VESZETT FARKAS - 2 / 3 : Farkasok ideje (Írta: VLK)

(Egy Fallout -szerű világban játszódó post apokaliptikus novella. Próbálom minél jobban visszaadni egy igazi világvége hangulatát, szóval készüljetek fel, mert elég kemény lesz... ... keményebb, mint az előző.)

Csak álltam ott a hóesésben, egy rágót bontogatva, 22 évesen, és épp azon gondolkoztam, milyen rég nem ettem már. Pedig nagyon megörültem, mikor az egyik romos kisboltban rátaláltam erre, és 20-30 társára. Ez is a régi időkhöz kötött. Azóta egyszer sem rágóztam. Abban reménykedtem, talán majd eszembe jutnak gyerekkori emlékeim.
Amikor ismét eszembe jutott ez a gondolat, a rágó íze már elment. De én még mindig csak az éhséget éreztem, és fáztam.
- Éhes vagyok. - Szólalt meg mögöttem egyetlen megmaradt útitársam, Csaj. Nagyon szép lány volt, fekete hajjal, és kedves arccal. Bár nagyon összetört lelkileg a háború szörnyűségei miatt, mostanában már egyre jobban volt. Szükség is volt épelméjűségére. Egyébként azért hívtam így, mert mikor megismertem, sokáig nem szólalt meg. A többiek szintén nem ismerték előtte, így mindenki csak "a csaj"-nak hívta. Azóta persze már dumáltunk sokat. És mivel nem hívhattam "a csajnak", egyszerűen a Csaj nevet adtam neki. És ez nem zavarta. Még viccelődünk is ezzel. Bár nem sok témánk volt. Ehhez hasonlóak.
- Azok ott mik? - Kérdeztem tőle. Szemeim nem voltak túl élesek.
- Nyomok.
- Nézzük meg.
Közelebb érve láttam, hogy lábnyomok. A havas talaj miatt könnyű volt kivenni őket. Egyértelmű volt, hogy követni fogjuk.
- Kik lehetnek?
- Túlélők. - Kis szünetet tartottam. - Nem tudom.

Esetlenül követtük a lábnyomokat, ahogy az egyenetlen talajon haladtunk vastag kabátainkban, sapkával, és sállal a fejünkön. Mint két eltévedt pingvin. Idegennek éreztük magunkat ebben a világban. Egy szót se szóltunk egymáshoz az út alatt, mint legtöbbször. Csak a hidegre, és az éhségre tudtunk koncentrálni. Hol fagyott lábujjaim, hogy korgó gyomrom, hol sajogó izmaim gátoltak abban, hogy méggyorsabban menyjek. Ám amíg az egyikre gondoltam, a másikról legalább megfeledkeztem. Így ment ez már hetek óta. A különbség az volt, hogy mostmár semmi élelem nem maradt. Miután régi vezetőnk elment keletre a barátnőéjért, az öreg István bácsinak eltört a lába és otthagytuk az ikrekkel, tizennyolcadik születésnapomon pedig a két idősebb férfi hagyott ott minket - Rocker, és Filo -, egyre nehezebb lett az életünk. És most jutottunk el odáig, hogy semmi tartalékunk nem maradt.
- Éhes vagyok.
Én oda se figyeltem. Oldalra néztem, hogy tud-e még jönni, majd mentem tovább.

Csaj feltartotta a kezét.
- Várj, Főnök. - Súgta oda nekem. - Látom őket.
- Hol?
- Az ott távol... az a sötét rész.
- Azok ők?
Épp egy nagy kiterjedésű havas részen voltunk. A távolban egy beomlott épület falai. A furcsa foltokat az épület tövében láttam. Levettem a kesztyűmet, elővettem a pisztolyom, és leelenőriztem, hogy minden rendben van-e.
- Akkor alszanak igaz? - Mondtam közben.
- Hát... de az is lehet, hogy minket figyelenk.
- Mit csináljunk?
- Nem tudom. Éhes vagyok.
- Mindegy, sétáljunk közelebb, de óvatosan.

Közelebb érve jobban láttam, mi a helyzet. Ketten voltak. Két férfi. Nem túl sok cuccal.

