EGY IGAZ SZUPER MUTÁNS (Írta: DAVELL)

Történetünk a távoli jövőben játszódik, ott, ahol az ember önkezével pusztította el a Földet. Amikor felismerték az atomenergiában rejlő lehetőségeket, azt gondolták ez a tökéletes energiaforrás. Az atomenergia, mint oly sok minden, amit az emberiség feltalált, kétoldalú dolog volt. Mindaddig veszélytelen, míg jó célokra használják fel. Az ember azonban hatalomra éhes és a hatalom eléréséhez háborúzni is kész. Ekkor fedezték fel az atomenergia fegyverként való alkalmazását és megalkották az első atombombát. A hidegháború évei alatt a Föld országai elkezdték felhalmozni az atomfegyvereket. És amikor a Föld nyersanyagkészletei kimerülőben voltak a nemzetek el akarták pusztítani egymást, hogy a meghódított ország megmaradt nyersanyag készleteit felhasználva fennmaradjanak. Az atomháború az országok szemében mindig a végső és csakis a legvégső megoldás lehetett. Mindenki tudta hogy ennek a háborúnak nem lenne győztese, hanem csak vesztese: az egész emberiség. Az atomháború egyenértékű lett az apokalipszissel és a szó hallatán félelem töltötte el az emberek szívét. A Szovjetunió azonban nem törődött a következményekkel és megindította a végzetes csapást. A többi állam, akik rendelkeztek atomfegyverekkel mind magát, féltette, és nem törődve az esetleges végzetes következményekkel válaszcsapások sorozatát indította el az ellenséges országok ellen. A Föld lángba borult, és amikor a háború zajai elültek a föld élővilágából, az állatokból, a növényekből és a kemény munkával felépített társadalmakból nem maradt más csak egy hatalmas, füstölgő, radioaktív szemétkupac. Az emberiség csaknem teljesen kipusztult. Az USA előrelátóságának köszönhetően sokan túlélték a holokausztot és hatalmas földalatti menedékekben, vészelték át a háborút a világtól és az atomfegyverek által felszabadított halálos sugárzásától elzárva melynek hatására számtalan mutáns alakult ki az egész világon. Egy napon a menedékek ajtai felnyíltak és a lakók, akik már a menedékben született a külvilágban sosem járt generáció tagjai voltak a felszínre jöttek; kicsiny településeket rendeztek be és mindent megtettek az életük jobbá tételére. A különálló települések az életben maradásuk érdekében kereskedtek egymással és eltekintve a bűnözéstől, ami megmérgezte ezt a világot is, szépen fejlődtek és gyarapodtak. Hamarosan már egy új külvilági generáció uralta a világot. Ezt a múlt és a jövő érdekes keverékeként létrejött kemény világot. Minden településnek sajátos közigazgatása volt. Egyeseket bűnözők irányítottak, míg másokban rend és fegyelem uralkodott. Történetünk főszereplője is egy volt a menedéklakók közül. Tíz évesen került a felszínre így ő már inkább a külvilági élethez szokott, mint a menedék elszigetelt világához. Ez az embert a barátomnak nevezhetem, bár még az igazi nevét sem árulta el nekem. Halálának napján találkoztam vele és halála előtt elmesélte élete történetét. Ezt a történetet szeretném megosztani mindazokkal, akik elolvassák. Esetleg tanulnak is belőle.

