VESZETT FARKAS - 1 / 3 : Isten hozott a háborúban (Írta: VLK)

(Egy Fallout -szerű világban játszódó post apokaliptikus novella. Próbálom minél jobban visszaadni egy igazi világvége hangulatát, szóval készüljetek fel, mert elég kemény lesz...)


Sose gondoltam, hogy megtörténik. Főleg így... még az értettségim se volt meg. De már úgyse kell. A szüleim hiába kérdeztem, hogy mi fog még történni, nem adtak normális választ. Apa a háborúba ment, de azt se tudom, hogy hova. Anya... anya.. sincs már velem. Egyedül voltam.
Az embereket körülöttem nem ismertem, és nem tudom, hogy meddig maradhatok velük. Egy 16 éves fiú vagyok, és nem érek túl sokat. Tegnap találtam rájuk... alig vártam, hogy végre túlélőkkel találkozzak, de nem így képzeltem. Még sosem éreztem ilyet. Nem örültek nekem, mert nem érek semmit. Csak hátráltatom őket. Mindenkinek volt valami szomorú története, de senki nem mondta el nekem. Csak sejtéseim vannak.
Ott volt az a 20-25 év körüli csaj például. Aki épp a pólyás gyermekét dédelgette. Olyan szép arca van, és annyi szomorúság van benne. Szerintem a barátja is háborúban van, mint apa. És szerintem ő is sejti, hogy mind halottak. Öngyilkos akció...
A pólyában pedig a gyerek. Csak a lány nem érezte a szagát. A gyermek sosem sírt, nem volt éhes, nem kellett tisztába rakni.
A férfiak, és néhány nő - gondoltam a barátnőjük - reggeliztek. Én nem kaptam belőle. Csakúgy, három másik ember. Mi voltunk a felesleges emberek. De nem szóltak hozzánk. Hogy menjünk el, vagy ilyesmi. A lány viszont kapott kaját, egy nagydarab férfi - talán az apja - hozott neki kenyeret.
A templom, amiben voltunk, még sértetlen volt. A festett ablakokon keresztül beszűrődő reggeli fény bevilágította a termet. Irónikusnak tartottam, hogy ilyen szar helyzetben vagyunk, és a templomban húzódtunk meg. Nem mintha haragudnom kéne Istenre -szerintem senki nem haragudott rá-, csak furcsa. Le se szartuk, hogy hol vagyunk. Ikonok, szent képek, a kereszt... a kereszten például épp ruhák száradtak. Vagy csak oda lettek hajítva.

A vezetők felálltak, és kisétálltak a buszhoz. Én elkezdtem parázni, hogy vajon felszállhatunk-e rá. Nyugatra kellett menni. Mert az utolsó híradó szerint Ázsiából sok ember fog jönni, és agresszívak lesznek az éhezéstől.
Felálltam, és én is kimentem. Az öregbácsi is így tett, és az ikrek. Előreengedtem őket az ajtón, Majd mikor láttam, hogy felmehetnek a buszra, én is követtem őket. Mi ültünk hátulra.

Az út során szinte elviselhetetlen volt a bűzlő csecsemő szaga. Órákig mentünk, és összesen 10-20 másik autót láttam. Meg egy nagy embertömeget. Nem csatlakoztunk hozzájuk, hiszen minél többen vagyunk, annál több élelemre van szükségünk. Mi ezt a stratégiát választottuk. Jónak is tűnt, hiszen a busz raktere tele volt kajával, vízzel, kólával, meg amit találtak. A városokat nagy ívben elkerültük, nem akartunk összetűzésbe keveredni a bepánikolt emberekkel.

Miközben egy távoli város felett lebegő füstfelhőt néztem, azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne hozzájutni az élelemhez, vagy hogy lehetne magam hasznossá tenni. Hamarosan egy rendőrautó tűnt fel mögöttünk, szirénázva. A buszvezető lelassított, majd leállt. Kisebb pánik söpört végig a csoprton, felrázva tagjait. Egyedül a csaj maradt közömbös.
A rendőrautó megállt a busz előtt, majd kiszállt a vezetőnk. Egy egész izmos tag, szőke hajjal, és határozott vonásokkal. Még jóképűnek is lehetne nevezni.

- Közúti ellenőrzés. -Hallatszott kintről. Ezt követően harsány kacaj.
- Hát... egy túlélő csoport vagyunk, és nyugatra tartunk. - Válaszolt remegő hangon a vezetőnk, majd ismét röhögést hallottam.