- Még egy lépés, és lövök. - Szólalt meg az egyik, miközben én hunyorogva figyeltem, hogy csukva van-e a szemük.
Egy másodperc alatt elmúlt az éhségem, az ereimben végigáramló adrenalin pedig a lábujjaim hegyéig felfűtötte testem. A pisztolyban három golyó volt, de az a tag is szorongatott valamit a kezében.
- Hé... hé... békés szándékkal jöttünk.
- Tünés.
Két lépést hátráltam.
Majd mikor Csaj is követni kezdett, elindultam, de még mindig nem fordultam meg. Pisztolyom végig a kezemben volt, de én nem szegezhettem a tagra. Nem tudtam mit tenni.
Mikor már elég messze voltam, arccal előre haladtam tovább. Még mindig nagyon erősen dobogott a szívem.
- Éhes vagyok.
- A kurva életbe, én is. - Nem hangosan mondtam, csak úgy magamnak. Csaj tudta, hogy nem rá vagyok mérges.
- Hogyan jutha... - egy lövés szakította félbe. A golyó épp köztünk ment el. Én a földre vetődtem. Később Csaj is.
- Szaladj... szaladj! - Suttogtam.
Csaj. Felállt, és riadtan hátrálni kezdett. Majd kétségbeesve futni kezdett. Aztán rohant. Esetlenül, és gyengén. Közben hallottam, ahogy az egyik megközelít. Ahogy a hasamon feküdtem, pisztolyom a combom alatt volt.
- Hé... ez még él. Nem találtad el. - Szólt vissza a társának. Biztos visszafordult közben. Cselekednem kellett volna. De az első alkalmat elszalasztottam. Halál fia vagyok. - Gondoltam.
Bár nem hallottam semmit, hirtelen félrefordultam, ami a nagy ruha miatt elég nehezemre esett.
Egyet lőttek. Nem talált.
Térdre emelkedtem, és oldalra vetődtem, fejemet lehúzva, majd lőttem a távolabbira, akinél a fegyver volt. Körülbelül tíz méterre volt tőlem.
Ő is rámlőtt. Ő nem talált, én igen. Valahol mellbekaptam.
Tovább szaladtam, olyan kiszámíthatatlanul, ahogy csak tudtam.
Lőttem mégegyet. A bal karját találtam el. Sajnos a másikban fogta pisztolyát. Kis sérülés, de ekkorra már nem bírta elviselni a fájdalmat, és összecsuklott.
A közelebbi tag - szakállával a fantasy regények törpéire emlékeztetett - ekkorra utolért, én pedig megpróbáltam lelőni, de túl hamar húztam meg a ravaszt. Így legalább talán vége a lőfegyveres harcnak. Kissé még meg is nyugodtam.
A férfi súlyos volt, de sokkal alacsonyabb, mint én. Egy ütéssel kezdett, amit valamennyire hárítani tudtam bal karommal. Azért eltalálta az arccsontom. És a lendülettől ráadásul a földre kerültünk.
Jobb térdemmel megpróbáltam legördíteni magamról, de úgy szorította a felsőtestem a hóba, hogy lélegezni is alig tudtam. Féregszerű mozgással végül sikerült alóla kicsúsznom, és pisztolyom is erősen szorítottam. Mikor elég jó pozícióba kerültem, felkönyököltem, hogy én kerüljek felülre. Őt úgyis csak a pisztolyom érdekelte. Lábammal kitámasztottam, és bal kezemmel a fejét a földbe nyomva próbáltam kiszabadítani a pisztolyt. Közelharcban még jó hasznát vehetem.
Sikoltást hallottam. Egy harmadik tag üldözni kezdte Csajt. Nem tudtam elképzelni, honnan került oda. Bár lehet, hogy hárman voltak, hisz libasorban haladtak a nyomok. Legközelebb jobban meg kell vizsgálom. Ha lesz legközelebb... bosszankodtam magamban, míg próbáltam meggátolni, hogy levegő jusson a tag tüdejébe.
Egyre jobb helyzetbe került, ahogy mérlegeltem. Mi van, ha meg akarja ölni, mielőtt megerőszakolja... mi van ha Csaj túl erősen ellenkezik majd? - Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe.
Majd nagynehezen elengedtem a fegyver markolatát, és kiszabadítottam a kezemet is. Mintegy búcsúzásul felállás közben gyomorszájon rúgtam a szakállas seggfejet, ez használt a legjobban. Láthatóan megviselte a tagot.
Tettem pár lépést, majd visszafordultam. Először alkarjára rúgtam, amit védekezésül tartott ki, majd az arcát kezdtem rugdosni. Így hamarosan áttért a feje védésére, és el is vakult kicsit a sártól, és hótól, ami bakancsomról került a szemébe. Próbált menekülni, de ahogy négykézlábbra állt, adtam egyet az oldalába is, majd seggberúgtam, és végül a hátába tapostam sarkammal. Ezután annyira belemelegedtem, hogy a végén kapott még a gerince is, a feje is, és egyre könnyebb volt kritikus pontokra találni. Arra hamar rájött, hogy a pisztoly már üres, így könnyen elvettem tőle. Közben megint eszembe jutott, hogy minél hamarabb el kéne menni innen, már csak azért is, mert ki tudja, hogy a fegyveres férfi életben van-e még, és van-e még golyó a fegyverében, másrészt Csaj miatt. De a törpét - nem mintha olyan nagyon alacsony lett volna - nem hagyhattam itt. Még elveszi a társa fegyverét. Minél gyorsabban megpróbáltam agyonverni a pisztoly markolatával. Ütöttem a halántékát, a tarkóját, a koponyáját, de semmi nem történt. Kezdtem kétségbeesni, mikor végre - valószinűleg a fájdalomtól - elájult a férfi.
Ekkor indultam végre hulla fáradtan Csaj nyomába. Már nem sikoltozott. Gondolatban elkezdtem szidni magam önzőségemért. Bár szerencsére emlékeztem, merre futott. És a nyomok aránylag könnyen követhetőek voltak.
Út közben ledobáltam magamról a téli cuccokat, csak a vastag nadrág volt rajtam, meg egy póló, és a pisztolyt is magammal hoztam. Hamarosan megtaláltam őket. Csaj egy nagy kört próbált leírni, így most - egy más irányból ugyan - de ismét a csata színhelye felé tartott.
Minél hamarabb, és minél inkább a csupasz fák, és kisebb dombok közt rejtőzve próbáltam eléjük keülni. Mikor Csaj észrevett, felém kezdett rohanni, és így, hogy lopakodtam valamennyire, a bandatag is elég közel volt már. Így ráemelt pisztolyom láttán nem futott el, hanem megállt. Ő is tudta, mennyire nagy érték a lőszer. Ezt a csatát pedig már úgyis megnyertük. Így volt rá esély, hogy nem lövöm le.
- El lehet menned, ha gondolod. - Mondtam. Nem igazán találtam most a megfelelő szavakat. De a fekete, tüsi hajú srác arcán nyoma se volt mosolynak.
- Nincs lőszered.
- Te tudod. - Mondtam, még mindig lihegve.
- Én tudom.
- Ha így is lenne... akkor is ki tudnálak nyírni. - Ez megfelelt a valóságnak, a tag negyven-ötven kiló lehetett, és körülbelül 170 cm. Olyan magas, mint a törpe. Én súlyban egy tizessel több - pedig sokat éheztem -, és jó egy fejjel magasodtam fölé.
- Ki tudnál nyírni, mi?
- Húzz el innen, te köcsög.
- Nincs golyó a fegyverben.
Nem válaszoltam. Csak néztem rá szigorúan. Lassan még a harci kedvem is kezdett visszajönni.
- Rendben.
Bizonytalan pillantást vetettem Csajra. Ő még mindig az elmúlt izgalmak hatása alatt volt. Arra gondoltam, hogy meg kellene ölni ezt a srácot. Egyébként is álltunk őrt éjszakánként, de ez a kis seggfej mégnagyobb figyelmet igényelne.
A tag már sétállt egy ideje. Elkerülve a korábbi csatateret, abba az irányba tartott, amerre a romos ház is volt. Én utána rohantam. Először lassan, majd mikor észrevett, teljes erőből.
Egy ideig úgy tűnt, mintha csökkenne a távolság, de ő sajnos jobb hosszútávfutónak bizonyult. Egy ideig még követtem, de később egyértelművé vált, hogy értelmetlen. Fáradt voltam, fáztam, fájt a lábam is. Megálltam, és visszafordultam Csajért.
- Miért hagytál egyedül?
Nem tudtam mit mondani. Közelebb léptem, és megöleltem. Talán öt éve ismertem már, de még egyszer sem öleltem meg. Ő is átkarolt. Megnyugodott. Tudtam, hogy még bármelyik férfi gondot jelenthet, még mindig. De nem érdekelt. Hosszú évek óta egy más világban jártam. Ahol csak ő létezett, és én. Sokáig álltunk így. Nem tudom, meddig. Megcsókoltam. Mivel régóta nem ettünk, és ki voltunk fáradva, mindkettőnknek rossz szájíze volt. De ez egyikünket sem zavarta. Folytattuk...