Az a bizonyos nap is olyan volt, mint a többi, legalábbis ekkor még ezt gondoltam. Éppen napi teendőimet végeztem. Megetettem a brahminjaimat és megöntöztem a növényeket. Itt a kis farmomon nagyon ritkán volt vendégem, és ha mégis általában rosszindulatú volt. Gyakran támadtak rám banditák és néhány esetben a találkozás nem múlt el emlékek nélkül. A testemet hegek szabdalták. Mind a harc eredménye volt az életbennmaradásomért. Pont ezért a banditák egy csoportjával üzletet kötöttem és cserébe némi élelemért, és azért hogy néha elbújtattam őket a banditákat kereső városi őrjáratoktól, megvédtek, és ami a legfontosabb meghagyták az életemet. Ez a nap azonban mégis máshogy alakult, mint vártam. Kábé egy óra felé, amikor kicsit lepihentem az egész délelőtti munkától fáradtan néhány durva kinézetű alak állított be hozzám. Elsőre azt gondoltam, hogy az ismerős banda tagjai és próbáltam velük kedves lenni.
- Üdvözlet! Üljetek csak le! Mindjárt hozok valamit enni!
Az egyik fickó, aki valami főnökfélének látszott a fegyvere és a védőpáncélja remek minősége miatt nevetve megszólalt.
- Ha ha! Nézzétek a parasztot. Azt hiszi, nem nyírjuk, ki ha kedves velünk! Feküdj a földre és kezeket hátra. Fürge kutasd át - kiáltott a banda egyik tagjának.
- De… de… hát én vagyok az, Hans! Nem ismertek meg fiúk? A főnökötök Füttyös Fred ugye?
- Kicsoda? Ki az a Fred? Itt én vagyok a főnök! Ha még egyszer megszólalsz az engedélyem nélkül, szétloccsantom a hülye fejed te földtúró!
Azt hittem ott helyben összecsinálom magam. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez.
- Te leszel a mi kis biztosítékunk. Azok a rohadt zöld állatok soha nem kapnak el.
- Miféle… „zöld állatok” - kérdeztem bár nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Arra számítottam, hogy értékelik a bátorságomat.
A fickó a gyomorszájba vágott és a földön rugdosni kezdett.
- Mondtam hogy megszólalhatsz? Büdös paraszt! Most irtották ki a fél bandát erre ez a köcsög, még itt okoskodik is!
Ez nem jött be valami mást kellett kitalálnom. Ekkor eszembe jutott valami amivel időt nyerhettem míg ki nem találok valami jobbat.
- Fiúk az a helyzet hogy hasmenésem van. Kimehetnék a vécére?
- Mit? Nem érdekel! A te problémád! Tartsd vissza a rohadt életbe!
- De uram! Ugye nem akarja, hogy… itt menjek ki?
- Hogy mi? Nem… nem… azt nem, hé Sanchez kísérd ki Mr. Szarzsákot a klotyóra!
Kimentem a vécére és próbáltam valami használható tervet kovácsolni. Egyszer csak megszólalt az őröm.
- Na mi lesz már te lajhár. Meddig akarsz még kotlani fölötte?
- Öööö… mindjárt, mindjárt.
Na most mit csináljak. Ezek ki fognak nyírni. Már éppen beletörődtem volna a halálba és kisétáltam, volna, hogy lelőjenek, amikor erős hang ütötte meg a fülem. Mintha egy körfűrész forgott volna. Aztán az őr elhaló sikolyát hallottam és a golyók érces csengését amint lepattannak a fém házfalról. Hát ez remek. Csöbörből vödörbe kerültem. Valami állat kinyírta az őrt és amilyen fegyvere van én is követni, fogom. Ehelyett az történt hogy az idegen belépett a házba és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Ekkor láttam meg a megmentőmet. A fickó kábé két méter magas volt és a bőre élénk zöldes színű volt. Az izmai csak úgy dagadtak és gépágyúja volt. Ezen kívül valamiféle bőrpáncélféleség volt ráterítve, amit úgy tűnt az ő méretében gyártottak le. Érdekes, ezek szerint több is lehet belőlük. De mi a fene lehet? És hogy jöttek létre? A házban lévő banditák szinte reagálni se tudtak. Csak néhány dördülést halottam a gépágyú hangja mellet aztán csend lett. A hirtelen beállt csendben hallani lehetett az óriás lépéseit. A lépések egyre közelebbről hallatszottak. Már majdnem összepisáltam magam. Azt hittem itt a vég és meghalok. Mindössze harminc éves voltam ekkor és még nem állt szándékomban elhalálozni, főleg nem ilyen körülmények között. Ekkor a lépések megszűntek és egy halk puffanást hallottam. Óvatosan kinéztem a vécéből, és azt láttam, hogy a hatalmas lény összeesett a mellkasán pedig egy seb éktelenkedik, amiből dől a vér. Ekkor jött a dilemma: Hagyjam meghalni vagy segítsek neki, amiért megmentette az életemet? Mi van akkor, ha megöl? A cserbenhagyása tűnt a legkézenfekvőbbnek de a józanész mást diktált. Végül úgy döntöttem a segítségért cserébe én is segítek rajta és beviszem a házba. Ekkor jutott eszembe, hogy nem éppen erős a fizikumom és ez a böhöm lény legalább kétszáz kiló. Nagy nehezen rátettem egy talicskára és betoltam a házba de még így is nehezen ment. Lefektettem az ágyra és sápadt, zöld arcát figyeltem. Elájult, lehet hogy meg is halt. Elmentem az elsősegély felszerelésemért hogy ellássam a sebeit. Egy kis fertőtlenítő szérumot löttyintettem a sebére mire ő felszisszent és tágra nyílt a szeme. Erőtlenül megszólalt:
- Ember! Mit csinálsz velem? Ez fáj! Hagyd abba!
Nem volt teljesen magánál a sebláztól ezért nem tudta mit csinálok vele.
Látszólag nehezére esett a beszéd a sérülése miatt de egészen emberien beszélt és érdekes módon még egy kis skót akcentusa is volt. Ezek szerint ez a lény valaha ember volt de a sugárzás vagy valami más ilyen mutánssá változtatta. Próbáltam megnyugtatni.
- Nyugalom… öö… Henry! Csak segíteni szeretnék rajtad! Ne aggódj!
- Mért teszed ezt Henryvel?
- Fertőtlenítettem a sebedet. Elég csúnyán néz ki. Kössz hogy megmentettél! Hálás vagyok.
- Nem neked segítettem. Ezeket a banditákat követtem. Megölték a barátaimat. Bosszút álltam!
- Ööö… okés Henry. A lényeg hogy élek és te is élni fogsz, nem hagyom, hogy meghalj.
- Tudom hogy meg fogok halni. De még mielőtt meghalok lenne egy utolsó kívánságom!
- Persze Henry, amit csak akarsz.
- Szeretném elmesélni az életemet… Áhhh…
A fájdalomtól összehúzódott majd erőt vett magán és folytatta.
- Arra kérlek, hallgasd meg és írd le!
- Rendben. Azonnal hozok papírt és ceruzát.
És belekezdett az élete történetébe…

Ahogy elmondta nekem a Henry nem az igazi neve volt, és hogy mi az azt nem volt hajlandó elárulni nekem. Ahogy megkérdeztem mi az igazi neve ő nem válaszolt, csak folytatta a történetét. Egy menedékben született, ahogy én is, ám azt hogy melyikben azt nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta ez a története szempontjából lényegtelen. Az egyébként még az emberi életének része erről pedig nem szívesen beszélne, ahogy elmondta nekem. Csupán annyit mondott el az emberi életéről hogy miután kijöttek a menedékből a társai kiközösítették, mert azt mondták, hogy nem elég intelligens és csak rontaná a közösség túlélési esélyeit. Száműzték a pusztába, és sorsára hagyták. Henry mély depresszióba süllyedt és úgy vándorolt akár egy élő halott. Délre tartott és hosszú napokig ment élelem és víz nélkül kitéve minden veszélynek. De hihetetlen módon vándorlása alatt egy lélekkel sem találkozott és már a halál töltötte meg minden gondolatát. Szeretett volna egy jobb, más világba kerülni, ahol talán nem számít, az hogy ki milyen. Ahol elfogadják az embert olyannak amilyen. A harmadik napon Henry összeesett és már csak várta az elkerülhetetlent. Órákon át feküdt a homokban, amikor néhány csuhás alak jött erre, akik vizet és élelmet adtak neki. Mikor kicsit erőre kapott felajánlották neki, hogy lépjen be a Katedrális Gyermekei egyházba. Az egyházat egy Mester nevű személy vezette, akiről ekkor még semmit sem lehetett tudni. Henry jobbnak látta követni őket. Talán ez majd ad valami értelmet az életének és ők talán elfogadják olyannak amilyen. Egy héttel később odaértek a Boneyard várostól délre lévő hatalmas templomot, ami körül mindenfelé lila csuhába öltözött emberek voltak. Követte a papokat és belépett a templomba. Bent egy kedves lány fogadta és rögtön a leendő lakosztályához, vezette.
- Kérlek, kövess öö…
Henry nem tudta bízhat-e ezekben az emberekben ezért nekik sem árulta el az igazi nevét. A menedékben mindig arra tanították, hogy ne nagyon bízzon a külvilágiakban. A menedék legszívesebben örökre elzárkózott volna a világ elől. Azt gondolták a „nem menedéklakók” mind romlottak és csak bajt okozhatnak rájuk és a menedékre.
- Henry! Henrynek hívnak.
- Erre Henry!
Henry követte a lányt, aki a templom harmadik szintjére kísérte. Minden szinten szobák voltak, de amikor Henry megkérdezte, hogy kik laknak bennük a lány zavartan csak ennyit válaszolt:
- H-hogy ezekben? Ööö… csak egyházunk hívő tagjai.
Kifejezetten gyanúsan viselkedett. Henry valami titkot sejtett itt de egyelőre belement a játékba.