Az autópálya mellől, pár száz méterrel arrébb a beszakadt védőkorláton keresztül két terepjáró gurult ki, majd felénk közeledtek, és úgy álltak meg, hogy az egész utat lezárják.

- Papírok?
- Van élelmünk. -Rövid csend következett.
- Jó válasz. De nekünk a busz is kell. - A levegőt éles csattanás rázta meg. Egy pisztolylövés.
- Na emberek, kifelé a buszból!

Szó nélkül megindult a tömeg, utoljára a csaj a halott gyerekkel, és én. Lennt mindenki a földön fekvő halottat nézte. A zsaruk is, a túlélők is, mindenki. Teljesen élettelenül, kicsavarodottan feküdt, arccal a föld felé, egy kisebb vértócsában. Koponyáján látszott a lyuk, ahol a golyó távozott.
A terepjárók utasai közeledtek felénk. Egyiküket felismertem. Kicsi a világ... apa egy régi ismerőse volt.
- Fúj, bazze'! Mi ez a bűz?
Fájdalmas csend következett. Mindenki tudta, hogy mi, csak az az egy zsaru nem, aki az elsütött fegyvert tartotta kezében. Mikor végre ő is észrevette, felnevetett.
- Te undorító szuka! - Majd megütötte a lányt. - Dobd a földre.
Társai meghökkenve néztek rá.
- Dobd a földre!
A lány térdére rugott.
- Dobd a földre, picsa.
Elkomorodtam. Feldühödtem. Hogy lehet valaki ekkora tahó?
Egy újabb fülsértő csattanás térített magamhoz. A magas, szálkás férfi, apa ismerőse fejbelőtte kegyetlen társát. Kissé korosodó szemein látszott, ahogy egymást követik az érzelmek. Hátralépett, és társaira nézett. Semmi ellenvetést nem tapasztalt.
- A gyereket eltemetjük. - Mást nem tudott mondani.
A lány szomorúan bólintott. Úgy tűnt, valamiért visszanyerte öntudatát.
- Van ásó a terepjárókban.
Egy vöröshajú férfi visszakocogott az autókhoz.

Most még nem tudtam igazán, mi az az éhezés. Csak éhes voltam. De nagyon. A két hulla, és a kisgyerek szaga ellenére. Nem tudtam másra gondolni. Legutóbb másfél napja ettem, de akkor sem eleget.
- Hé, én téged ismerlek, nem? -Szólított meg a rablók új vezetője.
- Igen, apukámat ismerte.
- Bence fia vagy, igaz?
- Igen.
- Nos, én József vagyok. -És kezet nyújtott, borostás arcát kis mosolyra húzva.
- Bence.
- Hát... elég idétlen helyzet... nem lehet mit csinálni. Fogytán van az élelem. Az emberek hamar elkapkodták.

Körülbelül fél óráig beszélgettünk, és már egész jól összehaverkodtunk, mikor a szembejövő úton hatalmas sebességgel elhúzott mellettünk egy kisebb személyautókból álló konvoj, motorosokkal a nyomában. Pedig már egész megfeledkeztem az utóbbi napokról. A lány gyermekét is eltemették, és a szeles idő miatt a bűz mérséklődött. Mivel a dzsippek csak a mi oldalunkat blokkolták, gond nélkül elszálguldottak mellettünk. A motorosok elég vad emberek benyomását keltették, fél kezünben automata fegyverek voltak, láthatólag csak arra vártak, hogy beérjék az autókat.
Az volt a szerencsénk, hogy a két forgalmat korlát, és sövény választotta el, így nem lett volna értelme megkockáztatniuk, hogy leálljanak miattunk. Pedig fegyveres fölényben lettek volna.