Később nagyon szarul éreztem magam. Csak Istennek köszönhettem, hogy nem lőttek le. Tíz méterre volt tőlem a fegyveres, és elhibázta. A másodikat még rá lehetne kenni a szerencsére, de... elbasztam az utolsó esélyem, és még akkor is felállhattam, hogy aztán végezzek mindkettővel. És hogyan hálálom meg? Ketten a földön fekszenek, egyikről se tudom, hogy él-e. A harmadik pedig akármikor lecsaphat. Még a cuccokat se kutattuk át a háznál.
Szörnyű lelkiismeretfurdalás gyötört. Felálltam, felvettem a kábátaim, és a ház felé intettem a fejemmel.
- Menjünk, nézzük meg a cuccokat.
Ő csak feküdt ott, a ruháin.
Elsétálltam a cuccokért, nagy ívben kikerülve a két hullát. Ahogy láttam, még mindig ott feküdtek. Már kezdett sötétedni, úgyhogy elkezdtem gondolkozni a tűzrakáson is. Felértem a cuccaikhoz. Ruhák voltak náluk főleg, meg egy sátor... ahogy láttam. Az egyik táskában kutatva egy távcsőre bukkantam.
Pont erre volt szükségem. Kíváncsian emeltem a két férfi felé.
- Bazze' - Mondtam magamnak. - Ez még él!
Az férfi volt az, aki két golyót is kapott. Épp Csajt nézte. A hó körülötte véres volt, és alig tudott lélegezni. Pisztolyát még mindig a kezében szorongatta. De ugyanúgy feküdt ott, ahogy összeesett a találataim után. A másik arccal a földben feküdt. Meghalt.

Két óra múlva már lobogott is a tűz, hála a benzines öngyújtómnak. Almát ettünk. Egyedül ez volt náluk. Nagyon nagy csalódás volt, de be kellett érnünk ennyivel. Csaj kedve valamivel jobb volt, bár a gyümölcstől csak mégjobban megéheztünk.
- Nem tudom elhinni, hogy ők is éheztek. - Mondta csaj. - Nem lehet, hogy van valami szállásuk, és itt csak felderíteni voltak a környéket?
- Holnap követjük a nyomokat... ha még marad belőlük valami.
A lány közben rövid haját kisöpörte a szeméből, és belenézett a távcsőbe.
- Él még? - Kérdeztem.
- Aha. - Bólintott szomorúan. - Nem szemétség ez?
- Patthelyzet. - Vágtam rá. - Ha odamegyünk, lelőhet. Én nem kockáztatok. A jobb keze még teljesen ép. És különben is, sokszor elájul. Már nem érez akkora fájdalmat.
- Lehet.
Látszott rajta, hogy voltak még érvei, de tudta, hogy úgyse fogunk odamenni hozzá.
- Éhes vagyok.
- Én is.
Sírni kezdett. Én pedig gondolkozni. Akármit mondanék, nem tudnám felvidítani. Egyre inkább elkezdtem foglalkozni egy gondolattal. De nem tudtam, hogy mondjam el neki.
- Tudok szerezni kaját. Lehet, hogy nem túl finom. És ahhoz el kell fordulnod... Titok. - Tudtam, hogy érteni fogja. Sokáig hallgatott. Majd rámnézett.
- Te nem vagy normális.
- Tudok egy helyet nem messze. Hozok onnan.
- Akkor se! - Felemelte a hangját.
- Rendben... rendben.