A lakosztálya a legnagyobb jóindulattal sem volt nagynak nevezhető. Henry viszont örült hogy fedél van a feje felett és van hol aludnia. A lány búcsúzóul ennyit mondott érzéki hangon:
- Aludj csak. Holnap beavatnak az egyházba és kiderül, hogy milyen minőségben szolgálhatod majd a Mestert.
Milyen minőségben? Mit akar ez jelenteni, és ki lehet ez a bizonyos „Mester”?
- Ki ez a „Mester”?
- Ő egyházunk feje. Holnap megismerheted.
Mondta a lány furcsa mosollyal az arcán, ami Henrynek valahogy nagyon nem tetszett. A nap történései kavarogtak agyában. Vajon ki ez a Mester és mi lehet ennek az egyháznak a célja? A neve alapján nem lehetet sok dolgot megállapítani. Henry mindenesetre remélte hogy találkozik még ezzel a csinos lánnyal. Hamarosan elnyomta az álom és arról álmodott, hogy még mindig a menedékben van és ő lett a felvigyázó. Mindenki tőle várt segítséget és ez nagyon tetszett neki. Mindig is ez volt a vágya. Ő volt a legokosabb az egész menedékben.

Másnap reggel Henry a remek álom hatására energiával telítődve kelt fel. A gyönyörű lány ébresztette.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? Készen állsz a próbatételre?
- Szia! Remekül aludtam, köszi… ööö… még a nevedet sem árultad el.
- A nevem Erika.
- Nos, Erika milyen próbatételről van szó?
- Hamarosan meglátod. Most pedig öltözz fel és kövess!
Henry felvette a menedék kezeslábast, ami az egyetlen ruhája volt, amit elhozhatott a menedékből. Felhúzta magára és követte Erikát. A templom főtermében egy nagyképernyős televízió állt, amin szavak villództak és egy csuklyás fickó lelkesítő beszédet tartott. A tévével szemben padok voltak, amiben buzgón imádkozó hívők voltak mind lila csuhában. Erika bement egy szobába és egy magabiztos kinézetű férfivel együtt jött ki, akinek kaján vigyor ült az arcán. Ránézett Henryre és így szólt:
- Áhh… az új jelölt. Hogy érzed magad fiam?
Még hogy jelölt. Mint ha lett volna választása.
- Köszönöm jól uram.
A fickó tovább mosolygott és a lépcsőkkel szemközti ajtóhoz mentek, ahol a férfi egy különleges lóherét stilizáló koronggal kinyitotta az ajtót. Amikor beléptek Henry azt hitte rosszul, lát. A kicsiny szobában egy kétméteres zöldbőrű bőrpáncélos alak állt, aki egy hatalmas mordályt tartott a kezében. Erika és a férfi a legnagyobb természetességgel szóltak az óriáshoz.
- Helló nagyfiú! Hogy vagy?
- Én jól. Ti akartok mit?
- Szeretnénk látni a Mestert, van egy új reménységünk. Menedéklakó!
Ezt hallva az óriásnak elkerekedtek a szemei és így szólt:
- Mester mondani menedéklakó megy hozzá. Menjetek most!
Henry még mindig elképedve állt az óriás mellett de jobbnak látta, ha nem kérdezi meg hogy mi ez a valami. Amekkora fegyvere volt pillanatok alatt elintézhette volna Henryt. Nem tudta pontosan hogy milyen stukker volt a lénynél, sajnos nem nagyon ismerte a fegyvereket és harci képességek terén is volt még mit tanulnia. Soha nem tartotta fontosnak a harcot, ami pedig jól jött volna neki az életbenmaradáshoz. Sohasem hitte volna, hogy egyszer száműzik a menedékből csak, amiatt hogy nem elég intelligens. Még mindig gyűlölte a felvigyázót, amiért ezt tette vele.

Henry ekkor egyszer csak abbahagyta a mesélést és elájult. Felálltam és megvizsgáltam. Volt pulzusa. Hála Istennek nem halt meg. Hagytam had pihenje ki magát és én is nyugovóra tértem. Másnap reggel jajgatásra ébredtem és azonnal odafutottam Henryhez és azt láttam, hogy a sebe elfertőződött. Különös, pedig fertőtlenítettem. Talán az immunrendszere máshogy reagál, mint az embereké. Délután felé Henry fájdalma enyhült így folytatta történetet. Szerette volna, elmesélni még mielőtt meghalna. Előre tudta hogy meg fog halni és megbékült vele.

