a tüdejére ütöttem. Még mindig bírta, és markolta a sebem. Ekkor a kést lassan a bordái közé nyomtam. Sokáig bírta a bőre, de egyszercsak átszakadt, és ő fájdalmasan felordított. Elengedte a karom.
A másik közben magához tért, és rámvetette magát. Én időben oldalra fordultam, így elég hamar kiszabadítottam magam az öleléséből, majd gond nélkül a hátába vágtam késem. A medencecsont fölé. Fájdalmasan vonaglott társán, aki alig bírta ledobni magáról, így én nyugodtan leszúrhattam mindkettőt.

- Fuck. - Lihegtem, majd leszedtem a kötést. A seb bedagadt, de nem történt komolyabb baja.
Pár óráig a holttestükkel maradtam, nyers húsukat, és a szívüket ettem, majd továbbálltam a késsel. A hátralévő napokban kis csapdákat készítettem, és az így elejtett patkányokkal táplálkoztam. Csak mentem tovább, folytattam utam. Napokig haladtam, dél felé. Éheztem és szomjaztam is közben, találkoztam egy kutyafalkával, akik elől elrohantam.
Karomat egyre jobban mozgattam, a golyót az oldalamból már rég kiszedtem, és úgy tűnt, túlélem az egészet. Szakadt cipőben, egy késsel az oldalamon, fáradtan és éhesen érkeztem el az első faluhoz, amit utam során láttam.

Egy régi nagyvárosra épült kis település volt. Az első ember, akit megláttam, egy középmagas, jól táplált, fekete hajú férfi volt. Emlékeztetett "zarándokutam" előtti énemre. Profinak tűnt, kegyetlennek, és ügyesnek. Egy pisztoly volt nála, és egy pillanatra se vette le rólam hideg kék szemeit. Közelebb mentem.
- Ki vagy?
- Veszett Farkas.
- Nem ismerlek. Honnan jöttél?
- Sehonnan. - Tettem felé egy lépést.
Rám elemlte fegyverét. Megijedtem. És dühös voltam rá. Nem hagyhattam, hogy ő öljön meg. De arcomon ő semmit nem látott. Zavarodottan, és szánalmasan néztem rá. Egy pillanatig gondolkozott, majd leengedte a fegyvert.
- Éhes vagy, mi?
Előkaptam a késem, rávetődtem, és bal kézzel az oldalába vágtam a pengét. Ő lőtt egyet, de senkit nem talált el. Torkon haraptam. Lőtt mégegyet, ugyanoda. A kést kivettem belőle, és a seb mellé szúrtam. Ezután lefejtettem ujjait a pisztoly markolatáról, és arrébbrúgtam fegyverét.
- Éhes vagyok. - Mondtam.
Emberek sereglettek ki az utcára. Mind fegyvertelen. Jó embereknek tűntek. Újabb késszúrás. És még egy, és még egy.
Négykézláb a pisztolyért kúsztam, majd felálltam.
- Rám támadott. - Kiáltottam nekik. - Én barát vagyok. Friend.
Egyikük közelebb jött.
- Üdvözlet, idegen. Ő Johnny volt, városunk őre. - Az őr szót szinte köpte.
- Sajnálom.
- Nem, nem. - Folytatta. - Kihasznált minket. Neki volt fegyvere, nekünk nem. És nem akartunk kockáztatni.
- Miért nem öltétek meg álmában?
- Rossz ember volt, mégse tudtuk volna megölni. Ebben a faluban még senki sem ölt embert. Ő vigyázott ránk, nekünk pedig csak élelmet kellett neki adnunk. De így, hogy most halott, hálásak vagyunk neked.
Furcsán néztem rá.
- Kaphatnék élelmet? - Kissé félve kérdeztem, de nagyon éhes voltam.
- Persze, idegen. Gyere velünk. Az én nevem László.
- Én... az "Idegen" elég lesz?
Mosolygott.
- Persze. Bemutatlak a főnökünknek.
Bólintottam, mire egy pincébe kísértek. Lennt egy öregember ült, magányosan iszogatott.
- Főnök, Johnny meghalt. Ő itt az idegen, aki megölte. Azt mondja, barát.
- Gyere közelebb, barát... - Mosolygott. - Ismerős vagy nekem.
Én közelebb léptem, és arcát vizsgáltam. Mikor felismertem, egy ideig csendesen álltam, és nem tudtam megszólalni. Mosolygós arcán könnyeket láttam. Az én szemeim is könnybe lábadtak. József... a régi csapatból... a csapat nem halt meg. Csajra gondoltam, meg a Rockerre, és Filora... a csapat él.
- Bence. Hát te is túlélted...
Térdre borultam, szörnyen éreztem magam. Mint egy fiú, elárult apja előtt. Közvetlenül ellene nem vétettem, de arra gondoltam, hogy ő annyi jóra tanított, még az alatt a rövid idő alatt is, amíg a csapat vezére volt. Én pedig hagytam meghalni az öreget, az ikreket, megöltem Filot, és Rockert. Végül egy hidegvérű gyilkossá váltam.
- Szörnyű... - Suttogtam elvékonyodó hangon. - Szörnyű.
- Tudom.
- Meghalt, mindenki... valakit én öltem meg. - Egyre több szó kívánkozott ajkaimra.
- Nem kell elmondanod. Csak így élhetted túl.
A vállamra tette a kezét. Én viszont mindent el akartam neki mondani.
- De én... én gonosz vagyok. Megerőszakoltam nőket, megöltem ártatlanokat.
- Nem. Te csak túléltél.
Könnyeim a poros földre hulltak. Zavart, hogy nem mond semmit. Nem mondta ki, ami a nyelvén volt... talán félt tőlem... talán azt tervezi, hogyan öljön meg... talán...
Hátraforultam, és előkaptam fegyverem. Egy férfi állt ott késsel. Riadtan hátrált, mikor felálltam. Felemeltem a pisztolyt, és lőttem. A golyó mélyen behatolt az agyába. Az öreghez fordultam, és elfolytott dühvel a hangomban a fülébe súgtam:
- Veszett Farkast nem ölheted meg...
- Bence... Bence higgy nekem, te csak túléltél... Ülj le. Jól vagy?
Én dühösen a földre csaptam. Hátranéztem, a férfi ott ült az egyik korhadó bárszéken. Eldobtam a pisztolyt.

Adtak nekem inni, és enni. A főnök lánya ellátta a sebem. Igazából nem a lánya volt. József nem találta meg a szerelmét. A lányt csak örökbe fogadta. Most olyan huszonnyolc éves lehetett, annyi mint Csaj, amikor meghalt. Csak ennek a lánynak a haja szőke, alakja teltebb volt. Laurának hívták. Évekkel később Laura szült nekem egy gyermeket, ekkor már én voltam a főnök. Halála után Józsefet eltemettük, és a várost "József Ajándékának" neveztük el. Mire megöregedtem, a város kétszáz lelket számolt. A fiam, Róka által vezetett harcosainknak hála, mi váltunk Amnézia után a legerősebb várossá, és messze a legbiztonságosabbá.

VLK