- Ideje továbbállni. - Állt fel nehézkesen József, majd a másik csapat egyik emberéhez fordult. A földön fekvő halott vezér testvére lehetett. - Az élelmetek egy részét elvisszük.
- Mi lenne, ha csatlakoznánk. - Szólt, könnyeivel küszködve.
- Elég élelmet hagyunk. - Mondta József oda se figyelve, miközben a már korábban felnyitott csomagteret vizsgálta. A többiek elég hamar elfogadták vezérnek. Most fegyverüket készenlétben tartva álltak a túlélők közt.
- Együtt többre mennénk. - Próbálkozott tovább, mire az új vezér mélyen a férfi szemébe nézett.
- Elég szar helyzet van. Jó embereknek tűntök. Ezért hagyunk itt élelmet. De többet ne várj tőlünk.
- Ketten betörhetnénk egy kisebb városba. De még Budapestre is mehetnénk. Nincs messze.
- Józsi, igazuk van... - Szólt az egyik fegyveres.
- A városok veszélyesek.
- Feltápoljuk egy kicsit a kocsikat valamelyik faluban. A doki ért hozzá. - Mutatott a lány feltételezett apjára.
József gondolkozott.
- Rendben. De figyelni foglak.
- Persze. Nem gond. - Már nyújtotta is a kezét, egy halvány mosoly kíséretében.
A bandavezér viszonozta a mosolyt, és megrázta a kezét.

József jobb vezér volt, mint az előző. Adott szendvicset, de nem csak nekem, hanem az öregnek, és az ikreknek is. Nem mintha panaszkodtam volna, egyszerűen a legközelebbi kajálásnál mi is kaptunk. És ezt senki nem kérdőjelezte meg. Szarul is éreztem magam. Ami viszont jó volt, hogy az út alatt elkezdtem beszélgetni az öreggel, meg az ikertestvérekkel. István bácsi, Tamara, és Peti. Az öreg 70 éves volt, Tamaráék pedig nyolc évesek. A hátterükről annyit tudtam meg, hogy az István bácsi, és a testvérpár nem volt rokoni kapcsolatban. Többet nem mertem kérdezni. A háború nem volt a témák közt, sem a jövő. A múltról beszélgettünk, a régi szép időkről. A hangulat a halott gyermek eltemetése után egyértelműen javult, néhány kisebb társaság poénkodni is kezdett. A banda a rendőrautóval, és a terepjárókkal utazott továbbra is, így a túlélők nyugodtan átbeszélhették a terveiket. A doki hol a lányával próbált beszélni, hol pedig a buszvezetővel, és a régi vezér testvérével pusmogott valamiről.

Hamarosan a romos Budapestre értünk, ahol már láttunk embereket, de nagyon elszórva. Amilyen hamar csak lehetett, kerestünk egy nyugodt parkolót.

Másnap hajnalig ott maradtunk. A környéken szereztek áramot, és a buszban lévő szerszámokkal szétkaptak néhány autót a parkolóban, hogy karosszériájukat a mi autóink megerősítésére használják. Benzint is szívtunk az autókból, gyarapítva ezzel a terepjárók hátsó ülésein lévő tartalékokat. József adta nekem ezt a munkát, amit a vöröshajúval, és egy másik taggal együtt végeztem. Nagyon örültem. Egy olyan munkát kaptam, amit a bandával együtt végezhettem. Mégis hasznomat veszik.
Ahogy beesteledett, mindenki aludni tért. Ahogy észrevettük, egyre több ember szivárgott vissza Budapest külvárosába. Emiatt, és mert még mindig nem bízott a túlélőkben, a banda vezetője őröket állított.
Szar érzés volt úgy feküdni a buszban, hogy kinnt emberek mászkáltak, akik akármelyik pillanatban úgy dönthettek, hogy megtámadnak minket. Ráadásul sok ember. Még a környező falvakból is idesereglettek, hogy feléljék a város tartalékait. Csakhogy valószinűleg az fogytán volt. Arról beszéltek a buszban, hogy a belvárosban hatalmas harcok lehetnek. Itt kinnt minden csöndesebb és fegyveres őreink is vannak, de még így is rémisztő volt. Sokáig nem is tudtam elaludni...