Amint a hatalmas mutáns kinyitotta az ajtót és egy nagy pincében találta magát, ahol polcok álltak telerakva könyvekkel. A férfi odalépett az egyik polchoz kihúzott egy könyvet mire a polc elcsúszott és a helyén egy ajtó nyílt. Beléptek az ajtón és egy barlangba kerültek. Haladtak egy darabig, amíg elértek egy hatalmas menedék ajtajához. Hasonló volt, mint a Henry menedékéé eltekintve a két óriási őrtől, akik távoltartották a nemkívánatos egyéneket. Az egyik őr megszólalt és hogy nyomatékot adjon a figyelmeztetésnek felemelte a fegyverét.
- Állj! A kinti papok ide nem mehetnek be. A Mester nem kíván látni senkit.
Szokatlanul jól beszélt és intelligencia érződött a hangjában. Ezek szerint nem mindegyik mutáns ostoba. A pap szólalt meg.
- Egy menedéklakót hoztunk. Engedj át!
- Rendben ő bemehet, de nektek itt kell várnotok!
- Oké, oké rendben van. Menj csak. Ők majd megmondják, hogy mit kell tenned.
- Kövess ember!
A mutáns elvezette a lifthez, és azt mondta neki, hogy menjen le a hármas szintre. Ott majd elvégzik a szükséges vizsgálatokat. Henry a liftben gondolataiba merült. Miféle vizsgálatokról lehet szó? Henry bizonytalan volt. Vajon mi lehet a titka ennek a Mesternek? Tudta hamarosan kiderül.
Kilépett a liftből és a hármas szinten egy technikus várt rá, aki nyájasan szólt hozzá.
- Üdvözlet! A Mester már várt rád. Még mielőtt bemutatkoznál neki, kérlek, engedd, meg hogy néhány orvosi vizsgálatot hajtsunk végre rajtad. Abból nem lehet baj gondolta Henry.
Beléptek egy orvosi szobába, ahol Henry a rémülettől meg sem tudott szólalni. A falakat és az asztalokat valamiféle massza borította be. Úgy nézett ki, mint a hús de valahogy mintha élt volna. Szinte úgy tűnt, hogy folyamatosan mozog. A bent lévő technikusok a legnagyobb természetességgel végezték a munkájukat ebben a bizarr gusztustalan, helyen és éppen élve boncoltak fel egy gyereket. Henry öklendezni kezdett és csaknem elájult. A gyerek halálsikolya töltötte be a fejét. Csak nehézségek árán sikerült megszólalnia.
- Mi az ördög? Maguk… maguk betegek mi a fenét csináltak azzal a gyerekkel és mi a fene ez a massza?
- Nyugalom ez csak a kutatásaink velejárója. Most pedig feküdj fel az asztalra! - mondta a technikus félelmetes nyugalommal. Az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött mintha valamilyen agymosást végeztek volna el rajta. Henry rápillantott az asztalra, amit az a massza borított be. Mintha figyelte volna az a valami.
- Hogy mi? Dehogy fekszek. Engedjenek el innen maguk, megőrültek. Rohadt állatok!
A technikus ekkor észrevétlenül egy tűt szúrt Henry nyakába és pár pillanat múlva ájultan esett össze még kiáltani sem maradt ideje bár valószínűleg az nem sok mindent ért volna el a kiabálással. Valami szupererős altatószer lehetett.

Mikor felébredt egy teremben állt. A menedék vezérlőtermében, ahol a falakat ugyanaz a különös massza fedte be, amit az orvosi szobában is látott. Ahogy felnézett elakadt a lélegzete ugyanis a felvigyázói székben egy hihetetlen kinézetű, óriási mutáns foglalt helyet. A testét a massza alkotta és valahogy egybeépült a számítógéppel. Henry soha nem hitte volna, hogy valaha is ilyen különös lényt fog látni. A mutáció egyik legdurvább formájaként született ez a lény. Henrynek valószínűleg az egykoron volt felvigyázóval volt dolga, már ahogy a leírása alapján meg tudtam állapítani. Ahogy megszólalt egyszerre beszélt a maga durva férfias hangján és a számítógép csipogó női hangján is.
- A technikusaink megvizsgáltak… vizsgáltak. Az a rendeltetésed hogy harcosként szolgálj engem… szolgálj… engem… Hamarosan elvisznek a harcosok bázisára, ahol csatlakozol az Egységhez… csatlakozol… csatlakozol… Az emberiség hamarosan újra egységes egész lesz… egységes… egység… Sajnos te nem vagy kiválasztott… kiválasztott… Ők különlegesen fontosak számomra… fontos… számomra… Te majd Szuper Mutánsként fogsz szolgálni, és nem ellenkezel többé… ellenkezel… ellenkezel…
Abban a pillanatban, amikor kimondta ezeket a szavakat a falon lévő massza, mintha mozogni kezdett volna és úgy tűnt, hogy Henryt akarja elkapni. Ekkor döbbent rá. A falon lévő massza a mutáns testéhez tartozik. Behálózza az egész menedéket. Ez a lény volt a legmorbidabb dolog, amivel Henry valaha is találkozott.
- Engem nem visztek sehova. Mi a fene vagy te? Hagyj elmenni!
- Ha ha ha ha ha!
A nevetése visszhangzott a folyosókon. Henry még soha nem volt ilyen rémült. Nem tudta mi fog vele történni. Csak annyit tudott hogy el kell innen tűnnie, de nagyon gyorsan. Futni kezdett a bejárat felé, amikor meghallotta a dördülő hangot a háta mögül:
- Úgysem tudsz elfutni előlem… futni… előlem…
A két egymástól eltérő hang kifejezett érzésének ellentéte csak még jobban felerősítette Henry félelmét és még gyorsabban kezdett futni. Henry egy erős ütést érzett a hátánál de a félelem erősebb volt. Henry mit sem törődve az ütéssel tovább futott, amikor egy második még erősebb ütést kapott, amitől lebénultak a lábai. Henry a földre esett és meglátta, hogy egy lebegő robot próbálja megállítani. Látszólag nem a gyilkolás volt a célja csak, az hogy elkábítsa. A harmadik ütés olyan átütő erejű volt hogy Henry elvesztette az eszméletét. Újra.