Sokáig csendben maradtunk. A tűz melegített minket, és volt elég fa a környéken. Mindenféle. Kínzott az éhség. Akármivel próbáltam elterelni a gondolataim.
- Éhes vagyok. - Szólalt meg ismét.
- Hozok kaját.
- Jó.
Csaj felállt, és a ház romjai mögé ment.
Már teljesen sötét volt. Én is távolabb mentem a tűztől, hogy hozzászokjon a szemem a sötéthez. A hold azért elég fényt adott.

Szemeimhez emeltem a távcsövet. Csak annyit láttam, hogy a fegyveres nem mozog. Közelebb mentem. A hó kicsit ropogott még a lábam alatt, de nem volt túl hangos. Folyamatosan néztem, hogy mozdul-e valami, de semmi nem történt. Lassan odaértem hozzá, és óvatosan megnyomtam pisztolya tárjának gombját. Egy üres fémdoboz csúszott ki belőle. Megfogtam a férfi bőrét. Hideg volt. Átkutattam a holttestet. Találtam nála öt lőszert, úgy tűnt, passzoltak a tárba. Viszont más nem volt. Egy késre vágytam volna. Megnéztem a szakállast is, de nála se volt semmi. Jobb ruháikat leszedtem róluk, majd a fegyveres hulláját cipelni kezdtem a tűz felé.
Kínkeserves munkával megperzseltem a lábát, bicskámmal folyamatosan lekapartam az elszenesedett bőrt, majd kivájtam a szemeit. Még éhesebb lettem. Miközben vártam, hogy elszenesedjen kicsit a térde körül, beszélgettem kicsit Csajjal, aki még mindig a romok mögött volt, majd visszamentem a törpéért. Neki is kivájtam a szemeit. Mikor végre a lábszár eléggé megégett, elkezdtem "leműteni" a combról.

Pár perc múlva kicsit arrébb cipeltem a megcsonkított testet, az élelmet pedig átvittem a ház mögé.
- Elkészült. Kérsz ilyet? - Mutattam felé a szemgolyókat. Meglepetésemre ő is ínycsiklandozónak találta.
Vágtam neki a vádliból is. Próbáltam arra gondolni, hogy ez csak egy darab hús, mégis szörnyű érzés volt elfogyasztani. Nem is bírtam többet enni, mint pár harapást. Ő sem evett sokkal többet. A szemeket viszont mind megettünk.
Kimostam a szám hóval, majd segítettem Csajnak nagyjából felverni a sátrat, aztán őrködtem. Ez már megszokott volt. Én őrködtem olyan hajnalig, ő pedig hajnaltól reggelig. Egyik se volt túl kellemes, fennt maradni éhesen és fáradtan, magamra maradni a gondolataimmal, vagy reggel kelni, szintén éhesen, és félálomban fagyoskodni.

Másnap frissen ébredtem. És elég korán volt még. Csaj szomorúan ült a tűz mellett. A hullát nézte. Gondoltam, hogy ez kellemetlenül fogja érinteni.
- Jó reggelt. - Mondtam.
- Jó reggelt.
- Éhes vagyok.
- Ok. -Bólintott megértően. - Én nem eszek.
Ez könnyebben ment, mint gondoltam. A gyomrom kitágult, és mégtöbb élelmet követelt. Nem volt már olyan kellemetlen az éhség, de végre jól akartam magam érezni.
A tegnap megmaradt lábszárat újra a tűzre raktam. Még mindig nem ettem meg az egészet, de azért meg voltam elégedve magammal.
- Tovább kéne mennünk. - Mondtam. - Meg mit szólnál, ha este is mennénk? Hogy esetleg lelhaggyjuk azt a seggfejet.
- Jó. Merre megyünk?
- A szállásukat megnézhetnénk.
- Az úgyis valószinűleg a városok felé van...
- Aha. Lehet, az egyik város az. És már van öt töltényem.
- De lopjunk továbbra is.
- Persze.

A következő nap reggelére elértünk az első kisvároshoz. Sőt, inkább falunak nevezhetném. A neve nem lényeges. Úgyse jegyezzük meg. Annyi várost átkutattunk már. A nyomok is ide vezettek. A szemben jövő, libasorban haladó három ember nyoma, és egy a település felé. Átadtam a távcsövet Csajnak.
- Látsz valamit?
- Semmit, főnök.

Még mindig lopakodva körbejártuk egy kicsit a helyet. Fáradtak voltunk, mivel egész éjjel gyalogoltunk, de az esetleges siker felpörgetett minket kicsit. Az egyik kisebb utcából könnyen ráláttunk az egyik kertesházra, melynek teraszán ruhák száradtak, és elég sok nyom volt körülötte. Megkértem Csajt, hogy maradjon itt, amíg én teljesen körbejárom a falut, hátha a lábnyomokból fel tudom mérni, hányan lehetnek.