Csörömpölésre ébredtem. Innen a közelből. Még mindig sötét volt, de az ég már kezdett világosodni. A távolból üvöltések, nevetések, sikolyok hallatszódtak.
Felültem és kinéztem az ablakon. Két őrünk eszméletlenül feküdt a földön. A három túlélő pedig - a sofőr, a vezér tesója, és a doki - épp a busz másik oldala felé tartott, ahol a bejárat volt. Fegyverrel a kezükben.
Engem még nem vettek észre. Óvatosan lehúztam a fejem, majd a busz bejárat felőli oldalán kikémleltem. Nem messze innen voltak a terepjárók, és az utolsó őr. - egy széken szunyókálva.
Seggfej - gondoltam magamban. - Már az első napon elalszol.
Amilyen gyorsan csak tudtam, négykézláb nesztelenül elrohantam a nyitott bejárati ajtóhoz, kiléptem, és az őr mögé bújva ébresztgetni kezdtem. Ekkorra a szemem már hozzászokott a sötéthez, és kétségbeesve vettem észre, hogy a fényviszonyok már túl jók.
- Ébredj, már, hé! - Szóltam a vöröshajúnak. De ekkorra már felbukkant a három túlélő a busz orránál.
Idegesen kivettem a tag kezéből a pisztolyt, mely így is majdnem kiesett kezéből.
- Basszameg, ki van biztosítva? - Most fogtam a kezembe fegyvert életemben először. Ez csak úgy eszembe jutott.
- Mit csinálsz ott, kölyök? - Suttogta a doki.
- Ébresztő!!! Gáz van! Gáz van! - Ordítottam, miközben a terepjárók egyike mögé vetődtem.
- Bazze'! - Hallottam, ezt egy lövés követte, majd üvegcsörömpölés.
- A terepjáró alatt kikukkantottam, merre vannak most a merénylők, egyikük lábára céloztam, majd meghúztam a ravaszt. - Semmi nem történt.
Még egy lövést hallottam, majd megvizsgáltam a pisztolyt. Egy kis fogantyút találtam rajta, elfordítottam, így egy kis piros rész vált láthatóvá.
Ismét céloztam, és lőttem. A fegyver visszarúgott, de nem talált.
Újabb lövések. Én is lőttem. A három tag a földre esett. Két másik férfi - az utolsó kettő a túlélők közül, persze az öregen, Petin, és rajtam kívül- szaladt le a buszról, ők is kaptak egy-egy golyót valahonnan. Rövid csend következett, majd a fejem fölött kivágódott egy ajtó.
Ráléptek a hátamra, és egy fegyvercsövet nyomtak a nyakamhoz.
A fegyvert, ahogy tudtam, kidobtam az útra, hogy az ismeretlen is lássa.
- Gyere ki. -Szólt, majd levette a lábát hátamról.
Kimásztam, és félve a tag szemébe néztem. Közben egy másik bandatag, és József felmentek a buszra, és átvizsgálták a környéket. Szomorúan láttam, hogy a vöröshajú is meghalt. Ő is jó embernek tűnt.

Mikor mindenki lehiggadt, elmeséltem a történetet. Úgy döntöttek, hogy igazat mondok, máshogy nem tudták elképzelni, hogyan kerülök oda. Mikor befejezték a kihallgatásom, megvizsgáltam a halottakat, de szomorúan vettem tudomásul, hogy egyiküket sem találtam el. És megtudtam, hogy a másik két őr halott volt, és a ferde orrú bandatag is, aki rendőr ruhában volt.

Épp a város "bevételére" készültünk, mikor hirtelen hatalmas villanás vakított meg egy pillanatra. Ösztönösen becsuktam a szemem. De így is minden fehér volt.
- Mi a fasz?! -Mondta maga elé az egyik bandatag.
A következő percek teljesen összefolytak számomra. Azt tudtam, hogy nagyon féltem, és félig vakon teljes erőből rohanni kezdtem az épület felé, mely köztem, és a város közt volt.
Az emberek ordibáltak, de nem hallottam őket. Aztán rájöttem, hogy miért. A hatalmas morajlás miatt. Az ablaküvegek kitörtek, a szél kisöpört minden kacatot az ablakokon, én meg csak kuporogtam ott a földön. Nem mertem felnézni.
A hangzavarban, potyogó holmik, szemetek, kitudja mik közt feküdve izzadni kezdtem. Szívem nagyon gyorsan vert, nem tudtam mi történik. Élek-e még, vagy meghaltam. Kívülről láttam a testem. Láttam, ahogy a többiek fekszenek mellettem. A lány is. Aztán megint éreztem a meleget. Nagyon erősen. Szinte fájt. Úgy gondoltam, hogy ha ezt érzem, akkor biztos élnem kell. Mikor elhaltak a zajok, felemeltem a fejem.