Felébredt és azt vette észre, hogy össze van kötözve akár egy múmia és valamiféle darura volt felakasztva. A lepedődarabokból álló kötés erősen hozzásimult Henryhez és mozdulni sem hagyta. Amint szétnézett körülötte fegyveres mutánsok voltak és az irányítópultnál is egy mutáns állt. A daru megmozdult, ahogy a mutáns elmozgatta a vezérlőkart. Henry felemelkedett majd jobbra mozdult. Itt megállt a daru és Henry úrrá lett a félelem. Próbált kiszabadulni és a félelmét még jobban növelte a látvány, amikor lenézett. Alatta valamiféle zöld színű, zselészerű anyag volt egy hatalmas tárolóedényben. Henry minden kísérlete a kiszabadítására kudarcba fulladt a kötés erősen tartott. Nem tudta mi az a folyadék de semmi jóval nem kecsegtetett. Ahogy a darut kezelő mutáns lefelé irányította a darut Henry ordítani akart, de a kötés nem hagyta. Csak halk hümmögést sikerült kiszorítania magából A daru félúton megállt mire Henry abbahagyta az ordítást, és már azt hitte, megúszta a dolgot, amikor a mutáns kioldotta a darut és Henry zuhanni kezdett a vészjóslóan fortyogó anyag felé. Elmerült a tartályban és hihetetlen változás zajlott le a szervezetében. Az anyag hatására felgyorsított mutáció ment végbe és megnőtt Henry egész teste és izmai. A folyamat hatalmas fájdalommal járt, amitől Henry majdnem elájult de nem volt ekkora szerencséje. Az egész átalakulás alatt eszméleténél volt és átélte annak minden fájdalmát. Amikor kiemelték és letették a padlóra Henry furcsán nyugodtnak, és boldognak érezte magát. Valószínűleg a szer mellékhatásaként. A fájdalom elszállt és többé nem bánta, ami történt vele, tetszett neki, amivé változott. A többi Szuper Mutáns a vállaira vette őt és elvitték egy szobába, ahol egy méretre gyártott ágy várta. Lefeküdt és aludni kezdett. A mutáció hihetetlenül megterhelő volt a szervezete számára és teljesen kimerült. Az emberi élete itt ért véget és egy új világ kapui nyíltak ki számára. Nem volt többé ember. Jobb, erősebb volt annál. Szuper Mutáns.

Henry végtelen nyugalommal kelt fel a kényelmes ágyban, ahová lefeküdt az átalakulása után. Felpillantott és egy kedves pillantású lány nézett le rá.
- Jó reggelt Henry! Remélem kipihented magad. A parancsnok látni szeretne. Ha készen állsz, szólj és elkísérlek hozzá.
Henry most szólalt meg először, mint mutáns és meglepődötten tapasztalta hogy nagyon nehezére esik a beszéd ebben az új testében. Szája nehezen formálta a szavakat.
- Phé-készen v-f-fagy-ok… meh-he-he-tünk.
- Rendben Henry ne beszélj még csak nemrég merítkeztél meg, a nyelved még meg egy kicsit dagadt. Hamarosan el fog múlni. Egyébként a nevem Sylvia és én vagyok itt az idegen vezetőd, - mondta és nevetett.
A lány arra várt, hogy Henry is nevessen, de ő nem értette miért nevet a lány. Eltűnődött. Vajon mi lesz most vele ebben az új testben és milyen lehet még ennek a létnek amellett hogy kissé lassabb lett? Vajon megfordítható-e a folyamat vagy hátralévő életét ebben a testben kell leélnie. Akárhogy is nem bánta ezt a kis áldozatot ahhoz a sok előnyhöz, amit cserébe kapott.

Sylviával együtt elmentek egy lifthez és egy szintnyit utaztak lefelé. Henry meglátása szerint valami menedékhez hasonló létesítményben lehettek, aminek négy szintje volt. Egyébként fogalma sem volt Amerika melyik részén tartózkodik. A liftből kilépve néhány mutáns üdvözölte és megveregették a hátát. Henrynek nagyon jól esett ez a gesztus. A menedékben nem voltak igazi barátai és most hogy ezek közé a mutánsok közé tartozott új barátságokat köthet; ezek a fiúk mind örültek Henrynek.
- Üdvözlet a csapatban bajtárs - szólt az egyik mutáns, akinek egy fekete színű bőrpáncél védte a testét, amivel kitűnt az egyszerű mutánsok közül.
- Kö-köszönöm sz-sz-szépen - mondta Henry és még mindig dagadt volt a nyelve.
A mutánsok nevetni kezdtek, ami Henrynek először rosszul esett de aztán rájött, hogy valóban nevetségesen hangzott, ahogy mondta és ő is elkezdett nevetni a többiekkel. A nagydarab mutáns pajkosan bebokszolt Henrynek.
- Inkább hallgass Henry - mondta nevetve. Majd holnap beszélünk.
Henry elköszönt és követte Sylviát a parancsnokhoz. A parancsnok nagyobb volt minden eddig látott Szuper Mutánsnál és egy hatalmas gyilkos kinézetű fegyvert fogott a jobb kezében. Megszólalt a erőteljes dörgő, hangján.
- Üdvözlöm a bázison katona. -Hamarosan megkezdjük a kiképzését és megtanítjuk a nehézfegyverekkel bánni. -Megértett engem?
- Ööö… igen.
Látszólag a parancsnoknak nem tetszett a válasz amint ezt a hangjának felemelésével is jelezte. Henrynek nehezére esett magabiztosnak mutatnia magát ez előtt az ember előtt.
- Az első és az utolsó, amit a szájából akarok hallani, az hogy uram Világos katona?
- Uram világos uram.
Henry úgy berezelt a parancsnok kiabálásától, hogy a dagadt nyelvel is tökéletesen, ejtette a szavakat.
- Nem hallottam elég tisztán! Mit mondott katona?
- Uram világos uram.
Henry már szinte ordított a parancsnok legnagyobb megelégedésére.
-Nézzenek oda magából egy kurva jó katonát fogunk gyártani. Most pedig induljon a kiképzésére. Megértette?
- Uram igen uram!