Szerencsére két helyet is találtam. Egyik valószinűleg a fáért kiküldött férfi nyoma volt. Egy frissen kidöntött fiatal fa volt itt, és látszott, hogy már fargcsáltak belőle. Az összes lábnyom itt egy embertől származott. A másik egy sokat használt útnak tűnt, még a hó alatt is minden jel arra utalt, hogy ezt az utat mostanában nagyoin sokszor megjárták különböző emberek. Mivel annyiféle nyom volt itt, és szinte mindegyik elég sérült volt már, csak a megérzéssemre tudtam hagyatkozni. Öt-hat emberre tippeltem. És a legutóbbi nyomok mintha inkább befelé vezettek volna.
Mikor körbeértem, visszamentem Csajhoz, megosztani vele az információkat.
- Kb. féltucatnyian vannak. Láttad őket?
- Nem. De biztos itt vannak valahol. Csak még talán alszanak.
- Közelebb mehetnénk. Mivan, ha ez a megfelelő alkalom? - Kérdeztem.
- Főnök. Te sosem tanulsz a hibáidból, mi?
- Nem tudom, mit kellene tenni. Vagy elszalasztok egy lehetőséget, vagy túl hirtelen cselekszem.
- Igen, ez igaz. - Nevetett fel. Talán napok óta először. - Akkor halgass rám: Amíg van időd dönteni, gondolkozz, és légy türelmes. Ha nincs idő, cselekedj!
- És most van időnk, mi?
- Ahogy mondod. Főnök.
- Van terved?
- Várunk.
- Okay, chief.
Ismét nevetett. Ezt a pár percet valóban nem lett volna okos ötlet elrontani. Végre jókedvű volt. De annál inkább hajtott előre a kíváncsiság, hogy mi lehet a házban. Egy biztos, ott meleg van. Talán van élelem is. És ha esetleg... levadászhatnám őket - gondoltam. Csaj, egy ház, élelem, meleg... alig bírtam magammal. De a lány ebből semmit nem vett észre.

- Nézd! Kijöttek. - Váltott témát hirtelen. Pedig hónapok óta először a régi időkről beszélgettünk. Rajzfilmekről.
- Látom.
- Ketten vannak. Az egyik a srác, aki a két másikkal volt. - Mondta, miközben a távcsövét figyelte.
- Baró.
- A másik nagyon ismerős... áh, nem. Nemtudom honnan. Lehet valamelyik szinészhez hasonlít...
- Fegyverük van?
- Nem látom.
- Kijött mégegy, igaz? - Kérdeztem hunyorogva.
- Aha, még csak az ajtót nyitotta ki. Elég agresszívnek tűnnek. Van valami a fejükön. Katonai sisak. Mármint a két másiknak.
- Idióták.
- Ja. Mi lenne, ha majd közelebb lopakodnánk, és... várj! - Mosolyodott el. - Ezek füveznek.
Én is nevettem.
- Ez könnyű lesz. Remélem szívnak eleget. - Mondtam.
- Ja.
Megint nevettem.
- Azért figyeljünk. Nem hiszem, hogy a kis feketehajú nem figyelmeztette őket.
- Okay, chief. - Utánozta a hangom. Egyre jobb kedvre derült. És ez engem is ösztönzött. Mégis jó vezető vagyok. Hamarosan talán teletömheti a hasát valami kajával, amit a három túlélőtől lopunk. A világ legboldogabb embere leszek.