Túléltem. Nem akartam elhinni, de az úton heverő limlomokon kívül minden ugyanolyan volt, mint előtte. Bár a szemben lévő épület fala mintha kicsit kormos lett volna. Én meg ültem a földön, teljesen sértetlenül. Csakúgy, mit a többiek. A csendet sírás törte meg. Egy női sírás. A távolból. Fájdalmasan hangzott. Majd egy ordítás, és mint ha valami kegyetlen zenei mű lenne, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Fájdalmas kiáltások, segítségkérések, gyereksírás. Nem tudtam, hogy honnan jönnek.
- Mindenki az élelemhez, és vízhez. Pakolni! - József hangja erős volt, és határozott.
Én álltam fel elsőnek. Vártam, hogy a főnök is felálljon, és kinyissa a busz rakterét.
- Át kell pakolni a terepjárókba. Minél hamarabb.

Bár gyorsak voltunk, a városiak észrevették, hogy mennyi cuccunk van. Hárman felénk közeledtek.
- Vissza. Förmedt rájuk az egyik bandatag.
Ők rohanni kezdtek. A férfi felé.
A tag az egyik lábára célzott, de nem találta el. Ők addig ideértek, és leteperték. Én ráugrottam az egyikre, két ujjammal szorítottam a gégéjét, bal karommal pedig kezeit próbáltam lefejteni az őrünk karjáról.
Közben egy másik tag, és József is a segítségünkre sietett. Mikor a helyzet uraivá váltunk, elkergettük őket.
- Siessetek. - A főnök csak ennyit mondott, de miközben visszavelé sátálltunk, rámmosolygott. - Szép volt, barátom.
Erre vártam napok óta, de most csak egy halvány mosollyal válaszoltam.
A távolban beszélgetések, jajgatások, és káromkodás hallatszott. Mikor már majdnem végeztünk, nyolc-tíz ember szaladt felénk. Kis csapatunk azóta egy tucatnyira csökkent, és csak 3 harcképes férfi maradt. Meg én. Tüzelésre emelték fegyverüket, mire ők megálltak.
- Spóroljatok a lőszerrel. - Súgta a főnök a másik kettőnek.
- Tudsz vezetni? - Fordult felém.
- Nem hiszem...
- A francba. Fogd ezeket. - Két pisztolyát átnyújtotta nekem.
- És Rocker, te vezeted a másik terepjárót.

A motorok gond nélkül felbőgtek, és mindenki beszállt a terepjárókba. Utoljára a én, és a megmaradt fegyveres férfi.
Kifelé mentünk a városból, nagy csend közepette. A túlélő idősebb, és kevésbé idős nők egy mukkot se szóltak, csendesen pityeregtek, férjük/barátaik halála miatt. Örülhettek, hogy velünk jöhetnek. Csak a lány nem sírt, akinek nem rég temettük el gyermekét. Először dél felé indultunk, de senki nem tudta pontosan, hogy merre. Közben József elmagyarázta nekem a fegyver kezelésének alapjait.

Körülbelül fél órája hagyhattuk el a várost, mikor három másik autó tűnt fel mögöttünk. Sejtettük, hogy kik azok. A teletömött autókkal nehéz volt manőverezni - pedig elég sokat kellett, mivel még nem értük el az autópályát. Így sajnos hamar utolértek. Nekik nem voltak fegyvereik, ennek ellenére nagyon agresszívan közeledtek.
Az volt a stratégiájuk, hogy elszakítsák egymástól a két autót. Egy élesebb kanyar után ez majdnem be is jött. A mi autónk volt elől, és láttuk, ahogy Rocker lefékez, és épp az útjelző tábla előtt megáll. Hátra kellett tolatni, hogy be tudja venni a kanyart. Mi nem tudtunk azonnal visszafordulni, mert a legjobb autójuk a nyomunkban volt, és többször belénkjött hátulról. Csak fokoztosan tudtunk lefékezni.
Sajnos mostanra már minden pisztolyban csak egy-egy tár volt, 4-5 golyóval. Nekem, és a főnöknek volt egy-egy pisztolyunk, a két másiknak kettő-kettő.
József, és én kiszálltunk, és közvetlen közelről arcon lőttük az autó két utasát. Azonnal összeestek. Mi gyorsan a másik terepjáró felé rohantunk. Ketten már a másik autónkat támadók közül is meghalatak, de öt ember épp azon volt, hogy kicsavarja a vezető, és anyósülésen ülő fegyveresek kezéből a pisztolyt.
- Állj. - Szólt József, kicsit még szaladtam, de visszanézve láttam, hogy ő már céloz, tehát elálltam az útból. Két lövés, két támadó a földre hullt. Így végre lőhetett a vezető is, kitépte magát a meglőtt emberek szorításából, és végzett a három társát támadó férfival.
Odarohantunk hozzájuk, majd meggyőződtünk róla, hogy minden ok. Ekkor azonban felbőgött a terepjárónk motorja, majd csikorgó gumikkal elindult. A négy nő ült benne.
- A francba. Róluk megfeledkeztünk. Mi legyen, főnök?
- Fuck. Mindegy, hagy menjenek. Csak az ital volt ott. Azt még szerezhetünk.