A következő egy hét alatt Henry elment a titkos támaszpontra, ahol megtanították a katonai viselkedést, az engedelmességet, a fegyverkezelést és az alapvető haditechnikai ismeretekbe is beavatást nyert. A kiképzés végén egy hatalmas gépágyút választott magának és egy bőrpáncélt is kapott. Ezen kívül beavatták a Mester tervébe is, ami arról szólt, hogy az emberi fajt egy egységes szintre, a Mester szintjére hozzák ezért mindenkit mutánssá kívántak tenni. Henrynek nem volt magánvéleménye a dologról szinte teljes mértékben engedelmes lett nem az ő dolga volt a dolog felülbírálása. Vakon követte a parancsokat, mint egy jó katona. Egy négyfős csoportba osztották be, aminek egy Tyler ne Szuper Mutáns volt a vezetője. Tyler egy katonai zseni volt és krízishelyzetekben is képes megőrizni a hidegvérét. Henry bármikor rábízta volna az életét erre a mutánsra. Száz százalékig megbízott benne. A csapat másik két tagja eléggé unintelligens volt. Szerepük kimerült, abban hogy fedezték őket, és néha megosztották az ellenfél tüzét. Henry és a csapat különféle küldetésekben vett részt így rövid időn belül ők lettek az Egység büszkeségei. Hamarosan elit rangra emelték őket és a megoldhatatlannak látszó küldetéseket mindig rájuk bízták. Henry végre boldog volt. Voltak barátai, akik elfogadták olyannak amilyen és elismerték képességeit. A legfontosabb pedig végre volt célja az életének. Minden jól alakult egészen addig a végzetes küldetésig, ami hatására eljutott hozzám.

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy Henry és csapata egy egyszerű rutinakcióra kaptak parancsot, ami szerint egy fosztogató bandát kellett kifüstölniük, és ha lehetséges minél többet élve elfogni közülük, hogy így újoncokkal gyarapítsák a sereget.
A készülődés közben Sylvia jelent meg és kedvesen megszólította Henryt:
- Szia Henry örülök hogy látlak! Hogy mennek a dolgaid?
- Óóó… remekül köszönöm. Igazán szeretem ezt csinálni és jó a társaság.
- Ezt örömmel hallom. Te Henry, lehet, hogy butaság de jól érzem, hogy van egy kis skót akcentusod?
- Igen, az az igazság hogy a menedékünk skót emigránsokból állt és mindenki nagyon régimódi volt. A menedékünk felvigyázója úgy kezelt minket mintha egy klán lennénk. Erre hivatkozott, amikor száműztek a pusztába a rohadt...
- Nyugalom Henry! Ez már a múlté. Most már hozzánk tartozol nemde?
- De igen és örülök, hogy itt lehetek.
- Én magam angol származású vagyok, de már itt születtem. A nagyszüleim akkor települtek át, amikor elkezdődött a világ összeomlása.
- Hmmm… érdekes. Ne haragudj Silvy, de most össze kell készítenem a felszerelésemet a küldetésre, de igazán jó volt veled beszélgetni.
- Jajj bocs hogy feltartottalak. Már megyek is.
- Semmi baj gyere máskor is. Szia!
- Szia Henry!
Henry felvette hatalmas gépágyúját és felkészült az útra. A banda egy lerobbant gyárba vetette be magát, ami egykor a Chrisalys Motors cég központja volt. Itt gyártották az utolsó Highwaymaneket. Henry menedéklakó korában mindig arról álmodott, hogy egyszer egy ilyen kocsival fog száguldozni, ám ahogy a körülmények alakultak erre valószínűleg sohasem lesz lehetősége. Mindenesetre felpakoltak az ilyen esetekben elengedhetetlen cuccokkal és nekivágtak az útnak. A maguk egyéni sebességével eléggé lassan haladtak de a lassú mozgás ellenére veszélyes ellenfeleknek bizonyultak, már ha valaki szerencsétlenségére összetalálkozott velük. Ezekre a bizonyos találkozásokra egyértelmű parancsot kaptak. Vizsgálják, meg hogy mutánssal van-e dolguk, és ha igen tudják meg nevét, rangját és az aktuális parancsát majd ezt jelentsék a feletteseiknek rádión. Amennyiben nem mutáns az illető először figyelmeztessék, majd nyissanak tüzet. Az Mester eléggé drasztikus eszközökkel akarta elérni céljait. Henrynek néhányszor megfordult a fejében az ellenállás és a Mester elpusztítása de valami a tudata mélyén megakadályozta ebben. Egyébként is mit tehetne egyetlen Szuper Mutáns egy ilyen hatalmas ellenfél ellen így Henry kiverte a fejéből a lázadás gondolatát és folytatta a parancsok teljesítését.