Épp ahogy terveztük, elég jól kiütötték magukat. Egy-egy székben ücsörögtek, és hangosan nevettek egymás hülye poénjain. Leraktuk a nagyobb cuccainkat, melyek akadályoztak a mozgásban, csak a pisztoly volt nálam, amit két napja szereztem. Hátulról kerültük meg a házat. Egy kis tükröt használtunk, amivel kikémleltük, hogy hol vannak, és mit csinálnak.
Ügyesen kinyitotta egy bicskával az egyik ajtót, amíg én figyeltem, majd bemászott. Én is követtem. A szoba falusias jegyeket hordozott magán. Porcelántányérok a falon, edények a konyhaasztalon, találtunk kenyeret is, a tűz mellett pedig egy patkány friss holtteste feküdt.
- Héj, bazze! - Hallottam kinntről.
Egyikük felállt, és bejött a házba. Szerencsére az ajtó nem a konyhába nyílt.
- Kifelé. - Mondtam halkan társamnak, és mivel én voltam közelebb, kiugrottam az ablakon.
Épp ekkor lépett be a tag is a szobába. Csaj is az ablakhoz szaladt, de ekkor a férfi már előkapta fegyverét.
- Há'akkurvaéletbe!!!! - Üvöltött.
A lány leugrott az ablakból.
Lövés dördült.
Lány összeesett. Nem akartam elhinni, de egy nagy véres lyuk volt pontosan a kisagya helyén. Még két lövés dörrent el. Hirtelen rámtört a sírás. Nagyon erősen. A ház oldalához futottam, és ott kezdtem el pityeregni. Nem bírtam magammal. Nem tudtam feldolgozni, hogy mi történt. Arra gondoltam, hogy ez nem történhetett meg. Azonnal kiugrottunk, ahogy bejött. Be voltak szívva. Direkt figyeltük, hogy egy helyben ülnek-e.
De Csaj mégis ott feküdt a földön, élettelenül.
Egy puffanást hallottam.
- Héjjakurva. - Mintha elesett volna.
Kihajoltam, és figyeltem az épp feltápászkodó férfit. A sisakja a földre esett, úgyhogy fejbelőttem. Ezután előrerohantam a ház mellett, hogy megnézzem, ott vannak-e még a teraszon. Épp ekkor lépett be a házba a kis feketehajú. De engem nem vett észre. A másik pedig már bennt volt.
Felugrottam a teraszra, és mögéjük kerültem.
Egyikük se fordult hátra. Ott álltak a konyha bejáratánál. Fejbelőttem a kicsit, aztán a másikhoz léptem, és sisakja alatt tarkójába eresztettem egy golyót, úgy, hogy az áthaladt agyának nagy részén.
Egyszerre estek össze. Megfeledkezve Csajról ezután minden szobát átkutattam. Sehol senki.
Kinéztem az udvarra is, majd hátulra, de senki nem közeledett. Ezután kikönyököltem a konyhaablakon, és érzelmek nélkül bámulni kezdtem a lány fejét. Minden véres volt körülötte. Csak néztem őt, és semmilyen gondolat nem jutott eszembe. Meghalt. Vége. Úgy éreztem magam, mint aki meghalt, mégis az élők közt maradt. Nem éreztem éhséget, nem fáztam, nem szomorkodtam. Mégis ott álltam az ablakban, sértetlenül. Nem voltak céljaim. Meghalt a lány, akivel egy csapatban voltam. A csapat mostmár én voltam. De mit ér egy test, ha a fele halott?
Álltam ott, könnyek nélkül, azon gondolkozva, hogy mi minden veszett el. Próbáltam feleleveníteni Csaj utolsó mondatait. "Okay, chief."
Meg: "Amíg van időd dönteni, gondolkozz, és légy türelmes. Ha nincs idő, cselekedj!" Ezt mondta. Én cselekedtem. Ő is. Időben kiugrottunk. És vártunk is. Sokat.
Megint sírtam.
A férfiak hulláit fejjel lefelé felkötöttem a ház oldalára. Kettőt közülük még régről ismertem. Ők is a csapatunk tagjai voltak. Rocker, és Filo. Ha tudták volna, hogy Csaj az és én, vagy mi tudtuk volna, hogy ők azok, minden máshogy lett volna. A sisak, meg a festett arcuk miatt miatt nehéz volt felismerni őket.
De nem tudtuk. És ők se tudták. Megölték Csajt. Megölték a csapatot. Ezért ellenségeim lettek. Nem tudtam mit kitalálni büntetésükre, ezért lógattam őket fejjel lefelé.
Csaj holttestét pedig elástam. Nem sikerült túl mélyre, a fagyos talaj miatt, de talán így se szimatolják ki a patkányok. Mert mostanában már csak tőlük kellett tartani. A kutyák nagy részét már megették az emberek. A patkányok viszont többen voltak, mint valaha.
Az egész napot a házban töltöttem. A döglött patkányból, és két szemből húslevest főztem, és kenyeret ettem hozzá. Átkutattam a házat. Baltát, hátizsákot, egy edényt, és egy sisakot, valamint töltényeket, néhány érdekes jegyzetet, és egy nem rég rajzolt egyszerű térképszerűséget vettem magamhoz. Élelmet, és egy kulacsot is, természetesen.
Ahogy kivettem a jegyzetekből, a térkép egy várost jelölt, ahol túlélők éltek. A banda onnan rabolgathatott ezt-azt.
Mivel nem bírtam a hullák mellett aludni, akármilyen fáradt voltam, úgy döntöttem, elindulok a város felé, egy jobb élet reményében.

Üres fejjel ballagtam, vezettek a nyomok is, meg a térkép is egyértelmű volt. Néha hosszú percekig megfeledkeztem arról, hogy Csaj nincs velem. És mindig, mikor valamit mondtam volna neki, újra összetörtem. Térdre rogytam, sírtam, a levegőt öleltem, a hóba fetrengtem. A gyomrom tele volt, ez is mindig eszembe juttatta, hogy nincs már velem.
Mikor esteledni kezdett, messze letértem az útról, majd kivettem a sátrat. Egy cölöpöt se vertem fel, csak kitömtem ruhákkal, és úgy próbáltam aludni benne. Tűz se volt, és őrt sem állítottunk. Én pedig csak forgolódtam. Nem tudtam elaludni. Arra is gondoltam, vissza kellene mennem a sírhoz.

Arra keltem, hogy szinte vízbe úszik az egész sátor. A nap kinnt erősen sütött, a megolvadt hólé, és izzadságom miatt teljesen befülledt minden. Koszos hajam is összevissza állt. Már az első másodpercekben emlékeztem, hogy mi történt tegnap. Így, hogy már aludtam is rá egyet, tudtam, hogy valóban megtörtént. Csaj mostmár csak a múltban élt. Eleven seb volt még mindig, de végre elkezdett gyógyulni.
Leellenőriztem az élelmet, hogy még mindig a sátor mellett van-e, majd kiteregettem a cuccokat, felmértem a károkat. Szerencsére nem büdösödött be nagyon. Csendesen ültem egy nagyobb kövön, amíg eléggé megszáradtak, majd mindent összepakoltam, és átgondoltam az utat. Minél több várost szerettem volna érinteni. Most, hogy volt elég lőszerem, nyugodtan elkezdhettem vadászni. Igen... többé nem lopok. Csak elveszek. Az utolsó két eset is ezt támasztotta alá: nem éri meg.
Csaj biztos megérti.