Így elfoglaltuk a minket támadó két férfi autóját - most vettem észre, hogy egyikük arca megperzselődött a bombától -, átszállt hozzánk a két ikerpár is, így folytattuk utunkat. Épp akkor indultuk, amikor valami fehér, hószerű anyag kezdett hullani az égből. Felhúztuk az épen maradt ablakokat, a törötteket pedig ruhákkal tömtük be.
Fél órás hallgatás után én törtem meg a csendet.
- Szerinted meddig mehetünk el nyugaton?
- Hogyhogy?
- Mikor állítanak meg a határőrök? Ausztriánál? Vagy Németországnál?
- Mostmár szerintem nincsenek határok.
- Mit kéne tenni, hogy túléljük?
- Nem tudom.
- Ha keletről elindul ide egy hadsereg, magyarországon gyorsan átjutnak. Alig maradt itt élelem.
- A krumpli még a földben van. Van víz is...
- Nem lesz elég.
- Akkor nem tudom. - Úgy tűnt, mintha teljesen máshol járna az esze.
- Min filózol, főnök?
Csendben maradt. Majd hosszas gondolkozás után megszólalt.
- Én Békéscsabára megyek. Ott él a barátnőm.
- Mi? Az nyugaton van, nem?
- Ezért szóltam. Egy hónapja szakítottunk. A távolság miatt, meg mert féltékeny voltam. De most... talán együtt lehetnénk.
- Nem fogod megtalálni. Már biztos elment onnan. Ő is nyugatnak tart... jobb esetben.
- Rájöttem, hogy szeretem. Meg fogom találni.
Miközben ezt kimondta, kirakta az irányjelzőt, és leállt. Az ikrek szótlanul ültek hátul.
- Valamit el kell mondanom. - Fordult az értetlenkedve kiszálló terepjáró utasai felé.
- Mi van főnök? Miért megyünk Kecskemét felé?
- Az a helyzet, hogy itt elválnak útjaink. - Hosszú szünetet tartott. - Én keletre megyek. Ti nyugatra. Minél hamarabb cseréljetek autót, ha rám hallgattok. Vagy mossátok le a port róla.
- Nem mehetsz keletre. Nem tudhatod, mi van ott. - Motyogta Rocker.
- Valószinűleg ott van a csajom. És engem csak ez érdekel. - Mondta ellentmondást nem tűrően.
- Mi nem követünk. - Szólt a másik, rövid szünet után. - Ugye tudod?
- Igen. Nem is engedném. Csak adjatok egy kis benzint, meg élelmet.
- Persze. Biztos vagy benne? Lehet, hogy találkozunk vele, mondjuk... a Balatonnál, vagy...
- Hmm... - Mosolygott keserűen József. - Szép is lenne. De ahhoz túl nagy ez az ország. Minél hamarabb el kell indulnom.
- Főnök, ne... - Szóltam. Elkezdtem apámként tekinteni rá, annyi mindent tanultam tőle. És tőle éreztem azt először a háború óta, hogy érek valamit. Ő segített ahhoz, hogy férfivá váljak. Igazi túlélővé, ne egy olyanná, aki csak véletlenül van még életben. De képtelen voltam ezt szavakba önteni.
Nem szólt semmit.

Én csak álltam ott a többiekkel, míg ő átcipelt egy kannát, meg egy szatyor szendvicset. Tiszteltem azért, hogy ilyen idősen ennyit kockáztat barátnőjéért. Beszállt az autóba, és amilyen gyorsan csak tudott, elindult. Pár másodperc múlva már nem is láttam. Ismét eltűnt az utolsó ember, aki a múltamhoz kötött. Ismét egyedül voltam. De mostmár több voltam valamivel. Erősebb voltam, mert már tudtam, hogyan kell embert ölni. És akármilyen szarul is hangzik, de most ez volt az egyik legfontosabb dolog.

VLK

A következő rész:
VESZETT FARKAS - 2 / 3 : Farkasok ideje