Hamarosan egy átlagosnak mondható utazás után megérkeztek a gyárba, ami kívülről nem éppen úgy nézett ki, mint egy bandita fészek. Az egész hely tele volt autóroncsokkal és szétdobált alkatrészekkel. Valószínűleg fosztogatók dúlták fel valami értékes után kutatva. A főbejárat mellett egy kis őrbódé állt és egy sorompó zárta el a kaput. Az egész épület acélkerítéssel volt körülvéve a gyár pedig remekül védhetőnek tűnt a masszív falai és a kicsi ablakainak köszönhetően. Henryék egyetlen lehetősége az volt, ha hátulról meglepik a banditákat, és a meglepetést használják ki. Nagyon furcsa volt hogy sehol nem láttak egyetlen őrt sem a gyár közelében. Lehetséges, hogy részegen fekszenek bent? Megkerülték az épületet amilyen halkan csak tudták és Henry óvatosan benézett az egyik ablakon.
- Na… Látsz valamit? - kérdezte Henry egyik társa, akit Georgenak hívtak. A fegyvere egy tekintélyt parancsoló lángszóró volt amit nagyon jól tudott kezelni.
- Mindjárt… igen… aszta ez a gyár tele, van fegyverekkel. Van itt minden plazmapuska, gépágyúk, rakétavetők, kézi fegyverek. Ennek örülni fog a főnök. Bandatagot nem látok, valószínűleg portyáznak valahol. Ahogy ezt az arzenált elnézem lehet, hogy nem is baj. Vajon honnan szerezhették ezeket - töprengett Henry hangosan. A mi fegyvereink katonai bázisokról származnak, de ezek nem lehet…
Ebben a pillanatban még mielőtt befejezhette volna a mondatot kinyílt a főkapu és kábé ötven-hatvan bandita lépett be a gyárba. Henry azonnal lehúzta a fejét.
- Megjöttek a barátaink! Most mi francot csináljunk ezek legalább ötvenen, vannak.
- Mindjárt, had gondolkozzak! Tyler remek stratéga volt és remekül értett az ilyen helyzetek megoldásához.
A vezér, kiadta az utasításokat és minden ablakba egy-egy nehézfegyveres őrt állított. A hátsó bejárathoz is küldött két embert. Pont oda, ahol Henryék is álltak. Henry óvatosan benézett és meglátta a két közeledő embert. Szerencsére azok a rajtaütésükről beszélgettek, így őt nem vették észre.
- Gyerünk Tyler! Mindjárt itt lesznek!
- Megvan! Elrejtőzünk a kocsik mögött, és ha kijönnek elkapjuk őket. Túszként használjuk őket és lefegyverezzük a bentieket. George és Carl velem jön Henry te addig fedezel minket hátulról. Na mit szóltok.
A két fickó megállt rágyújtani így nyertek még egy kis időt.
- Carlnak tetszik ötlet. Bemegyünk azt’ lövünk! Brha ha ha…
- Elég Carl!
- Bocs főnök.
- Biztos hogy nincs jobb megoldás? Ez nem nagyon tetszik nekem! - Szólt Henry aggódva.
- Várom a jobb ötleteket nagyokos!
- Én azt mondom csináljuk! Ne baszakodjunk! Majd én megpörkölöm a mogyorójukat! George mindig is a tettek embere volt és mindig az elsőként esett az ellenségnek volt ha harcra került sor.
- Ez a beszéd George, gyerünk!
- Na jó de én szóltam!
- Elég már a vészmadárkodásból Hen… Csend! Jönnek!
Elrejtőztek az egyik Highwayman mögé és várták, hogy a két fickó kilépjen. A két bőrdzsekis alak kilépett és körülnéztek. Az egyik megszólalt:
- Jó volt a mai nap! Kifogtam egy szűz csajt! Ne tudd meg milyen volt. Mint egy álom… kár hogy ki kellett nyírni.
- Na ne etessél már! Dehogy volt neked szűz kiscsaj! Manapság azt nehezebb találni, mint egy pohár tiszta vizet.
- Na jó nem volt az. A főnök úgy is magának akarná. Önző állat.
- Ne mondj róla ilyeneket! Ha ő nem lett volna te már valahol rohadnál a pusztában!
- Ez igaz de ez nem jogosítja fel… Szent szar!
Tyler ekkor unta meg a bájcsevegést. Előlépett és hatalmas karjával megragadta a fickó derekát, aki üvölteni kezdett volna, de Tyler egy akkora maflást adott neki hogy eltört az orra és elájult. A társ rohanni kezdett de Carl még idejében elkapta és befogta a száját.
- Rendben eddig jó! Most pedig bemegyünk.
Tyler és Carl a két bűnözőt maga elé tartva beléptek a gyárba. A fegyvereiket a másik kezükbe fogták. George közöttük állt és a terepet pásztázta. Henry mögöttük lépdelt. Tyler felkiáltott:
- A főnöknek üzenem, hogy túszként tartom két emberét, és ha egy lövés is eldördül meghalnak! Nem viccelek!
A banda tagjai a hang irányába fordultak és elképedt arcot vágtak amint meglátták a társaikat. Az egyik fickó súgott valamit a főnöknek:
- Főnök elkapták azt a két hülyét. Most mi legyen? Nézd ezt a négy állatot! Ezek kemények! Hallottam már róluk. A nevük Szuper Mutánsok.
- Fogjátok a fegyvereket és tűz!
- De főnök náluk van két emberünk, ezt…
- Kuss! Feláldozhatóak. Különben is miért hagyták magukat elkapni?
- Figyelmeztetlek, ha lőni mertek meghalnak - harsant fel Tyler hangja. - Tegyétek le a fegyvereiteket! Utolsó figy…
Ebben a pillanatban az összes bandita egyszerre kezdte lőni őket nem törődve a két tússzal. A golyózáporban George, Carl és Tyler pillanatok alatt elestek. Szinte cafatokra lőtték őket. Henry is csak kisebb csodának köszönhette hogy életben maradt. Tyler és a túsza teste rázuhant Henryre így Henryt nem találta el egyetlen golyó sem. A fegyverek abbahagyták a lövedékek okádását és a hirtelen beállt csendben tisztán lehetett hallani, ahogy a töltényhüvelyek csengve zuhogtak a padlóra.
- Phil! Nézd meg hogy mind meghalt-e - szólt a bandavezér.
Henry azt sem tudta hol van. Ahogy meglátta a testeket magán egyből eszébe jutott.

- Mi lett velük? Meghaltak - kérdeztem Henrytől.
- Igen, sajnos már nem tehettem semmit. Mi Szuper Mutánsok sok mindent kibírunk, de azért minket is el lehet pusztítani. Most pedig folytassuk! Már nincs sok időm.