Valamiért a nyomok is többé-kevébé úgy vezettek, ahogy én is akartam menni. Kicsit kacskaringósan, de legalább így érintették a városokat. Mindegyik előtt hosszasan kémleltem az utcákat, és házakat a távcsővel, magányosan. Az egyetlen gond az volt, hogy minden ki volt fosztva. Pénz, edények, ékszerek, kések, és egyéb közelharci fegyverek voltak, de ami nekem kellett, élelem, vagy lőszer nem volt sehol. Benzinről nem is álmodtam. Egyik házból kifelé jövet észrevettem egy biciklit. Kifejezetten hegyi utakra volt készítve. Még ez se hatott meg. A sok kacatot problémás lett volna ezzel szállítani.

Persze nem vizsgáltam át az összes házat. Minél gyorsabban el akartam érni a túlélőkhöz. Két nap alatt ott is voltam. Egy kis falu volt, kisebb, mint a többi. Olvadó jegű kis patak csordogált mellette, mely csodásan festett a napsütésben. Őket is körbejártam, figyelgettem kicsit, milyen emberek lehetnek. Békésnek tűntek. Egy fekete szakállas, nagy termetű férfi volt a vezetőjük. Ujjatlan farmerkabátja volt, alatta egy sötét pulóvert viselt. Hátán volt egy puska. Vadászpuska, vagy ilyesmi.
A központi tér szélén állt egy ütött-kopott autó. Karosszériája kicsit meg volt piszkálva, a kerekei körül leszedték a borítást, és mintha magasabb felfüggesztést is adtak volna neki. Bár el se tudtam képzelni, hogy régen milyen autó volt ez. De úgy tűnt, nemrég használták.
Gyerekek szaladgáltak az udvaron, két copfos lány, egy szőkehajú, és egy fekete, meg egy szintén fekete hajú, borzos fiúcska. Összesen 6-7 nő volt még a faluban, és 3 férfi.
Ami meglepő volt, hogy csirkék rohangáltak mindenfelé. Évek óta nem láttam csirkét.

Két pisztolyom is volt, teli tárakkal. Kétszer hét golyó. Amíg van időd dönteni, gondolkozz, és légy türelmes. Ha nincs idő, cselekedj! - Jutott eszembe.
- Okay, chief. - Morogtam az orrom alá.
Megszabadultam minden rongytól. A szokásos póló-bőnadrág-bakancs felszerelésben, egy pisztollyal a jobb kezemben, a véres sisakkal a balban, a távcsővel meg egy másik pisztollyal a nadrágomban, lassan egyre közelebb lopóztam, majd megint vártam egy kicsit. Ezt nem bízom a véletlenre.
Mikor végre elértem az egyik ház mellé, hallgatózni kezdtem. Egy nő volt bennt. Valami házimunkát végzett - így tippeltem. Mégegyszer körülnéztem, és beléptem az ajtón. Egy negyven év körüli, szőke nő állt bennt. Dobbantottam kettőt, hogy még időben észre vegyen, és ne sikoltsa el magát.
- Csönd. Nem akarok balhét. Kövess. - Mondtam halkan, szerencsére vette a lapot.
Vele együtt leguggoltam, majd lopakodni kezdtem kifelé, folyamatosan figyelve az egyetlen szoba ajtaját, és a bejárati ajtót. Kikémleltem, hogy észrevettek-e, majd ahonnan jöttem, kissé még hátráltam.
- Ingrid! - Hallottam távolról.
A ház falához támasztottam a hátam, magam előtt tartva a nőt. Mérges német szavakat hallottam. Talán mert a nőt nem találta a konyhában.
- Okay, come here! - Nem nagyon találtam az angol szavakat, de reméltem, hogy megérti, amit mondok. - Ingrid is with me.
A férfi hátrajött, még nem riadóztatta a többieket. Azon az oldalon közelített, amelyikről számítottam rá. Így rögtön szembe fordulva vele, a nőt magam elé tartva nyugodtan tudtam beszélni.
Nem a főnök volt az, de ez is elég erősnek tűnt. Pisztolyát szorongatta. De nem emelte rám.
- I'm a friend. - Kezdtem.
Nem hitt nekem. De szerencsére beszélte az angolt. Kipróbáltam a magyart is, de azt nem értette. Elmagyaráztam neki, hogy a sisakot viselőket megöltem. Furcsa arcot vágott.
Rávettem őket, hogy hármasban induljunk el a főtér felé. Én mindig úgy helyezkedtem, hogy ne lehessen mögém kerülni. Mikor észrevettek, mindenki kicsődült a térre. A főnök emelte rám egyedül puskáját. Pedig volt fegyver a harmadik férfinél is, meg két nőnél. A két kislány egy csinos nő mögé bújt. A kisfiút nem láttam sehol. Beálltam az egyik épület falához.
Tárgyalásba kezdtünk. Az angol volt a közös, egy nő egész jól beszélte, bár én csak alapszinten. Elmagyaráztam mégegyszer, hogy megöltem a rablókat. A probléma csak az volt, hogy ő kereskedőknek hívta őket. Ez megmagyarázta az emberek furcsa viselkedését a véres sisak láttán. Ledobtam a földre, majd a másik pisztolyt is a kezembe vettem. Próbáltam elmagyarázni, hogy megpróbálták megerőszakolni a barátnőmet, de csak rontottam a helyzetemen.
Zajt hallottam felülről. Láttam, hogy egy gumiabroncs készül éppen rám esni.
Félrerántottam a nőt, de így szabadon maradt egy kis rész az oldalamból. Valaki elsütötte a fegyverét, ezért én magam elé rántottam Ingridet, közben tüzet nyitottam két férfire, a főnökre, a fegyveres nőkre, és akit értem. Mire az abroncs leesett a földre, nagy részük halott volt.
Mivel volt egy élő pajzsom, nem lőttek többet.
Ha nincs idő, cselekedj!
Tudtam, hogy kegyetlen dolog, de ez egy hatalmas esély a győzelemre. Az életben maradt, csirkékkel együtt menekülő embereket próbáltam becélozni, mielőtt újabb fegyverekkel jönnének ki. Ekkor az Ingrid nevű nő megpróbált tökön rúgni. Gond nélkül hárítottam, de mégsem engedhettem meg magamnak ilyesmit. Lelőttem őt is.
Szinte mindenkit lemészároltam. Volt, aki még élt, ám látszott, hogy ők se húzzák sokáig, és ezeknél úgy tűnt, nem volt fegyver.
A régi jól bevált taktikával berohantam egy ház mögé. Épp időben. Egy golyó csapódott a falba, nem messze tőlem.
- A francba!
Épp kifújtam volna magam, amikor a fiú ugrott a nyakamba a tetőről, teljesen megvadulva, sírástól eltorzult arccal.
- Te rohadt kis köcsög! - Tudtam, hogy gyerekkorban az ember sok hülyeséget csinál. Tudtam, hogy talán én is így tettem volna. Egy gyerek csak nehezen tudja felmérni a helyzetet. Pedig senki se halt volna meg! Ez a kis vakarcs megfosztott az utolsó esélytől, hogy ember maradjak...
Mindez egy másodperc alatt futott át az agyamon. A szemébe néztem. Láttam a lelkét, és a szomorúságot. Aztán láttam valamit, amitől megrémültem. Könnyes szemein keresztül láttam, hogy mindent ért. Hogy mit tett, és hogy mi lesz a büntetése. Ő is belelátott az én lelkembe. Látta a múltam. És sajnált engem.
Újabb lövés. Hangosabb volt, mint eddig akármi, amit hallottam. A testemben valami szilánkokra tört. Könnyeim folyni kezdtek, és alig kaptam levegőt.
A halott testet óvatosan a földre fektettem. Tudtam, hogy nem haragszik rám. Sajnál. És én se haragudtam rá. Én is sajnáltam. De meg kellett halnia. Túl nagy hibát vétett. Családja ellen, maga ellen, és ellenem.
Szaladni kezdtem. El, minél távolabb. Valaki még hátra volt. Pár méterrel arrébb ösztönösen bevetődtem egy rég nem használt autó mögé. Éreztem, hogy lőni fog. A golyó így megint célt tévesztett. Én gyorsan kikémleltem egy rozsdás nyíláson keresztül. A csinos, rövid fekete hajú nő épp visszafelé rohant, hogy ő is fedezéket keressen. Túl lassan szaladt. Akármennyire lassan csináltam, a pisztoly egy pillanat alatt szemeim elé emelkedett. Sajnáltam, hogy így kellett lennie. De nem várhattam tovább. Túl kellett élnem. Kezeim kicsit sem remegtek.
Pontosan a háta közepébe lőttem. A két kislány anyja holtan csuklott össze.