Felugrott és begurult egy futószalagos gép mögé. A banda eleresztett egy kósza sorozatot Henry felé. Henry betöltötte a gépágyúját, kiugrott és lőni kezdett. A bandatagok viszonozták a tüzet és jó párszor el is találták Henryt. Henry bosszúvágya erősebbnek bizonyult a fájdalomnál és csak lőtt tovább. Egyesével kezdte lekaszálni a banditákat. Amikor már vagy tizenöt embert leszedett kifogyott a lőszere. Lebukott és újratöltött. Felpillantott és látva a banditákat más megoldáson kezdte törni a fejét. Talán egy gránát… Előkotorta a gránátjai a táskájából és rögtönzött belőle egy bombát. A táskába pakolta az összes robbanóanyagot és beledobott egy élesített gránátot.
- Ezt Tylerért kapjátok!
- Nézd csak egy táskával, akar minket elintézni! Röhögnöm kell. Ez hülyébb, mint gondoltam!
A banditák mind nevetni kezdtek, de az arcukra fagyott a mosoly, amikor meglátták a táska tartalmát.
- Te rohadék! - Ordította a bandavezér.
Henry utoljára kinézett és nagyon is jól tette, mert meglátta hogy hová esett a bombája: a tartalék üzemanyagtartályra. Annyi benzin volt benne hogy az egész hely a levegőbe repülhetne tőle. Rohanni kezdett a kijárat felé és néhány bandatag is követte a példáját. Kiugrott a kapun, levetette magát a földre és… nem történt semmi. Henry káromkodni kezdett:
- A francba, pont most nem robbant fel az a rohadt…
Ekkor egy hatalmas földrengésszerű robajjal felrobbant az egész gyár. Az ablakai kirobbantak és lángnyelvek lövelltek ki rajtuk. Henry rohanni kezdett, minél messzebbre kellett kerülnie ettől a pokoltól. Ekkor a lángok elérték a lőszeres ládákat és egy újabb még nagyobb robbanás, rázta meg a környéket. Henry biztos távolságból figyelte a gyárat és szomorúsággal kevert büszkeség töltötte el. Eltüntette ezt a söpredéket, de milyen áron. Az egyetlen barátai voltak… mind meghaltak. Sírni kezdett. A felszínre tört belőle minden keserűség és minden indulat, amit életében átélt és sírt akár egy gyerek.

Később ellátta a sebeit néhány stimpackkel és egy különleges saját készítésű fertőtlenítő krémmel. Estére letáborozott aztán lassan elnyomta az álom.
Amikor felkelt nem találta a fegyverét és amint felült egy pisztoly cső szegeződött a torkának. A banda néhány tagja, akik nem menekültek el a mutánstól megrémülve. Bosszút akartak állni.
- Fordult a kocka te szörnyszülött! Most kilyuggatunk te szemét!
- Most legyen nagy a pofád - mondta egy másik bandita és szembeköpte Henryt.
Hárman voltak és nem voltak komoly fegyvereik csupán néhány könnyű pisztoly. A három fickó nevetni kezdett a mutáns kiszolgáltatott helyzetén.
- He he! Ez szép volt Choper! Nézd az idiótát!
Itt a lehetőség gondolta Henry. Kikapta a fegyvert a bandita kezéből és ugyanazzal a lendülettel, szétlőtte a férfi fejét. A fickót látszólag meglepte a dolog, mert nagyra nyílt a szája a csodálkozástól aztán rádöbbent hogy egy kétcentis lyukkal a fején nem élhet tovább. Hangtalanul összeesett. A két társa előhúzta a fegyverét, de már késő volt. Henry odaugrott és izmos karja egyetlen erőteljes csapásával szétzúzta a fejét a Choper nevűnek. Az ilyesmi egy Szuper Mutánsnak gyerekjáték volt amint az valószínűleg a fickónak is feltűnt. A csapat utolsó tagja ráébredt a tévedésükre. Már megbánta hogy belement, abba, hogy ahogy Jimmy mondta „visszaszopatjuk a rohadt mutánst”. Jimmy arról egy szót sem szólt, hogy a „rohadt mutáns” ilyen rohadt erős is. Földöntúli félelem kerítette hatalmába és érezte amint nedvesség, terjed szét a nadrágján, majd lefolyik a cipőjére. Bevizelt. Megcsapta az orrát a vizelet bűze. Henry hatalmasat ütött a kétségbeesett fickó arcába a pisztollyal, majd gyomron ütötte. A fickó térdre esett és sírni kezdett. Henryt szánalom fogta el a síró felnőtt férfi láttán, és úgy döntött hagyja futni.
- Menj te nyomorult eltévedt lélek! Menj, és kezdj új életet, és nem ajánlom, hogy még egyszer találkozzunk!
- K-köszönöm uram! Má-már minden tettemet megbántam. Hazamegyek és soha többé nem, teszek ilyet! Isten áldjon meg a könyörületességedért!
- Most menj!
Henry az esemény után úgy döntött megkeresi a banda maradékát és bosszút áll a társai haláláért. A megmerítkezés óta valahogy a testi ereje mellett az érzékei is kifinomultabbak lettek így könnyedén megtalálta a szagnyomok alapján hogy merre menekültek a banditák. Egy héten át követte a nyomaikat, és ahogy egyre közelebb ért hozzájuk egyre nagyobb erővel égett benne a gyűlölet lángja. Az élete egyetlen céljává a bosszú vált. Mikor végre a nyomok véget értek egy farmon találta magát, ahol éppen egy szegény földművest sanyargattak.

Itt pedig elérkeztünk oda, ahol történetünk kezdődött. Henry végre bosszút állt a társai haláláért és megbékélt a világgal. Rájött, arra hogy neki ez az élet jutott és ez ellen semmit sem tehetett. Az élete ott ért véget az én kis farmomon az ágyban fekve. Halála nem volt cél nélküli, mert ezáltal világossá vált számomra hogy a gonoszság pusztán az emberi gyarlóság megtestesülése és csakis az embereken múlik, hogy hagyják-e ezt a gonoszságot a felszínre kerülni. Henry számára fennállt a lehetőség, arra hogy gonosz legyen de ő meg tudta őrizni emberi mivoltát még akkor is, ha egy szörny lett belőle. Ezért a jellemvonásért nevezem őt legnagyszerűbb barátomnak, akinek nem adatott meg egy jobb élet lehetősége. Szeretném, ha ezentúl mindenki emlékezne Henryre mielőtt, megítélne egy embert, ugyanis Henry szörnyetegként is képes volt megtartani emberi mivoltát. Henry egy igaz Szuper Mutáns volt. Az egyetlen, akit ismertem. Emlékeimben örökké fog élni és remélem a tiétekben is.

VÉGE

2004. június Davell