Felálltam, és ismét körözni kezdtem a falu körül. Sehol senki. Csak halottak az utcán. Mindenki meghalt. Mostmár senki nem hiányzott, csak a két kislány.
Sejtettem, hogy problémát fognak jelenteni.
Visszamentem, és baltámmal megadtam a kegyelemdöfést a csirkeszarban fekvő haldoklóknak. Nem találtam náluk több töltényt. A puska teljesen üres volt, valószinűleg csak elrettentésül volt a férfinál. Minden csak illúzió volt. Utolsó lőszerüket akkor használták el, amikor épp bevetődtem az autó mögé. Nem kellett volna meghalnia a nőnek. A két kislány anyjának.
Minél hamarabb tovább kellett állnom. Nem tudtam, hányan lehetnek távol, de a nyomok több emberre utaltak. Talán vadásznak, vagy gyűjtögetnek a régi világ romvárosaiban. Talán...

Az egész falut átkutattam, de sehol nem találtam a kislányokat. Találtam viszont több kanna benzint, és mégtöbb élelmet. Ezután kipróbáltam az autót. A slusszkulcs szerencsére benne volt. Megszokásból mosolyogtam egyet, a tökéletesen duruzsoló motor hallatán.
A kocsi csomagtartójába bepakoltam egy nagy zsák gabonát, három kenyeret, és két frissen levágott csirkét. Lehoztam a korábban földön hagyott cuccaim, a sártat, a ruhákat, majd idegesen hívogatni kezdtem a lányokat. Nem kerültek elő. Magyaráztam nekik angolul, és magyarul, de nem értem el semmit. Megnéztem őket a padlásokon, felgyűrtem a szőnyegeket is, de sehol se találtam őket.

Végül megelégeltem a várakozást, és dühösen felbőgettem a motort. A kerekek kipörögtek, én pedig könnyes szemekkel folytattam utam a soron következő városok felé.

Egyedül voltam. Lassacskán kezdtem megtanulni a háború törvényeit. Minden egyes leckéért hatalmas árat fizettem. És minden egyes lecke után elvesztettem valamit régi énemből.

VLK

A következő rész:
VESZETT FARKAS - 3 / 3 : A háború vége